2016. 12. 11.
Árpád
: 314 Ft   : 296 Ft Benzin: 352 Ft/l   Dízel: 365 Ft/l   Írjon nekünk HADITECHNIKA

USS Maine - Robbanás a kikötőben

Art of WAR  |  2014-12-02 12:53:12

1898. február 15-én késő este, fülsiketítő robbanás rázta meg a havannai kikötőt. Bár Kuba szigetén már három éve felkelés zajlott a spanyol gyarmati uralom ellen és a politikai helyzet rendkívül feszült volt, a pusztító detonáció mégsem a fegyveres harc újbóli fellángolását, hanem a USS Maine amerikai hadihajó és 266 tengerész végzetét jelezte. A kikötőben horgonyzó páncélos tragédiája, amely a nem sokkal később kirobbanó spanyol – amerikai háború egyik ürügyeként szolgált, a rejtélyes, mai napig sem teljesen tisztázott, történelmi események sorába tartozik.

Forrongás Kubában

A 19. század végére, az egykor hatalmas spanyol gyarmatbirodalom, már csak árnyéka volt önmagának. Az elmúlt évtizedekben a dél és közép-amerikai tartományok egymás után kiáltották ki a függetlenségüket, váltak független államokká.

(A USS Maine)

Kuba szigete azon kevés spanyol külbirtok közé tartozott, amelyeket még látszólag kézben tudtak tartani, de a súlyosan eladósodott Spanyol Királyságnak elavult hadseregével, ez is egyre inkább nehezére esett. 1868 óta változó intenzitással, de itt is megindult a függetlenedésért folytatott küzdelem. Az elszakadás pártján állók az Egyesült Államok támogatását maguk mögött tudva, végül 1895-ben felkelést robbantottak ki, amit a spanyol állam a szigetre küldött új kormányzóval, Valeriano Weyler y Nicolau tábornokkal akart elfojtatni. Weyler, aki a katonák és a keményvonalasok hőse volt, vaskézzel látott a rendcsináláshoz, egymást érték a bebörtönzések, razziák és emberei nem riadtak vissza a durva erőszaktól sem, de ezzel csak tovább rontott a helyzeten és a felkelők még elszántabbak lettek. Amikor aztán 1897.augusztus 8-án, egy olasz anarchista Michele Angiolillo meggyilkolta Antonio Canovas del Castillo spanyol miniszterelnököt, úgy tünt alábbhagy a feszültség, mert utóda, az engedékenyebb Praxedes Mateo Sagasta, részben amerikai nyomásra, hazarendelte a keménykezü Weyler tábornokot és mérsékeltebb módszerekkel próbálta a Kuba feletti fennhatóságot megőrizni. Engedményeket tett és bizonyos fokú autonómiát is biztosított a szigetnek. Ez néhány éve még elegendő lett volna a kedélyek megnyugtatására, most azonban már túl kevésnek bizonyult, így a felkelés, ha kisebb intenzitással is, de tovább folytatódott. A helyzetet súlyosbította a gazdaság katasztrofális állapota, amelyet tönkretettek a harcok és a szigeten időről-időre újra fellángoló sárgalázjárvány.

Kubától északra, a hatalmas szomszéd, az Amerikai Egyesült Államok kormánya szimpátiával figyelte az elszakadási törekvéseket, mert egyáltalán nem lett volna ellenére, ha az európai befolyás végleg megszünik az amerikai kontinensen és érvényesül a James Monroe amerikai elnök által 1823-ban megfogalmazott „Amerika az amerikaiaké” elv. Az USA sajtója, ezen belül leginkább a William Randolph Hearst sajtómágnás által birtokolt New York Journal rendszeresen foglalkozott a kubai eseményekkel, leközölve a mérsékeltebb kubai politikusok, értelmiségiek írásait, cikkeit. Ám a lapok részletesen ecsetelték a spanyolok vélt és valós büneit, kegyetlenkedéseit is, gyakran a valóságtól igencsak elrugaszkodva. Így az amerikai közvélemény felháborodva az állítólagos rémtetteken, egyre inkább spanyolellenes és háborúpárti lett és alig várta a nagy leszámolást. Eközben az üzleti élet és az ipar hatalmasságai, kifejezetten hasznosnak tartották az esetleges háborút az USA gazdasága és persze saját profitjuk szempontjából. 

(Charles D. Sigsbee  kabinjában , a Maine fedélzetén)

Ebben a felfokozott hangulatban, az USA kormányának mindenképpen lépnie kellett. Az Egyesült Államok havannai állomásozó amerikai főkonzulja Fitzhugh Lee tábornok (Robert E. Lee egykori konföderációs főparancsnok unokaöccse), kifejezetten szorgalmazta a beavatkozást és hadihajók mielőbbi Kubába küldését, megvédeni az ott élő amerikai állampolgárokat, és az USA érdekeit, de főleg azért, mert meglátása szerint a felkelők saját erejükből képtelenek voltak elüzni a spanyolokat és életképes kormányzatot alakítani.

William Mckinley elnök kormányának meglehetős nehézséget okozott, hogy megfelelő ürügyet találjanak legalább egy hadihajó Kubába küldésére úgy, hogy az ne legyen nyilvánvaló beavatkozás a spanyol belügyekbe és utána nemzetközi botrány. Felvetődött a diplomáciai posta szállítása, esetleg üzemanyagfelvétel mint indok, végül úgy döntöttek, hogy a hadihajók baráti látogatásának korábbi szokását újítják fel, amely a felkelés 1895-ös kitörése óta látványosan megszakadt. A spanyolokat természetesen nem lehetett becsapni, nagyon jól tudták miről van szó, ezért bejelentették, hogy nemsokára New York-ba látogat a Vizcaya cirkáló (szintén barátilag…). A spanyol hajó érkezéséhez az amerikaiak kénytelenek voltak, jó képet vágni és beleegyezni.

A kubai küldetésre az Egyesült Államok Hadiflottájának USS Maine nevü csatahajóját jelölték ki.

Útban a modern hadiflotta felé

Az 1880-as évekre, az Egyesült Államok kormányának rá kellett ébrednie, hogy a korszerü hadihajók terén alapos lemaradásban van még az olyan nem túl jelentős tengeri hatalmak mögött is, mint Brazília, vagy Argentína és Chile. A lemaradás fő oka az USA izolációs, elzárkózó külpolitikája volt, amelyet a polgárháború utáni kormányok következetesen megvalósítottak és így nem tartották fontosnak a flotta fejlesztését, ami aztán fejlesztés híján fokozatosan elavult. Nyilvánvalóvá vált, hogy új, korszerü hadihajókra van szükség, az ősrégi, polgárháborúból megmaradt veteránok leváltására. A modernizáció irányába tett lépéseket felgyorsította, amikor Brazília 1883-ban hadrendbe állította az akkor rendkívül korszerünek számító, 5029 tonnás, Riachuelo és Aquidaban toronyhajókat, így az amerikaiaknak rá kellett ébredniük, hogy nincs olyan egységük, ami eredményesen szembeszállhatna a hasonló kategóriájú páncélosokkal. 

A lépéskényszer ellenére William Collins Whitney haditengerészeti miniszternek, még így is nehezen sikerült rávenni a Kongresszust, hogy engedélyezzék két új 6000 tonnás egység megépítését (eredetileg egy 7500 tonnás csatahajóról és egy 5000 tonnás páncéloscirkálóról volt szó). A Whitney által „kialkudott” hajók az alig két évtized múlva megépített páncélos óriásokhoz képest, viszonylag kicsinek tünnek, de a maguk korában tekintélyes méretünek számítottak. Az 1886 augusztusában kiírt pályázatra több terv is beérkezett. Közülük az egyik nyertes a brit Barrows Hajóépítő Vállalat mérnöke William John Brown által tervezett, 6417 tonnás USS Texas lett, amelyet két, a csatahajó középső részén, hosszirányban eltolva beépített, forgatható toronnyal szereltek fel. Fő fegyverzete két 305 mm-es nehézlöveg volt ami a korszakban a leginkább elterjedtnek számított a kategórián belül. A USS Texas pályafutása, jó konstrukciójának köszönhetően sikeres volt és hosszú, azonban a tervpályázat másik nyertesének sorsa nem alakult ilyen szerencsésen.

A USS Maine névre keresztelt másik hajót, Theodore D. Wilson tervezte, aki sikeres mérnökként a flotta számára már többször is dolgozott és tagja volt a Tengerészeti Tanácsadó Testületnek is, amely a kormányzat mellette müködő szakértői csoport volt. A 6682 tonnás vízkiszorítású, 98,9 méter hosszú és 17,4 méter széles Maine gerincét 1888. október 17-én fektették le New Yorkban, a brooklyn-i Haditengerészeti Hajógyárban. 

Fontosabb méreteit tekintve nagyon hasonló volt a Texashoz, de annál két méterrel keskenyebb, valamint nikkelacél páncélzata miatt több mint 200 tonnával nehezebb. (a Texasra már jóval könnyebb és korszerübb Harvey féle acélból készült páncélövet szereltek fel) Konstrukciója a nagyrészt a korabeli trendeket követte, így orrára a korszak hadihajóira jellemző lékelősarkantyút is szereltek. A hajótestet belül, 214 vízmentesen zárható rekeszre osztották és a hossztengelye mentén is kapott egy vízhatlan válaszfalat. A meghajtásról négy darab, háromkemencés, henger alakú Scotch kazán és két függőleges, 4645 lóerős, háromfokozatú gőzgép gondoskodott, amelyek két hatalmas, négyszárnyú hajócsavart forgattak, így a Maine 16,45 csomós (30,47 km/óra) sebességre volt képes. Ez rossz súlyelosztása miatt elmaradt a tervezettől.

Eredetileg, még három árboccal és teljes vitorlázattal akarták felszerelni, de ezt a korszerü gőzgépek miatt feleslegesnek ítélték és később megváltoztatták két fémből készült nehéz csataárbocra. A hajó a sok toldozgatás és változtatás miatt eléggé szokatlan megjelenésü lett és nem tartozott a legszebb vízi jármüvek közé. A szálláskörleteket az orr részen és a taton lévő felépítményekben alakították ki, de jutott belőlük a középső, legnagyobb felépítmény szekcióba is (elől a legénységi állományú tengerészek többsége volt elhelyezve, a hajó hátsó részébe a tisztek és a kapitány kabinjait építették) a körletek tágasak voltak, de meglehetősen melegek és rosszul szellőztek. A masszív középső felépítményen, melyet a másik kettővel keskeny, repülőhidak kötöttek össze, helyezték el a kormányállást, valamint a két hatalmas kéményt és a mentőcsónakok többsége is itt függött csónakdarukon.

A Maine sajátos kialakítása miatt, a fő fegyverzetét hordozó, egyenként két darab 254 mm-es nehézlöveggel felszerelt páncéltornyokat, a hossztengelytől eltolva, részben a hajótestből oldalra kiemelkedő páncélerkélyekre (sponsonokra) telepítették (elől a jobb oldalon, hátul a bal oldalon). A lövegek így a menetirányba és a tat felé is tüzelhettek, de korlátozott szögben átlőhettek a fedélzet felett is, bár a légnyomás mindig károkat okozott a felépítményben. A másodlagos fegyverzetet jelentő 6 darab 152 mm-es ágyúból kettő az orrfelépítményben, kettő a középső, kettő a hátsó felépítmény kazamatáiba lett beépítve. A hajó rendelkezett még 7 darab Driggs – Scroeder 57 mm-es, 4 darab 37 mm-es Hotchkiss, 4 darab 37 mm-es Driggs – Scroeder gyorstüzelővel, négy Gatling géppuskával és 4 darab 457 mm-es torpedóvető csővel is.

(152 mm-es löveg a Maine-ről)

A Maine építését számos tényező hátráltatta, ezért feltünően hosszú ideig készült. A páncélzat legyártására eredetileg szerződött Betlehem Steel Company képtelen volt időre teljesíteni a rendelést, ezért új szerződést írtak alá Andrew Carnegie acélmágnás pittsburgh-i vállalatával. Itt azonban hosszú, gyakran erőszakba torkolló sztrájkok lassították a szükséges mennyiségü nikkelacél legyártását. Ráadásul a tüz ütött ki a brooklyn-i hajógyárban és a tervek nagy része a lángok martaléka lett, pótlásuk pedig jelentős időbe telt.

A végtelenül hosszúra nyúló munkálatok következtében, mire a USS Maine 1895-ben hadrendbe állt, már lényegében teljesen elavultnak számított mind technikailag, mind harcászatilag. Az időközben a világ más részein épült csatahajókhoz képest 305 mm-es páncélöve és a fegyverzete már túlságosan gyengének számított, az új típusú cirkálók pedig sokkal gyorsabbak voltak nála. Bár építésének kezdetén még páncéloscirkálónak sorolták be, de végül másodosztályú csatahajóként lépett szolgálatba.

„Baráti látogatás” Kubában

A kubai küldetésre az USA haditengerészete a USS Maine-t jelölte ki, Charles Dwight Sigsbee kapitány parancsnoksága alatt. Sigsbee 1845-ben született és veterán tengerésznek számított, aki pályafutását még a polgárháború alatt kezdte az Unió flottájánál, közvetelenül a Haditengerészeti Akadémia elvégzése után. 1898-ra már több hajó parancsnokságát tudhatta maga mögött, de jelentős hírnévre akkor tett szert, amikor 1878-82 között a Haditengerészet Hidrográfiai Irodájánál töltött szolgálata alatt, a Mexikói – öböl aljzatának feltérképezési munkálatai során sikeresen közremüködött egy mélységmérő - mintavevő szerkezet kifejlesztésében, amit aztán még évtizedekig sikeresen használtak szerte a világon.

A Maine az Észak-Atlanti Flotta tagjaként Norfolkban álomásozott, ahonnan hivatalosan 1898 januárjában New York-ba indult, de valójában az ellenkező irányba fordulva, Floridától délnyugatra elhelyezkedő Key West-re hajózott és ott várakozott. A kapitánynak egy topedónaszád hozta az üzenetet az indulási paranccsal. Ezt a konspirációt azért tartották szükségesnek, hogy a spanyolok nehogy idő előtt tudomást szerezzenek érkezéséről és esetleg ellenintézkedést tegyenek. Indulás előtt a biztonság kedvéért, Sigsbee feltöltette a lőszerraktárt és 35 tonna szenet vételezett, nem tudva milyen fogadtatásra számíthat.

(A havannnai Maine emlékmü 1931 körül)

Január 25-én a flotta békeidős színeiben pompázó (fényes fehér hajótest, sötétsárga felépítménnyel, fekete lövegcsövekkel) csatahajó befutott Havannába. Horgonyzóhelyét a révkalauz jelölte ki nem messze az Alfonso XII spanyol cirkálótól és a német Gneisenau iskolahajótól, ez ellen Sigsbee kapitány nem emelt semmilyen kifogást. A kubai hatóságok udvariasan kezelték a hívatlan vendégeket, de a lakosság egy része kevésbé bizonyult visszafogottnak. A partról és a kikötőben elhaladó hajókról, gyakran kiabálás, szitkok és füttyögés hallatszott a Maine felé, ráadásul hevesen Amerika ellenes röplapok és plakátok is feltüntek az utcákon, az árusok bárkái pedig látványosan elkrülték a hajót. A látható ( és hallható ) ellenszenv miatt, eleinte a kapitány kivételével senki sem hagyhatta el a fedélzetet de később is, amikor kissé csillapodtak a kedélyek és a helybéliek megszokták jelenlétüket leginkább csak a tisztek mehettek ki a városba de ők se túl gyakran. A matrózoknak, a fullasztóan meleg és fülledt körletekben kellett tölteni szolgálaton kívüli idejük nagy részét. Hogy a forróság okozta kellemetlenségeket enyhítsék, engedélyezték számukra, hogy aki akarja, az éjszakát a fedélzeten töltheti, amely fölé vastag árnyékoló ponyvatetőt húztak. Sigsbee kapitány a protokoll előírásait kínos pontossággal betartva, végiglátogatta a Havanna előkelőségeit és a spanyol főtisztviselőket, elsősorban Ramon Blanco y Erenas tábornokot a kormányzót és Vicente Manterola admirálist a Kubában állomásozó tengerészeti erők főparancsnokát. A látogatásának viszonzására érkező tiszteket és polgári személyeket szigorúan megfigyelték és egy percre sem hagyták őket magukra. Nyilvánvaló volt, hogy egyik fél sem bízik a másikban.

1898. február 15, a többihez hasonló, eseménytelen nap volt, a párás forróság estére sem enyhült. Annak ellenére, hogy már három hete a kikötőben vesztegeltek, a sorállományú tengerészek továbbra sem hagyhatták el a hajót így csaknem mindenki a fedélzeten tartózkodott a 374 fős legénységből. 21 órakor C. H. Newton tengerészgyalogos kürtös elfújta a takarodót és mindenki nyugovóra tért az ügyeleti szolgálatot ellátók és az őrök kivételével. A hajó gyomrában, csak két kazán müködött a négyből, hogy az áramfejlesztők és a hidraulikarendszerek müködtetéséhez, megfelelő gőznyomás álljon rendelkezésre.

(A robbanás során meghalt C.H. Newton tengerészgyalogos kürtös hangszere)

21 óra 40 perc körül, tompa, ágyúlövéshez hasonló dörrenés hallatszott az orr irányából és az elektromos világítás kialudt. A következő pillanatban az elülső torony mellett, fülsiketítő dübörgéssel, hatalmas lángnyelv robbant ki a hajótestből, akár egy nagy vulkánkitörés. A felcsapó láng és füstfelhőben törmelékdarabok, széttört mentőcsónakok, fémlemezek, emberi testek és testrészek kavarogtak, majd beterítették az összes közelben horgonyzó hajó fedélzetét. A robbanás csaknem teljesen letépte a Maine orr részét, amely magával rántva az orrfelépítmény összeroncsolódott maradványait és a lövegtornyot, oldalára fordulva pillanatok alatt elmerült. Az itt alvó több mint száz ember közül, mindössze ketten maradtak életben ( Charles Bergman másod – fedélzetmester és Jeremiah Shea matróz ), mert a robbanás a vízbe hajította őket. A középfelépítmény leszakadva az alapzatáról, előbb egy pillanatra, megemelkedett, majd lángolva az oldalára borult, összeszúzva a mentőcsónakokat és gőzbárkákat, mindennel és mindenkivel együtt, aki balszerencséjére a közelében tartózkodott. A felismerhetetlenné vált roncshalmazról, a parancsnoki híd, a kormányállással és a két vaskos kémény, átbukva a fedélzet szélén a vízbe zuhant és elmerült. Egyedül a tat maradt szinte teljesen épségben, ahol a tisztek és a kapitány kabinjai voltak. Sigsbee a többi túlélővel csípős füstben és a lobogó lángok fényénél botorkált a roncsokkal és törmelékkel borított, csatatérhez hasonlító fedélzetre, amelynek szélét már a kikötő vize nyaldosta. Azt hitték, hogy megtámadták őket, mert a partról valaki éljenzést vélt hallani. A kapitány amint kissé magához tért, rögtön parancsot adott az oltás megkezdésére és a lőszerraktárak elárasztására, de rá kellett jönnie, hogy jóformán alig maradt, aki teljesíthetné az utasításait, ráadásul az oltással teljesen értelmetlen volt kísérletezni, mivel a vízpumpák és a tüzoltótömlők a robbanásban teljesen elpusztultak, a hajó pedig gyorsan süllyedt és hamarosan megfeneklett a kikötő sekély vizében. A tíz mentőcsónakból épségben megmaradt hárommal, mindenki elhagyta a roncsot és igyekeztek minél messzebb evezni tőle az esetleges újabb robbanástól tartva. Közben megpróbáltak kihúzni, a vízben vergődő, kiabáló szerencsétleneket, akik közül sokan megégtek és szinte mindannyian sebesültek voltak. A mentésbe a katasztrófa után rögtön bekapcsolódott a közelben horgonyzó Alfonso XII cirkáló, a City of Washington amerikai utasszállító gőzös és a Colon nevü spanyol teherhajó legénysége. A spanyol hadihajó gyengélkedőjén az egészségügyi személyzet tagjai mindent megtettek a sérültekért, amit csak lehetséges volt. A vízből kimentettek közül nyolcan később belehaltak a sérüléseikbe, sokan eltüntek és még napokkal később is halottakat mosott partra a víz. A 266 áldozat döntő többsége, legénységi állományú, vagy altiszt volt, mivel az ő szállásaikat közvetlenül érintette a robbanás. Az a körülmény, hogy csak két tiszt halt meg, annak köszönhető, hogy a hajó hátsó része, ahol kabinjaik voltak, majdnem teljesen sértetlen maradt. 

Csodával határos módon túlélte a katasztrófát Old Tom a hajó macskája (az ekkor már 13 éves kandúr, igazi legenda volt a tengerészek körében) „aki” három szinttel a fedélzet alatt aludt, amikor a robbanás bekövetkezett. Másnap, egy a vízből kiálló roncsdarab tetején kuporogva találta meg a panaszosan nyávogó Tomot, Richard Wainwright első tiszt. Tom megpörkölődött és egyik lába is megsérült, de hamar felépült sérüléseiből és hátralevő éveit a USS Fern nevü öreg ágyúnaszádon töltötte. A másik híressé vált állat, Peggy, Sigsbee kapitány mopsz kutyája volt. Peggy, aki gazdájának kabinjában vészelte át a katasztrófát, másnap már vidáman parádézott a City of Washington fedélzetén az újságírók előtt.

(Old Tom a hajó macskája , az USS Fern fedélzetén 1898 februárjában)

Gyors vizsgálat után, gyors háború

A spanyol hatóságok azonnal kifejezték együttérzésüket az USA kormányának egyben minden segítséget felajánlottak és már másnap nekiláttak a vizsgálatnak. (a robbanás után közvetlenül, a Hearst féle New York Journal, öles betükkel, kész tényként kürtölte világgá a spanyolok bünösségét, még mielőtt egyáltalán elkezdődött volna bármilyen nyomozás) A Pedro del Peral y Caballero kapitány vezette bizottság müködése, alig öt napig tartott és meglehetősen felületes volt, még a roncsot sem vizsgálták meg, bár csónakokból kordont vontak köré. Vizsgálatuk eredményét február 20-án már közzé is tették. Eszerint a hajó pusztulását semmiképpen sem okozhatta aknarobbanás, hanem valamilyen belső ok, talán a szénraktárban keletkezett tüz. 

Egy nappal a spanyol jelentés közzététele után, összeült a William T. Sampson kapitány által vezetett amerikai vizsgálóbizottság is amely a spanyolokénál valamivel alaposabb munkát végzett. Az USA haditengerészetének búvárai lemerültek a roncs mellé és megpróbálták átvizsgálni, de az iszapos víz, a rossz látási viszonyok és a mindenfelé heverő felismerhetetlen, borotvaéles roncsdarabok szinte lehetetlenné tették a munkájukat. A tisztek és a túlélők kihallgatása során Sigsbee kapitány végig kitartott gyanúja mellett, hogy a partról felrobbantott elektromos gyújtású akna okozta hajója vesztét, aminek nyomát azonban sem a spanyolok, sem az amerikaiak nem találták. A március 21-én kiadott jelentés szerint (ellentétben a spanyolok megállapításával), a robbanást a hajón kívüli tényező okozta, bár azt nem mondták ki konkrétan, hogy ez akna lett volna, de nem is zárták ki. Az amerikai vizsgálatnak sajátos hátteret adott a Hearst féle sajtó által tovább szított háborús hisztéria, bombasztikus szalagcímekkel és cikkekkel, amelyeknek tartalma, a korábbi Kubával kapcsolatos írásokhoz hasonlóan, gyakran köszönő viszonyban sem voltak a valósággal. A New York Journal és a konkurens lapkiadó, Joseph Pulitzer nevéhez köthető New York World egymással versengve, teljesen légből kapott megállapításokat tett közzé már a vizsgálat lezárta előtt. ( A hangulatot jól jellemzi, hogy az időközben New York-ba „baráti látogatásra” befutó Vizcaya cirkálóról az a rémhír kelt szárnyra, hogy lőni fogja a várost. Természetesen ilyesmi nem történt és a hajó néhány nap múlva továbbindult Kubába) 

(A süllyedő Maine)

McCinley elnök eleinte próbálta fékezni az indulatokat, de hamarosan engednie kellett, a háborúra vágyó és spanyolellenessé hangolt közvélemény nyomásának. Április 20 – án az USA kormánya ultimátumot intézett Spanyolországhoz, hogy vonuljanak ki Kubából, majd az amerikai flotta, egy nappal később blokád alá vette a sziget kikötőit. A spanyolok három nap múlva hadat üzentek. Az Egyesült Államok férfilakossága annyira lelkesen és tömegesen jelentkezett önkéntesnek, hogy még toborzásra sem volt szükség. Mindannyian a New York Journal által harsogott „Emlékezzetek a Maine-re! ” jelszóval vonultak hadba.

A háború rövid volt, de egyszerre több helyszínen zajlott: Kubában, Puerto-Ricoban, Guamon és a Fülöp- szigeteken. A spanyolok a rossz hadvezetés, valamint elavult hadseregük és flottájuk miatt, nem tudtak ellenállni az amerikai gőzhengernek és a sorozatos tengeren és szárazföldön elszenvedett vereségek hatására, 1898 nyarán béketárgyalások kezdődtek, amelynek nyomán augusztus 12-én aláírták a Washingtoni Jegyzőkönyvet a békekötésről majd 1898. december 10-én Párizsban megszületett a hivatalos békeszerződés a harcoló felek között. Az Egyesült Államok lényegében megszerezte Spanyolország minden Afrikán kívüli gyarmata felett a fennhatóságot (Guam, Fülöp – szigetek, Puerto Rico), továbbá Kuba felett egyfajta gyámságot gyakorolt egészen 1902-ig, amikor a sziget végül függetlenné vált, de az USA továbbra is befolyása alatt tartotta külkapcsolatait, továbbá örökbérletbe megkapta a Guantanamo – öblöt. A hadjárat sikerére árnyékot vetett a Fülöp – szigeteken, a filippínó őslakosság által kirobbantott felkelés, amelyet csak 1902-re sikerült leverni és több mint 4000 amerikai katona életébe került.

Baleset, vagy szabotázs?

Az elmúlt több mint egy évszázad során számos teória látott napvilágot, a USS Maine pusztulásának valódi okáról és a viták a mai napig tartanak.

A közvetlenül az eset után lezajlott spanyol, majd amerikai vizsgálat, tekintettel a rendkívül feszült politikai helyzetre, egyáltalán nem volt objektív. A spanyolok mindenáron igyekeztek elhárítani a rájuk vetődő gyanút, de ez egyáltalán nem sikerült és a hisztérikus légkörben nem is sikerülhetett nekik. Az amerikaiak már eleve a spanyolok bünösségének prekoncepciójával fogtak a nyomozáshoz. Figyelmen kívül hagyták a helyi hatóságok által megállapított tényeket, mint például, hogy senki nem látott a vízben döglött halakat és az aknatámadás másik jellegzetes kísérőjelenségét a robbanást kísérő hatalmas vízoszlopot. Nem került elő az esetleges, elektromos gyújtású aknához vezető kábel sem, pedig ezt mindkét fél kiemelt figyelemmel kereste. Lényegében az ítélet már a vizsgálat kezdete előtt megszületett. A következő nagyobb és a korábbiaknál lényegesen szakszerübb vizsgálatra, a roncsok kiemelési munkálatai idején került sor 1911. november 20 és december 2 között Charles E. Vreeland altengernagy vezetésével. Az ekkor felszínre került, a hajó alsó részéről származó erősen deformálódott és V alakban meghajlott borítólemezek és a hajógerinc torzulása, a bizottság szerint megerősítette a korábbi aknaelmélet helyességét. Azonban felvetődik a kérdés, hogy amennyiben tényleg víziakna okozta robbanást ki telepítette és miért a Maine horgonyzóhelyére. Korábban hírek jelentek meg a havannai kikötő lehorgonyzott víziaknákkal történő védelméről, azonban hogy valóban megtörtént-e erre nincs bizonyíték. Az elméletek között előkelő helyen szerepel, hogy a spanyolok már eleve a hajó elpusztítására, annak érkezése előtt elhelyezhették a szerkezetet és csak a kedvező alkalomra vártak. Ezt látszik alátámasztani, hogy a horgonyzóhelyet a révkalauz jelölte ki. Azonban nem szabad elfelejteni, hogy a legkevesebb oka éppen a spanyoloknak volt egy ilyen akcióra, hiszen nem állt érdekükben az Egyesült Államokat bevonni az egyre inkább elhúzódó kubai konfliktusba. A hamarosan kirobbanó háború következményei, ékes bizonyítékul szolgálnak arra, hogy a spanyol kormány részéről őrültség lett volna az USA provokálása.

(A Maine nézeti képei)

Akiknek viszont egyértelmüen érdekükben állt egy esetleges merénylet, azok a kubai lázadók voltak, hiszen már addig is élvezték a hatalmas szomszéd szimpátiáját és egyáltalán nem volt ellenükre, hogy beavatkozott az oldalukon a függetlenségi harcba.Valamilyen módon ők is elhelyezhettek robbanótöltetet a hajó oldalánál de erre sincs bizonyíték. Ráadásul évekkel később, amikor Kuba már függetlenné vált sem került nyilvánosságra erre vonatkozó adat és nem szólta el magát egyetlen esetleges résztvevő sem. A hajóra felcsempészni bármilyen robbanószerkezetet, szinte lehetetlen volt, mert minden hajóra lépő idegent állandóan szemmel tartottak.

Érdekes megvilágításba kerül William Randolph Hearst sajtómágnás szerepe. A dúsgazdag lapkiadó soha nem titkolta, hogy egyáltalán nincs ellenére a háború, sőt újságjai és kiküldött emberei nyílt uszítást fojtattak odahaza és Kubában is. Ahogy növekedett a háborús hisztéria, meredeken növekedet lapjainak eladott példányszáma, jövedelmével együtt. Gyakran nevezte a kitört konfliktust „az én háborúmnak”.Végül mérhetetlen gátlástalanságában egészen odáig merészkedett, hogy a Maine roncsából kiemelt fémből veretett érméket is árultak cégei, sőt ő maga luxusjachtjával a kubai partokhoz hajózott és a fedélzeten felállított nyomdagépen „újságot” nyomtatott a katonáknak. A harcolók örömmel fogadták a lapot, de nem annyira meglehetősen szegényes tartalma, sokkal inkább anyaga miatt, mivel a harctéren a papír értékesnek bizonyult és sokoldalúan lehetett felhasználni, a cigaretta készítéstől egészen a WC papírig. Sőt előfordult, hogy amikor a főhadiszálláson elfogytak a parancsok kiadásához és továbbításához szükséges ürlapok, ennek a sajtóterméknek a széles margójára írták a csapatoknak szánt utasításokat. Kétségtelen tény, hogy Hearst kapcsolatban állt a kubai elszakadáspárti politikai erőkkel és nincs kizárva, hogy embereinek és pénzének volt szerepe az események alakításában, de hogy a Maine felrobbantását ő találta volna ki, arra nincs bizonyíték.

(A Maine roncsa a kiemelés után a tat felől)

Ennek az elképzelésnek egyik sajátos változata a Castro által uralt Kuba, történészeinek erősen USA ellenes álláspontja, amely szerint az eseményeket imperialista ügynökök ármánykodása idézte elő. Természetesen ők az Egyesült Államok titkosszolgálatát sejtik a háttérben.

Az 1898. február 15-én késő este történt események valós okainak kiderítéséhez, talán Hyman G. Rickover admirális jutott legközelebb 1974-ben. Rickover tengernagy, hírnevét és tekintélyét az Egyesült Államok nukleáris tengeralattjáró flottájának létrehozásával érdemelte ki. Magánemberként és haditengerészeti szakemberként régóta foglalkoztatta a Maine pusztulása. Mint rendkívül alapos és körültekintő szakember befolyását és kapcsolatait felhasználva összeszedett minden fellelhető vizsgálati anyagot, jegyzőkönyvet, technikai leírást és számos hajóépítő mérnököt, robbantási szakértőt bevonva a kutatásba, újravizsgálta az ügyet, amelynek eredményét 1976-ban, Hogyan pusztult el a Maine csatahajó címü könyvében tette közzé.

Rickover és társai kutatásaik során több, addig tudatosan, vagy véletlenül figyelmenkívül hagyott tényezőre hívták fel a figyelmet és ennek nyomán a robbanást a szénraktárban bekövetkezett tüzre vezették vissza. Az USA hadiflottája az 1890-es években átállt egy új üzemanyag használatára, a korábban használt jó minőségü feketekőszénről (antracit), a puha, bitumenes kőszén használatára, mivel utóbbi magasabb hőfokon ég és így gyorsabban felfüthetők a kazánok és gyorsabban lehet gőzt fejleszteni. Azonban a bitumenes szén veszélyes tulajdonsága, hogy hajlamos (forró, párás éghajlaton különösen) az öngyulladásra. Ez a jelenség rendkívül alattomos, mert kezdetben nem jár nagy tüzzel és füsttel, hanem a szénrakás alja lassan egyre több hőt termelve izzik és ha nem veszik időben észre végül kigyullad. A Maine szénraktárai közül hat volt közvetlenül a lőszerraktárak közelében, ezek közül négy üres volt, mert éppen festették őket, az ötödik félig volt tele és innen fütötték az üzemben lévő két kazánt, a hatodik viszont teljesen tele volt. Már az első 1898-as vizsgálat idején kiderült, hogy a széntárolókban elhelyezett elektromos hőmérők, minden látható ok nélkül időnként bekapcsoltak, de ezt a müszerek hibájának tulajdonították akkor, pedig elképzelhető, hogy a begyulladt szén fejlődő hőjét érzékelték. A hatos széntároló bunkert, csupán egy viszonylag vékony fémfal választotta el a 152 mm-es lőszerek raktárától, ahol a kivetőtölteteket, pontosan kiadagolva, textilzsákokban, szorosan a fal mellett álló faállványokon tárolták a gránátokkal. Az egyik meghallgatott tanú, az egyik gépésztiszt azt állította, hogy az események előtt tizenkét órával, az esedékes ellenőrzéskor semmilyen rendellenséget nem tapasztalt a széntárolóban, de később kiderült, hogy a New Riverben bányászott bitumenes szén ennél sokkal rövidebb idő alatt képes önmagától begyulladni. A szomszédos helyiségben izzó szén annyira átforrósíthatta a fémfalat, hogy előbb a festék, majd a közvetlenül mellette álló faállvány kaphatott lángra és így előbb tüz ütött ki majd, ennek következményeként bekövetkezhetett az első kisebb robbanás, amely áterjedt a szomszédos 254 mm-es lövedékek raktárára is a második nagyobb detonációval teljesen elpusztítva a hajót. Mint kiderült a flotta szakemberei és döntéshozói az események idején, tisztában voltak a problémával és a széntárolók valamint a lőszerraktárak közé kettős válaszfalak építését rendelték el, ha szükséges volt utólag, a tüzek gyakorisága miatt. (1894 és 1908 között húsznál több tüzeset fordult elő az Egyesült Államok Haditengerészetének hadihajóin a bitumenes szén miatt ) Rickover szakértői szerint az 1911-ben perdöntőnek tartott, V alakban meggörbült fenéklemezek torzulását, a belső robbanástól szétfeszülő szegecsek is okozhatták és nem feltétlenül egy külső robbanótöltet.

(A Maine emlékmü a Central Park-ban)

A kilencvenes években és később végrehajtott modellkísérletek és számítógépes szimulációk, ha nem is minden kétséget kizáróan, de nagyrészt alátámasztják az admirális elméletét, azonban a vita napjainkban is tovább folytatódik.

Hullámsírban

Tíz évvel a háború befejezése és Kuba függetlenné válása után, egyre sürgetőbbé vált a Maine roncsának eltávolítása a havannai kikötőből, mivel akadályozta a forgalmat és a rozsdás fémtömeg a benne maradt lőszerrel egyre veszélyesebb volt. Ennyi idő után, a vízből csak a viszonylag épségben maradt hátsó árboc néhány csónakdaru és a szétroncsolódott középfelépítmény rozsdás, formátlan fémtömegének kis része meredezett, mivel a hajótest időközben mélyen belesüppedt a csaknem 6 méter vastag iszapba. Az Egyesült Államok Kongresszusa 1910-ben 500000 dollárt szavazott meg a kiemelési munkálatok finanszírozására, amelyet a Haditengerészet szakembereire bíztak. A mérnökök és a müszakiak elé állított feladat korántsem volt egyszerü, mivel a roncsot először mélyen a kikötő aljzatába vert acéllemezekből készült gáttal kellett körülvenni, hogy majd az így körülzárt területet szivattyúkkal vízmentesíteni lehessen. A munkálatok bonyolultságát és nehézségét jelzi, hogy több mint egy évig tartott a körgát megépítése és mire a végére értek, az már több mint egymillió dollárba került jóval túllépve az eredetileg tervezett költségeket. 

(A Maine roncsát végső nyughelyére vontatják 1912-ben)

A víz eltávolítása után derült ki, hogy az orr annyira összeroncsolódott, hogy le kellett választani a hajótestről (bár így is alig tartotta össze valami a két részt), mert vele együtt, képtelenség volt újra úszóképessé tenni. Végül a szinte teljesen felismerhetetlen hajóorrot sikerült levágni és alaposabban megvizsgálni, ennek során találták az aknarobbanás perdöntő bizonyítékának nyilvánított, V alakban deformálódott borítólemezeket. Az utólag beépített rekeszfalakkal vízmentesen lezárt, csonka hajótörzset, miután minden felesleges és nehéz, valamint múzeumi megőrzésre szánt szerelvényt, roncsdarabot lebontottak róla, 1912 március 16-án egy hatalmas amerikai lobogóval a tatján kivontatták a nyílt tengerre és a búcsúztatóünnepség után elsüllyesztették. A USS Maine végleges nyughelyére került.

(Charles Dwight Sigsbee kapitány a Maine parancsnoka)

Charles Dwight Sigsbee kapitány további pályafutását és előmenetelét nem befolyásolta látványosan a Maine elvesztése, mert a nem sokkal később kitört háború alatt, a St. Paul kisegítő cirkáló parancsnoka lett, ez alaposan meglepte, mert legalább egy csatahajóra számított a St. Paul viszont csak egy felfegyverzett utasszállító gőzhajó volt (igaz meglehetősen nagy, 168 méter hosszú csaknem 15000 tonnás), amellyel részt vett a Kuba szigetének blokádjában. A háború után kapta meg a USS Texas csatahajó parancsnokságát, bár az akkorra már nem számított a legkorszerübbnek.1907-ben altengernagyként vonult nyugállományba, az Észak-Atlanti Flotta éléről. Nyilatkozataiban és írásaiban élete végéig következetesen kitartott azon véleménye mellett, hogy egykori hajóját spanyol akna pusztította el.

Sigsbee altengernagyot 1923-ban, a hatalmas Arlingtoni Nemzeti Temetőben helyezték végső nyugalomra, amelynek középpontjában ma is ott magasodik a balsorsú csatahajó egykori hátsó árboca, amely szinte sértetlenül vészelte át a robbanást.

Az Egyesült Államokban még számos más helyen is állítottak emléket a USS Maine elesett tengerészeinek.( Meglepő, de havannai emlékmüvük is áll még, mivel Castro hatalomátvétele után sem rombolták le, csak az USA szimbólumát, a sast távolították el a tetejéről. Az indoklás szerint azért „kegyelmeztek meg” neki, mert értelmezésük szerint, a Maine tengerészei Kuba szabadságáért haltak meg …) Mind közül a legmonumentálisabb, New Yorkban, a Central Parkban áll. A hajó elejéről megmentett pajzsdíszt, a névadó Maine államban, Davenport városában helyezték el egy hajóorrot formázó talapzaton. Azonban a legmegrázóbb, a Maryland államban, Annapolisban müködő Haditengerészeti Akadémia előtt felállított előárboc, amely egykor a USS Maine orrán magasodott és a mai napig magán viseli a nem messze tőle bekövetkezett robbanás okozta sérüléseket. 

A tragikus sorsú hajó nevét, 1995 óta az SSBN – 741 USS Maine, Ohio osztályú, nukleáris meghajtású, rakétahordozó tengeralattjáró viseli. A 170 méter hosszú, több mint 18000 tonnás óriás, 24 darab Trident II D -5 típusú interkontinentális ballisztikus rakétát hordoz.

Nemes Ferenc

Ha tetszett a cikk, kövesse a
Háború Művészetét a Facebookon!
   MÁSOK ÍRTÁK
2016. 12. 07., 09:44

Tank nap Szlovákiában

Tank Nap Trenčianske Stankovce-ben, haditechnikai bemutatókkal. 2016. július.
2016. 12. 05., 16:22

A Tomcat nyomában

1976 szeptemberében Skócia közelében rendezték meg a Team Spirit ’76 tengeri hadgyakorlatot, amelynek a USS John F. Kennedy repülőgép-hordozó is részese volt.
2016. 11. 29., 11:51

Feltalálták a drónszelídítő puskát

Ahogy a drónok egyre elterjedtebbé válnak, úgy használják őket egyre többen bűncselekmények elkövetésére.
2016. 11. 25., 09:20

Bács-Kiskun megye katonásan teljesít a toborzásban

A katonai toborzás elmúlt másfél évtizede alkalmából szerveztek ünnepséget csütörtökön Kecskeméten, az egyetem GAMF Karán.

  JETfly Magazin

2016. december 7-én, helyi idő szerint este 6 óra körül az Egyesült Államok tengerészgyalogsága (USMC) elveszítette egyik Japánban állomásozó pilótáját és F/A-18 Hornet repülőgépét.