2016. 12. 11.
Árpád
: 314 Ft   : 296 Ft Benzin: 352 Ft/l   Dízel: 365 Ft/l   Írjon nekünk HADITECHNIKA

Bombázó ABC

Art of WAR  |  2006-05-21 09:44:17

Közhelyszámba megy, hogy a légi hadviselés egy évszázada alatt mennyit fejlődött a légierők földi célok elleni harcának technológiája és módszerei. A szakterület azonban nemcsak óriási utat tett meg, de a hadviselés egészében ma már jóval nagyobb szerep – és felelősség – is hárul rá, mint egykoron. Most induló sorozatunkban arra teszünk kísérletet, hogy az ezzel összefüggésben felmerülő kérdésekre adjunk választ.

Csak az ellenséges gépek lelövése számít, minden más ostobaság – ezt a kijelentést a hadtörténetírás Manfred von Richthofen bárónak, az első világháború legsikeresebb vadászpilótájának tulajdonítja. A légi hadviselés történetének tárgyalásakor, a múltban, jelenben és jövőben alkalmazandó módszerek vizsgálatakor ez a gondolat változó formában, de unos-untalan előkerül. Az ellenséges gépekkel szembeszálló vadászgép és pilótája a modern gondolkodásban a lovagkor páncélos vitézeit idéző ikon lett, olyan téma, mely sikerrel fedte és fedi el a légi hadviselés más hangsúlyait.Miközben a légi párbajok hőseit csodálták, a háborúban kivívott eredményekhez a katonai repülés egy kevésbé ünnepelt ága sokkal nagyobb mértékben és közvetlenebbül járult hozzá. A földi (felszíni) célok elleni támadásra specializált repülők közössége, az általuk alkalmazott technológiák és módszerek igazságtalanul háttérbe szorultak. Pedig a hadviselés kitüzött célja nem változott: az esetek legnagyobb részében föld- vagy vízfelszíni térnyerés, vagy éppen ellenkezőleg, annak megakadályozása a feladat. Tehát a légierők elsődleges szerepe az ebben való közvetlen részvétel. A légierők közötti harc, azaz a légi harc csak erre épül rá, mint olyan tevékenység, mellyel a leghatékonyabban lehet megakadályozni az ellenséget abban, hogy a levegőből befolyásolja a felszíni harcok menetét. A felszíni célok elleni harc fontosságát az is jelzi, hogy az ellenséges légierők támadásának leghatásosabb formája is ebbe a körbe tartozik. A levegőből közelítő ellenség hatékonyságát leginkább manőverezőképessége jelenti, ezzel nagyban csökkentve sebezhetőségét. A földön (hajófedélzeten) történő semlegesítésük már lényegesen könnyebb feladat, csokorba szedve kaszálhatók le, míg a levegőben egyenként kell levadászni őket. Ugyanerre a következtetésre jutunk, ha a hadviselés kitüzött célja (objective) érdekében megsemmisítendő célpontokat (target), illetve azok rendszerét (target system) vizsgáljuk. A célpontrendszereket úgy kell elképzelni, mint egy terebélyes fát vastag törzzsel, különböző vastagságú ágakkal, melyek gallyakban végződnek. Bármi legyen is a kitüzött cél, annak kivágását célszerü a legalapvetőbb eleménél kezdeni. Ilyen fatörzs például az ellenség üzemanyag-ellátása, míg az ellenség repülőgépe csak egyetlen gallyal egyenértékü. Felszíni célok elleni támadással egész fákat lehet kidönteni, légi harccal általában csak egy-egy gallyat lehet lemetszeni az adott célpontrendszer fájáról. Például hiába lőtt le a Lufwaffe több tízezer ellenséges repülőgépet, hiába büszkélkedhetett ászok százaival, a Harmadik Birodalom üzemanyag-ellátására, a munkaerejét adó lakosságára mért angolszász stratégiai légi csapások hatékonyabban járultak hozzá a harcok kimeneteléhez. Ezzel szemben a hitleri Németország alighanem saját magára mért csapást azzal, hogy légi hadviselésében teljes mértékben háttérbe szorította a stratégiai dimenziót.

Persze mindez nem garancia a sikerre. A hadviselésnek mindenkor tisztán körülhatárolható célja kell, hogy legyen, tudomásul véve a rendelkezésre álló eszközök és módszerek lehetőségeit. A felszíni célok elleni harc királya, a stratégiai bombázás csak olyan esetekben alkalmazható, ha a célpontrendszerek jól körülhatárolhatók, ilyen például az ellenség kikezdhető infrastruktúrája. Partizánvadászatra nem alkalmas a dél-vietnami dzsungelekben, főleg nem akkor, ha a rendelkezésre álló technológia (felderítés, tüzvezetés) erre még teljesen alkalmatlan. A fentiek alapján a logika teljes hiányát jelentette az az amerikai rendelkezés, mely a délkelet-ázsiai háború során az észak-vietnami repülőgépeket csak légi harcban engedte megsemmisíteni, a földön nem, és repülőtereik sem voltak támadhatók. A konfliktus alakulhat ki persze a felszíni célok elleni harc prioritásainak megszabásakor is. Az 1999-es délszláv légi háború során Michael C. Short tábonok – saját szavait idézve – leginkább a kígyó fejére utazott volna Belgrádban, ám politikai megfontolásokból arra szorították, hogy jelentős erőforrásokat biztosítson a Koszovóban tisztogatást végző szerb csapatok elleni harcra – bizonyos vezetésirányítási célokat egyenesen kihúztak a célpontlistákról. Mindkét esetben csupán a fák gallyait vágták le.

Bombák, módszerek

A légi hadviselés kezdetén a rendelkezésre álló eszközök (repülőgépek, léghajók) teljesítményének korlátai és a tapasztalatok hiánya miatt még nem jöhetett szóba a célpontrendszerek kérdése, hát még azok felgöngyölítése. Az első bevetések harcászati célokat szolgáltak, a bárhol fellelhető ellenséges erők, létesítmények megzavarását, támadását. Ekkoriban a rendkívül szükös hasznos terhelés függvényében alig volt valami, amit ne szórtak volna a lentiek nyakába, specializációról szó sem volt. A feladatot a repülőgép személyzete, pilótája, megfigyelője hajtotta végre. A pontosság teljesen esetleges volt, a hatékonyság minimális. Bár a repülőgép puszta megjelenése a harcmező felett és ennek pszichés hatása talán nagyobb volt, mint közvetlen harci eredménye. Ahogy fejlődött és specializálódott a földi célok elleni fegyverzet, úgy vált a támadó repülőgép egyre inkább respektálandó harci eszközzé a megtámadottak számára. A kisebb-nagyobb általános célú robbanószerkezeteket, az átalakított tüzérségi lövedékeket, kézigránátokat felváltották a kifejezetten repülőgépek fedélzetére tervezett légibombák. Csöves fegyverként sem csak oldalfegyverükkel pufogtattak már az alattuk elsuhanó lövészárkokba, hanem gépfegyverrel is, mellyel megszületett az alacsonytámadás fogalma. Ez kockázatos módszer, végrehajtása során a repülőgép viszonylag hosszabb ideig tartózkodik a legkülönbözőbb (nemcsak a légvédelemre specializált) földi lőfegyverek hatásos tüzelésének sugarában. Ennek ellenére, bármilyen furcsa, a fedélzeti sorozatlövő fegyverrel végrehajtott légicsapásnak azóta sincs párja: nagyon pontos, és hatása kizárólag a célpontra korlátozódik, a járulékos károkozás minimális.

Ahogy a földi célok elleni gépfegyverlövészet alapjai is kialakultak az első világháború harcmezői fölött, a bombavetés máig tartó igazságainak felfedezése is megkezdődött. A célzórendszerek hiányát a kis kioldási magassággal és a tapasztalattal kompenzálták, illetve korrigálták. Megállapították azt is, hogy a vízszintes repülésből történő bombavetéssel szemben siklásból vagy zuhanásból sokkal nagyobb pontosságot lehet elérni. A zuhanóbombázás – mely igazából csak a két világháború között jött divatba – kiküszöbölte a célzókészülék hiányából vagy technológiai tökéletlenségéből fakadó problémákat, melyek miatt a vízszintes bombázás pontossága sokáig elégtelennek bizonyult. Hatékonyságára jó példa a Stukák közvetlen légi támogatásban elért eredménye a második világháborúban, vagy a japán és amerikai tengerészeti zuhanóbombázók sikere a csendes-óceáni hadszíntéren.

Probléma azért volt velük, mert a célzókészülékekbe kezdetben a siker érdekében túlzottan kevés paramétert lehetett betáplálni. Érezhető javulást hozott az analóg mechanikus számítógépet és stabilizáló giroszkópot, valamint programozási lehetőséget magában hordozó Norden bombacélzó, mely a második világháború amerikai nehézbombázóinak a lelke volt. A bomba röppályáját, a repülőgép sebességét és magasságát, valamint a szelet is figyelembe vette. Elméleti pontossága lenyügöző mai szemmel is, mivel hatezer méterről lehetővé tette a bomba harminc méter átmérőjü körbe való találását – azazhogy az ehhez szükséges pontossággal tudta meghatározni a térben azt a pontot, amikor a bombákat ki kell oldani. A gyakorlatban persze a megmaradt technológiai és kiképzési hiányosságok, a bemenő paraméterek pontatlansága (például a szél magassági változásai) miatt ennek sokszorosára nőtt a szórás. Egy új keletü értékelés szerint a második világháborúban hatezer méterről kioldott amerikai bombák kétharmada legalább négyszáz méterre, vagy annál is távolabb csapódott be a céljától! Bárhogy is nézzük, a bombázás elindult azon a hosszú úton, mely során egzakt tudománynyá fejlődött. Norden rendkívül előremutatónak bizonyult: a robotpilótán keresztül vezette is a gépet, ezzel is csökkentve a hibázás lehetőségét. Az amerikaiak máig rendkívül büszkék bombacélzójukra, mely 1942-ig szigorúan titkosnak számított. A kezelésére kioktatott bombázótiszteknek és szerelőknek külön megírt esküt kellett tenniük, hogy ...megóvom hazánk egyik legfelbecsülhetetlenebb értékü katonai titkát, az amerikai bombacélzót...; kényszerleszálláskor például pisztollyal szét kellett lőniük. A komplex szerkezetet – melynek precíziós előállítása ráadásul a gyártástechnológia revíziójára szorította az amerikai ipart – csak a bevetés előtt szerelték a gépbe, majd a bevetés után nyomban eltávolították, és őrzött helyre szállították. Később persze kiderült, hogy a holland származású, svájci neveltetésü Carl Norden találmánya körül részben mesterségesen csaptak nagy hühót, ám ez nem von le annak értékéből. A szerkezetet ugyanis már 1937-ben ellopta egy Norden-alkalmazott, és 3000 dollárért átadta Németországnak, ahol azonban érdekes módon nem kezdték el gyártani.Mai szemmel persze hihetetlen, de a Nordennel végrehajtott bombázást már akkor precíziósnak nevezték az amerikaiak. A hibák kiküszöbölésének gyakorlati módja ezzel szemben a nagyszámú bombázó, nagyszámú bombával végrehajtott csapása volt, melybe csak beleesett a kijelölt célpont is. Akkoriban a járulékos vagy nem kívánt károkozás fogalma nem volt nagy jelentőségü: Budapesten tanúsíthatják ezt a ferencvárosi pályaudvar környékén lakók is, akiknek házaira 1944-ben elcsúszott a vasútnak szánt bombaszőnyeg. Miközben nagy magasságból hullottak a bombák, földközelben is előremozdultak az események. A Luftwaffe és a Wehrmacht rendkívül sikeres együttmüködése 1939–40-ben megihlette a többi légierőt is. Kezdetben a vadászrepülőgépek alkalmazásával, átalakításával és átfegyverzésével, majd specializált csatarepülőgépek kialakításával rutinná vált a többé-kevésbé koordinált közvetlen légi támogatás intézménye. A fedélzeti gépfegyverek és bombák mellett itt mutatták be a nem irányított rakétákat is. A D-nap utáni harcokban a feladattípus nélkülözhetetlenségére rávilágítottak a Falais-i katlanban történtek, ahol a harcok kimenetelét – most először – döntően befolyásolta a közvetlen légi támogatás. Keleten az Il–2-es tömeges alkalmazása gyakorolt mély benyomást a német felszíni erőkre.

Egy új korszak hajnalán

A légierő stratégiai alkalmazásáról folyó korabeli vita olyan vezéralakjai, mint az olasz Douhet vagy az amerikai Mitchell nem gondolták, hogy a második világháború végén elveik milyen közel kerülnek majd a beigazolódáshoz – Harris és LeMay tábornokoknak köszönhetően. A német és japán városok elleni angolszász terrortámadások – melyekhez képest, Picasso-kép ide vagy oda, a Guernica fércmunkának tünhet – hihetetlen eredményeket hoztak. Ráléptek az ellenséges társadalmak gerincére, a hátországból frontvonal lett. Hamburg, Drezda, Tokió felégetése türőképességük küszöbére juttatta az elszenvedőket: a káosz minden szervezett tevékenységet meggátolt, és súlyos csapást mért a morálra is, ahogy azt kitervelték. 1945-ben persze már adott volt a bombázóelmélet sikerének feltétele, a szinte makulátlan légi fölény.

Ebben a helyzetben nagyságrendi ugrásra került sor a stratégiai bombázás hatékonyságában a nukleáris fegyverek megjelenésével. A hadtörténetírás által katonai forradalomnak (Revolution in Military Affairs – RMA) betudott eseményt voltaképp máig nem haladta túl a fejlődés. A bombák atyja a bombázóelmélet megalkotóinak számításain is túltett: hatását – hál istennek – úgy is kifejtette, hogy nem került bevetésre. A pusztításától való félelem töltötte meg igazán tartalommal az elrettentés teóriáját.A nukleáris fegyverek megjelenése olyan nemzetközi viszonyrendszer létrejöttét és hosszú ideig tartó fennállását tette lehetővé, melyre korábban nem volt példa a világtörténelemben. A hidegháború a kölcsönös félelmek miatt nem forrósodott fel a lobbanáspontig. Mindez ugyanakkor nem gátolta meg azt, hogy a status quót alapjaiban nem fenyegető régiókban olyan helyi háborúk sorozata bontakozzon ki, mely elsősorban a légierők harcászati, másodsorban hadászati alkalmazásának nem várt fejlődését is indukálta. Bár a háborúk döntő többsége mind földrajzi kiterjedésében, mind időtartamában, mind a harctevékenység intenzitásában korlátozott volt, egyvalamire sikeresen rávilágított, nevezetesen arra, hogy a hidegháborús elvek szerint kifejlesztett technológiák milyen súlyos korlátokkal rendelkeznek ilyen környezetben. Furcsábbnál furcsább helyzetek alakultak ki, javarészt abból fakadóan, hogy a repülőgépek megnövekedett teljesítményével nem tartott lépést földi célok elleni fegyverzetük, sem az azok irányzását elősegítő müszerezettség. A légibombák legfeljebb abban fejlődtek, hogy létrehozták kisebb ellenállású (karcsúbb) változataikat, az Egyesült Államokban például a Mark 80-as sorozatot. A pontosság nemhogy csökkent volna, hanem tovább nőtt, a hadmüveletek tervezői arra kényszerültek, hogy rendszerben tartsák vagy visszahívják a második világháború végének repülőgép-generációját. Az egymotoros A–1-es Skyraider és a kétmotoros Boston/Havoc/Invader család ennek a visszakozásnak voltak a nagy nyertesei. 

Át a tü fokán is

A különböző fejlemények áttekintésénél persze figyelembe kell venni, hogy az egyes technológiák csak ritkán törtek be egyik pillanatról a másikra. Legtöbbször kezdeti megjelenésüket hosszú évek, esetleg évtizedek választották el elterjedésüktől. Ilyen fegyverek voltak a felszíni célok elleni irányított bombák és rakéták, illetve a robotrepülőgépek is, melyek már a második világháborúban megjelentek. Az angolszászok itt is fontos szerepet játszottak, de a németeket nehéz volt lepipálni – minduntalan úttörőnek bizonyultak, elég az SD1400 X–1-es (Fritz-X) siklóbombára, a Hs–293A rakétára vagy a légi indítású V–1-re (Fi–103) gondolni. A párhuzamos amerikai projektek (AZON, RAZON) ugyan kevésbé voltak sikeresek (a 0,3-0,6-os találati valószínüségü Henschel fegyverhez képest csak 0,12-0,15-öt mutattak fel), ám így is nagyságrendi javulást hoztak a Norden és a szabadesésü bombák kombinációjához képest. Hogy mennyit? Egy híd méretü célpont ellen 2900 százalékot! Irányított rakétákat és bombákat nagyobb számban először a délkelet-ázsiai háborúkban bevetettek be. A rádió-távirányítású AGM–12-es Bullpup rakéta volt az első ilyen fegyver, az amerikai haditengerészet először 1959-ben állította szolgálatba. Müködési elve lényegében ugyanaz volt, mint a kezdeti rakétáké, csak megbízhatósága volt jóval nagyobb. Míg azonban korábban nehézbombázókról vetették be az ilyen fegyvereket, ahol külön operátor felügyelte kirepülésüket, addig a Bullpupot egyszemélyes vadászbombázók fedélzetéről kívánták alkalmazni. Ez azt jelentette, hogy saját gépe mellett a pilótának a rakétát is vezetnie kellett, ráadásul úgy, hogy ő is tovább repült a cél felé. A tapasztalatok azt mutatták, hogy ez a megoldás nem megfelelő, ráadásul a Bullpup kezdeti változatának harci része elégtelen volt a célpontok, azaz az észak-vietnami hidak elpusztításához.

A hatvanas évek második felében jelent meg a fél aktív lézeres önirányítás, mely kiküszöbölte a Bullpup problémáit, ráadásul úgy, hogy specializált harci rész helyett az irányítóegységet és kinyitható szárnyakat standard bombákra szerelték a modulrendszerüség érdekében. A földről, a kötelék másik gépéről vagy éppenséggel a bombavető fedélzetéről a meghatározott időben megvilágították a célt, s az erről visszaverődött lézerfény képezte „kosárba“ dobva az új fegyver ritkán hibázott. Míg korábban sok ezer bevetéssel sem tudtak maradandó károkat okozni a stratégiai jelentőségü észak-vietnami hidaknak, az 1972-es támadások lerombolták azokat, „köszönhetően“ az irányított bombáknak. A lézeres módszerrel közel egy időben bemutatkozott az elektrooptikai önirányítás, illetve rávezetés is. Bemutatkozott a máig etalonnak számító Maverick-család, valamint az elektrooptikai bombák első generációja, a lézerbombákhoz hasonló moduláris felépítésben.A sors fintora, hogy a hordozó repülőgépek fedélzeti rendszerei, tüzvezető számítógépei és célzókészülékei éppen az új fegyverek megjelenésével mentek át ugrásszerü fejlődésen. Amikor a rendkívül pontos inerciális navigációs rendszerrel felszerelt F–16-os 1979-ben megjelent, a hagyományos bombavetések során olyan remek eredményeket ért el, hogy a precíziós fegyverek integrációja nem élvezett elsőbbséget, elterjedésük lendülete megtört. A késlekedést az is alátámasztotta, hogy a szovjet/Varsói Szerződés integrált légvédelmi rendszerével szemben a földközeli profilok voltak „divatban“, ahonnan a bombák rövid repülési ideje miatt csak minimális jelentősége volt a kioldás utáni zavaró tényezőknek.A hidegháború véget értével megváltozott a támadó repülőgépekre leselkedő fenyegetés értékelése, a támadók közepes magasságba emelkedtek, és ismét fontossá vált az irányítás. Megjelent egy másik, a politikai tényező is, nevezetesen a minimális járulékos károkozás fogalma. A hadviselési célkitüzésen túli károk és a halottak a kilencvenes évektől már nem viselhetők el úgy, mint korábban. Míg az évtized elején lezajlott öbölháborúban a precíziós fegyverek aránya nem érte el a tíz százalékot, addig 1999-ben a koszovói háborúban többségbe kerültek, 2001-ben Afganisztánban és 2003-ban Irakban pedig az volt a ritka, ha irányítás nélküli fegyvert vetettek be. Persze az utóbbi két esetben a földi célok elleni harc egy újabb minőségi fejlődésen ment keresztül, mivel megjelentek az időjárástól és a (közvetlen) rávezetéstől függetlenül bevethető, müholdas irányítású bombák.

Ma a félaktív lézeres, a müholdas és az elektrooptikai önirányítás, illetve rávezetés módszere uralja a földi célok elleni harc világát komplementer módon, de léteznek átmenetek is a minél nagyobb flexibilitás érdekében. A hadviselés sajátosságai azonban elhozták olyan módszerek reneszánszát is, mint a gépágyús alacsonytámadás, míg egyes célpontok értéke csak irányítatlan bombák bevetését indokolja, főleg, ha adott helyzetben nincs kockázata a járulékos károkozásnak.Sorozatunk elkövetkező részeiben napjaink légi hadviselésében alkalmazott összes módszert és technológiát górcső alá vesszük, fokozatosan haladva az „egyszerü“ eljárásoktól a bonyolultabbak felé.

Ha tetszett a cikk, kövesse a
Háború Művészetét a Facebookon!
   MÁSOK ÍRTÁK
2016. 12. 07., 09:44

Tank nap Szlovákiában

Tank Nap Trenčianske Stankovce-ben, haditechnikai bemutatókkal. 2016. július.
2016. 12. 05., 16:22

A Tomcat nyomában

1976 szeptemberében Skócia közelében rendezték meg a Team Spirit ’76 tengeri hadgyakorlatot, amelynek a USS John F. Kennedy repülőgép-hordozó is részese volt.
2016. 11. 29., 11:51

Feltalálták a drónszelídítő puskát

Ahogy a drónok egyre elterjedtebbé válnak, úgy használják őket egyre többen bűncselekmények elkövetésére.
2016. 11. 25., 09:20

Bács-Kiskun megye katonásan teljesít a toborzásban

A katonai toborzás elmúlt másfél évtizede alkalmából szerveztek ünnepséget csütörtökön Kecskeméten, az egyetem GAMF Karán.

  JETfly Magazin

2016. december 7-én, helyi idő szerint este 6 óra körül az Egyesült Államok tengerészgyalogsága (USMC) elveszítette egyik Japánban állomásozó pilótáját és F/A-18 Hornet repülőgépét.