2016. 12. 05. hétfő
Vilma
: 314 Ft   : 295 Ft Benzin: 339 Ft/l   Dízel: 352 Ft/l   Írjon nekünk HADITECHNIKA

Bevetésen a Nyíl és a Tű

Art of WAR  |  2006-11-16 08:02:40

Az utóbbi időben többször is az újságok címlapjára kerültek az orosz gyártmányú hordozható légvédelmi rakéták, amelyekkel terrortámadásokat intéztek polgári utas- illetve teherszállító repülőgépek ellen. Irakban az ellenálló csoportok folyamatosan veszélyeztetik a repülésbiztonságot vállról indítható rakétáikkal, amelyek már számos helikopter és repülőgép lezuhanását illetve súlyos sérülését okozták.

A több évtizedes múltra visszatekintő fegyverkategória szinte minden háborús konfliktusban szerepet játszott Afganisztántól Angoláig, Nikaraguától a Falkland-szigetekig, de a harci alkalmazásról megbízható és teljes képet lehetetlen alkotni, már csak azért is, mivel rakéták százai, ha nem ezrei kerültek félkatonai gerilla illetve terrorszervezetek kezébe, ahol nem készültek jelentések a fegyverek felhasználásáról illetve eredményességéről. Hosszas kutatás után azonban számos érdekes adathoz illetve információhoz jutottunk a Sztrela és Igla, vagyis a "Nyíl" és a "Tü" háborús szerepléséről, amit most megosztunk olvasóinkkal.

Előtte azonban röviden érdemes áttekinteni a különleges fegyverkategória létrejöttének körülményeit. Az USA-ban 1956-ban bízták meg a Convair/General Dynamics céget egy hordozható légvédelmi rakéta kifejlesztésével, amely alkalmas a kis magasságban támadó repülő eszközök megsemmisítésére. A tervezők a passzív infravörös önirányítási rendszert választották, mivel ez volt a legegyszerübb és ez igényelte a lövésztől a legkevesebb tevékenységet. Az indítást követően a rakéta saját magát irányítja a cél hősugárzása alapján, így nincs további teendő vele, a katona fedezékbe vonulhat, vagy újabb rakétát készíthet elő az indításra. Az XMIM-43A Redeye (vörösszem) rakéta tervezésénél felhasználták a hasonló irányítási módot alkalmazó repülőgép fedélzeti Sidewinder tapasztalatait, de természetesen csak egyes technológiai megoldásokat vehettek át, hiszen az új rakéta méretei jóval kisebbek voltak. Az új fegyverfajta fejlesztési munkái nem maradtak titokban a szovjet hírszerzés előtt sőt, 1958-ban még a tervezési dokumentáció egy részét is megszerezték. Ennek alapján természetesen a Szovjetunióban is hasonló munka kezdődött, de csak némi késéssel.

A legfelső vezetés egyszerre két azonos technológián alapuló, de eltérő méretü és teljesítményü légvédelmi komplexum kifejlesztésére adott utasítást. A nagyobb, önjáró alvázra telepített típus lett a Sztrela-1, míg a hordozható változat a Sztrela-2. Utóbbi részletes fejlesztését a Kolomnában lévő OKB Gkot tervezőiroda végezte a leningrádi OKB-357 LOMO bevonásával, utóbbi az infrafej tervezéséért volt felelős. Hasonlóan az amerikai fejlesztőkhöz a szovjetek is a már meglévő eszközökhöz nyúltak, a Sidewinderen alapuló K-13-as repülőgép-fedélzeti rakéta egyes müszaki megoldásait vették át. A munka azonban elsősorban a miniatürizálási problémák miatt lassan haladt. A rakéta méreteit ugyanis behatárolta az a tény, hogy egy katona elbírja, ennek megfelelően az indító berendezéssel együtt nem lehetett nehezebb 15 kg-nál, átmérője nem haladhatta meg a 72 mm-t, hossza pedig a másfél métert.

A szilárd tüzelőanyagú rakétahajtómü létrehozása viszonylag egyszerü volt, ezekkel már 1962-ben megkezdődhettek a kísérleti indítások. Az infrafej illetve a hozzá kapcsolódó irányító rendszer fejlesztése azonban elhúzódott. A szovjetek újra szembesültek azzal a ténnyel, hogy nem elegendő egy nagy bonyolultságú eszközt vagy annak terveit megszerezni, az előállításához szükséges technológia nélkül mindez nem sokat ér. (Azóta is folyamatos probléma, hogy a világszínvonalú kutató-fejlesztő szakembergárda által kidolgozott terveket az orosz ipar nem, vagy csak alacsonyabb minőségi színvonalon képes tömeges mennyiségben előállítani.)A LOMO mérnökei végül elkészültek a mindöszsze 1,2 kg-os tömegü, 1,7-2,8 mikron közötti hullámhossztartományban érzékeny infravörös berendezéssel, amely 1965-re vált éretté a gyakorlati próbákra. 1966 májusáig 125 rakétát indítottak, közülük 33 db nem talált célba, zömében az infrafej hibájából. A müszaki problémák korrigálása után 1967-ben rendszeresítésre alkalmassá nyilvánították a fegyvert és megbízták a Kovrovban lévő Mechanikai Gépgyárat a sorozatgyártással. A szovjet hadsereg gépesített lövész alakulatai 1968 januárjától kapták meg az új fegyvert, amelynek 9K32 volt a típusjelzése, nyugaton pedig SA-7 Grail néven katalogizálták.A Sztrela-2 kezelése a lehető legegyszerübb. A lövész a cél irányába fordítja a 14,5 kg össztömegü fegyvert, majd aktivizálja a cserélhető elektromos tápegységet. Öt másodperc a tüzkész helyzet elérése, az infrafej hang és fényjelzéssel tudatja, hogy "látja" a célt, ezután a rakéta indítható. Az öt századmásodperces égésidejü indító töltet kilöki a csőből a rakétát, amelynek hátul kinyílik a négy stabilizátora, elöl pedig két kormányfelülete. A lövésztől 5-6 méterre beindul a hajtómü, ez néhány másodperces üzemideje alatt 430-450 m/sec sebességre gyorsítja fel a rakétát. A 9,15 kg induló tömegü fegyver forgásstabilizált, még az indító töltet pörgeti meg hossztengelye körül 900 ford/perc értékre. Emiatt elegendő a két kormányfelület, amelyek így ellátják a magassági és oldalkormány funkcióját egyaránt. A Sztrela-2 azonban szük korlátok között volt eredményesen alkalmazható. Infrafeje csak a távolodó, "meleg" felüket mutató légi célokat érzékelte, amelyek sebessége nem haladhatta meg a 220 m/sec értéket. A cél magassága 50-1500 méter között, távolsága minimum 800 méter, maximum 3500 méter lehetett. A tapasztalat azt mutatta, hogy az alacsonyan közeledő célok időben történő észlelése nincs megoldva, a váratlanul felbukkanó nagy sebességü repülőgépek így már el is tüntek, mire a Sztrela-2 tüzkész állapotba került. A problémát részlegesen megoldotta, hogy a lövészek sisakjára szereltek egy antennát, amely a repülőgépek radarjának illetve rádió magasságmérőjének szórt jeleit vette és hangjelzéssel figyelmeztetett.A szük alkalmazási korlátok miatt már a sorozatgyártás megkezdésekor dolgoztak a továbbfejlesztett Sztrela-2M típuson, amely a hetvenes évek elején szolgálatba is állhatott. Nagyobb szögtartományban, szélesebb magasság és távolság határok között volt indítható, de még mindig csak távolodó célok ellen. Pontosabban ez csak a sugárhajtású típusokra vonatkozott, hiszen a dugattyús motorral felszerelt repülőgépek illetve a helikopterek egyes típusai oldalirányból erősebb infrasugárzást bocsátottak ki, mint hátulról. A rakéta hatékonysága jelentősen javult, noha 1,17 kg-os harci része és csapódó gyújtója nem változott.

A fejlesztés folyamatos volt, 1972-ben kezdődtek a már mélyhüthető, nagyobb érzékenységü, 3-5 mikron közötti hullámhosszon müködő infrafejjel felszerelt Sztrela-3 (SA-14 Gremlin) kísérleti lövészetei. Ezt már szemből közeledő célokra is lehetett indítani, hatómagassága 3 km-re, távolsága pedig 4,2 km-re nőtt. Rendszeresítése 1978-tól kezdődött, amikor már folytak a még korszerübb Igla-1 tesztjei. A teljesen új fejlesztésü rakéta korszerü zavarvédelmi rendszert kapott. Nemcsak infravörös, hanem ultraibolya tartományban is érzékeny, ezzel képessé vált az infracsapdák megkülönböztetésére, amennyiben azok kilövési intervalluma nem rövidebb 0,3 másodpercnél. A rakéta nem a cél legforróbb pontja felé repül, az utolsó századmásodpercekben néhány méterrel előbbre helyezi a becsapódás pontját, így a repülő eszközben nagyobb kárt képes okozni. Hatótávolsága tovább nőtt, noha tömege alig változott. A rakéta légellenállását csökkenti, hogy az orrán egy aerodinamikai "tüskét" alkalmaznak (erről kapta nevét), ezen keletkezik a szuperszonikus lökéshullám és nem az infradetektor domború üvegezésén. Az Igla-1 (SA-16) rendszeresítése 1981-ben kezdődött, két évvel később követte az Igla (SA-18) amelynek eredetileg előbb kellett volna elkészülnie. Utóbbi már nemcsak hordozható változatban áll rendelkezésre, de helikopterek önvédelmi fegyvereként is alkalmazható. Napjainkban az Igla-S a legmodernebb, ezt már közelségi gyújtóval is felszerelték, ami lényegesen növeli a találat esélyét.És most nézzük a tényleges harci alkalmazást. A Sztrela-2 nem teljesen felelt meg az elvárásoknak, aminek sokrétü okai voltak. Az egyik a technológiai háttér, amely viszonylag nagy "ipari szórással" dolgozott. Ez magyarán azt jelentette, hogy még azonos szérián belül is jelentős minőségi különbségek voltak az egyes rakéták között. Ez akkoriban más területeken is hasonlatos volt, az idősebb olvasók még biztosan emlékeznek a szovjet Szokol táskarádiókra. Volt olyan, amely egy héttel a vásárlás után elromlott és a szervizben sem tudtak vele mit kezdeni. Volt viszont olyan is, amelyet szórakozott tulajdonosa kora nyáron fent felejtett a cseresznyefa ágain és csak ősszel a levelek lehullása után vette észre. A rádió többször is elázott a nyári záporokban, mégis tökéletesen müködött. Valami hasonló volt a helyzet a Sztrela-rakétákkal is, noha a katonai minőség-ellenőrzés sokkal szigorúbb volt, mint az ipar egyéb területein. A rakétáknál bonyolította a helyzetet, hogy számos részegységük "egyszer használatos", azaz csak akkor derült ki a müködőképessége, ha kilőtték.A másik probléma, ami a hatékonyságot csökkentette, a tüzvezetés hiánya volt. Ha nem álltak rendelkezésre adatok a közeledő célokról, akkor sok esetben késve került tüzkész állapotba a fegyver és már akkor indították, amikor nem érhette utól a nagy sebességgel távolodó célt. Mindmáig ez a vállról indítható légvédelmi rakéták legnagyobb problémája (típustól függetlenül), hogy a lövész szubjektív módon állapítja meg a cél magasságát, sebességét, távolságát, ami harchelyzetben stressz alatt az esetek többségében nem pontos. Természetesen a tervezők erre is gondoltak, és kidolgozták a tüzvezetés módozatait, pl. az Igla típushoz rendszeresítették az "elektronikus tervtáblát", de ezt a konfliktusok többségében nem alkalmazták. Emiatt rakéták ezrei mentek veszendőbe, hiszen akkor is "ész nélkül" lövöldözték ki azokat, ha nem voltak meg az indítás alapvető feltételei. Különösen így volt ez olyan háborús konfliktusok esetén, ahol nem reguláris, megfelelően kiképzett erők, hanem különféle "szedett vedett" gerilla szervezetek kezébe kerültek ezek a fegyverek. A Sztrela-2 még nem rendelkezett IFF-rendszerrel sem, így számos esetben került sor saját repülő eszközök megsemmisítésére. A vizuális célazonosítás ugyanis nem megbízható, erősen függ a látási viszonyoktól, ezen felül több olyan repülőgéptípus is létezik, amely bizonyos szögtartományból nézve nagyon hasonlít egymáshoz.

A Sztrela-2 első harci alkalmazására 1969-ben került sor a Szuezi-csatorna közelében. Egyiptom és Izrael között ekkor folyt az úgynevezett "anyagháború", amelynek során több ezer repülőgép bevetésre került sor. Az izraeli légierő elsősorban nagy sebességü vadászbombázókat vetett be, amelyek nem éppen ideális célpontok a Sztrela-2 számára. Pontos adatok nem állnak rendelkezésre, de vélhetően csak néhány találat esett, és még ennél is kevesebb volt a lelőtt gépek száma. A háború 1970 augusztusában befejeződött, így a Sztrela-2 tömeges alkalmazására még várni kellett.Két évvel később 1972 áprilisától lángolt fel újra a vietnami konfliktus. A déli országrész elfoglalásáért küzdő Vietkong alakulatai megkapták az új szovjet fegyvert, ami aztán sokkal eredményesebbnek bizonyult. A "célanyag" ugyanis pontosan ideális volt a rakéta számára, az amerikai és dél-vietnami hadsereg mozgékonyságát ugyanis helikopterek tömeges alkalmazásával biztosították, ezenfelül nagy menynyiségben vetettek be kis sebességü, alacsonyan repülő légcsavaros gépeket is. Az első Sztrela-2 által okozott amerikai veszteség 1972. május 1-jén következett be. Aznap Quang Tri környékén négy HH-3 helikopter evakuált 132 bekerített amerikai és dél-vietnami katonát. A közvetlen légi támogatást nyújtó csapásmérő gépeket egy kétmotoros O-2 irányította (ez a Cessna 337 katonai változata), amelyet Sztrela-2 találat ért. Pilótája ejtőernyővel kiugrott, de még nem menekült meg, hiszen az ellenséges erők által megszállt területen ért földet. A kimentésére indított akcióban részt vettek A-1 Skyraider gépek is, amelyek a kutató-mentő helikoptert fedezték. Az egyik 1200 méteres magasságban köröző Skyraidert ugyancsak eltalálta egy Sztrela-2, de nem zuhant le azonnal. Pilótája égő motorral elvergődött a partvonal közelébe, ahol sikeresen katapultált. Másnap két további Skyraider járt ugyanígy, vagyis a szovjet rakéta vietnami "debütálása" sikerrel járt. Mindegyik lelőtt gép dugattyús motorral rendelkezett, ami kisebb hőmennyiséget bocsát ki, de ez elegendő volt a Sztrela-2 infradetektora számára.  A legsúlyosabb veszteség 1972. június 18-án következett be, amikor egy AC-130 Spectre "légi ágyúnaszádot" talált el egy Sztrela-2. A gép lezuhant és 12 főnyi személyzete életét veszített.Az amerikai ellenlépések sokat javítottak a helyzeten, a hajtómüvek fúvócsöveire árnyékoló lemezeket szereltek, és hamarosan megjelentek a fedélzeti zavaró-berendezések is. A háború végéig 135 Sztrela-2 rakétát indítottak nagy sebességü vadászbombázók ellen, de csak egyet ért nem végzetes találat. A légcsavaros típusokra 150 db rakétát lőttek ki, amelyek 26 gépet semmisítettek meg, a legjobb arányt (illetve az amerikaiak számára a legrosszabbat) a helikopterek ellen felhasznált rakéták érték el, 55 indítással 15 lelövés történt. Az amerikai kivonulás után a dél-vietnami hadsereg folytatta a harcot egészen az 1975 tavaszán bekövetkezett összeomlásig. A "végelszámolás" szerint a háború teljes ideje alatt a Vietkong erők összesen 589 db Sztrela-2 és 2M rakétát indítottak, amelyek közül 204 db ért el találatot, de a megsemmisítési arány sokkal alacsonyabb volt, hiszen az esetek többségében a repülőgépek csak javítható sérüléseket szenvedtek.

Az új fegyver újabb nagyarányú bevetésére nem kellett sokat várni, hiszen 1973. október 6-án kitört a rendkívüli hevességü negyedik arab–izraeli háború. Az egyiptomi és szíriai erők mélységben lépcsőzött, többszörös átfedésü légvédelmi rendszert hoztak létre, amelyben szerepet kapott a Sztrela-2 is. Az objektumok oltalmazása mellett a gépesített lövészalakulatok mobil csapatlégvédelmében is ott voltak az új fegyverek, UAZ terepjárók platóján helyezték el a lövészeket és számos tartalék rakétát. A 18 napos háború során az izraeli légierő súlyos veszteséget szenvedett, 11 ezer bevetés során kb. 110 gépük zuhant le, ezek közel felét különböző légvédelmi rakétakomplexumok semmisítették meg. Noha a Sztrela-2 típust nagy mennyiségben vetették be, mindössze hét izraeli gépet lőttek le segítségükkel, hiszen a célok zöme most is nagy sebességü volt. A találatok száma azonban magasabb volt, egyedül az A-4 Skyhawk-ok közül 26 példányt ért Sztrela-2 találat, de az utánégető és gáz-sebesség fokozó nélküli egyszerü fúvócső sérüléseinek javítása csak néhány napig tartott. A háború során felhasznált összes Sztrela-2 mennyiségéről nem áll rendelkezésre megbízható adat, de a különböző források ezres tételt emlegetnek. Nem ismeretes az "öngólok" pontos mennyisége sem. Egyedül az egyiptomi légierő közel negyven gépet veszített a saját légvédelmének köszönhetően, nem utolsósorban azért, mivel a MiG-17, MiG-19, és Szu-7 típust könynyen össze lehetett téveszteni az izraeli Super Mystere gépekkel. A hetvenes évek második felére a Sztrela-2 széleskörüen elterjedt, hiszen a Szovjetunió "a neokolonialista és imperialista erők elleni harc" jegyében sok országba akár ingyen is szállított fegyvert a várt politikai támogatásért cserébe. Az Angolában folyó polgárháború furcsa fordulatokkal folyt, az ellenségek és barátok többször is homlokegyenest megváltoztak. Annyi bizonyos, hogy a Portugáliától való függetlenség eléréséért harcoló több gerillaszervezet is rendelkezett a Sztrela-2 rakétákkal. A szovjetek által támogatott MPLA került hatalomra, amit nem fogadott el a többi szervezet, így a háború tovább folyt, amibe beavatkozott Dél-Afrika és Kuba is. A szemben álló felek egyaránt alkalmazták a szovjet légvédelmi rakétákat, az UNITA gerilla szervezet a kommunista kormányerők illetve a kubaiak repülőgépei ellen, míg az angolai "hivatalos" hadsereg a dél-afrikai légierő ellen.

Az UNITA érdekes módon nyugati támogatással jutott a szovjet rakétákhoz, amelyből az izraeliek nagy mennyiséget zsákmányoltak 1973-ban a 2. egyiptomi hadsereg bekerítése után. A Sztrela-2 rakétákat először belga zsoldosok segítségével vetették be, de a várt eredmény elmaradt, a már ismert okokból. Egyrészt nem álltak rendelkezésre a dokumentációk, amelyek alapján a kiképzést megfelelő szinten biztosíthatták, másrészt többnyire nagy sebességü repülő eszközök ellen kellett harcolni. A háború ideje alatt vadászgépek és vadászbombázók ellen 470 db Sztrela-2 rakétát indítottak, de mindössze hármat sikerült lelőni. Miután az angolai kormánycsapatok megkapták a szovjet helikoptereket, javult a helyzet, húsz indítással hat forgószárnyast semmisítettek meg. A konfliktus lényegesen alacsonyabb intenzitással, de még hosszú időn keresztül folyt, Angola távoleső területeit változatlanul az UNITA tartotta ellenőrzése alatt. Sokszor merészkedtek a főváros Luanda repülőterének közelébe, ahol több rajtaütést hajtottak végre. Sztrela-2 rakétákkal lelőttek két C-130 Herculest és egy An-12-est, amelyek az ENSZ szolgálatában álltak, fehér festéssel, hatalmas UN betükkel, ezenfelül számos további Mi-8, Mi-17 és Mi-24 helikoptert is lelőttek. Közben már korszerübb vállról indítható légvédelmi rakétákat is kaptak, így fegyverzetükben megjelent az Igla is. A felelőtlen szovjet fegyverexport egyenes eredménye volt, hogy a rakétákat háborús büncselekmények elkövetésére is használják. Csak napjainkban került a "fejlett világ" közvéleményének előterébe, hogy a polgári repülést is veszélyeztetik ezek a fegyverek. Nem kapott megfelelő nyilvánosságot, hogy eddig már 26 polgári utas és teherszállító gépet lőttek le vállról indítható légvédelmi rakétákkal. A rhodesiai kormány ellen szovjet támogatással harcoló ZIPRA gerillaszervezet 1978. szeptember 3-án Sztrela-2 rakétával eltalálta az állami légitársaság egyik Vickers Viscount repülőgépét. A terepen kényszerleszálló gép összetört, 38 utasa azonnal életét veszítette. A tíz túlélő sem volt szerencsés, ugyanis a gerillák felkutatták a roncsot és lemészárolták őket. Mivel repülőgéppel a tehetősebb fehér lakosság utazott, ezért kézenfekvő lépés volt a gerillák részéről, hogy kirabolják a holttesteket illetve csomagjaikat. A "sikeres" akción felbuzdulva néhány hónap múlva megismételték, 1979. február 12-én egy másik Viscount utasszállítót lőttek le Sztrela-2-essel, ekkor ugyancsak nem maradt túlélő, 58 fő volt a halálos áldozatok száma.

1979 utolsó napjaiban megindult a szovjet invázió Afganisztán ellen. Az első időszakban az ellenálló modzsahed gerillák tehetetlenek voltak a szovjet légierővel szemben, de hamarosan több forrásból is kaptak támogatást. Rajtaütések során hatalmas mennyiségü fegyvert zsákmányoltak, ezenfelül a kormányerők katonáitól sőt, a szovjetektől is vettek pénzért hadianyagot. Természetesen kezükbe került a Sztrela-2 is, amelyet azonban megfelelő kiképzés hiányában csak ritkán tudtak eredményesen alkalmazni. A tapasztalataik azonban lassan nőttek, a szovjet repülőgép és helikopter veszteségekkel együtt. Már 1980 folyamán sikerült lelőniük több Mi-24-est és An-26 illetve An-12 teherszállítót. A nyugati támogatás részeként kaptak hordozható légvédelmi rakétákat is, de az angol Blowpipe és az amerikai Redeye mellett változatlanul nagy mennyiségben állt rendelkezésükre a Sztrela-2 is. A szovjet rakéta mindmáig legnagyobb "trófeája" egy csapatszállító gép, amelyet 1984-ben lőttek le a bagrami reptér közelében. Állítólag 240 katona halt meg az An-22-es lezuhanásakor, de volt olyan forrás, amely IL-76-ost emlegetett. A Sztrela-2 a háború későbbi időszakában már visszaszorult, mert a modzsahedek megkapták az USA-tól a Stingereket, amelyek jóval hatékonyabbnak bizonyultak. Ennek ellenére a régi szovjet rakétát még számos esetben alkalmazták, és még a kiváló túlélő képességü Szu-25-ösök közül is sikerült néhányat lelőni vele. 1982-ben még a Falkland-szigetekért vívott küzdelemben is szerepelt a Sztrela-2 argentin oldalon, de teljesen eredménytelenül. Az ugyanekkor folyó libanoni háborúban viszont néhány izraeli pilóta nélküli felderítőgépet és egy helikoptert sikerült lelőni a fegyver segítségével.

Marokkóban a POLISARIO vetette be a szovjet rakétát a kormányerők repülő eszközei ellen, Nikaraguában a "Kontra" erők számára amerikai utánpótlást szállító C-47 és Cessna gépeket lőttek le a Sztrela-2-esek segítségével, és számos példányát használták fel a két Jemen közötti harcokban, az ugandai polgárháborúban, Csádban a líbiai légierő ellen, és a sort még sokáig lehetne folytatni. Furcsa feladatra használták a szovjet fegyvert Dél-Amerika egyes országaiban. Dokumentált adatok állnak rendelkezésre arról, hogy Kolumbiában egyes "drogbárók" magánhadseregében is rendszeresítették. Az USA ugyanis hatalmas összegeket volt hajlandó fizetni olyan pilótáknak, akik vállalták a kokainültetvények vegyszeres irtását. Ez nem volt veszélytelen feladat, hiszen a drogtermelők "légvédelmet" állítottak fel, ennek részeként szerezték be a nemzetközi feketepiacon a Sztrela-rakétákat. Ebből a típusból egyetlen példányért 1996-ban 35 ezer dollárt adtak a vevők, míg a jóval korszerübb és hatékonyabb Igla már 60-100 ezer dollárt ért, ami többszöröse a valós árának.1991-ben az iraki hadseregben már az Igla játszotta a főszerepet a közeli légvédelemben. Pontos adatok nem állnak rendelkezésre a felhasznált rakéták számáról, de a vélhetően több száz kilőtt példány megsemmisített néhány manőverező robotrepülőgépet, négy AV-8B Harrier-t, illetve egy AC-130 "légi ágyúnaszádot". Utóbbi volt az amerikai erők legsúlyosabb vesztesége, mivel a gép 14 főnyi személyzete is életét veszítette. Az orosz vállról indítható rakéták több repülőgépet is megrongáltak, de ezek vissza tudtak térni bázisaikra.Ugyancsak 1991-ben kezdődött Jugoszlávia felbomlása, először a függetlenné vált Szlovénia szállt szembe a "kemény vonalas" szerb irányítás alatt álló hadsereggel. Sztrela-2 rakétákkal sikerült lelőni néhány Mi-8 és Partizan (ez a francia Gazelle licenc alapján gyártott változata volt) helikoptert, majd hasonló esetek történtek a kiszakadt Horvátország és Bosznia felett is. A szerb erők ugyancsak alkalmazták ugyanezt a fegyvert, amellyel később lelőttek egy olasz Fiat G-222 teherszállítót. A híradókban is bemutatták egy "Jastreb" szubszonikus harci gép Sztrela-2 rakétával történő megsemmisítését. A tengerpart felett haladó gép farokrésze egyben leszakadt a találat következtében, így a kis magasság miatt a pilótának már a katapultálásra sem maradt lehetősége.

Az 1999-ben lezajlott "Allied Force" hadmüvelet során a szerb-montenegrói légvédelem hevesebben harcolt, mint 1991-ben az iraki, legalábbis a "rakétasürüséget" tekintve. Számos pilóta nélküli felderítőgépet illetve néhány csapásmérő robotrepülőgépet is lelőttek Sztrela- és Igla-rakétákkal, amelyekből hatalmas menynyiség állt rendelkezésre. Ez volt a fő oka annak, hogy az amerikai hadvezetés nem engedélyezte az AH-64 Apache harci helikopterek bevetését, amelyek vélhetően komoly veszéllyel néztek volna szembe. A NATO gépei ugyancsak a kis hatótávú légvédelmi eszközök, köztük a vállról indítható rakéták miatt nem repültek 4 km magasság alatt, vagy ha mégis, akkor megnőtt a találat esélye, mint ahogy az két A-10 esetében be is következett. A sérült gépek azonban nem zuhantak le, hanem elérték a legközelebbi saját repülőteret. A Szovjetunió felbomlása után a függetlenné vált utódállamok egy része azonnal egymásnak esett. Háborúk törtek ki Azerbajdzsánban, Örményországban, Ingus-Oszétiában, Karabahban, Csecsenföldön, stb. Mindegyik konfliktusban bevetették a vállról indítható légvédelmi rakétákat, amelyek áldozatai között éppúgy ott voltak a Jak-40-es utasszállítók, mint a Szu-24 és 25 bombázók, és a helikopterek. Még egy MiG-25-öst és egy Szu-27-est is lelőttek hordozható rakétával, amikor kis magasságban és sebességgel repültek.Az orosz hadsereg és légierő is komoly veszteségeket szenvedett a csecsenek elleni harcok során. Napjainkig több tucat helikopterük és harci gépük semmisült meg főként az Igla rakéták miatt. A legsúlyosabb eset során egy alaposan túlterhelt Mi-26-os szállító helikoptert ért rakéta találat. A gép egy aknamezőn hajtott végre kényszerleszállást, emiatt több robbanás történt és tüz keletkezett. A fedélzeten tartózkodó 147 fő közül 116 veszítette életét.A szállító helikoptereket az esetek többségében Mi-24-esek fedezik, amelyek néhány kilométerre lemaradva repülnek. Pilótáik így azonnal észlelhetik a támadást, hiszen a rakéták füstcsíkja elárulja az indítás helyét, amit aztán késedelem nélkül tüz alá lehet venni. Erre hamar rájöttek a csecsenek, ezért új taktikát alkalmaznak, amiről egy általuk készített és az internetre feltett videofelvétel is tanúskodik. Egy dombtetőn álló facsoport fedezékében várták a helikoptereket, amelyek az említett térközzel hamarosan meg is érkeztek, Az álarcos gerillák vagy terroristák (kinek hogy tetszik) türelmesen várták az utolsó helikoptert, amely egy Mi-24-es volt. Az már jócskán túlhaladt rajtuk, legalább két kilométerrel, így a hátulról érkező rakétát a pilóták már nem láthatták. Az Igla hatalmas dörrenéssel indult, majd néhány másodperc múlva eltalálta a helikoptert. A Mi-24 a függőleges tengelye körül kormányozhatatlanná vált és jobbra kitérve azonnal süllyedni kezdett. Nem kimondottan zuhant, de látszott, hogy megállíthatatlanul merül a kényszerelszállásra alkalmatlan terep felé. A csecsenek a szokásos "Allah akbar" kiabálással ünnepelték a sikeres találatot.

A vállról indítható légvédelmi rakéták jelentette veszélyre a 2002 novemberében Mogadishu-ban történt esemény hívta fel a figyelmet. A "fejlett világ" képmutatására és kettős mércéjére jellemző, hogy a számos régebbi tragikus eset ellenére csak akkor kezdtek el komolyan foglalkozni a dologgal, amikor egy izraeli gépet ért támadás. Nem közismert, hogy a kilencvenes években Afrikában lezajlott milliós áldozattal járó tuszi-hutu vérengzésekhez nagyrészt az vezetett, hogy a ruandai és burundi elnököt szállító repülőgépet egy Sztrela-2 rakétával lelőtték, de akkor ezzel senki sem foglalkozott.Az izraeli Arkia légitársaság Boeing 757-300 gépe Kenyából szállított haza turistákat, amikor a felszállás után két rakéta húzott el a gép közvetlen közelében. A szerencsére sikertelen kimenetelü támadás után megtalálták a két Sztrela-2M indítóberendezését, amelyeken 1974 márciusa volt a gyártási dátum. Valószínü, hogy a rakéták üzemideje is lejárt már, így ennek volt betudható, hogy nem találták el a "könnyü" célpontot, a még kis sebességgel emelkedő utasszállítót.Emiatt lépett elő elsőrendü fontosságúvá az utasszállító gépek önvédelmi rendszereinek kiépítése, ami a tévhittel ellentétben jelenleg még sehol sem áll üzemben, még az izraeli légitársaságoknál sem, egyedül néhány VIP gép rendelkezik ilyenekkel, pl. az Air Force One vagy az angol királyi család szállítására szolgáló BA-146-osok.A vállról indítható légvédelmi rakéták veszélyességét bizonyították az Irakban történt események is, ahol a 2003 tavaszán lezajlott háború során, illetve azt követően tucatnyi helikoptert és repülőgépet ért találat.Érdekes módon az egyik ilyen eset meglepően jól dokumentáltan került nyilvánosságra. 2003 novemberében a belga DHL légi szállító cég Airbus A300 teherszállítóját érte rakétatalálat, amelynek következtében kis híján katasztrófát szenvedett. A civil személyzet életét veszélyeztető terrorakciót végrehajtó iraki csoportban ott volt két francia újságíró, akik a Paris Match lap számára akartak exkluzív anyagot szolgáltatni. Ez sikerült is, bár etikai szempontból minősíthetetlen módon. Az "újságírók" ugyanis ha passzívan is, de részesei voltak a terrorakciónak, ami ellen Európa is elszántan küzd. Az ellenálló csoportba "beépült" riporter és fotós részben annak is köszönhette a különleges lehetőséget, hogy az irakiak nem felejtették még el, hogy Franciaország régóta fontos támogatója volt Szaddam rendszerének, még akkor is, amikor a világ többi része már szemben állt a diktátorral.

Az akció reggelén a tízfős csoport a szokásos imával kezdte a napot, majd három autóba ültek és elindultak a fegyverek rejtekhelyei felé. A jól szervezetten tevékenykedő "civilek" közül néhány AK gépkarabélyokat vett magához, a többiek RPG-7 rakéta-páncéltörő gránátvetőket, és ketten Sztrela-3 rakétákat. A három autó a bagdadi repülőtértől néhány kilométerre teljesen nyílt terepen egy ültetvény mellett foglalta el a helyét. A fegyveresek a környező utaknál bújtak el, hogy feltartóztathassák az esetleg arra jövő amerikai őrjáratot. Valószínü, hogy a terroristák "fülest" kaptak a repülőtérről, hogy mikor várható felszállás, mivel alig nyolc percnyi várakozás után már látták is az emelkedő kéthajtómüves gépet. A fehér Airbus a DHL cég tulajdona volt, a három betü több méteres méretben volt felfestve az oldalára. A francia újságíróknak természetesen azt mondták az irakiak, hogy ők kizárólag katonai gépekre lőnek, de már rövid beszélgetés után kiderült, hogy halvány fogalmuk sincs a különböző géptípusokról és azok hovatartozásáról. Irak felett minden repülő eszközt ellenségesnek tekintettek.Az Airbus kb. 1500 méter magasságban volt, amikor az egyik Sztrela-3-ast elindították. A rakéta kis híján célt tévesztett, a bal hajtómütől 6-7 méterre csapódott a szárny külső szekciójába a hátsó főtartónál. Mivel az egyben a szárnytartály fala is egyben, a sérült szakaszon azonnal kezdett kizúdulni a kerozin, amely a szétszakadt kábelek szikráitól röviddel később kigyulladt. Az Airbus hidraulika rendszerei üzemképtelenné váltak, így a gép kormányzása csaknem lehetetlenné vált. A pilóták végül a trimmekkel és a hajtómüvek teljesítmény változtatásával némileg befolyásolni tudták a haladás irányát illetve a magasságot. A gép közben visszafordult a reptér irányába a kényszerleszálláshoz, és kénytelen volt még egyszer berepülni a veszélyzónába. Ott már várták, és amint megfelelő távolságba ért, indították rá a második Sztrela-3-ast. Szerencsére az nem találta el az égő gépet, így a pilóták végrehajthatták a kényszerleszállást. Az Airbus amint betont ért, szinte rögtön lecsúszott a homokos talajra, mivel az orrfutó kormányzása sem müködött. Végül hatalmas porfelhőt verve megállt, de előtte a hajtómüvek még "bezabálták" a beton mellett kihúzott szögesdrót akadályokat. A tüzoltók már várták az Airbust, amelyet gyorsan eloltottak. A gép további sorsa még nem ismert, a futómüvek sérülései javíthatók, a hajtómüveket is le lehet cserélni, de a találat és a tüz által megrongált szárny főtartó illetve fékszárny sinek sérülései nagyon súlyosnak tünnek.

A terroristák a szokásos "Allah akbar" kiabálással ünnepelték a találatot, majd a három autóval háromfelé távoztak és fegyvereik elrejtése után már "békés civilként" sértődötten vették tudomásul, hogy az ellenőrző pontoknál az amerikai katonák átkutatják autóikat.A katonai szállítógépek sem úszták meg az iraki ellenállásnak ezt a formáját. Egy C-5 Galaxy és egy C-17 Globemaster is találatot kapott, de ezeknek nem okozott akkora problémát a kényszerleszállás, mivel az eltérő tervezési elvek miatt több biztonsági tartalék rendszerük is volt pontosan az ilyen esetekre.

Az események bebizonyították, hogy még a régi gyártású, elavult hordozható rakéták is komoly veszélyt jelentenek a légiközlekedés biztonságára, emiatt a közeljövőben több ellenlépés is várható. A veszélyeztetett térségekben közlekedő repülőgépek önvédelmi rendszerekkel történő ellátása mellett a szövetséges országok igyekeznek nemzetközi ellenőrzés alá vonni a hordozható rakétákat, ami szinte lehetetlen feladat, így sajnos a jövőben nem zárható ki ilyen fegyverekkel végrehajtott terrorakció még az USA-ban sem.

Ha tetszett a cikk, kövesse a
Háború Művészetét a Facebookon!
Ha lemaradt volna erről:
   MÁSOK ÍRTÁK
2016. 11. 29., 11:51

Feltalálták a drónszelídítő puskát

Ahogy a drónok egyre elterjedtebbé válnak, úgy használják őket egyre többen bűncselekmények elkövetésére.
2016. 11. 25., 09:20

Bács-Kiskun megye katonásan teljesít a toborzásban

A katonai toborzás elmúlt másfél évtizede alkalmából szerveztek ünnepséget csütörtökön Kecskeméten, az egyetem GAMF Karán.
2016. 11. 21., 09:36

A képességnövekedés korszaka kezdődik

NFIU: fontos lépés a szövetségesi elkötelezettség terén.
2016. 11. 18., 09:34

Katonai temető - Solymár

Budapesttől alig 15 kilométerre, Solymár közelében helyezkedik el a brit katonai temető, 211 katona végső nyughelye, akik a Royal Air Force Magyarország fölött lelőtt bombázóin vesztették életüket 1944-ben.

  JETfly Magazin

Európa több országában vettek részt gyakorlaton a Pápán települt Nehéz Légiszállító Ezred C-17-es repülőgépei. Az úgynevezett Peacemaster Unity Off-Station Trainer 2016 (bázison kívüli kiképzés, OST) gyakorlatról szóló tudósítást az alakulat kommunikációs tisztjétől kaptuk.