2016. 12. 05. hétfő
Vilma
: 314 Ft   : 295 Ft Benzin: 339 Ft/l   Dízel: 352 Ft/l   Írjon nekünk HADITECHNIKA

IJN Shinano – Az „árnyék” repülőgép - hordozó

Art of WAR  |  2015-03-04 11:16:37

1944. november 28-án éjszaka, japán hadihajókból álló flottakötelék haladt a Csendes-óceánon, a Tokiói-öböl délnyugati részén fekvő Yokosuka kikötőjéből, a Hiroshimai – öbölben lévő Kure városának, haditengerészeti támaszpontja és hajógyára felé. A három, Kagero-osztályú torpedóromboló, egy minden addiginál nagyobb repülőgép-hordozót, a Shinanot védelmezte. A japán hadvezetés, a 72 000 tonnás óriással, a II. világháború egyre végzetesebbnek látszó kimenetelét próbálta megváltoztatni. A hatalmas hajó, a legszigorúbb titoktartás mellett épült, létezéséről, csak a haditengerészet és a bennfentesek tudtak. Árnyék volt.

Nagyobbat, erősebbet

A Brit Királyi Haditengerészet 1906 decemberében hadrendbe állította a HMS Dreadnought csatahajót, amelyet az első modern, nehéz hadihajónak tekintenek. Ez a látszólag nem túl jelentős esemény azonban, olyan elképesztő méretü fegyverkezési versenyt indított el a hadiflottával rendelkező nagyhatalmak között, hogy hozzájárult az I. világháború kirobbanásához is. Egymás után épültek az egyre nagyobb, erősebb csatahajók, egyre nagyobb méretü lövegekkel és egyre vastagabb páncélzattal. A fegyverkezési hajsza nyomán született páncélos óriások, 1916-ban Jütlandnál mérték össze erejüket, a világtörténelem egyik legnagyobb tengeri csatájában, amikor a brit és a német flotta próbálta térdrekényszeríteni egymást.Az I. világháború utáni évtizedekben a hadiflották fő csapásmérő erejét továbbra is a csatahajók képezték, éppen ezért az 1922 – ben Washingtonban aláírt flottaegyezmény, gátat akart szabni egy újabb fegyverkezési versenynek, jelentősen korlátozva az aláíró nagyhatalmak ( USA, Nagy – Britannia, Japán, Franciaország, Olaszország ) által birtokolható hadihajók számát, fegyverzetét és meghatározta a flották egymáshoz viszonyított nagyságát.

Bár az egyezményt később kétszer is megújították és kiterjesztették más hajótípusokra is, a nagyhatalmak igyekeztek kijátszani a korlátozásokat és titokban a mérnökök már teljesen új, sokkal hatalmasabb, erősebb fegyverzetü egységek tervein dolgoztak. Ahogy aztán a harmincas évek második felére egyre feszültebbé vált a nemzetközi helyzet, már senki sem titkolta törekvéseit és többnyire nyíltan zajlottak a fejlesztések. Az új hadihajókat nagy nyilvánosság előtt, látványos ünnepségek keretében bocsátották vízre, egyben erődemonstrációnak is szánva a potenciális ellenfelek számára. 

Ebben az időben születtek meg olyan, a későbbiekben legendássá vált nagy csatahajók, mint a német Bismarck és testvérhajója a Tirpitz, vagy a brit Prince of Wales és a II. világháború közepén hadrendbe álló amerikai Iowa és testvérhajói. Azonban ezek a csatahajók sem voltak elég nagyok és erősek az admirálisok szerint, ezért bár még hadrendbe sem álltak, elkezdődött még hatalmasabb utódaik tervezése. A németek H osztályként emlegetett csatahajói, ( említik Friedrich der Grosse osztályként is ) még a Bismarck méretét is jelentősen meghaladták volna. Azonban annak ellenére, hogy elkezdték néhány egység építését, később mégis törölték a terveket és szétbontották őket, hogy anyagukat a jóval hatékonyabb és nagyságrendekkel sikeresebb tengeralattjárókhoz használják fel.

A King George V. osztály ( a Prince of Wales és testvérhajói ) továbbfejlesztett változata volt a HMS Vanguard, amely végül egyedüliként került megépítésre, az eredetileg hat egységből állónak tervezett Lion osztályból. Az elegáns vonalvezetésü, rendkívül szép Vanguard, az elhúzódó munkálatok, a bombázások és az anyaghiány okozta problémák miatt, éppen lekéste a II. világháborút és csak 1946 – ban állt szolgálatba. A legnagyobb és egyben az utolsó brit csatahajó címét is kiérdemelte, mert amikor 1960 – ban kivonták a hadrendből, valóban a típus utolsó képviselője volt a Royal Navy kötelékében.

Az Egyesült Államok a 64000 tonnás Montana osztály megépítésével, próbált a japánokra ijeszteni, azonban a Csendes – óceánon vívott háború tapasztalataiból okulva és a repülőgép hordozók egyértelmü fölényét felismerve, még azelőtt törölték a programot, mielőtt az első példány építése elkezdődött volna. ( végül a hatalmas, bár „ csak ” 56000 tonnás Iowa osztály két utolsó tagja, az Illinois és a Kentucky sem került befejezésre )

A Felkelő Nap óriásai

A Washingtoni Flottaszerződés nyomán, Japán az USA és Nagy – Britannia után a világ harmadik legnagyobb tengeri hatalma lett. Az ásványkincsekben szegény szigetországnak, valóban nagy szüksége volt az erős hadiflottára, hogy a hosszú szállítási útvonalakat ellenőrzése alatt tarthassa, hiszen ellátását csak az óceánon keresztül tudta megoldani. A harmincas évekre az egyre agresszívebbé váló japán külpolitika, a Csendes – óceán térségében történő terjeszkedést helyezte a középpontba, mivel létre kívánták hozni azt az úgynevezett „ Közös Jóléti Övezet ”- et, amely magába foglalta volna a távol – keleti angol, holland és francia gyarmatokat.1934- ben az ország kilépett a Népszövetségből és a továbbiakban figyelmen kívül hagyta a korábban megkötött, fegyverzetkorlátozási egyezményeket, elsősorban az 1930 – ban Londonban meghosszabbított és kiterjesztett flottaszerződést. 

1933-ban a Császári Haditengerészet titkos direktívát adott ki egy új csatahajóosztály kifejlesztésére, amely öt minden addiginál nagyobb egységből állt volna. A tényleges megrendelést 1934 márciusában adták le az új hajókra, annak tudatában, hogy a Flottaegyezmény 1936 decemberében végleg lejár. A megbízott mérnökcsoport, 22 különböző tervváltozatot nyújtott be a flotta illetékeseinek, amelyből 1935 júniusában választották ki a véglegeset.

A japánok az 1905 – ben vívott, az oroszok katasztrofális vereségével végződő csuzimai tengeri csatához hasonló döntő ütközetben gondolkodtak, amelyet a fő ellenfélnek tekintett amerikaiakkal kívántak megvívni, miután elbántak a térségben állomásozó, jóval gyengébb angol, holland és francia erőkkel. Mivel tisztában voltak a japán és az amerikai nehézipar kapacitása közötti óriási különbséggel, olyan hajókat akartak építeni amelyek, ha szükséges, egyszerre több jól felfegyverzett ellenféllel is eredményesen harcba tudnak bocsátkozni és le tudják győzni azokat. Ennek az elképzelésnek a megvalósításához azonban, hatalmas lövegekre és rendkívül vastag páncélzatra volt szükség.

A jóváhagyásra került tervek szerint az új, 263 méter hosszú és 39,6 méter széles szupercsatahajók szerkezeti tömege 69300 tonna volt, de ez teljes harci terheléssel felkúszott 74000 tonnára. A történethez hozzátartozik, hogy a japánok tisztában voltak a Panama – csatorna maximális kapacitásával, amelyen 63000 tonnás vízkiszorítású hajóknál nagyobbak nem tudtak áthaladni. Az USA haditengerészetének nagy egységei, többnyire a keleti part hajógyáraiban épültek, ezért ha olyan új típusú csatahajót akartak a Csendes – óceánra küldeni, amely azonos nagyságrendbe tartozik az új japán szuperhajókkal, akkor annak meg kellett volna kerülni Dél – Amerikát óriási időveszteséget okozva, vagy ki kellett volna bővíteni a csatornát, ami eleve szóba sem jöhetett. 

A Yamato csatahajó , az óriási testvér

Az óriások megfelelő sebességgel való mozgatása, komoly feladat elé állította a mérnököket. Felmerült a vegyes, gőzturbina és dízel meghajtás, vagy tisztán a dízelmotorok alkalmazása.is, azonban a kb. 150000 lóerős összteljesítmény eléréséhez szükséges, hajómotorokat a japán ipar nem tudta előállítani, ezért maradtak a bevált gőzturbináknál. A hajócsavarokat müködtető, négy darab, Kampon típusú turbinát, tizenkét olajtüzelésü, vízcsöves kazán látta el nagynyomású gőzzel. Ezzel a meghajtási rendszerrel az új csatahajók mintegy 27 csomó ( kb. 50 km/óra ) sebesség elérésére voltak képesek, így méretükhöz képest, rendkívül gyorsnak számítottak.

A beépített védelem és a fegyverzet is hozzájuk illően impozáns volt. Az oldalakat 410 mm vastagságú, húsz fokban megdöntött páncélöv, a fedélzetet 230 mm vastag edzett acélpáncélzat védte. Utóbbit úgy tervezték, hogy ellenálljon a repülőgépekről kb. 4500 méterről ledobott, 1000 kg - os páncéltörő bombáknak is. A tengeralattjárók támadása és a torpedók robbanása ellen, torpedóvédő, oldalkamrákat építettek be. 

Az elsődleges fegyverzetet, a 9 darab, 460 mm – es ( valójában 455 mm – es ) nehézlöveg jelentette, amelyek hármasával kerültek beépítésre a három, több mint 2500 tonnás lövegtoronyba. ( a tornyok tömege nagyobb volt, mint egy nehézrombolóé ) Az ágyúcsövek szállítására, a Kashino nevü speciális teherhajót építették. Ezek a valaha rendszerbe állított legnagyobb hajóágyúk, amelyek csaknem másfél tonnás gránátjaikat, 42940 méter ( 23 tengeri mérföld ) távolságba tudták eljuttatni. Az ember nagyságú lövedékek, 455 mm vastagságú páncél átütésére voltak képesek, lényegében bármilyen ellenséges hadihajóval könnyedén végezni tudtak. Ráadásul az óriáslövegekhez speciális légvédelmi repeszgránátokat is rendszeresítettek, amelyek robbanásukkal akár egy egész repülőrajt is képesek voltak darabokra szaggatni. A másodlagos fegyverzetet, 12 darab, 155 mm – es hajóágyú alkotta. Az új szuperhajókat alaposan megrakták légvédelmi fegyverzettel, 125 mm - es gyorstüzelő lövegekkel és 25 mm –es, Type 96 típusú, háromcsövü gépágyúkkal, azonban később ezek számát folyamatosan növelni kellett, mert a harcok során kiderült, hogy az eredetileg beépítetteknél jóval többre van szükség.

A hajóosztály nevét, a legelső egység, a Yamato után kapta, ( a szó egyaránt jelenti a Japán szigetek őslakos törzseinek nevét, illetve egy Honshu szigetén fekvő tartományt ). A Yamato négy év alatt épült meg Kure városának haditengerészeti hajógyárában, a legszigorúbb titoktartás mellett és 1941. december 16 – án lépett szolgálatba, kilenc nappal Pearl Harbor megtámadása után. Testvérhajója a Musashi ( nevét egyes vélemények szerint a legendás szamuráj harcos Miyamoto Musashi, de valószínübb hogy Musashi tartomány után kapta ) a Nagasakiban müködő Mitsubishi Hajógyárban épült és 1942. augusztus 5-én lépett aktív szolgálatba. A harmadik testvér a Shinano, amely nevét Shinano tartományról kapta, a Tokiói – öbölben fekvő Yokosuka, haditengerészeti hajógyárában épült. A negyedik óriást a Yamato számára létesített szárazdokkban kezdték el építeni a kurei hajógyárban, de ezt csak 111 – es számú csatahajóként említik, mert végleges nevéről még nem döntöttek, hasonlóan a 797 – es számú csathajóként ismert ötödik egységhez, amikor 1941 decemberében Japán hadat üzent az Egyesült Államoknak. A hadba lépést követően, hamarosan a Shinano és a 111 – es munkálatait leállították, a 797-t pedig végleg törölték és el sem kezdték az építését. ( ekkor került le végleg a napirendről a Yamato osztálynál is hatalmasabb, 78000 tonnás, 510 mm – es óriáslövegekkel felszerelt, csak 798 –as és 799 – es, vagy A -150 osztály, kódnéven ismert két újabb szupercsatahajó megépítése is )

A hadihajó, amely nem létezik

1942. június 7 – én, háromnapos küzdelem után, véget ért a II. világháború egyik fordulópontnak számító tengeri ütközete, amelyet a Csendes - óceán közepén fekvő, látszólag jelentéktelen, de valójában stratégiai fontosságú Midway – szigetek birtoklásáért, vívott az amerikai és a japán hadiflotta. A csata döntően megváltoztatta a háború kimenetelét és az addig magát legyőzhetetlennek tartó Japán Császárság, végleg elvesztette a kezdeményezés adta előnyét. Azonban ennél sokkal súlyosabbá tette a japánok vereségét, hogy odaveszett a flotta legjobban képzett pilótáinak zöme és a négy legjobb repülőgép - hordozójuk is, az Akagi, a Kaga, a Hiryu, és a Soryu. Az elvesztett hordozók pótlása nehéznek ígérkezett. ( a történelem iróniája, hogy a csatában részt vett a Yamato csatahajó is, mint az Egyesített Japán Flotta főparancsnokának, Isoroko Yamamoto tengernagynak a zászlóshajója, de az ellenséggel egyáltalán nem került harcérintkezésbe, sőt látótávolságba sem ) Az elszenvedett veszteségek nyomán, ekkor került ismét látókörbe a yokosukai szárazdokkban álló, félbehagyott Shinano. A hajó ekkorra, nagyjából 50 % - os készültségi fokon állt, a hajótestet befejezték, a gépészeti rendszerek, turbinák, kazánok már beépítésre kerültek és a munkálatok leállítása idején éppen a lövegtornyok elhelyezését készítették elő.( A 111 – es testvérhajó építésével még messze nem tartottak itt, ezért végül a törzs addig elkészült szekcióit szétbontották és anyagát más hajókhoz használták fel. A szándékosan egyben hagyott kettős hajófenék pedig, a továbbiakban tengeralattjárók építéséhez szolgált alapzatként a kurei szárazdokkban.) 

A monstrumtól sokat vártak, sőt az idő előrehaladtával és a hadihelyzet romlásával, egyre többet. Az új elképzelés szerint, a Shinano törzsének felhasználásával, egy olyan repülőgép - hordozót kívántak építeni, amely nemcsak a saját repülőcsoportját szállította volna, ( 20 darab Mitsubishi A7M Reppu vadászgép, 20 darab Aichi B7A Ryusei torpedóvető, 7 darab Nakajima C6N Saiun felderítő ) hanem hatalmas méreténél fogva egyfajta úszó raktár és ellátóbázis szerepét is betölti. Más hordozók illetve hordozócsoportok számára, további 13 tartalék repülőgépet, alkatrészeket, lőszert, felszerelést, valamint az erre a célra beépített tartályaiban mintegy 720000 liter repülőgép üzemanyagot is szállított volna. Abban reménykedtek, hogy ez az úszó erőd alaposan megleckézteti majd az amerikaiakat és újra Japán felé fordítja a hadiszerencsét.

Az új szerepkör betöltéséhez természetesen jelentős szerkezeti módosításokat kellett végrehajtani. Az egyik legfontosabb ezek közül, az oldalakat védő és a fedélzeti páncél drasztikus csökkentése volt, előbbinek 410 mm – ről, 210 mm – re, utóbbinak 230 – ról, 187 mm - re. A kevés fennmaradt dokumentum arra utal, hogy amennyiben megépül az osztály végül törlésre került két másik tagja és a Shinano is az eredeti elképzelés szerint csatahajóként lép szolgálatba, ezek az egységek már jóval gyengébb páncélvédelmet, viszont sokkal erősebb légvédelmi tüzérséget kaptak volna. 

Festmény az IJN Shinano - ról , amely  így nézett volna ki ha teljesen befejezik építését.

A nagyrészt változatlanul hagyott törzsbe, hatalmas méretü, repülőgép üzemanyag tárolására szolgáló tartályokat építettek. A fedélzetre, az eredeti csatahajó felépítmény és lövegtornyok helyett,168 méter hosszú, egyszintes repülőgéphangárt telepítettek, amely közönséges acéllemezből készült ( a stabilitás megőrzése érdekében, nem lehetett a jóval nehezebb páncéllemezeket használni és két egymásfeletti hangárszintet kialakítani ) és falaiba nagyméretü fémredőnyök kerültek, az elmúlt évek harctéri tapasztalatai nyomán. Ezek az acélredőnyök szükség esetén megkönnyítették, a használhatatlanná vált repülőgépek és felszerelés eltávolítását a fedélzetről. A hangár levegőjének hatékonyabb frissítésére és az esetleges füst, benzingőz gyorsabb eltávolítására, nagyméretü ventillátorokat és szellőzőnyílásokat építettek be.

A 265 méter hosszúságú, masszív repülőfedélzet, 75 mm vastag páncéllemezből készült és szükség esetén 500 kg – os bombák robbanásának is ellenállt. Mivel jelentősen túlnyúlt a hangáron, ezért erős acél tartószerkezet támasztotta alá az orrnál és a tatrészen is. A repülőfedélzetre, ahova két 7,5 tonna teherbírású emelőlift segítségével juttathatták fel a torpedóvetőket és a vadászgépeket, keresztben, tizenöt párhuzamos fékezőkábelt telepítettek, a túlfutásos balesetek megelőzésére, oldalra pedig védőkorlátok kerültek.

A hajótestből jobb oldalon kinyúló széles erkélyre került, az ugyancsak erős páncélvédelemmel ellátott parancsnoki híd, amely magába foglalta a kifelé döntött hajókéményt. ( hogy a hátrafelé szálló, vastag, fekete füst ne zavarja a leszálló gépek pilótáit, a korábban gyártott egységeken, a repülőfedélzet alatt, a törzs oldalán vezették ki a kéményeket )

A Shinano - t az elérhető legkorszerübb radarberendezésekkel, szonárral és erős védőfegyverzettel szerelték fel. Harci körülmények között az első védelmi vonalat saját vadászgépei jelentették, amelyeknek a hajótól a lehető legtávolabb kellett elpusztítani a támadókat. Az ezen átjutókat elsőként, 8 darab 127 mm – es, Type 89 többcélú ikerlöveg várta a hajótest jobb és bal oldalán, kettesével elhelyezve. Közelharcra, a repülőfedélzet oldalai mentén kiépített lőállásokba, 145 darab háromcsövü, 25 mm – es Type 96- os légvédelmi gépágyút telepítettek. Kiegészítő fegyverzetként 12 darab, 28 csövü 12 cm – es rakétavetőt is elhelyeztek az orr és a tat két oldalára.

A nagyszabású munkálatok ellenére, a Shinano létezéséről az egyszerü japán állampolgároknak fogalmuk sem volt, a hajó hivatalosan nem létezett. Titkát a haditengerészet gondosan őrizte és a titkosrendőrség is minden lehetséges módon igyekezett meggátolni bármilyen információ kiszivárgását. Csak fedőnevén, 3 – as számú csatahajóként említették, megtévesztésként. A szárazdokkot magas kerítéssel, őrséggel vették körül és tilos volt fényképeket készíteni. A nagyrészt koreai származású, hajógyári munkásokat titoktartásra kötelezték és megfigyelték, ráadásul nem hagyhatták el Yokosukát.

1944. július 9 - én az amerikai csapatok elfoglalták a Japán partjaitól 1300 km – re fekvő Saipan szigetét, ahonnan B-29 - es nehézbombázóik már könnyen elérhették a japán fővárost és a Tokiói – öböl vidékét, így Yokosukát is. A Shinano szülőhelye súlyosan veszélyeztetett területté vált, ezért az óriást minél hamarabb biztonságos helyre kellett juttatni. 

Az új hordozónak, az eredeti tervek szerint 1945 áprilisára kellett volna elkészülnie, de az egyre romló katonai helyzet miatt a munkálatokat felgyorsították. Azonban a szakképzett munkaerő hiánya és az akadozó nyersanyagellátás, valamint a rohammunka erősen rányomta bélyegét az építés minőségére.Végül 1944. október 8 – ra tüzték ki a vízrebocsátás napját annak ellenére, hogy a hajón még mindig javában dolgoztak. A kényes müvelet során a kapkodás alaposan megbosszulta magát, mert a szárazdokk feltöltésekor, az egyik figyelmetlenségből, korábban felnyitott zsilipkapun bezúduló víz, a monstrumot a dokk falának lökte és az orr súlyosan megsérült a vízvonal alatt. A balesetet a szemtanúk közül sokan baljós előjelként értelmezték, ráadásul a károk kijavítása csaknem egy hónapot vett igénybe, tovább késleltetve a hajó hadrendbe állítását.

A nyílt óceánon

1944 november végén, végre elkezdődhettek a menetpróbák, egyelőre csak a Tokiói – öböl területén. Az egyik ilyen próbaút alkalmával, az egyik vontatóhajó fedélzetéről, egy civil fotós véletlenül lencsevégre kapta a flotta büszkeségét. Ez a kissé elmosódott fotó az egyik a fennmaradt kettőből, amely valaha készült a Shinano repülőgép - hordozóról. ( a másikat egy amerikai felderítő repülőgép készítette, de jelentőségét akkor nem ismerték fel ) 

Az új hajó parancsnokává Toshio Abe sorhajókapitányt nevezték ki, akit mindenki jólképzett, bátor tengerészként ismert. Bátyja Hiroaki Abe, a Japán Császári Haditengerészet altengernagya volt. Abe kapitány, harcolt a Midway – szigeteknél vívott csatában, egy rombolóraj parancsnokaként. Az ütközet vége felé, neki jutott az a gyászos feladat, hogy elsüllyessze a lángolva sodródó Hiryu repülőgép hordozót. Kemény katona volt, de nem tartozott a fanatikus természetüek közé ezért nehezen tudta elfogadni ha valaki szükségtelenül eldobja az életét. Amikor megtudta, hogy a Hiryu fedélzetén tartózkodó Yamaguchi admirális és a hordozó parancsnoka Tomeo Kaku sorhajókapitány nem hajlandó elhagyni a roncsot és azzal együtt kívánnak elpusztulni, személyesen próbálta lebeszélni őket végzetes elhatározásukról. Nem járt sikerrel és kénytelen volt tehetetlenül végignézni, amint a két tiszt a korláthoz kötözteti magát, majd hajójukkal együtt merülnek a hullámsírba. A megrázó élmény egész hátralevő életére Abe kaptány lelkébe vésődött, valószínüleg felettesei részben ezért választották őt az új szuperhajó parancsnokává. ( küszöbön állt előléptetése ellentengernaggyá )

A próbamenetek sikeresek voltak, a Shinano rendszerei megfelelően müködtek, viszonylag kevés volt a meghibásodás, a maximális 27 csomós sebességre azonban nem gyorsították fel, mivel el akarták kerülni a csavartengelyek csapágyainak esetleges túlmelegedését és besülését, amelynek kijavítása újabb heteket vett volna igénybe. 

A Shinano repülőgép-hordozóról mindössze két fénykép készült . A fotós véletlenül kapta le ,a Tokiói-öbölben , az egyik próbamenet során egy vontatóhajó fedélzetéről..

A legnagyobb gondot a legénység alacsony képzettségi szintje és gyenge morális alapjai jelentették. A tiszteket és altiszteket igyekezetek a rendelkezésre álló legjobbak közül kiválogatni, de így is kevesen voltak közülük, akik komolyabb harci tapasztalatokkal rendelkeztek. Az igazán tapasztalt szakemberek nagyrésze, odaveszett az elmúlt évek csatáiban. A sorállományú tengerészek többsége frissen besorozott, fiatal újonc volt, akik nagyon keveset tudtak a hajó bonyolult rendszereinek müködtetéséről és a harci eljárásokról, kárelhárításról. Abe kapitány tisztában volt a helyzettel és a próbautak alakalmával igyekezett a rendszerpróbák mellett, a kiképzésre minél nagyobb hangsúlyt helyezni, a rendelkezésre álló idő azonban kevés volt és csodákat nem tudott tenni. 

Az amerikai légitámadások egyre növekvő veszélye miatt, november végén a Shinano repülőgép - hordozót, kevésbe veszélyeztetett állomáshelyre vezényelték, azonban azt hogy hova indulnak, még a tengerészek is csak az utolsó pillanatban tudták meg a szigorú titoktartás miatt. A hátralévő szerelési munkákat, vagyis a hiányzó vízzáró ajtók és vízpumpák beépítését, a kábelcsatornák és szellőzőaknák vízzáró szigetelését már a kurei hajógyárban kellett elvégezni, ezért a 2175 fős legénységen kívül 300 civil, hajógyári munkást, valamint 40 mérnököt és technikust is magukkal kellett vinni. A hajó itt vette volna fedélzetére a repülőgépeit is. Az indulás napján, 1944. november 28 – án napközben, még berakodtak egy különleges, a kurei bázisra szánt rakományt, 50 darab Yokosuka MXY – 7 Ohka ( Cseresznyevirág ) típusú rakétahajtású kamikaze repülőgépet és 6 darab Shinyo, öngyilkos bevetésekre tervezett motorcsónakot.

Shinyo motorcsónak öngyilkos támadásokhoz

Abe kapitány, a part mentén kiépített légitámaszpontok vadászgépeinek légifedezetét kérte az útra feletteseitől, azonban arra hivatkozva, hogy nem áll rendelkezésre elegendő repülőgép, elutasították a kérését. Ezért az út nagyrészét sötétben kellett megtenni és védőkíséretként be kellett érnie, a Yukikaze, az Isokaze és a Hamakaze nevü, Kagero osztályú rombolókkal. A három hadihajó egy hónapja, részt vett a Leyte - öbölben vívott csatában, ( a Shinano testvérhajója, a Musashi csatahajó október 24 – én elsüllyedt az ütközet során ) és súlyosan megsérültek. Két egység radarja és egyikük szonárberendezése nem müködött, kijavításukra pedig még nem volt idő, ráadásul a tengerészek között is sok volt a sebesült és a lábadozó.

A felmerült problémák ellenére november 28 – án, este 18 órakor a Shinano kihajózott Yokosukából és elindult hosszú útjára a kurei kikötőbe. Az óriás mindössze 20 csomóval, simán haladt a nyugodt vízen, mivel a vadonatúj hajógépeket, továbbra sem akarták túlterhelni. Mivel ez volt a hajó első útja a nyílt óceánon, ezért a Japán Császári Haditengerészet hagyományai szerint, a legénység ünnepi vacsorát kapott, amelyet éjfélkor szolgáltak fel a kantinban. A menü feketebabból készült füszeres leves volt, hatalmas tálakra halmozott rizssüteménnyel és rengeteg gyümölccsel. A felszolgált ételek, a háborús viszonyok között igazi luxusnak számítottak ( főleg a gyümölcs ), mert az élelmiszer egyre drágább volt és bizonyos dolgokhoz szinte lehetetlen volt hozzájutni. A kapitány segítségével azonban, sikerült egy plusz összeget elkülöníteni a szokásos pénzügyi kereten túl, ezért Kabuo Narute korvettkapitány az élelmezési tiszt, jóval többet költhetett a szokásosnál, így tellett az ínyencségekre is. A tisztek úgy gondolták, hogy az ízletes vacsora jót tesz a legénység harci moráljának és amúgy is megérdemlik, az elmúlt hetek kemény munkája után.

Miközben a tengerészek izgatottan várták a régóta nélkülözött különleges vacsorát, az egyik szolgálatban lévő radarkezelő gyanús interferenciát észlelt a müszerén, viszonylag kis távolságról. A frekvencia és az impulzusszám alapján a jeleket kibocsátó radar amerikai hajóé volt, egy felszínen haladó tengeralattjáróé.

Alig 22 kilométerre a Shinanotól és kísérőitől, valóban egy amerikai tengeralattjáró, az USS Archerfish ( SS – 311 ) szelte a Csendes – óceán hullámait. A 2400 tonnás, korszerü Balao osztályú búvárnaszád, október 30 – án futott ki ötödik őrjáratára Pearl Harborból, a Tokiói - öböl bejáratának térségébe, a 34 éves Joseph F. Enright korvettkapitány parancsnoksága alatt. Az Archerfish legénysége égett a harci láztól, alig várta, hogy ellenséges hajó tünjön fel a láthatáron, mivel eddigi küldetéseik során egyet sem sikerült elsüllyeszteniük. Az Archerfish radarját, amely egész nap üzemen kívül volt karbantartás miatt, csak az esti órákban kapcsolták be a kapitány parancsára. A müszer nemsokkal később, jókora célpontot jelzett, amelyről eleinte azt gondolták, hogy a Tokiói – öböl bejárata közelében fekvő kis sziget, Inamba Jima. A jel azonban elmozdult és kiderült, hogy nagyméretü hajóról van szó, amelynek hamarosan feltünt három kísérője is. Enright parancsnok a célpontok sebessége alapján, eleinte egy nagy tartályhajóból és kisebb teherszállítókból álló japán konvojra gondolt, ami könnyü prédának ígérkezett, ezért irányt változtattak, hogy minél hamarabb látótávolságba kerüljenek. 21 óra körül járt az idő, amikor bár késő este volt, de kivehetővé váltak a japán hadihajók a horizonton. Enright örömmel konstatálta, hogy repülőgép - hordozóval akadtak össze, de amikor a japán hadihajók felismerését megkönnyítő kézikönyv alapján, megpróbálta beazonosítani a hatalmas hordozót, egyik sziluettábra sem illett rá pontosan. A hatalmas hajó ismeretlen volt, eddig nem találkoztak vele. 22 óra 45 perckor, a radarkezelő jelezte, hogy az élen haladó romboló kiválik az alakzatból és legalább 35 csomós sebességgel feléjük indul. Enright egyelőre nem adott parancsot az alámerülésre, ki akarta várni mi történik, csak a végső esetben akart a kísérőhajóra torpedót indítani, mert a hordozóra tartogatta őket. A romboló hatalmas orrhullámot túrva, alig öt kilométere járhatott már csak a tengeralattjárótól, amikor az Archerfish hídján állók, a távolban többször is vörös fényt láttak felvillanni, majd a jelet valamivel később, újra megismételték. A második jelzés után, japán hajó hirtelen irányt változtatott és visszatért az alakzatba. A hajókötelék lassan kezdett eltünni a távolban, mivel az Archerfisht dízelmotorjai 19 csomónál nem tudták jobban felgyorsítani. Úgy tünt, hogy elszalasztják az alkalmat, ezért Enright megtörve a rádiócsendet, kódolt üzenetet küldött a japánok irányáról és sebességéről a főparancsnokságra, hogy amennyiben más amerikai tengeralattjáró is tartózkodik a közelben, továbbítsák számára és az talán el tudja kapni.

Azonban Enright parancsnoknak mégis szerencséje volt, mert a radarkezelő jelentette, hogy a kötelék sebessége egy idő után, 18 csomóra csökkent. A parancsnok térképeivel a kabinjába vonult és a következő órákban megpróbálta azt az elfogópályát kidolgozni, amellyel a japánok elé kerülhet, ha azok továbbra is tartják sebességüket és útirányukat. Hosszas fejtörés, számítgatás és a térképen való méricskélés után, készen állt a terv és az Archerfish irányt változtatott.

Az SS - 311 USS Archerfish tengeralattjáró

Toshio Abe kapitány miután észlelték az ellenséget, bosszúsan látta, hogy az élen haladó Isokaze romboló kiválik a védő alakzatból és a tengeralattjáró felkutatására indul. Kapitányának minden dícséretes buzgalma ellenére azonban, a romboló nem az ellenséges tengeralattjárók üldözését kapta feladatul, hanem azt, hogy biztosítsa a védőkíséretet. Ráadásul, azzal hogy elhagyta a pozícióját, egy jókora területet fedezet nélkül hagyott. Ezért amikor az első visszahívó fényjelzésre nem reagált, a kapitány újabb vörös jelzést adatott le az árboclámpával, mire az Isokaze végre visszafordult. Abe kapitány attól tartott, hogy a feltünően viselkedő amerikai tengeralattjáró, amely meg sem próbált elrejtőzni, csak egy tagja egy nagyobb csoportnak és az a feladata, hogy elcsalja a rombolókat és ezalatt a többi rávethesse magát a Shinanora. A véleményét megerősítette, amikor a rádiósok fogták az Archerfish rádióüzenetét és megfejteni ugyan nem tudták a kódolt adást, de ezek után nyilvánvaló volt, hogy az amerikaiak továbbra is a közelben vannak. Ezért miután az Isokaze visszatért, parancsot adott a tengeralattjárók ellen alkalmazott cikkcakk manőverre ( a cikkcakk manőver során, meghatározott időközönként jobb, majd balfordulókat hajtanak végre, hogy megnehezítsék a tengeralattjárók számára a célzást ) a 20 csomós sebességet tartva. 

23 óra 22 volt, amikor az egyik gépésztiszt jelentkezett a hídon és kellemetlen hírt közölt a kapitánnyal. Bármennyire is igyekeztek fokozatosan terhelni és bejáratni a gépeket, az egyik csavartengely központi csapágya annyira felhevült, hogy már nem lehetett hozzáérni és emiatt azonnal csökkenteni kellett a sebességet, amíg eléggé lehül, mert csak így tudták megakadályozni a károsodását. A Shinano 18 csomóra lassult és ezzel az Archerfish előnybe került. Az éjfélkor felszolgált ízletes ételeket jóízüen fogyasztó tengerészek és a hajón utazó civilek nem tudták, hogy sokuknak ez lesz az utolsó vacsorája.

Hajnali 2 óra 56 perckor, folytatva a cikcakkozást, a Shinano délnyugat felé fordult, legénysége tudtán kívül éppen az Archerfish elé, így jobb támadási pozíciót Enright parancsnok nem is kívánhatott volna. Az Archerfish mind a hat elülső indítócsövében, egy-egy Mk.14 típusú torpedó lapult. A csaknem másfél tonnás acélszivarok, egyenként 600 font ( 292 kilogramm ) Torpex robbanóanyagot hordoztak. Enright a periszkóp gumikarimás nézőkéjére szorítva arcát célzott, de kishíján rajtavesztettek, mert mielőtt bármit tehetett volna, váratlanul, alig néhány méterre tőlük, elszáguldott az egyik kísérő romboló. Óriási szerencséjükre ennek volt sérült a szonárberendezése, mert nem hallották a jellegzetes, szapora „ ping ” hangjelzését, ráadásul a hajnali derengésben a japánok periszkópjukat sem vették észre. Az Archerfish egész törzse rázkódott, a romboló sebesen forgó hajócsavarjai által keltett vibrációtól. Don Deiss a tengeralattjáró egykori rádiósa szerint, olyan volt a romboló hangja, mint egy teljes sebességgel robogó gőzmozdonynak. Enright legalább egy perces időveszteséget szenvedett a védőkíséret elhaladása miatt, de így is sikerült a terve. 

Yokosuka MXY-7 rakétahajtású kamikaze repülőgép

3 óra 15 perckor a hat Mk. 14- es torpedó, hosszú, buborékcsíkot húzva maga után, elindult a japán hordozó felé, majd pillanatokkal később négy tompa dörrenés jelezte, hogy kettő közülük ugyan célt tévesztett, vagy meghibásodott, de a többi jól müködött. A robbanások után az Archerfish kapitánya elrendelte a vészmerülést, mert tudta, hogy a rombolók perceken belül a nyakukon lesznek és elárasztják őket vízibombáikkal. A három kísérő valóban megpróbálta elpusztítani a tengeralattjárót, de mindössze tizennégy bomba kilövése után, váratlanul abbahagyták a támadást.( a vízibombákat sürített levegővel lőtték ki és robbanási mélységük állítható volt ) 120 méteres mélységben, ahova az amerikai búvárnaszád rejtőzött, a ledobott robbanótöltetek nem árthattak neki. Lent a mélyben az amerikaiak tudták, hogy a hordozó süllyed, vagy súlyosan megsérült, mert a hidrofonok kezelői jól hallották a hadihajóból hallatszó hátborzongató zajokat, a recsegést és az összeomló rekeszfalak, az összepréselődő fém szörnyü nyögését, csikorgását. Amikor az Archerfish három óra elteltével periszkópmélysége emelkedett, Enright a süllyedésnek már nyomát sem látta, az óceán felszíne teljesen üres volt. Ennek ellenére a parancsnok utasítására a tengeralattjáró, óvatosságból az esti órákig 100 méteres mélységben maradt és csak körülnézni emelkedtek fel óránként.

Az USS Archerfish ötödik őrjáratának hátralévő napjai eseménytelenül teltek el, majd december 15 – én befutott Guam szigetére. Amikor a sikeres támadásról készített jelentését leadta, Enright kapitány és a legénysége nem tudta, hogy a világ akkori legnagyobb repülőgép hordozóját küldték a Csendes – óceán fenekére és ezzel két azóta is megdöntetlen rekordot állítottak fel. A Shinano a legnagyobb, tengeralattjáró által valaha elsüllyesztett hadihajó és az Archerfish süllyesztette el a legtöbb hajóteret egyetlen bevetés alatt.

Lassú agónia

Toshio Abe sorhajókapitány , a Shinano parancsnoka

Toshio Abe kapitány jól ismerte az amerikai torpedókat és nem sokra becsülte őket. Meggyőződése volt, hogy hajója akár több találatukat is könnyedén kibírja. A Fülöp – szigetek elfoglaláskor ugyanis, a hadizsákmányként lefoglalt példányokat a japán szakértőknek módjuk volt alaposan tanulmányozni és meglehetősen gyengének találták valamennyit, a Császári Haditengerészet által használt kiváló, Type 93 „ Hosszú lándzsa ” nevü torpedóhoz képest. A Type 93, kb. 500 kilogrammnyi robbanóanyagot hordozott és roppant megbízható volt, ( ezt a típust használták Pearl Harborban is rendkívül sikeresen ) ellenben az amerikai tengeralattjárókon leggyakrabban használt Mk.14, majd a modernebb Mk. 21, rendszeresen meghibásodott és a beléjük épített robbanótöltetet is jóval kisebbre méretezték.

Hajnalban Araki parancsnok az első tiszt jelentette, hogy 3 óra 5 perckor hirtelen megszakadt a radarkapcsolat az ellenséges tengeralattjáróval, jobbik esetben azért, mert végleg lemaradt mögöttük, rosszabbik esetben pedig lemerült és támadni készül. Alig tíz perccel később négy robbanás rázta meg a Shinanot, jelezve, hogy a rosszabbik eshetőség valósult meg. 

Az első torpedó a tat közelében csapódott be, szétrombolva az élelmiszer tárolására szolgáló hütőkamrákat, valamint az egyik hatalmas méretü, -egyébként még teljesen üres - repülőbenzin tárolására szolgáló tartályt. A detonáció megölte azt a több mint negyven müszaki szakembert, akiket balszerencséjükre ebben a szekcióban szállásoltak el. Mivel mindannyian aludtak, úgy haltak meg, hogy azt sem tudták mi történt velük. 

A második torpedó közvetlenül a jobb külső csavartengely tövénél ért célba. A hajócsavar ugyan sértetlen maradt, de a gépház és az egyik turbinaterem azonnal víz alá került, a gépészek és mérnökök, mind odavesztek. Aki túlélte a robbanást, azzal a betóduló több száz tonna víz végzett. 

A harmadik Mk.14 – es, a 2-es számú kazánházat találta el, amelyet azonnal elöntött az óceán vize, ráadásul egy kiszakadt acélgerenda átlyukasztotta a szomszédos rekesz acélfalát is, így a hármasba is betört a víz. 

A negyedik torpedó, a sürített levegő előállítására szolgáló, jobboldali kompresszorteremben robbant és összeroncsolta a gépeket, majd a víz elárasztotta a légvédelmi ágyúk lőszerraktárait is, amelyek a szomszédos helyiségekben voltak kialakítva. Felszakadt a Shinano egyik saját üzemanyagtartálya is, ezért a hajó vastag feketésbarna olajcsíkot húzva maga után haladt tovább, egyelőre még tartva a 18 csomós sebességet, de egyre nehezebben.

A keletkezett sérülések felmérésére Mikami parancsnok a kárelhárító tiszt és Miura korvettkapitány, az ügyeletes azonnal elindult a hajó belsejébe. Mikami végigrohanva az egyik sérült szekció mellett húzódó közlekedőfolyosón, folyamatos, fütyülő, sípoló zajt hallott, amit eleinte nem tudott mire vélni, de aztán rájött, hogy az elárasztott helyiségekből kiszoruló levegő adja a furcsa hangot, amint átpréselődik a befejezetlenül maradt, tömítetlen nyílásokon. Rádöbbent, hogy a baj sokkal nagyobb, mint gondolták és a Shinano máris a végét járja. Tudta, hogy a süvítve távozó levegőt, hamarosan a víz követi majd és a válaszfalak nem sokáig bírják majd a nagy nyomást. A torpedóvédő kamrák hatástalanok voltak, nem tompították a robbanások erejét úgy, ahogy kellett volna. Annak ellenére, hogy a hajó perceken belül máris tíz fokkal megdőlt, Abe kapitány kezelhetőnek ítélte a helyzetet és parancsot adott a károk elhárítására. Csakhogy a felállított javítócsapatok, minden bátorságuk ellenére, részben a baj valódi nagysága, részben a tapasztalatlanságuk miatt nem sokat tehettek, erejükből csak a katasztrófa elodázására futotta. A fiatal tengerészeknek szembesülniük kellett vele, hogy a császár elsüllyeszthetetlen hadihajója, korántsem annyira erős és elpusztíthatatlan, mint ahogy állították nekik feletteseik. A rohammunkával, gyenge minőségü acélból készült válaszfalak, a szemük láttára kezdtek eldeformálódni, vetemedni a betörő áradat nyomásától és a keletkező réseken, repedéseken sőt a szegecslyukakon is előbb csak szivárgások, később már vízfolyások indultak el. Gerendákkal, rudakkal, csak időlegesen tudták megtámasztani a roskadozó válaszfalakat, de sok helyen ez sem sikerült, mert a számos hiányzó vízzáró ajtó miatt az óceán akadálytalanul tört előre, csapdába ejtve a tengerészeket, akik nem tudtak kijutni és megfulladtak. Negyed órával a támadás után a dőlés már 15 fokra nőtt, ezért Abe elrendelte a bal oldali rekeszek elárasztását. Annak ellenére, hogy ezt csak részben tudták végrehajtani, mert a baloldali fenékszelepek többsége már a vízszint felett volt, sikerült néhány fokkal, ideiglenesen mérsékelni a dőlést. A víz azonban tovább tódult befelé és a kevés müködőképes szivattyú, vízpumpa nem bírt vele. A legénység minden erőfeszítése ellenére, a rekeszfalak egymás után szakadtak át. 

Reggel 6 órára a dőlés már 20 fokra nőtt és további egy óra elteltével, a még müködő kazánok tápvíz szivattyúi is, egymás után kezdték felmondani a szolgálatot. Az akkor már csak 10 csomóval vánszorgó hordozó tovább lassult, majd két óra elteltével 9 óra tájban, megszünt a gőzellátás és végleg leálltak a turbinák. A Shinano mozgásképtelenné vált.

Mk. 14 torpedó

Abe kapitány nem akarta feladni, minden áron meg akarta menteni az óriást.Úgy érezte, hogy hazája sorsa és a saját becsülete a tét. Kétségbeesett ötletként, utasította a Hamakaze és az Isokaze rombolókat, hogy a Shinanot próbálják a legközelebbi kikötőbe vontatni. A két 2500 tonnás romboló, kéményeikből fekete füstöt okádva, sivító turbinákkal nekifeszült a feladatnak, de meg sem tudták mozdítani a több mint 720000 tonnás monstrumot, amelybe ekkorra már legalább 3000 tonna víz is ömlött, tovább növelve a holtsúlyt. Amikor aztán az egyik vontatókábel hangos csattanással elszakadt, feladták a kísérletezést és a kapitány elkeseredetteden leadatta a segélykérő jelzést, abban a reménykedve, hogy talán valamelyik közelben tartózkodó, nagyobb japán hadihajó a segítségükre siet. Már nem számított a titoktartás. A hajó gyomrából felhordott, egyre növekvő számú sebesültet, kénytelenek voltak a megdőlt repülőfedélzetre vinni, ahol a szanitécek és a beosztott orvosok, Yasuma doktor a hajó orvosi főtisztje vezetésével próbálták ellátni őket. 

A hajón utazó civileknek, bár több mint háromszázan voltak, a legénység nem sok hasznát vette. A szerencsétlen, főleg koreai származású hajógyári munkások, mivel nem is igazán értették a helyzetet és fogalmuk sem volt arról, hogy mit kellene tenni, rémületükben inkább elrejtőztek, vagy nem engedelmeskedtek a parancsoknak, tovább nehezítve a tengerészek amúgy is egyre kilátástalanabb küzdelmét a hajó megmentéséért.

10 óra 18 perckor, a Shinano dőlése, elérte a 30 fokot és már alig lehetett megállni a fedélzeten. Abe kapitány kénytelen volt belátni, hogy mindennek vége és elrendelte a hajó elhagyását. Amikor elbúcsúzott beosztottaitól és közölte velük, hogy ő mindenképpen a fedélzeten marad, az egyik navigációs tiszt, Yasuda zászlós kijelentette, hogy vele marad és erről nem tudták lebeszélni. A mindössze huszonkét éves Yasuda, 1944 tavaszán végzett kiváló eredménnyel a Haditengerészeti Akadémián és nagy jövőt jósoltak neki a flottánál. Szaktudása és egyénisége miatt, hamar elnyerte tiszttársai és felettesei megbecsülését. Az hogy a Shinano fedélzetén szolgálhatott, lényegében jutalom volt számára. Abe kapitánnyal, akit mélységesen tisztelt, különösen jó viszonyban volt, mivel mindketten rajongtak a költészetért és az irodalomért.

A kiürítési parancs elhangzása után, a tengerészek minden olyan kezük ügyébe kerülő tárgyat, felszerelést a vízbe dobáltak, ami fennmaradt a felszínen, hogy később tutajként használhassák. Kénytelenek voltak az olajjal borított vízbe ugorva menekülni, mert nem volt egyetlen mentőcsónak és motoros bárka sem a fedélzeten, ezek csak Kuréban kerültek volna a helyükre. Induláskor a csónakok hiányával nem foglakozott senki, mivel a hajót tényleg elsüllyeszthetetlennek tartották.

10 óra 57 perckor a Shinano repülőgép - hordozó sorsa, több

mint hétórás agónia után, rendkívül gyorsan teljesedett be. A rombolók parancsnokai

nem merték hajóikat közelebb vinni, mert attól tartottak, hogy nekiütköznek a

süllyedő roncsnak. Borzadállyal és tehetetlenül nézték, amint a szellőzőkbe és

a repülőgépek emelőliftjeinek aknáiba bezúduló víz beszippantja és könyörtelenül

elnyeli azokat a szerencsétleneket, akik nem tudtak eléggé eltávolodni a

monstrumtól. Ahogy a gépház súlya miatt jóval nehezebb tat elmerült és a

hajóorr az ég felé emelkedett, mindenki azt várta, hogy a hajótest kettétörik,

de a vastag páncélöv és a masszív, bombabiztos fedélzet egyben tartotta a

szerkezetet. A szemtanúk az utolsó pillanatokban is láttak a hajótest lemezeibe

kapaszkodó embereket, akik között felismerték Toshio Abe kapitány testes

alakját és a mellőle soha nem tágító Yasuda zászlóst. A Shinano ekkor már

gyorsan süllyedt, közben a belsejéből tompa robbanások, a szétszakadó

rekeszfalak csikorgása, nyögése és az elszabadult nehéz tárgyak zuhanásának robaja

hallatszott, a nyílásokon fülsiketítő zajjal tört elő a hajótestből kiszoruló levegő,

gőz és füst. A szuperhajót elnyelte a Csendes – óceán, csaknem 4000 méter mély

vize.

A rombolók a

süllyedés helyszínén három órán keresztül mentették a túlélőket, majd kódolva

leadták a jelentést a katasztrófáról. 1944. november 29 – én, délután 14 órakor,

a Japán Császári Haditengerészet Főparancsnoksága a következő rövid üzenetet

küldte Yokosukába és a kurei bázisra :

„ A Shinano, fedélzetén 2515 emberrel elsüllyedt, veszteség

1435, túlélő 1080 fő. A túlélő tisztek száma 55, tengerészek és altisztek 993, civilek

32. A császár portréja biztonságba helyezve a Hamakaze fedélzetén. A fedélzeten

lévő minden titkos dokumentum elsüllyedt, 4000 méteres mélységbe a hajóval

együtt. ” 

Az USS Archerfish legénysége 1945. szeptember 1 -én a Tokiói -öbölben

A katasztrófa híre a Főparancsnokságon

rettenetes elkeseredést váltott ki. A flotta Japánban a sorozatos vereségek

után is, rendkívüli megbecsülésnek és tekintélynek örvendett, ezért az ország

utolsó reményének tartott Shinano pusztulása, nemcsak ennek a presztizsnek az elvesztését,

hanem óriási szégyent is jelentett. A flotta illetékesei nem merték

nyilvánosságra hozni a szörnyü hírt, ezért a kezdeti keserüség és harag leküzdése

után úgy döntöttek, hogy a lakosság semmiképpen sem szerezhet tudomást, nemhogy

a hordozó elvesztéséről, de a létezéséről sem. Tudták, hogy az egyre romló

közhangulatot tovább rombolná a szuperfegyver, rögtön az első útján

bekövetkezett végzete. Minden fellelhető dokumentációt, tervrajzot, müszaki

leírást összegyüjtöttek és megsemmisítettek, hogy az eddig árnyékként, rejtve

létező hajó, valóban árnyékká váljon. A mérnököket, és az egyszerü hajógyári munkásokat

is szigorú titoktartásra kötelezték. A Kuréba érkező rombolókról, a túlélőket azonnal

a Hiroshima – öbölben fekvő Mitsuko Jima szigetre szállították és 1945

januárjáig szigorú őrizet alatt maradtak. Később mindannyiukat szétszórták különböző

alakulatokhoz és hajókra, szigorú titoktartásra kötelezve őket is. A Shinano

formálisan 1945. augusztus 31 – én, a háború utolsó napjaiban került törlésre a

flotta nyilvántartásából.

Alig öt hónappal a

hordozó pusztulása után 1945. áprilisában, a Yamato csatahajó, az osztály

névadója és egyben utolsó megmaradt egysége, nyolc romboló ( köztük az Isokaze,

a Hamakaze és a Yukikaze ) valamint a Yahagi könnyücirkáló kíséretében, a Ten –

Go hadmüvelet keretében öngyilkos bevetésre indult, hogy megakadályozza Okinava

szigetének elfoglalását. Az óriásnak csak az odavezető útra volt üzemanyaga,

hazatérést már egyáltalán nem terveztek. Április 7- én a Task Force 58.,

tizenegy repülőgép - hordozójáról felszálló 386 repülőgép támadása nyomán, (

Pearl Harbort 353 japán gép támadta meg 1941. december 7 – én ) a Yamato

délután 14 óra 23 perckor, legalább hat bomba és tizenegy torpedótalálat után felborult,

majd felrobbant és elsüllyedt. ( csatában elpusztult az Isokaze és a Hamakaze

romboló is, a Yukikaze viszont a Kagero osztály egyetlen túlélőjeként a háború

után előbb kínai, majd később átépítve, tajvani zászló alatt szolgált 1970 – ig,

amikor selejtezték ) A Yamato több mint 2500 fős legénységéből, mindössze 269 –

en élték túl a hajó pusztulását. A robbanás irdatlan méretü, gomolygó füstfelhőjét,

kétszáz kilométer távolságból is látták.

A háború után

1945. szeptember 2- án a japán kormányküldöttség aláírta a kapitulációról szóló okmányt a Tokiói – öbölben horgonyzó USS Missouri csatahajó fedélzetén. Az eseményt biztosító 12 tengeralattjáró egyike, az USS Archerfish volt. Kikötőhelyét nem messze attól a hatalmas szárazdokktól jelölték ki, ahol a Shinano megszületett, évekkel korábban.

Az amerikai megszálló hatóságok, gondosan átvizsgálták a japán hadvezetés minden fellelhető okmányát és többek között, érdekes dokumentumokra bukkantak egy addig ismeretlen, hatalmas méretü repülőgép - hordozóról. A japán haditengerészet hivatalnokainak minden alapossága ellenére, mégsem sikerült minden nyomot eltüntetni.

A kevés információ alapján kiderült, hogy ennek az ismeretlen egységnek az elsüllyesztését jelentette Joseph F. Enright korvettkapitány, de azt akkor tévesen, egy 28000 tonnás Hayatake osztályú hordozóként azonosította a flotta hírszerző szolgálata. A japán kapituláció után három nappal, az éppen hazafelé, Pearl Harborba tartó Archerfish fedélzetén Enright parancsnok rádióüzenetet kapott, miszerint megkapta a Haditengerészeti Érdemkeresztet, az Archerfish legénysége pedig elnöki dícséretben részesült. Ekkor tudták meg, hogy tulajdonképpen mekkora trófeát sikerült begyüjteniük.

Joseph F. Enright parancsnok 1945-ben a Haditengerészeti Érdemkereszttel

Joseph F. Enright korvettkapitány a háború után is a haditengerészet kötelékében maradt és pályafutása sikeresen alakult. 1954 és 1955 között a 8. Tengeralattjáró Flotilla parancsnokaként, majd 1955 és 1957 között az Atlanti Flotta tengeralattjáró erőinek vezérkari főnökeként szolgált.1959 és 1963 között az USS Boston ( CAG – 1 ) Terrier légvédelmi rakétarendszerrel felszerelt, nehézcirkáló parancsnoka volt, ebből a beosztásból vonult nyugállományba 1963 – ban. A civil életben a Northrop vállalatnál helyezkedett el és mérnökként, navigációs rendszerek fejlesztésével foglalkozott. 2000. július 20 –án hunyt el 90 éves korában, az Arlingtoni Nemzeti Temetőben helyezték végső nyugalomra.

Enright parancsnok egykori hajója, az Archerfish a II. világháború után 1946 –tól,1952 –ig tartalékállományban volt, majd több társához hasonlóan a koreai háború kitörése miatt, újra aktív szolgálatba került. 1955 – ig, folytatta a járőrözést főleg a Mexikói – öböl területén, majd úgy tünt pályafutása véget ér és céltárgyként végzi egy hadgyakorlaton, vagy bontóba kerül, azonban 1957- ben a Haditengerészeti Vízrajzi Hivatal elindította óceánkutatási programját, így az öregedő tengeralattjárót újra felszerelték és használatba vették. 1968 – as selejtezéséig az Atlanti és a Csendes – óceán aljzatának kutatásánál és feltérképezésénél alkalmazták, mint kutatóhajót.

A teljesen elavult és elhasználódott ( már 25 éves ) búvárnaszádot 1968. október 19 – én San Diego partjai előtt, egy hadgyakorlat során, az USS Snook ( SSN – 592 ) nukleáris tengeralattjáró süllyesztette el, mint célhajót.

Nemes Ferenc

Ha tetszett a cikk, kövesse a
Háború Művészetét a Facebookon!
   MÁSOK ÍRTÁK
2016. 11. 29., 11:51

Feltalálták a drónszelídítő puskát

Ahogy a drónok egyre elterjedtebbé válnak, úgy használják őket egyre többen bűncselekmények elkövetésére.
2016. 11. 25., 09:20

Bács-Kiskun megye katonásan teljesít a toborzásban

A katonai toborzás elmúlt másfél évtizede alkalmából szerveztek ünnepséget csütörtökön Kecskeméten, az egyetem GAMF Karán.
2016. 11. 21., 09:36

A képességnövekedés korszaka kezdődik

NFIU: fontos lépés a szövetségesi elkötelezettség terén.
2016. 11. 18., 09:34

Katonai temető - Solymár

Budapesttől alig 15 kilométerre, Solymár közelében helyezkedik el a brit katonai temető, 211 katona végső nyughelye, akik a Royal Air Force Magyarország fölött lelőtt bombázóin vesztették életüket 1944-ben.

  JETfly Magazin

Európa több országában vettek részt gyakorlaton a Pápán települt Nehéz Légiszállító Ezred C-17-es repülőgépei. Az úgynevezett Peacemaster Unity Off-Station Trainer 2016 (bázison kívüli kiképzés, OST) gyakorlatról szóló tudósítást az alakulat kommunikációs tisztjétől kaptuk.