2016. 12. 06. kedd
Miklós
: 314 Ft   : 292 Ft Benzin: 339 Ft/l   Dízel: 352 Ft/l   Írjon nekünk HADITECHNIKA

CSS H. L. Hunley – Az elveszett tengeralattjáró

Art of WAR  |  2015-02-09 13:17:40

1864. február 17 – én késő este, a charleston – i kikötő előtt blokádszolgálatot ellátó USS Housatonic uniós hadihajó legénysége, különös, ellenséggel hadakozott. A tűzharc egyoldalú volt, mert az ellenfél nem lőtt vissza, sőt azt sem tudták pontosan hol van. Ezért a rémült és dühös tengerészek kézifegyvereikből, golyózáport zúdítottak az óceán vizére, minden eredmény nélkül. Pillanatokkal később a hajó tatjának jobb oldalát, pusztító robbanás roncsolta szét és a Housatonic percek alatt elmerült, személyzetének öt tagját magával ragadva a hullámsírba. A vakmerő támadást a Konföderáció titkos fegyvere, egy tengeralattjáró hajtotta végre.

Egy új fegyver születése

Mióta csak hadiflották léteznek, a tengerészeti stratégák egyik fő törekvése volt, hogy megtalálják a módját, miképpen lehetne az ellenség hajóit észrevétlenül megközelíteni és megsemmisíteni. Az egyik legkézenfekvőbb módszer a víz alól meglepetésszerüen megtámadni a célpontot, de ennek megvalósítása a technika fejletlensége miatt sokáig szinte lehetetlennek tünt. 

A Hunley és elődei

Az első dokumentált próbálkozás tengeralattjáró létrehozására, még 1620 – ban történt, amikor az I. Jakab angol király szolgáltában álló holland humanista, bizonyos Cornelius Drebbel ( akinek eredeti foglalkozása festő és rézmetsző volt ), bőr bevonatú, favázas, víz alatti csónakkal kísérletezett. Az evezőkkel hajtott furcsa alkotmány, a korabeli feljegyzések szerint akár három órán keresztül is a víz alatt tudott maradni, 4 – 5 méteres mélységben. A furcsa alkotmányt állítólag maga a király is kipróbálta, ám a Temze folyón végrehajtott sikeresnek mondható kísérletek ellenére, Drebbel találmánya technikatörténeti érdekesség maradt, a Royal Navy sohasem használta. A 18. század folyamán számos szabadalmat nyújtottak be merülő hajókra, de egyik találmány sem bizonyult életképesnek. Ez alól egyetlen kivétel, az amerikai David Bushnell, Turtle ( Teknős ) nevü tengeralattjárója, amellyel 1775 – ben az amerikai függetlenségi háború alatt meg kívánta támadni a brit hadihajókat. A leginkább hatalmas hordóra emlékeztető, egyszemélyes, fából készült szerkezetet, kézzel forgatott hajócsavarral hajtotta kezelője Ezra Lee őrmester. Külön érdekesség, hogy ez a tengeralattjáró hajtotta végre az első, bár sikertelen harci bevetést. A megtámadott 64 ágyús, HMS Eagle brit zászlóshajó alsó részét, a fúrókagylók ellen rézlemezekkel borították, így Lee őrmester nem tudta a robbanótöltetet, kézifúróhoz hasonló eszközével a hajófenékhez rögzíteni. Bár az akció nem sikerült, a bátor önkéntes sikeresen hazatért. A technika fejletlensége miatt, további évtizedeknek kellett eltelnie, hogy a müködőképes tengeralattjáró megépítésére irányuló törekvések újabb lendületet kapjanak. A 19. század elején aztán, az ipari forradalom olyan neves feltalálókat is próbálkozásra ösztönzött, mint Robert Fulton, az első gyakorlatban is használható, lapátkerekes gőzhajó megalkotója. A Nautilus nevü, a víz alatt emberi erővel, a felszínen vitorlával hajtott hajó azonban nem keltette fel a hadiflották érdeklődését, mivel a tengerésztisztek alattomosnak és katonához méltatlan eszköznek tartották, így a csalódott Fulton, kénytelen volt feladni kísérleteit. ( Napoleon egyenesen csalónak és sarlatánnak tartotta a feltalálót, aki csak pénzt akar kicsalni tőle, hiába volt sikeres a Brest kikötőjében tartott bemutató ) A tengeralattjárók fejlődése ismét megtorpant egy időre.

Davidok, Góliátok ellen

Amikor 1861 –ben kitört a polgárháború Észak – Amerikában, Winfield Scott tábornok, az Unió vezérkari főnöke hamarosan meghirdette az úgynevezett Anakonda – tervet. A cél az volt, hogy az Amerikai Konföderációs Államok Szövetsége, ne tudja a legfontosabb bevételi forrását jelentő exportcikkét, a gyapotot, a legjelentősebb külföldi felvevőpiacára, Angliába szállítani és onnan ne tudjon a számára létfontosságú utánpótláshoz, fegyverekhez, gépekhez és katonai felszereléshez hozzájutni. Ennek érdekében az Unió hadiflottája tengeri blokád alá vette a déli kikötőket és minden hajót, amely a Konföderáció számára szállításokat végzett, elfogták, vagy ha kellett elsüllyesztették. Az „ Anakonda ” fojtogató szorítása ellen a déliek, minden eszközzel megpróbálták felvenni a harcot. A kormányzat fizetett, a hajótulajdonosoknak, hogy áruval megrakott, gyors gőzhajóikkal törjenek át az északiak tengeri blokádjának vonalán és juttassák el rakományukat a rendeltetési helyére, emellett lényegében törvényesítették a kalózkodást és az uniós tengeri erők elleni sikeres akciókat, jelentős összegekkel honorálták. A Konföderáció híres portyázói ( tulajdonképpen egyfajta kalózhajók ), mint a CSS Alabama, a CSS Indian Chief, vagy a CSS Jeff Davis több sikeres akciót hajtottak végre. Azonban sokkal kevésbé látványos módszerekkel is zajlott a küzdelem a háborús felek között. A szorult helyzetben lévő déli kormány, támogatott minden olyan magánkezdeményezésü katonai fejlesztést, eszközt, amely akár a legkisebb esélyt is nyújtotta, a blokád áttörésére.

Az USS Hunley tengeralattjáró ellátóhajó

Ilyen magánfejlesztés volt a CSS David merülő, torpedónaszád, amely St. Julien Ravenel orvos és vegyész tervei alapján készült. Ravenel doktor, Ross Winans a neves korabeli mérnök és feltaláló, bizarr külsejü és nem túl sikeres, szivar alakú hadihajóinak terveiből indulhatott ki. Az alig 8 méteres David naszád, a bibliai hősről Dávidról kapta nevét, utalva arra, hogy a fiatal fiú egyetlen parittyakővel győzte le, az állig felfegyverzett hatalmas termetü Góliátot. A párhuzam nyilvánvaló, a kis naszád legyőzi a hatalmas, ágyúkkal felfegyverzett hadihajókat, legalábbis elméletben. A négyszemélyes ( egy tiszt, három tengerész ), szivar alakú testtel épült CSS David hajócsavarját kis méretü gőzgép hajtotta meg, amelyet jó minőségü feketekőszénnel ( antracittal ) fütöttek, mivel annak égése alig keltett füstöt. A naszád egyfajta „ lopakodó ” üzemmódban harcolhatott, mivel a beépített ballaszttartályok segítségével az általában feketére festett hajótest, lényegében a pereméig lemerülhetett, így éjszaka, amikor támadásaikat végrehajtották, a kéményén kívül alig látszott belőle valami a felszínen. Egyetlen fegyvere, az orrára szerelt kb. 7 méter hosszú pózna végén elhelyezett rúdtorpedó volt, amelyet Edgar C. Singer ( Isaac Singernek, a híres varrógép feltalálójának unokaöccse ) tervezett. A torpedó elnevezés kissé megtévesztő, mert a 19. században a kézi bombától az úszóaknáig sokféle robbanóeszközt neveztek így. Tulajdonképpen egy lőporral megtöltött tartályról volt szó, amelyre egy fogazott végü lándzsahegyet erősítettek, amelyet a David, a célpontnak ütközve, a fa hajótestbe ékelt, majd elhátrálva, a torpedó beépített, puskákéhoz hasonló, mechanikus elsütőszerkezetét egy a hajótesthez erősített kötéllel oldották ki biztonságos távolságból ( meghúzták a „ ravaszt ” ). A módszer rendkívül szellemes, de veszélyes volt, ráadásul inkább a David személyzetére.

A leghíresebb akcióra 1863. október 5 – én éjjel került sor, amikor a William T. Glassell hadnagy parancsnoksága alatt álló David osztályú torpedónaszád, Charleston kikötője előtt megtámadta, az Unió flottájának zászlóshajóját a 4190 tonnás New Ironsides vérteshajót. Bár a hadihajót kovácsoltvas lemezekből készült páncélzat borította, a kb. 40 kilogrammos robbanótöltetet sikeresen rögzítették a hajótesten, de az mindössze csekély kárt tudott okozni és csak három ember sebesült meg ( igaz C. W. Howard a New Ironsides főmérnöke később belehalt sérüléseibe ). A robbanás keltette vízoszlop kioltotta a David kazánjának tüzét és az mozgásképtelenné vált, ezért Glassell és két társa elhagyta a hajót gondolván, hogy az hamarosan elsüllyed, csak az egyik tengerész Walker Cannon maradt a fedélzeten, mert nem tudott úszni. Később a segédgépész J. H. Tomb visszaúszott és Cannon segítségével újra üzembe helyezte a gőzgépet, így ha nehezen is, de sikerült visszajutniuk a kikötőbe. Glassell hadnagy és társa, fogságba estek. A David naszádok, amelyekből a rendelkezésre álló adatok szerint mindössze húsz készülhetett, az elkövetkező időszakban még további akciókat hajtottak végre, de legénységük bátorsága ellenére egyetlen ellenséges célpontot sem sikerült megsemmisíteniük, sőt komolyabb kárt sem tudtak tenni egyikben sem. Charleston a fő támaszpontjuk elfoglalása után, az északiak a zsákmányolt példányokat rövid tanulmányozás után sorsukra hagyták, még évekkel később is a tengerparton rozsdásodtak …..

David naszád Charleston elfoglalása után , mint hadizsákmány

A Pioneer és testvérei

A David naszád, bár számos rokon vonással rendelkezett, nem volt igazi tengeralattjáró, azonban egy ilyen eszköz kifejlesztésére mindkét hadviselő fél tett erőfeszítéseket. 

Kevéssé ismert az Unió haditengerészetének kísérlete, amelyre a CSS Virginia páncéloshajóról érkező hírszerzési jelentések keltette pánik nyomán került sor. Az USS Alligator, Brutus de Villeroi francia mérnök tervei szerint készült. A 9 méter hosszú, nagyjából 1,8 méter átmérőjü, szivar alakú tengeralattjárót eredetileg 8 pár, emberi erővel mozgatott evezővel hajtották volna, de később átalakították a jóval hatékonyabb hajócsavaros megoldásra, amit ugyan szintén a legénység forgatott hajtókar segítségével, de a sebessége kb. 4 csomóra ( 7,4 km /óra ) nőtt. A hajótest felső részén végig, apró, kör alakú ablakok sorakoztak és elől volt, a kis toronnyal kombinált búvónyílás. Mivel az építésével megbízott hajógyár, a tervezettnél jóval lassabban végzett a munkálatokkal, a CSS Virginia elleni hadmüveletet, amelyre eredetileg készült, hónapokkal lekéste és a pályafutása ezután eléggé rövidnek bizonyult. Mivel a Haditengerészet nem igazán tudta mihez kezdjen vele a továbbiakban, újabb próbáknak vetették alá és bemutatták Lincoln elnöknek is.Végül Samuel Francis du Pont altengernagy felfigyelt rá és elhatározta, hogy szülővárosa Charleston visszaszerzése során hasznát vehetik, ezért elrendelte, hogy vontassák a dél – karolinai Port Royal-ba. Az USS Sumpter gőzhajó 1863. március 31 – én indult vele új állomáshelye felé, de az Alligator soha nem ért oda, mert a viharos időjárásban a hullámok a vontatóhoz csapták, ezért a Sumpter kapitánya saját hajója megmentése érdekében, utasítást adott a vontatókötél elvágásásra. A sorsára hagyott tengeralattjáró elsodródott, majd elsüllyedt a Hatteras – fok közelében. Meg sem próbálták kiemelni, mert az Unió hadiflottája, bár nem hagyott fel teljesen a hasonló kísérletekkel, de a továbbiakban a felszíni hajók fejlesztésére koncentrált. ( az Intelligens Bálna elnevezésü hasonló búvárnaszád fejlesztését hamar feladták, napjainkban múzeumban látható )

Más volt a helyzet az „ Anakonda ” szorításában vergődő Konföderációban. Az északiak blokádjának sikeres áttöréséért járó jutalom két new orleans – i mérnök Baxter Watson és James McClintock fantáziáját is megmozgatta. Elhatározták, hogy tengeralattjárót építenek, amely sikeresen felveheti a harcot az Unió hadihajói ellen.

Az USS Alligator az Unió csodafegyvere

Kettőjük közül Watsonról szinte alig tudni valamit a nevén és a foglalkozásán kívül, munkatársáról McClintock - ról jóval több információ áll rendelkezésre. A fellelhető adatok alapján James McClintock, Ohio államban született az 1830 – as évek elején és már egészen fiatalon folyami gőzhajókon kezdett dolgozni. A gépészeti és mérnöki munkát a gyakorlatban tanulta ki, egyetemre sohasem járt, de tehetségének köszönhetően a Mississippi legfiatalabb hajóskapitánya lett, miközben feltalálóként is próbálkozott.

A két mérnök tervének megvalósításához támogatókat keresett. Szerencsére a várható jutalom és a hazafias lelkesedés segítségükre volt ebben. Megismerkedtek a jómódú new orleans-i ügyvéddel Horace Lawson Hunley – val, aki egyben a lousiana – i törvényhozás tagja is volt, így jelentős politikai kapcsolatokkal is rendelkezett, valamint a jónevü ügyvéd és lapszerkesztő Henry J. Leovy – vel és a tapasztalt helyi búvárral, John C. Scottal. Később Hunley bevonta tehetős sógorát, az ültetvényes Robert Ruffin Barrow – t is a támogatók közé. A tengeralattjáró kifejlesztésére létrejött konzorcium vezetői, kezdettől fogva McClintock és Hunley voltak. Amíg McClintock társaival a müszaki és technikai problémák megoldásán dolgozott, addig Hunley a pénzügyi és politikai hátteret szervezte meg kapcsolatai segítségével. A munkálatokat 1861 – 1862 telén kezdték meg első jármüvükön, amely a Pioneer ( Úttörő ) nevet kapta. A kis hajóról kevés adat és néhány nem túl megbízható rajz maradt fenn, így pontos leírása szinte lehetetlen. Nagyjából 4 méter hosszú és 1,2 m átmérőjü lehetett, tömege 4 tonna lehetett. Alapja valószínüleg egy régi hajókazán volt, amelyből a kikötőben bőven állt rendelkezésre. A kazán két végét levágták és kúp alakú szekciókat szegecseltek a helyükre ezekben alakították ki a lemerüléshez szükséges ballasztvíztartályokat. Mindössze hárman fértek el benne rendkívül szükösen, a meghajtását egy kézzel forgatott hajócsavarral oldották meg. Több próbát végeztek vele a Mississippin és a New Orleans melletti Pontchartrain tavon 1862 februárjában, ilyenkor a Pioneer parancsnoka John C. Scott volt, mivel tapasztalt búvárként őt tartották erre a legalkalmasabbnak. A kísérleteknek az vetett véget, hogy az északi csapatok egyre közelebb nyomultak a városhoz, ezért 1862 márciusában a biztonságosabb, Mobile - ba költöztek át Alabama államba, New Orleans – tól keletre. A Pioneer – t elsüllyesztették, hogy ne kerüljön az ellenség kezébe, de minden igyekezetük ellenére a benyomuló uniós csapatok mégis rátaláltak és kiemelték, hogy mérnökeik tanulmányozhassák. Később még évekig megőrizték, majd 1868 – ban eladták ócskavasnak.

Mobile, ideális helynek ígérkezett kísérletek számára, mivel a mellette húzódó jókora öbölben, kiválóak voltak a körülmények a költséges kísérletek és próbák lebonyolítására. Kapcsolatba léptek a városban tevékenykedő Edgar C. Singerrel a rúdtorpedó feltalálójával ( a híres varrógép kifejlesztőjének Isaac Singernek az unokaöccsével ), aki a Konföderáció titkosszolgálatának védnöksége alatt, hazafias elkötelezettségü mérnöktársaival ( a helyi szabadkőmüves páhollyal szoros kapcsolatokat ápoló csoport, a Singer Secret Service Corps, majd később Singer Submarine Corps néven is ismert ), különböző új fegyverek, víziaknák, lövegek kifejlesztésével foglakozott. Singer és társai segítségével a tengeralattjáró építési munkálataihoz újabb sikerült újabb pénzügyi forrásokat szerezni és megfelelő helyet is biztosítottak a munkálatokhoz, Thomas Park és Thomas Lyons kis gépgyárában. Az építés meggyorsításásra a hadsereg két mérnök végzettségü tisztjét, az angliai születésü William A. Alexander hadnagyot és barátját, George Erasmus Dixon hadnagyot vezényelték a csoporthoz. A vagyonos családból származó, 25 éves Dixon, polgárháború előtt egy folyami gőzhajó főmérnöke volt, de komoly háborús tapasztalatokkal is rendelkezett. 1862 tavaszán Alexanderrel együtt részt vett a Shiloh – nál vívott ütközetben a 21. Alabama gyalogezred tisztjeként, ahol április 6 – án bal lábát lövés érte. Életét a zsebében lévő 20 dolláros aranyérme mentette meg, amely felfogta a golyót és tompította a lövés erejét. Combcsontja így is súlyosan megsérült, de ettől kezdve a deformálódott pénzdarabot mindig magánál tartotta szerencsehozó talizmánként és egyik oldalába belegravíroztatta a nevezetes nap dátumát és a csata helyszínét. Mivel felgyógyulása után is erősen sántított és a járás időnként nehezére esett, Dixont helyőrségi szolgálatra vezényelték, a Mobile városát védő tüzérséghez.

Dixon híres szerencsepénze

A Pioneer továbbfejlesztett változata, amely a Pioneer II, vagy egy korábban a Park & Lyons - nál dolgozó déli dezertőr szerint az American Diver ( Amerikai Búvár ) nevet kapta, nagyobb és bonyolultabb volt elődjénél. A fennmaradt adatok és rajzok ebben az esetben sem túl pontosak, de 11 méter hosszú, 90 centiméter széles és 1,2 méter magas lehetett, müködtetéséhez 5 személyre volt szükség. A mindkét végén elkeskenyedő törzs tetejére két kisméretü, ablakokkal ellátott tornyot, oldalaira, a merülési mélység szabályozására, közös tengelyen mozgatható vezérsíkokat szereltek fel. McClintock szerette volna erősebb meghajtórendszerrel felszerelni, de a gőzgép túl nagynak és nehéznek, az akkoriban rendelkezésre álló elektromos motorok pedig túl bonyolultnak, megbízhatatlannak és nem utolsósorban drágának bizonyultak, ezért kénytelen volt a korábbi forgatókaros megoldásnál maradni. A hajót 1863 januárjában bocsátották vízre és menetpróbákat is tartottak abban a reményben, hogy ha beválik megtámadják vele az egyik uniós hadihajót a Mobile – öböl bejáratánál. Erről azután sem mondtak le miután kiderült, hogy túl lassú. A nem sok jóval kecsegtető akció végül azért hiúsult meg, mert alig egy hónappal a próbák megkezdése után, egy viharos éjszakán váratlanul elszabadult a nem kellően védett kikötőhelyéről a kikötőt védő Fort Morgan erőd mellől és kisodródott a Mexikói – öbölbe, ahol megtelt vízzel és elsüllyedt. 

McClintock, Hunley és társaik nem csüggedtek el, hanem néhány nappal később elkezdték az újabb búvárnaszád terveinek elkészítését. A szükséges pénzt részvényeik eladásából teremtették elő.

A „ vándorló koporsó ”

Az új tengeralattjáró megépítését 1863 júliusában kezdték el, a Park & Lyons – nál és meglepően rövid idő alatt, augusztus végére már elkészültek vele. Ebben a hajóban összegződött minden addigi tapasztalatuk és eredményük. A Fish Boat – nak elnevezett szerkezet ( említik Torpedóhal és Delfin néven is ) sok vonásában és megoldásában hasonlított elődjére az American Diver – re, de annál nagyobb és fejlettebb volt. Két végén elkeskenyedő, karcsú, szegecselt vastörzse 12 méter hosszú és 1,2 méter átmérőjü volt, tömege 7,5 tonna. A hajótest tetején kétoldalt öt – öt, apró, kerek ablak sorakozott és elől valamint hátul egy – egy alacsony, ugyancsak kerek ablakokkal ellátott torony rejtette az alig 42 cm széles búvónyílásokat, amelyeket gumitömítésü fedelekkel lehetett légmentesen lezárni. Az elülső torony mögött egy kézi fújtatóval ellátott, szögletes dobozba építették a szeleppel zárható, használaton kívül, vízszintes állásba fordított, U alakú snorkel ( légző ) csövet, amellyel akár 1,2 méter mélységbe lemerülve is levegőhöz juthattak. A merülés mélységét, a korábbi változatokon kikísérletezett vezérsíkokkal szabályozhatták, amelyek közös tengelyre szerelve, egy karral voltak mozgathatók. A kormányzás, egy jobbra, illetve balra kitéríthető botkormánnyal történt, amelyhez a legénység ülései alatt húzódó, áttételekkel és rudazattal csatlakozott a kormánylapát. A háromszárnyú hajócsavart, vas védőgyürü vette körül és a személyzet hét tagja által forgatott hajtótengellyel müködtették, ennek fogantyúi eltérő szögben álltak, a hatékonyabb müködés érdekében. Az elkeskenyedő orrba és a hasonló kialakítású tatba építették be a ballaszttartályokat, melyeket elöl és hátul elhelyezett kézi vízpumpákkal lehetett szelepeken keresztül üríteni és feltölteni. Gyors emelkedés esetére, a hajótest aljára öntöttvasból készült ballasztot helyeztek, amelyet belülről szárnyas csavarokkal lehetett leoldani vészhelyzetben. A hajót irányító parancsnok, csak két egyszerü müszerrel rendelkezett, egy higannyal töltött, U alakú üvegcsőből készült egyszerü mélységmérővel és egy iránytüvel, ezek nem voltak túl megbízhatóak. A szükös belső térben gyertyával világítottak, amely egyben a levegő elhasználódására is figyelmeztetett.

Komoly viták folytak a harci bevetés módjáról. Először egy vontatott úszóaknát akartak fegyverként használni. A módszer meglehetősen bonyolult volt és várható eredménye kétséges. Az elképzelés szerint a búvárnaszád a felszínen úszva közelítette volna meg célpontját, maga után vontatva egy ütközésre robbanó úszóaknát. Az ellenséges hadihajó közelében lemerülve áthaladtak volna annak gerince alatt, miközben a továbbra is maguk után húzott, de a felszínen lebegő akna a hajótestnek ütközve felrobbant. 

Bár az elképzelés életképességét bizonyította, hogy a Mobile – öböl közepén céltárgyként kikötött, régi szénszállító uszályt sikerült elsüllyeszteni a módszerrel, végül mégis mégis elvetették, mert az akna vontatására szolgáló kötél könnyen beleakadhatott a hajócsavarba, vagy a kormánylapátba. A felvetődött problémák miatt, végül a David naszádokon is alkalmazott rúdtorpedó használata mellette döntöttek.

1863. augusztus 12 - én a tengeralattjárót vasúton, Franklin Buchanan admirális parancsára a dél – karolinai Charleston – ba szállították. A fontos kikötőváros hosszú ideje szenvedett az ellenség tüzérségi támadásaitól és jelentős része, az ezek nyomán kitört tüzvész martaléka lett. Ráadásul az Unió hadihajói folyamatosan szemmel tartották a kikötőt, hogy se ki, se be ne tudjon jutni senki, ezért ideális helynek ígérkezett a Fish Boat éles helyzetben való kipróbálására. A helyőrség parancsnoka a képzett hadmérnök, Pierre Gustave Tounant Beauregard tábornok volt, aki müszaki szakemberként támogatta a technikai újításokat és a szokatlan fejlesztéseket, ellentétben a konzervatív, idősebb főtisztekkel. Bouregard azzal alapozta meg hírnevét, hogy ő irányította, a charleston – i kikötőt védő Sumter erőd 1861. április 12 – én kezdődő 34 órás ostromát, amely eseményt a mai napig a polgárháború kezdetének tartják. 

Horace Lawson Hunley

Alig érkezett meg új állomáshelyére a búvárnaszád, a Konföderáció katonai hatóságai máris lefoglalták, McClintock, Hunley és társaik továbbra is szabadon dolgozhattak rajta, ők irányították a tesztelését és az üzemeltetését is, de ezután már a Hadiflotta felügyelete alatt.

A legénységet a haditengerészet önkéntesei közül válogatták ki, akik nagyrészt a CSS Chikora és a CSS Palmetto State folyami páncélosokon szolgáltak. A parancsnok a veterán tengerésztiszt John A. Payne hadnagy lett, a többieknek lényegében csak a neve ismert : Michael Cane, Nicholas Davis, Frank Doyle, Charles H. Hasker hadnagy, John Kelly, Absolum Williams és William Robinson.

A végzetes baleset, már az első próbaúton bekövetkezett. 1863. augusztus 30 – án, a felszínen haladó naszád, miközben az elülső toronyban álló Payne hadnagy a kikötő vizét fürkészte, a mellettük elhaladó CSS Etiwan gőzös lapátkerekei által keltett hullámokba került és vadul dülöngélni kezdett. Payne, akinek még nem volt ideje kiismerni a Fish Boat szeszélyes viselkedését felszíni menetben, a váratlan vészhelyzetben kapkodni kezdett, mert minden erejével el akarta kerülni, hogy felboruljanak és igyekezetében véletlenül rálépett a vezérsíkok mozgatókarjára, amitől a tengeralatjáró hirtelen előrebukott és a víz bezúdult a nyitott búvónyíláson. Csak Payne, Hasker és Robinson tudott kijutni a szük hajótestből, a többiek megfulladtak. A naszádot, belsejében a legénység halott tagjaival, csak 72 órával később tudták kiemelni.

A katasztrófálisan sikerült bemutatkozás után Hunley, mint az építtető konzorcium vezetője, azzal a felvetéssel fordult Beaugerard tábornokhoz, hogy olyan embereknek kellene müködtetniük a naszádot, akik minden tekintetben tökéletesen ismerik, mivel részt vettek az építésében. Ezért engedélyt kért, hogy Mobile- ból a Park & Lyons szerelői közül kérhessen önkénteseket. A tábornok, bár komoly kétségei voltak, elfogadta az indítványt, így hamarosan megérkezett Thomas W. Park, a Park & Lyons Gépgyár társtulajdonosának fia, valamint hat önkéntes a cég szerelői közül : Robert Brookbank, Joseph Patterson, Charles Mchugh, Henry Baird, John Marshall, Charles L. Sprague. A parancsnokságot személyesen Hunley vette át annak ellenére, hogy nem volt tengerész, de valószínüleg úgy gondolta, hogy az elmúlt években gyüjtött annyi tapasztalatot a tengeralattjáróval kapcsolatban, hogy elboldogul az irányításával. 

Eleinte úgy tünt Hunley- nek igaza volt és a próbamenetek, valamint a merülési próbák zökkenőmentesen zajlottak. Már a támadás terveit készítették, amikor 1863. október 15 - én beütött az újabb katasztrófa. A szokásos, számtalanszor végrehajtott merülési próba elején látszólag még minden rendben volt, de amikor csaknem három óra elteltével sem emelkedtek a felszínre, már mindenki tudta, hogy nagy baj van, mivel csak ennyi időre volt elegendő levegő a szük hajótestben. A rossz időjárás miatt csak napok múlva tudtak a búvárok lemerülni, hogy a kiemeléshez használt láncokat a hajótestre erősítsék. Ormótlan rézsisakjuk ablakán kitekintve, furcsa látvány tárult a szemük elé. A tengeralattjáró nagyjából 45 fokos szögben, orrával a fenék iszapjába fúródott, mögötte még látszott a barázda, amint végigszántotta az aljzatot.

A Hunley belső tere

Azzal mindenki tisztában volt, hogy a legénység halott, de a jármü felnyitásakor a jelenlévők szeme elé táruló látvány, még a legkeményebb katonákat is megdöbbentette. Hunley az elülső, Park az első tiszt, a hátsó búvónyílás alatt feküdt arcra borulva, kezük még mindig a fejük fölötti tartásban volt, ahogy az utolsó pillanatig a fedeleket próbálták felnyitni. Társaik kicsavarodott végtagokkal, némelyikük gyertyát szorongatva feküdt a padlón. Arcukat nemcsak a bomlás torzította el, hanem a szörnyü fulladásos halál és a rettegés. Látszott, hogy az öntöttvas ballasztot megpróbálták leoldani, de már nem sikerült, mert az oxigénhiány végzett velük. A vizsgálat kiderítette, hogy a lemerülés után Hunley nem zárta le a az elülső ballaszttartály külső szelepét és az túltöltődött, lehúzva a hajó elejét. Miután képtelenek voltak egyenesbe hozni és a vizet kipumpálni, kitört a pánik és a zürzavar, ami csak fokozódott, amikor a gyertya is kialudt a fogyatkozó levegő miatt.Végül mindannyian megfulladtak. Az újabb baleset nyomán Beaurgard azonnal le akarta állítani a további próbákat, mert nem akart több felesleges áldozatot. Ezúttal azonban Dixon hadnagy kérte, hogy folytathassák a felkészülést a hadmüveletre. A tábornok látva Dixon elszántságát, azzal a feltétellel engedélyezte a folytatást, hogy a támadást csak részben lemerülve hajthatják végre. Dixon elfogadta a feltételeket és új legénységet toborzott. Szerencséjére önkéntesekből nem volt hiány, annak ellenére, hogy a Fish Boat – ot ezek után mindenki csak a „ vándorló koporsó ” néven emlegette, bár a tengeralattjáró baljósan fekete törzsére ( az éjszakára tervezett bevetés miatt lett ilyen színü ), felfestették Horace Lawson Hunley nevét.

Dixon végrehatott néhány módosítást a búvárnaszádon. Mivel a parancs értelmében nem merülhettek le teljesen a vízszint alá, a torpedó tartórúdját ( ami tulajdonképpen egy kb.7 méter hosszú vascső volt ) forgópántra szerelték, hogy szögét állítani lehessen, és változtattak a robbanótöltet méretén is, a korábban túl gyengének bizonyult kb.35 kilogrammos lőportöltet nagyságát, a duplájára növelték. 

A kiszemelt célpont, az USS Housatonic, a blokádszolgálatot ellátó hajók közül, az egyik legújabb és legmodernebb volt. A 62 méter hosszú, 1260 tonnás, három árboccal és egy 700 lóerős gőzgéppel, valamint hajócsavarral felszerelt hadihajó tizenkét lövegével, köztük egy 280 mm – es Dahlgreen ágyúval, a legerősebb fegyverzetüek közé tartozott.

Az USS Housatonic

A Hunley harmadik legénységéről a közelmúltig alig állt rendelkezésre információ, mert Charleston 1865 februárjában történt elfoglalása előtt, a vonatkozó iratok többségét megsemmisítették és csak az elmúlt évek régészeti kutatásai alapján sikerül azonosítani Dixon bajtársait, akik hozzá hasonlóan, a polgárháború előtt, mindannyian hivatásos tengerészek voltak, akik kereskedelmi hajókon szolgáltak. Az első tiszt a harminc éves, Maryland államból származó Joseph Ridgeway volt egy tehetős hajótulajdonos fia, aki a polgárháború elején önkéntesként állt be a Konföderáció flottájához. Ő lett Wiliam A. Alexander utódja a poszton, miután a hadnagynak a felkészülés közben váratlanul vissza kellett térnie Mobile – ba, hogy egy új hátultöltő ágyú fejlesztésén dolgozzon. Ridgeway feladata volt a hátsó vízpumpa kezelése, a hajtókar láncának a kijavítása, ha leválik a fogaskerékről, vagy elszakad és ő felügyelte a hátsó búvónyílást. A 45 éves James A. Wicks a legidősebb volt a legénység tagjai közül. Eredetileg az Unió flottájánál szolgált a CSS Virginia páncélos által elsüllyesztett, USS Congress fregatt fedélzetén. Miután fogságba esett, elfogadta a felajánlott lehetőséget és a Konföderáció flottájának szolgálatába állt, ahol aztán a CSS Indian Chief „ kalózhajó ” legénységének tagja lett. A Hunley – n neki kellett segítenie Ridgeway munkáját baj esetén, mivel közvetlenül mellette ült. A huszonhat éves Frank Collins, szintén a CSS Indian Chief portyázó fedélzetén szolgált korábban.Véletlenül tanúja volt Hunley és társai halálos balesetének, ennek ellenére önként jelentkezett a feladatra. A 21 éves Arnold Becker volt a legfiatalabb mindannyiuk közül, aki Európában született ( valószínüleg német származású volt ) és New Orleans – ban lépett be a Konföderáció flottájához. Közvetlenül Dixon mögött ült az első hajtókarnál, mivel csak ő tudott odajutni a szük hajótestben, neki kellett átvenni a parancsnok helyét ha megsebesül, vagy meghal. Becker feladta volt a légcserélő fújtatójának és a légzőcső kezelése is. A huszas évei elején járó J. F. Carlsen skandináv születésü volt, dán, vagy norvég, aki utolsóként csatlakozott a legénységhez. Korábban kormányos volt a CSS Jeff Davis portyázón és kitüntették bátorságáért. Ő ült a „ halott ember ülése ” néven emlegetett középső helyen, amely azért kapta a morbid elnevezést, mert innen volt a legkisebb esély a menekülésre. C. Lumpkinról ( más változat szerint Simpkins, mivel a fennmaradt iratokon nevének betüi szinte olvashatatlanok ) keveset tudni azon kívül, hogy ő is az Indian Chief legénységéhez tartozott korábban. Augustus Miller valószínüleg német származású, negyven év körüli férfi volt, ugyancsak az Indian Chief – ről.

A Hunley legénysége .Felső sor ( balról  ) George E. Dixon , Arnold Becker , C. Lumpkin , Frank Collins   Alsó sor ( balról  ) J.F. Carlsen , Augustus Miller , James  A. Wicks , Joseph Ridgeway

A kemény gyakorlatok és próbák során néha egészen közel merészkedtek a kiszemelt célpontjukhoz, annyira, hogy Alexander visszaemlékezése szerint időnként a tengerészek beszélgetését és nótázását is jól hallották. 1864 februárjára Dixon úgy érezte, hogy kellőképpen felkészültek a feladatra és a támadás időpontját február 17 – re tüzte ki.

Támadás

1864. február 17- én kissé párás, de holdfényes és hideg volt az este. John Corbin az USS Housatonic tisztje, nyugtalanul figyelte az Atlanti – óceán sötét vizét, mivel a Flottaparancsnokság figyelmeztette a blokádszolgálatot ellátó hajókat, hogy átszökött déli katonák a Konföderáció veszedelmes titkos fegyveréről, egy új tengeralattjáróról számoltak be, amelyet Charleston – ba szállítottak.

Corbin váratlanul furcsa, mozgó tárgyra lett figyelmes a víz felszínén, amit először úszó törmeléknek, vagy delfineknek gondolt, de amikor látta, hogy a különös tárgy egyenesen feléjük tart, rögtön tudta miről van szó, ezért megkongatta a vészjelző harangot. A felriasztott legénység a hajó mellvédjéhez rohant és puskákból, pisztolyokból golyózáport zúdítottak az ellenség feltételezett helyére, látszólag minden eredmény nélkül. Legszívesebben a lövegekkel vették volna tüz alá a vízi veszedelmet, de az ágyúcsöveket nem tudták eléggé leereszteni, mert a cél alacsony volt és gyorsan közeledett. Charles Pieckering kapitány a Housatonic parancsnoka azonnal utasítást adott a hajógép elindítására, hogy kitérő manőverbe kezdjenek, majd ő is puskát ragadva tüzelni kezdett a tengeralattjáróra. A hajócsavar azonnal forogni kezdett, de a gőzhajó túl lomhán mozdult előre, így már túl késő volt. Pillanatokkal később a dühösen lövöldöző tengerészek erős lökést éreztek, majd hirtelen elszabadult a pokol. 20 óra 47 perc körül, a tatból, jobb oldalon, hatalmas dördüléssel, vörös lángnyelv csapott ki, feltépve a fedélzet deszkáit és óriási léket szakítva a hadihajó oldalába, mert a Hunley rúdtorpedója közvetlenül a Housatonic lőszerkamrája mellé csapódott, berobbantva annak tartalmát is. A robbanás nyomán felcsapó lángoknak nem volt idejük elharapózni, mert a fedélzet rövid idő alatt, a víz alá merült és a hadihajó kevesebb mint tíz perc alatt elsüllyedt, két tisztet és három matrózt magával ragadva a hullámsírba. A személyzet többi tagja, amint felocsúdott a detonáció után máris a csónakokhoz rohant, de csak kettőt tudtak vízre bocsátani, így akiknek nem jutott hely, azok a kötélzeten az árbocok tetejére kapaszkodtak. Tudták, elég sekély a víz hogy ha a roncs megül a fenéken az árbocok nagyrésze az óceán vízszintje felett marad. A túlélőket a közelben horgonyzó USS Canandaigua mentette ki.

A CSS Hunley tengeralattjáró

A robbanást látva a Sullivan szigeten tartózkodó katonák, kitörő örömmel fogadták az ellenség pusztulását és várták, hogy a naszád visszatérjen. Azonban nem tért vissza sem aznap, sem másnap. Eleinte még reménykedtek, hogy Dixon és társai esetleg fogságba estek, de a hírszerzők ezt nem tudták megerősíteni. Nyilvánvalóvá vált, hogy a CSS H. L. Hunley bár sikeresen végrehajtotta küldetését, de odaveszett.

Az akció után, a Singer Submarine Corps tovább dolgozott más katonai fejlesztéseken, majd a polgárháború végén, utolsó állomáshelyükön, a texasi Port Lavaca – ban ( a városban fegyvergyár müködött ), tagjai váratlanul megjelentek az uniós hadsereg helyi parancsnokságán és mindannyian megadták magukat. Sajátos befejezés, annyi konspiráció és titkolózás után …..

James McMlintock, a tengeralattjáró tulajdonképpeni megálmodója és tervezője is túlélte a polgárháborút és később felesküdött az Uniónak. Hogy ezt mennyire tette meggyőződésből, azt jól mutatja, hogy bár mérnökként és feltalálóként a továbbiakban az USA hadiflottájának dolgozott, közben felajánlotta szolgálatait a brit kormánynak és a Royal Navy tisztjeivel tartotta a kapcsolatot. ( terveket adott át, a tengeralattjárók fejlesztéséhez ) 1879-ben halt meg Bostonban egy új, általa tervezett víziakna bemutatóján. A meglehetősen gyanús körülmények között bekövetkezett robbanás után, holttestét nem találták meg, ezért egyes vélemények szerint, McClintock megrendezte a saját halálát és később titokban, Angliába emigrált.

William A. Alexander hadnagy, aki szándékai ellenére kimaradt a történelmi jelentőségü akcióból, évtizedekkel később, idős korában közzétette visszaemlékezéseit és rajzait. Az elkövetkező évtizedekben ezek a dokumentumok képezték az alapját a Hunley tengeralattjáróról alkotott elképzeléseknek.

A Hunley titkai

Charleston, 1865. február 18 – án, lényegében szinte napra pontosan egy évvel a Hunley akciója után adta meg magát, Alexander Scimmelfennig tábornok csapatainak. Miután birtokba vették a hajógyárat, az Unió haditengerészetének búvárai lemerültek és felmérték a Housatonic roncsának állapotát, hogy újra hadrendbe állítható - e, de annyira súlyosan megrongálódott, hogy selejtezni kellett és csak ágyúit mentették ki. A Hunley roncsát nem találták meg, bár nem is keresték. 

Az elveszett tengeralattjáró azonban nem merült feledésbe, sorsa továbbra is érdekelte az embereket. Phineas Taylor Barnum, a híres Barnum Cirkusz dúsgazdag tulajdonosa, akkoriban óriásinak számító összeget, százezer dollárt ajánlott fel a hajó megtalálójának az 1870 –es években. Bármennyire csábító is volt azonban a jutalom, végül senkinek sem sikerült elnyernie.

Az elkövetkező száz évben nem sikerült a Hunley nyomára bukkanni, egészen 1970-ig, amikor Dr. E.Lee Spence tengeri archeológus a fellelhető korabeli dokumentumok és térképek tanulmányozása után, behatárolta a Hunley nyughelyét, majd a következő években tovább pontosította kutatási eredményeit és kérte a roncs Nemzeti Örökség Jegyzékbe való felvételét, ami 1978. decemberében hivatalosan meg is történt. Az elkövetkező csaknem két évtizedben nem történt próbálkozás a kiemelésre.

Végül 1995 áprilisában, a Clive Cussler író ( Magyarországon is kiadott kalandregényei általában a tengeren és hajókon játszódnak ) által alapított NUMA ( National Underwater and Marine Agency ) a tengeri régészettel és a hajózás emlékeinek felkutatásával, megőrzésével foglakozó alapítvány búvára, Ralph Wilbanks megtalálta az iszapba temetődött roncsot alig száz méterre a Housatonic maradványaitól. A felfedezés bejelentése nyomán, egy botrányba hajló, rosszízü vita kerekedett arról, hogy kit illet a felfedezés dicsősége, de végül a kutatóexpedíció vezetője, Cussler munkatársa, Dr. Mark M. Newel elismerte, hogy Dr. Spence adatait és kutatási eredményeit is felhasználták munkájuk során. Hosszas előkészületeket követően, 2000. augusztus 8-án, 8 óra 37 perckor a Karlissa B úszódaru kiemelte a Hunley, acél védőkeretre rögzített törzsét, majd egy uszályra helyezte. A roncsot, a Warren Lasch Conservation Center édesvízzel és konzerválóanyagokkal töltött medencéjébe helyezték ahol hosszú hónapokat töltött, hogy a nem túl jó minőségü vasból készült hajótest állapotát stabilizálják. 

A Hunley felnyitott roncsa

A konzerválás hosszadalmas folyamata során, eleinte csak a külső vizsgálatokra volt lehetőség. A kutatókat meglepte, hogy William A. Alexander korabeli rajzaival ellentétben, mennyire elegáns és karcsú a Hunley vonalvezetése, így megdőlt az a régi legenda, hogy egy átalakított hajókazánból készült volna, mint elődje a Pioneer. Kiderült, hogy a hajótest lényegében szinte teljesen ép, harci sérülésnek az elülső tornyon lévő lövedék okozta lyukon kívül nincs nyoma ( ezt a lyukat eredeti méretének többszörösére tágította a korrózió ), így az a feltételezés is tévesnek bizonyult, hogy a Housatonic legénységének segítségére érkező USS Canandaigua gázolta le véletlenül. A Hunley feltünően jó állapotban vészelte át a víz alatt töltött százharminchat esztendőt, ami a roncsot betemető és részben a felületére cementálódó óceáni üledéknek köszönhető, ami megvédte a sós víz pusztításától.

A belső tér vizsgálatához, a burkolat szegecsekkel rögzített vaslemezeiből többet is óvatosan el kellett távolítani, mivel a hajótestet szinte teljesen kitöltő üledéket csak így lehetett szakszerüen átvizsgálni. Az iszap nemcsak a személyzet csontjait, hanem személyes tárgyaikat és a tengeralattjáró felszerelését is magában rejtette. Előkerült Dixon híres elgörbült aranydollárja, amely megmentette az életét 1862 - ben, ( a pénzérme és a csontjain jól látható lábsérülése alapján, az ő maradványait egyértelmüen azonosítani lehetett ) és arany zsebórája, valamint egy gyémántokkal díszített gyürü, amit talán Quinnie Bennettnek, a menyasszonyának szánt ajándékba. ( a gyürü gondosan, egy zsebkendőbe volt takarva, ami szintén épségben fennmaradt ) Az üledék, kiváló állapotban őrizte meg a legtöbb szerves anyagú tárgyat, így Lumpkin fából készült pipáját, a legénység cipőit, melyek közül Ridgeway lábbelije, egy feltünően elegáns, drága darab volt, amelyet katonai bakancs helyett viselt ( jómódú emberként megengedhette magának ), de épségben maradt Wicks nyakkendője és egy bőr pénztárca is.

A Hunley rendkívül szük belső tere miatt, a roncs megtalálása előtt azt feltételezték, hogy a legénység tagjait az alacsonyabb termetü férfiak közül választották ki, de csontok vizsgálata során kiderült, hogy a várakozással ellentétben, a fiatal Arnold Becker kivételével mindannyian kifejezetten magas, erőteljes testalkatú férfiak voltak. Augustus Miller csontjain feltünően sok sérülést és gyógyult törések nyomai találták, amiből következtetni lehetett korábbi kemény életére.

A Hunley roncsa az orr felől

Meglepő dolgokra is fény derült. A parancsnok ülése közelében, rézlemezekre bukkantak amelyeken cink nyomait fedezték fel. A maradványok egy korabeli galvánakkumulátor részei lehettek, amelyet rúdtorpedón addig még nem alkalmazott, elektromos gyújtószerkezethez használhattak. Ez korántsem elképzelhetetlen, mivel az elektromos aknák és gyújtók fejlesztése terén a Konföderáció mérnökei jelentős eredményeket értek el. Ezek után úgy tünik, hogy a Hunley torpedója kettős, a hagyományos mechanikus és új típusú elektromos gyújtóval is rendelkezett arra az esetre, ha valamelyik az akció során nem müködne. 

A legnagyobb megdöbbenést, a legénység maradványainak elhelyezkedése okozta. Mindannyian szolgálati helyükön voltak, haláluk pillanatában és semmi nem utalt arra, hogy megpróbáltak volna kijutni a süllyedő tengeralattjáróból, vagy a betörő víz ellen felvették volna a küzdelmet, mivel a vízpumpák is érintetlenek maradtak. A vas ballaszt és a rögzítésére szolgáló, belülről kioldható csavarjai mind a helyükön voltak, láthatóan nem akarták leválasztani a gyors felemelkedéshez. A régészeti feltárást végzők semmiféle jelét nem találták olyan pániknak és menekülési kísérleteknek, mint amilyeneket Hunley és társai 1863. október 15 – én bekövetkezett balesete után leírtak a szemtanúk a hajó felnyitása után. A furcsa jelenségre, egy a közelmúltban tett érdekes felfedezés nyújthat választ. Paul Mardikian vezető restaurátor, a torpedó a közelmúltig részletesen még nem vizsgált tartórúdján, a rárakódott üledékbevonat eltávolítását követően, a lőport tartalmazó sárgaréz tartály rögzítőhüvelyének, deformálódott, de jól felismerhető maradványát fedezte fel. Ez a nyom arra utal, hogy a torpedót nem tudták leválasztani a robbanás előtt és a lökéshullám közvetlen közelről érte a tengeralattjárót, elkábítva, vagy megölve a legénységet, akik ezután már nem tudtak semmit sem tenni, saját életük megmentése érdekében. A kutatási eredmények nyomán úgy tünik, hogy téves az egykori szemtanúk állítása, akik a parton állva, illetve az egyik mentőcsónakban ülve, kék jelzőfényeket láttak, amelyekkel állítólag Dixon az akció sikeres végrehajtását jelezte a Sullivan – szigetre. ( a Hunley – n talált lámpának nem volt kék üvege és az akkoriban használatos kék fényü pirotechnikai eszköz maradványait sem találták meg )

Győzelem és halál

A CSS H. L. Hunley pusztulásának okairól sokféle elképzelés született az elmúlt másfél évszázadban, napjainkra azonban az új kutatási eredmények nyomán sokkal tisztább kép rajzolódik ki a búvárnaszád végzetes bevetéséről és legénységének utolsó óráiról.

Robban a Hunley torpedója

1864. február 17 – én délután, a parton felállított gerendaállványon felkészítették a tengeralattjárót a küldetésre. Óvatosan a tartórúdra csúsztatták a csaknem 70 kilogrammos rúdtropedót, rögzítették a mechanikus kioldószerkezet kötelét az elülső torony melletti orsóra és csatlakoztatták az elektromos gyújtó rézvezetékét, majd a naszádot óvatosan a vízbe eresztették. Dixon korábban alaposan átgondolta az akciót és úgy időzítette az indulást, hogy az esti apálykor visszahúzódó óceán mozgása megkönnyítse emberei munkáját, amikor a propeller hajtókarját forgatják. A Sullivan - sziget északi végétől indultak, amelytől kb. 8 kilométerre állomásozott az USS Housatonic. A tengeralattjáró szük belső terében hideg volt, de az emberek mégis fürödtek a verejtékben, az erőfeszítéstől. Mielőtt a hajó őrszemeinek látótávolságába értek volna, Dixon megállította a naszádot és utoljára pontosította az irányt. A hadihajó tatját próbálta eltalálni, mivel mérnökként tudta, hogy ez az egyik legsérülékenyebb pont a hajócsavarral és a kormánylapáttal. Az utolsó ellenőrzés elvégzése után, lezárta nyílásfedelet, eloltotta gyertyát, nehogy a belülről kiszürődő vöröses fény elárulja őket és indulást parancsolt. A tengerészek teljes erővel forgatni kezdték a hajtókart, hogy minél jobban felgyorsuljanak és a torpedó végéből kiálló fogazott dárda erősen a fa hajótestbe ékelődjön. Talán ötven méterre járhattak a Housatonic – tól, amikor Corbin felfedezte őket. A hajótesten csattogó lövedékekből Dixon és társai is tudták, hogy észrevették őket, de egyenesen haladtak előre. Amikor az egy golyó betörte az egyik ablakot, üvegcserepek és fémszilánkok hullottak a hadnagy nyakába, de ez nyilván nem zavarta és keményen tartotta a kormányt, készülve az ütközésre. A következő pillanatban erős lökést éreztek és hangos reccsenést a hallottak. Tudták, hogy a torpedó célba talált. 

Dixon parancsot adott a hátramenetre, de hiába tekerték teljes erővel a hajtókart, a hajó nem mozdult. Az ütközéskor a tartórúd meggörbült és a torpedó megszorult. Három választásuk maradt mindössze : Megadják magukat és fogságba esnek, a tengeralattjáró, pedig az ellenség kezébe kerül. Ez valószínüleg fel sem merült bennük. Megpróbálják kiszabadítani magukat, erre azonban kevés esélyük volt a rájuk zúduló lövedékzáporban. Így maradt a harmadik, igencsak kockázatos lehetőség, a bizonytalan elektromos gyújtóval robbantják fel a torpedót, anélkül, hogy leválasztották volna a Hunley – ról. Dixon hadnagy az utolsó lehetőséget választotta, bár nyilván tisztában volt a döntésével járó kockázattal és zárta az áramkört. A hetven kilónyi fekete lőpor és a Housatonic lőszerraktárának együttes robbanása szétroncsolta a hadihajó tatját és pusztító lökéshullámot keltett, amely közvetlen közelről találta el a tengeralattjárót és magával sodorta. A legénység valószínüleg azonnal elveszette az eszméletét, vagy már ekkor meghalt. A roncs vizsgálata során a belső falon talált cseppkőszerü képződmények arra utalnak, hogy a Hunley gyomrában magatehetetlen, személyzetével csak fokozatosan, a tornyon keletkezett sérülés ellenére, meglehetősen hosszú idő után telt meg teljesen vízzel, miután még sodródott egy darabig, majd oldalára dőlve az iszapba süppedt. A hajótest ezek után, valóban vaskoporsóként zárta magába a nyolc bátor és elszánt ember maradványait.

A Hunley legénységének sírkövei Charleston-ban

A CSS H. L. Hunley nyolc fős legénységének földi maradványait, az antropológiai és DNS vizsgálatok, valamint a koponyák alapján elvégzett arcrekonstrukció után, 2004. április 17 – én, több mint tízezer ember jelenlétében, teljes katonai tiszteletadás mellett helyezték végső nyugalomra, Charleston – ban a Magnolia Temetőben, nem messze Horace Lawson Hunley és azon bajtársaik sírjától, akik a tengeralattjáró próbái alatt vesztették életüket.

Az US Navy 1962-ben állította hadrendbe az USS Hunley ( AS - 31 ) tengeralattjáró - ellátó hadihajót, amely 33 éven át szállított felszerelést, ellátmányt és fegyvereket az amerikai hadiflotta nukleáris tengeralattjáróinak. Az USS Hunley 1995 – ben került tartalék állományba, majd 1999 - ben törölték a hajók nyilvántartásából és 2007-ben szétbontották.

Nemes Ferenc

Galéria: CSS H. L. Hunley – Az elveszett tengeralattjáró

Ha tetszett a cikk, kövesse a
Háború Művészetét a Facebookon!
   MÁSOK ÍRTÁK
2016. 12. 05., 16:22

A Tomcat nyomában

1976 szeptemberében Skócia közelében rendezték meg a Team Spirit ’76 tengeri hadgyakorlatot, amelynek a USS John F. Kennedy repülőgép-hordozó is részese volt.
2016. 11. 29., 11:51

Feltalálták a drónszelídítő puskát

Ahogy a drónok egyre elterjedtebbé válnak, úgy használják őket egyre többen bűncselekmények elkövetésére.
2016. 11. 25., 09:20

Bács-Kiskun megye katonásan teljesít a toborzásban

A katonai toborzás elmúlt másfél évtizede alkalmából szerveztek ünnepséget csütörtökön Kecskeméten, az egyetem GAMF Karán.
2016. 11. 21., 09:36

A képességnövekedés korszaka kezdődik

NFIU: fontos lépés a szövetségesi elkötelezettség terén.

  JETfly Magazin

Orosz spotterek a napokban tettek közzé képeket arról, hogy az Orosz Vitézek bemutatócsoport újabb 4 darab új Szu-30SzM-et vehetett át.