2016. 12. 05. hétfő
Vilma
: 314 Ft   : 295 Ft Benzin: 339 Ft/l   Dízel: 352 Ft/l   Írjon nekünk HADITECHNIKA

HMS Birkenhead

Art of WAR  |  2014-10-01 15:53:39

1850-ben Afrika déli részén kitört az újabb kaffer háború, szám szerint ez már a nyolcadik volt a sorban.  A terület őslakóinak számító kaffer (mai elnevezésük szerint xhosa) törzsekkel 1779 óta már több évtizede helyi háborúkat vívtak előbb a búr telepesek, a legelők és a vízforrások feletti uralom megszerzéséért, majd 1806 után a britek is bekapcsolódtak az összetűzésekbe. A Brit Birodalomnak jóval tekintélyesebb anyagi és katonai lehetőségei voltak, mint a Holland Kelet-Indiai Társaságnak és a búr farmereknek, ennek ellenére a harcok újra és újra fellángoltak.  Az 1850-ben kitört újabb felkelés leveréséhez a gyarmati csapatoknak sürgős erősítésre volt szüksége, ezért indult el 1852 januárjában számos különböző katonai egységgel a fedélzetén a HMS Birkenhead lapátkerekes, csapatszállító gőzhajó.

HMS Vulcan – HMS Birkenhead

1845. december 30-án a Mersey folyó mellett fekvő Birkenhead városában müködő Laird Hajógyár szárazdokkjában új hadihajó építésébe kezdtek, a Brit Admiralitás megrendelésére, amelynek terveit a cég alapítója, a kiváló mérnök és üzletember John Laird készítette.  A munkálatok kezdetekor, az akkor még HMS Vulcan nevü gőzfregatt, korszerünek számított, 64 méteres hosszával és 11,3 méteres szélességével, valamint a tervezett 1400 tonnás vízkiszorításával, kategóriájában az egyik legnagyobbnak.  John Laird mérnökként a vastestü hajók építésének úttörője volt, ugyanis a 19. század közepére a hajógyárak komoly gondokkal küzdöttek a fogyatkozó alapanyag miatt.  Mivel még egy átlagos méretü kereskedelmi, vagy hadihajó megépítéséhez is egy egész erdő kivágására volt szükség, az utánpótlást biztosító fával borított területek alaposan megritkultak Anglia szerte, így importra volt szükség.

A problémára a lehetséges megoldást, a John Laird által is alkalmazott, vaslemezekből készült hajótest jelentette, amely kisebb szerkezeti tömeg mellett nagyobb, szilárdabb és így jobban terhelhető hajók építését tette lehetővé.  A Haditengerészet azonban eleinte idegenkedett a vashajóktól.  A flotta szakembereinek legfőbb kifogásai az akkor rendelkezésre álló vas minőségére voltak visszavezethetőek.  A korabeli, kezdetleges technológia miatt, amely még súlyos gyermekbetegségekkel küzdött, az előállított lemezek kifejezetten törékenyek voltak, nem bírták az erősebb ütközéseket és korlátozott volt a teherbírásuk.  Tartottak attól is, hogy a vas hajótest megzavarja az iránytüket és akadályozza a pontos navigációt.  Ráadásul az elvégzett tüzérségi tesztek nyomán arra a megállapításra jutottak, hogy a lövedékek által szakított, tépett szélü lyukak nehezen tömíthetők, körülményessé és lassúvá téve a kárelhárítást.  Azonban mivel a technológia kipróbálására mégis megépítettek néhány egységet és ezek felülmúlták a várakozásokat (például az 1839-ben a Laird Brothers–nél épült HMS Nemesist, amely a Royal Navy első vastestü hadihajója volt), megbarátkoztak az újdonsággal, felismerve számos előnyét.

Miután a benyújtott terveket elfogadták, megkezdődött az új hajó építése.  Nem volt zavartalan a munka, mert menet közben a megrendelő mégis változtatást kért.  Nevezetesen a két lapátkereket több méterrel előbbre kellett helyezni.  Laird tiltakozott a módosítás ellen, mert ezzel szerinte gyengítették a hajó szerkezeti szilárdságát és fennállt a veszély, hogy ha nem megfelelő gondossággal végzik el a rakodást, erős hullámzás esetén könnyen leszakadhat a hajótest elülső része.  Ellenvetéseit azonban figyelmen kívül hagyták és ez később megbosszulta magát.

HMS Birkenhead

A Viktória királynő által elhelyezetett Birkenhead emléktábla

A HMS Vulcan belső szerkezete rendkívül újszerü volt, mivel nyolc keresztirányú vízmentes válaszfallal osztották fel a hajótestet ezáltal téve biztonságosabbá.  A középső szekcióban elhelyezett, kiemelten fontos kazánházat és géptermet, külön-külön ellátták még egy-egy hosszanti irányú rekeszfallal is.  A meghajtást két Forrester & Co. gyártmányú 564 lóerős gőzgép biztosította, amelyek egy-egy hat méter átmérőjü lapátkereket forgattak meg, így a hajó mintegy 10 csomós (kb. 19 km/h) sebesség elérésére volt képes.  Természetesen az akkori gőzgépek alacsony hatásfoka miatt, nem nélkülözhette a vitorlákat sem, amelyeket két magas árbocra szereltek fel.

Már javában zajlottak a munkálatok, amikor az Admiralitásnál teljes koncepcióváltás történt, a flotta további fejlesztésével kapcsolatban. Történt ugyanis, hogy még 1845 tavaszán alig kilenc hónappal a HMS Vulcan építésének kezdete előtt, jelentős kísérletsorozatot bonyolítottak le, mert néhány évvel korábban megjelent egy új, rendkívül ígéretes találmány és hamar felkeltette a Haditengerészet vezetőinek figyelmét.  Az újdonság a hajócsavar volt.  Tesztelésére, két évvel korábban állították hadrendbe a HMS Rattlert a Royal Navy első csavargőzösét.  1845 tavaszára érkezett el az idő, hogy összevessék egymással a hajócsavar és a lapátkerék teljesítményét (a Rattlert addig különböző hajócsavar típusok kipróbálására használták).  A később híressé vált próba során a Rattlert a tatjánál összekötötték a HMS Alecto nevü lapátkerekes fregattal.  Az esélyek egyenlőek voltak, mert mindkettő hasonló teljesítményü gőzgéppel rendelkezett és vízkiszorításuk is nagyjából azonos volt.

A kísérlet elején az Alecto minden nehézség nélkül elvontatta a Rattlert, de amikor annak elindították a hajócsavarját, az Alecto előbb lelassult, majd hiába dolgoztak a lapátkerekei teljes erővel, a Rattler könnyedén maga után húzta.  A hajócsavar fölénye egyértelmüvé vált.  Az Admiralitás ezek után a lapátkerekes hajókra leadott megrendeléseket törölte, a már építés alatt állókat ugyan befejezték, de nem igazán tudták eldönteni milyen szerepet kapjanak a továbbiakban.

Mivel ezek után a HMS Vulcan rövid idő alatt teljesen elavult, további sorsa igencsak bizonytalanná vált.  Végül új nevet kapott, ami „szülővárosa”után HMS Birkenhead lett (az ismert tengerészbabona szerint a névváltoztatás balszerencsét hoz a hajóra….), egyben a Royal Navy utolsóként megépített lapátkerekes hadihajójának kétes dicsőségével „büszkélkedhetett”.  Miután előre két 96 fontos félköríves sínen mozgatható nehézlövegét  és hátra négy 68 fontos hagyományos négykerekü lövegtalpra szerelt ágyúját beszerelték, másodosztályú gőzfregattnak sorolták be, de ebben a szerepkörben soha nem használták, hanem hadrendbe állása után a brit, a skót és az ír partok mentén katonákat és felszerelést szállított.  Meglehetősen egyhangú szolgálata során az egyetlen jelentős esemény akkor történt, amikor 1846 novemberében a korszak legmodernebb óceánjárója, a zseniális Isambard Kingdom Brunel által tervezett SS Great Britain, az Észak-Írország partvidékén fekvő hírhedt Dundrum – öbölben zátonyra futott.  Kétséges volt, hogy a hatalmas hajó egyáltalán megmenthető-e, ezért kilenc hónapig állt a homokpadon.  Végül hosszas előkészületek után, James Bremner tengerészeti mérnök irányításával 1847. augusztus 27-én, sikeresen újra vízre tették az óriást.  A mentésben jelentős érdemeket szerzet a HMS Birkenhead, mivel annak ellenére, hogy vízkiszorítása alig fele akkora volt, mint a 3200 tonnás Great Britain –nek, sikeresen levontatta a zátonyról.

Négy évvel később, 1851-ben végleges döntés született a hajó további alkalmazási módjáról és átminősítették csapatszállítóvá.  A Birkenhead szárazdokkba került és alapos átalakításon esett át.  Fegyvereinek nagy részét leszerelték, az így felszabaduló helyen szálláshelyeket alakítottak ki, valamint a tatfedélzetet is jelentősen kibővítették és a mellvédeket megmagasították.  További új szálláskörleteket alakítottak ki a törzsben, ezáltal tovább nőtt a hajó befogadóképessége és jóval kényelmesebb és tágasabb lett mint a korabeli faépítésü csapatszállítók.  A legnagyobb változás a vitorlázatot érintette.  Két gőzgépe az eredeti maradt, de a vitorlafelületet megnövelték.  Az előárbocon megtartották a keresztvitorlázatot, de a főárboc hosszvitorlázatot kapott és felállítottak a harmadik, ugyancsak hosszvitorlázattal felszerelt tatárbocot is.  A kétárbocos brigg-ből, háromárbocos barkentin (bark-szkúner lett).

Végzetes küldetés Dél-Afrikába

1852 januárjában, a Birkenhead Robert Salmond kapitány parancsnoksága alatt az írországi Queenstown (ma Cobh) kikötőjébe érkezett.  Salmond tapasztalt tengerész volt akinek ősei, már I.  Erzsébet uralkodása idején is a flottánál szolgáltak és a tengerésztiszti hivatás hagyomány volt a családban.  Január 5-én megkezdődött a berakodás és a katonák behajózása.  Utánpótlásként Sir Harry Smith csapataihoz számos különböző alakulatot vezényeltek, soraikban sok volt az újonc.  Hajóraszállt egy kontingens a Tengerészgyalogság, a 12.  Királyi Lándzsás Osztag, a 2. , 6. , 12. , 45.  Gyalogsági ezred, valamint a 43.  Könnyügyalogos ezred, a 60.  Lövészezred (a híres Zöldkabátosok), továbbá a 73. , 74. , 91.  Felföldi (skót) Lövészezred soraiból, 12 tiszt vezetésével.  A katonákkal tartott 3 sebész, valamint 25 nő és 31 gyermek.  Utóbbiak a tisztek hozzátartozói voltak.  (abban az időben nem volt szokatlan, hogy a tiszteket elkísérte a családjuk is).  A hajó mintegy 130 fős legénységével együtt nagyjából 643 fő tartózkodhatott az induláskor a Birkenhead fedélzetén.  A valós létszámról ellentmondó adatok találhatók a különböző szerzőknél, mivel a vonatkozó listák és jegyzékek elvesztek a hajó pusztulásakor.

A küldetés rosszul indult, mivel nem sokkal a kikötő elhagyása után rendkívül erős viharba kerültek, ami nemcsak az utasokat gyötörte meg, hanem a hajót is.  Azonban mivel a csapatokra szükség volt, nem lehetett késlekedni.  Más esetben megvárták volna az időjárás javulását.  A nehézségeket jelzi, hogy a több hetes út alatt, három asszony meghalt, viszont született négy gyermek is a fedélzeten.

1852. február 23-án érték el Simon Town-t, Cape Town-tól (Fokváros) délre, a False-öböl nyugati partján, közel a Jóreménység – fokához.  A kimerült utasok itt egy kissé megpihenhettek, mivel a hajó két napot tartózkodott a kikötőben.  Ezalatt élelmiszert, vizet és 35 tonna szenet rakodtak be, valamint a tisztek számára kilenc lovat, nagy mennyiségü takarmánnyal együtt.  A lovak számáról többféle adta olvasható az eseményekkel foglakozó müvekben (9 és 30 közé teszik a létszámukat), de figyelembe véve a hajón rendelkezésre álló helyet és a szükséges széna mennyiségét valamint a túlélők visszaemlékezéseit, nem lehetett kilencnél több).  Indulás előtt, többen elhagyták a fedélzetet, köztük több nő és gyermek, továbbá számos beteg katona.  (Ezért is bizonytalan hogy eredetileg hányan tartózkodtak a hajón. )

HMS Birkenhead

Thomas M.Hemy  A Birkenhead roncsa címü festménye  1892-ből

1852. február 25-én este 18 órakor a HMS Birkenhead kifutott a kikötőből és elindult végcélja Port Elizabeth felé.  Az időjárás remek volt, a látótávolság tökéletes az út korábbi gyötrelmes szakasza után, kívánni sem lehetett volna jobbat.  Salmond kapitány, hogy rövidítse az utat és minél hamarabb célhoz érjenek, a partvonalat követve, attól nagyjából 3 mérföldre (kb. 5,5 km) hajózott.  Mivel a partvidék veszélyes volt, ezért megerősített őrséget állított fel éjszakára és rendszeres mélységmérést rendelt el.  Ezután, mivel úgy vélte, hogy minden szükséges biztonsági óvintézkedést megtett, lement a kabinjába és nyugovóra tért.

A Birkenhead egyenletes, 8,5 csomós (kb. 16 km/h) sebességgel haladt a nyugodt óceánon.  Minden csendes volt, csak a hajó gyomrában uralkodó rettenetes, trópusi forróság zavarta az utasokat, ezért sokan csupán ingben, vagy éppen meztelenül próbáltak aludni.  Néhányan feljöttek a fedélzetre, mivel ott elviselhetőbb volt a hőség.

Az ügyeletes tengerészek rendszeresen mérték a vízmélységet, ami megnyugtatóan 12 öl (kb. 22 méter) volt.  Alig negyed óra múlva azonban, február 26-ra virradó éjjel 2 órakor, a Danger Point közelében, a soron következő mérés eredménye rémisztő eredményt hozott.  A mélység alig több mint egy méterre csökkent.  Nyilvánvaló volt, hogy egy feltérképezetlen zátony húzódott közvetlenül az óceán felszíne alatt, amely a gyenge hullámzás miatt észrevehetetlen volt.  Mielőtt még bármit tehettek volna, a Birkenhead rettenetes, csikorgó robajjal felnyársalódott az alattomos sziklára, amely több méter hosszan felszakította a hajótestet.  Az elülső részben alvó több mint száz katona úgy fulladt meg, hogy azt sem tudta mi történt vele, olyan gyorsan öntötte el a víz a szállásukat.  Az ütközés zaja és a hatalmas lökés mindenkit kiugrasztott az ágyból, de voltak, akik egyszerüen a padlóra zuhantak.  Salmond kapitány rögtön a fedélzetre rohant és elrendelte a kárfelmérést és helyzetjelentést kért.  Néhány perccel később már mindenütt rémült emberek tolongtak, akik nem tudták mi történt és mit kellene tenniük.  Sokan mindössze ingben, mezítláb, de voltak olyanok is akik anyaszült meztelenül menekültek a fedélzetre.  Hogy a rend és a fegyelem fennmaradt, az főleg Alexander Seton alezredesnek volt köszönhető, aki a 74.  Felföldi lövészek parancsnokaként, egyben a legmagasabb rangú volt a hajón.  Seton maga köré gyüjtötte a többi tisztet és utasította őket a rend fenntartására, valamint arra, hogy adjanak meg minden segítséget a kapitánynak és a hajó személyzetének a szükséges teendőkhöz.  Hatvan embert rögtön a szivattyúkhoz küldtek, másokat pedig a mentőcsónakokhoz, hogy segítsenek a tengerészeknek az előkészítésüknél.  Fellőttek több világítórakétát, azonban nem vette őket észre senki mert túl távol voltak a szokásos hajózási útvonaltól.

A csónakokkal foglalatoskodók, megdöbbentő felfedezést tettek.  Az hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a rendelkezésre álló nyolc mentőcsónak nem elég az összes fedélzeten tartózkodó utasnak, de az igazi sokk akkor következett be, amikor kiderült, hogy közülük mindössze a három legkisebb használható.  A hiányos és hanyag karbantartás miatt, a mentőcsónakok egy része elkorhadt és eresztette a vizet, a viszonylag jó állapotúak többségét pedig képtelenség volt leereszteni, mert a csónakdaruk a rozsda és a rájuk kent rengeteg festék miatt mozdíthatatlanul beragadtak.

Fájdalmas döntésre kényszerültek.  Ekkor hangzott el, a később legendássá váló mondat: ”Nők és gyerekek az elsők!” Az egyik nyolcevezős csónakba bezsúfolták az asszonyokat és a gyerekeket néhány matrózzal együtt, akik evezést végezték, parancsnoknak a mindössze 19 éves Alexander Cumming Russel zászlóst választották ki, majd a lélekvesztőt leeresztették.  A maradék kettőbe a legfiatalabb katonákat és tengerészeket ültették be.  Miután a csónakokat nagy nehézségek árán elindították, Salmond kapitány parancsára, a fedélzetre hozták a lovakat, mivel nem akarták őket sorsukra hagyni.  Abban reménykedtek, hogy sikerül partra úszniuk.  A rémült állatok szemét bekötötték és így hajtották őket a vízbe.  A kilenc ló közül végül nyolc szerencsésen partot ért és később befogták őket.  (a kilencedik lábát törte, amikor lezuhant a fedélzetről)

HMS Birkenhead

A HMS Birkenhead

Miután akit csak lehetett biztonságba helyeztek, a kapitány úgy döntött, hogy tesz még egy kísérletet a Birkenhead megmentésére.  Abban reménykedett, hogy a még sértetlen hátsó rekeszeknek elég a felhajtóereje a hajó felszínen tartásához, amíg a legközelebbi kikötőig elvánszorognak.  Mivel a gépek még müködőképesek voltak, hátramenetet rendelt el.  A két hatalmas lapátkerék forogni kezdett és a hajótest szörnyü csikorgással elindult hátrafelé.  Azonban az eredmény katasztrófális volt, mert a szikla továbbszaggatta a borítólemezeket és a víz betört a kazánházba elárasztva a géptermet is.  Az áradat kioltotta a kazánok tüzét és csak a gépészek lélekjelenlétén múlt, hogy mielőtt elmenekültek, még sikerült kiereszteniük a gőzt, amivel legalább a mindenkit elpusztító robbanást sikerült elkerülni.  A Birkenhead teljesen mozgásképtelenné vált és kezdett szétesni.  A sérült hajótörzs nem sokkal Salmond sikertelen próbálkozása után, az előárboc tövétől nem messze szétnyílt és a hajóorr levált, majd pillanatok alatt elsüllyedt.  A megcsonkult hajótest előre billent és kezdett jobbra dőlni a bezúduló víz súlyától.  A fedélzet közepén álló masszív kémény rögzítései elnyíródtak, így a sokmázsás vascső kormot okádva magából a jobboldali kerékházra zuhant, szétroncsolva a tetején tárolt 150 személyes nagy csónakot és agyonzúzva vagy megsebesítve a még mindig a kiszabadításával küszködőket.

A HMS Birkenhead gyorsan süllyedt, ezért a kapitány felkapaszkodott az oldalsó kötelekre, hogy mindenki lássa és elrendelte a hajó elhagyását.  Ekkor azonban előlépett Seton és a kardját kihúzva megállította a menekülőket.  A 38 éves alezredes bátor katona volt, aki Ausztráliától Indiáig, a Brit Birodalom számos vidékén szolgált már. Tekintélye elegendő volt a menekülők megállítására, így nem kellett parancsolnia, csak kérnie az embereket, hogy legyenek tekintettel a csónakokban ülőkre. Tárgyilagosan, nyugodt hangon elmondta, hogy amennyiben mindenki a vízbe veti magát, ösztönösen a csónakokba próbálnak majd bejutni és azok vagy a túlterheléstől süllyednek el, vagy felborulnak és mindenki odavész.  Szavainak köszönhetően, mindössze csak néhányan ugrottak a vízbe, a többiek viszont a fedélzeten maradtak.  Ezután a tisztek és az altisztek vezetésével, a még vízmentes tatfedélzetre vonultak.  Elhangzott a „Szoros sorokba rendeződj!” parancs és a katonák felszegett fejjel, mint egy tábornoki szemlén felsorakoztak tisztjeikkel az élen.  Elkezdődött a legendássá vált „Birkenhead hadgyakorlat”.  Akkor is tartották az alakzatot, amikor már erősen megemelkedett a hajó hátsó része és a tat nyögve, recsegve elkezdett vetemedni, majd leszakadni.  Ha elesett valaki, a társai felsegítették és visszaállt a sorba.  A 74.  Felföldi Lövészezred dudása elővette hangszerét és játszani kezdett.  Csak akkor hallgatott el a dudaszó, amikor a fedélzet deszkái, puskalövésszerü csattanásokkal széthasadtak és a megmaradt hajótest újra kettétört.

Küzdelem a túlélésért

Huszonöt perccel az ütközés után, a Birkenhead tatrésze is leszakadt, és a hajó maradványai pillanatok alatt elsüllyedtek.  Mindenáron menekülni kellett.  Seton alezredest G.  A.  Lucas zászlós látta utoljára amint embereivel a hajó mellvédjébe kapaszkodva állt.  Mindössze néhány szót váltottak, majd egy utolsó kézfogás után a zászlós a vízbe ugrott.  A 74-sek parancsnoka nem próbált menekülni, tudta, hogy nincs esélye.  Salmond kapitányt a vízben zúzta halálra az egyik lezuhanó árbocrúd.  A hajótöröttek nagyrésze Seton-hoz hasonlóan nem tudott úszni, de legalább negyven embernek mégis sikerült az óceánból kimeredő csonka árbocokról lelógó kötelekbe belekapaszkodni, mások a vízen úszó roncsdarabokat használták tutajnak.  Lucas zászlós, az egyik leszakadt kerékház roncsán ért partot néhány társával együtt.

A többség azonban nem volt ilyen szerencsés.  Sokan néhány percen belül megfulladtak, de a többiekre még szörnyübb halál várt.  A katasztrófa helyszíne a mai napig cápaveszélyes helynek számít, de akkor minden addiginál több tengeri ragadozó lepte el a környéket, köztük számos, hatalmas termetü, nagy fehércápa.

A túlélők beszámolói szerint, furcsa módon azokat, akik valamilyen ruhadarabot viseltek, többnyire békén hagyták, de azokat, akik ruha nélkül ugrottak a vízbe könyörtelenül lemészárolták.  Perceken belül a víz vöröslött a vértől és mindenfelé széttépett emberi maradványok lebegtek a felszínen.  A csónakokban ülők tehetetlenül nézték a vértől teljesen megvadult ragadozók pusztítását.  Amikor a Russel zászlós által parancsnokolt csónakból az egyik asszony észrevette a hullámok között vergődő férjét, a kapott parancs ellenére odafordultak érte. Russell beugrott a vízbe és a csónakba segítette a férfit, majd meg sem próbálva visszajutni a fedélzetre, a part felé vette az irányt, de a 19 éves fiatalembert elragadták a cápák.

HMS Birkenhead Az egyik felszínre hozott ágyú

A fél napos hánykolódás után, két mentőcsónak összetalálkozott a Lioness nevü vitorlással.  Bernard Kilkeary őrmester, az egyik túlélő meggyőzte a kapitányt, hogy forduljanak vissza a Birkenhead roncsaihoz, így sikerült megmenteni a még mindig a törött árbocokról lógó kötelekbe kapaszkodó negyven embert és még néhányat azok közül, akik az úszó roncsokon sodródtak.  A harmadik csónak túlélőit valamint azt a mintegy hatvan embert, akiknek valahogy sikerült kijutni a partra, a környéken élő farmerek és halászok vették pártfogásukba.  A hajótöröttek többségét egy volt lovassági tiszt Smales kapitány birtokán látták el élelemmel és száraz ruhával.  A külvilág akkor szerzett tudomást a tragédiáról, miután William Culhane sebészasszisztens egy környékbeli gazdától kölcsönkért ló hátán ellovagolt egészen Cape Town-ig.  Húsz órát töltött folyamatosan nyeregben, mire célhoz ért.  Hamarosan egy kisebb gőzöst küldtek a hajótöröttekért és elszállították őket.  Az időközben partra sodródott holttesteket és emberi maradványokat megtalálásuk helyén sekély sírokba temették.  A legtöbb teljesen felismerhetetlen volt, annyira szétmarcangolták és megcsonkították a cápák.  A Times napilap által közölt névsor szerint, a Birkenhead fedélzetén utazó 638 ember közül 445-en vesztették életüket és 193-an élték túl a katasztrófát.

A HMS Birkenhead katasztrófája mélységesen megdöbbentette a brit társadalmat, de az egész európai közvéleményt is.  IV Frigyes Vilmos porosz királyt annyira lenyügözte a katonák kitartása és a bátorsága, hogy hadseregében elrendelte, hogy a történetet olvassák fel minden alakulatnál a reggeli parancshirdetésnél.  Viktória királynő az áldozatok emlékére egy ma is látható, hatalmas, márványból készült emléktáblát helyeztetett el a Chelsea Royal Hospital veteránotthon és kórház épületében.  Később számos dal és költemény is megörökítette a bátor katonák helytállását.

Az 1852. május 8-án Portsmouth-ban, Nelson admirális híres zászlóshajóján a HMS Victory fedélzetén folytatták le a hadbírósági tárgyalást, amelyet óriási érdeklődés övezett a közvélemény részéről.  Az eljárás lényegében formalitás volt a túlélők kihallgatásával.  A törvényszék még aznap meghozott döntése szerint, mivel a hajó irányításáért felelős tisztek közül egy sem élte túl a balesetet, ezért az ügyet lezárták és nem marasztaltak el senkit.

Azon a partszakaszon, amelynek közelében 1852. február 26-án a hajó elsüllyedt, napjainkban egyszerü emlékmü áll.  A Danger Point –nál 1895-ben világítótornyot emeltek, amely a veszélyes partszakaszra figyelmezteti a hajósokat.  A HMS Birkenhead vesztét okozó alattomos zátony, ma a Birkenhead –szikla nevet viseli.

Titkos szállítmány a fedélzeten?

Alig néhány hónappal a Birkenhead pusztulása után, pletykák kaptak szárnyra a hajó gyomrában rejtőző titkos szállítmányról.  A híresztelések szerint röviddel az Írországból történő indulás előtt ládákat vittek a fedélzetre és a jól zárható lőporraktárban helyezték el őket.  A szállítmány állítólag mintegy három tonnányi arany volt érmék formájában, akkori árfolyamon kb. 240-250 000 font értékben.  Az összeget a katonák zsoldjára szánták.

Annak ellenére, hogy az állítólagos aranyszállítmány a mai napig foglakoztatja az amatőr és a profi kincsvadászokat, az elmúlt több mint másfél évszázad során a számtalan próbálkozás a kincs megtalálására eredménytelen maradt.  Az eddig felszínre hozott leletek többnyire a hajó rézből készült szerelvényei közül kerültek ki, de akad köztük feltünően jól megőrződött használati tárgy és fegyver is.  A felszínre hozott néhány maréknyi aranypénz, valószínüleg az utasok személyes tulajdona volt és értékben meg sem közelíti a híresztelésekben szereplő mennyiséget.

HMS Birkenhead

Az HMS Birkenhead egyetlen korabeli ábrázolása

A kincskeresők kudarcának több magyarázata lehetséges:

Az egyik legvalószínübb, hogy a Birkenhead aranya sohasem létezett és valóban csak legenda a róla szóló történet.

Azonban az is előfordulhat, hogy napjaink búvárait már régen megelőzték, mégpedig a katasztrófa utáni években.  Seton alezredes unokaöccse 1893-ban egy levelében megemlítette, hogy egy bizonyos Mr. Bandmann kért és kapott engedélyt merülésekre a viszonylag kis mélységben (kb. 30-35 méter) fekvő roncshoz a dél-afrikai kormánytól.  Ráadásul néhány a helyszín közelében élő család, az események utáni években gyanúsan hirtelen és minden ok nélkül tetemes vagyonhoz jutott.  Nem zárható ki, hogy újdonsült gazdagságukat a Birkenhead aranya alapozta meg.

Végül az sem zárható ki, hogy a három tonna arany ma is az iszapba temetődve fekszik a HMS Birkenhead egyre jobban széteső, rozsdamarta roncsai között, várva hogy valaki tényleg rátaláljon.

Nemes Ferenc

Ha tetszett a cikk, kövesse a
Háború Művészetét a Facebookon!
   MÁSOK ÍRTÁK
2016. 11. 29., 11:51

Feltalálták a drónszelídítő puskát

Ahogy a drónok egyre elterjedtebbé válnak, úgy használják őket egyre többen bűncselekmények elkövetésére.
2016. 11. 25., 09:20

Bács-Kiskun megye katonásan teljesít a toborzásban

A katonai toborzás elmúlt másfél évtizede alkalmából szerveztek ünnepséget csütörtökön Kecskeméten, az egyetem GAMF Karán.
2016. 11. 21., 09:36

A képességnövekedés korszaka kezdődik

NFIU: fontos lépés a szövetségesi elkötelezettség terén.
2016. 11. 18., 09:34

Katonai temető - Solymár

Budapesttől alig 15 kilométerre, Solymár közelében helyezkedik el a brit katonai temető, 211 katona végső nyughelye, akik a Royal Air Force Magyarország fölött lelőtt bombázóin vesztették életüket 1944-ben.

  JETfly Magazin

A szovjet történelemben kevés az olyan család, amely akkora hatással lett volna a történelemre, mint a Mikojan család generációi. A közelmúltban elhunyt Ivan Mikojanra emlékezünk az alábbi összeállítással.