2016. 07. 25. hétfő
Kristóf, Jakab
: 313 Ft   : 285 Ft Benzin: 341 Ft/l   Dízel: 334 Ft/l   Írjon nekünk TUDOMÁNY

Blücher – Tűzhalál a Drobak-szorosban

Art of WAR  |  2016-03-02 09:40:35

1940. április 9-én elkezdődött Dánia és Norvégia német inváziója, a Weserübung Hadművelet.A támadók 5. Harccsoportja a norvég főváros, Oslo elfoglalását kapta feladatául. A német csapatokat szállító flottakötelék zászlóshajója, a vadonatúj, Blücher nehézcirkáló volt. A hadművelet nem tűnt túlságosan kockázatosnak és senki sem sejtette, hogy a nap végére a hajó, az Oslo – fjord mélyén fog pihenni, a fedélzetén tartózkodók százaival együtt.

Az öt testvér

Képgaléria megtekintése (17 db kép)
A Blücher lángokban ( festmény )

1919. június 21 – én Ludvig Reuter ellentengernagy a Scapa Flow – ba internált német hadiflotta megbízott parancsnoka egy rövid kódolt rádióüzenet leadására adott parancsot:

„11- es paragrafus. Visszaigazolást kérek!” Nemsokkal később tíz modern csatahajó, öt csatacirkáló és több mint egy tucatnyi cirkáló és romboló kezdett lassan, egymás után oldalára borulni, majd elmerülni, miután legénységük a fenékszelepek megnyitásával, a titkos parancsot végrehajtva elsüllyesztette őket. A meglepett és dühös briteknek több hajót sikerült ugyan zátonyra futtatva megmenteni, de az egykor félelmetes hadiflotta, II. Vilmos császár büszkesége, megszűnt létezni. A brit Admiralitás vezetői és a Royal Navy admirálisai dühöngtek a németek váratlan és sikeres akciója miatt, de egyben meg is könnyebbültek mivel fő céljuk amúgyis, az erős német tengeri haderő teljes felszámolása volt és ezt a németek lényegében maguk tették meg. Így egyben az a veszély is elhárult, hogy a korszerű hajók megszerzésével valamelyik konkurens tengeri hatalom esetleg hadászati előnyre tesz szert Nagy – Britanniával szemben. ( a sekélyebb részeken megfeneklett és felborult hadihajók szétbontása hosszú évekig eltartott, de néhány vízből kimeredő, rozsdás hajótest maradványa még napjainkban is látható )

Az 1. világháborút lezáró békeszerződés Németországnak, mint vesztes hatalomnak a haderőre vonatkozó számos szigorú megkötés mellett, megtiltotta modern csatahajók, csatacirkálók és elsősorban a tengeralattjárók gyártását. A maradék német hadiflotta szinte csak jelképes tengeri haderő volt és a partvidék védelmére éppenhogy alkalmas, néhány öreg, már az 1. világháború idején is elavultnak számító csatahajóra, valamint könnyűcirkálókra és egy tucatnyi rombolóra korlátozódott. A huszas években a Kriegsmarine lényegében csak tengődött. A hajók gyorsan elöregedtek és többet le kellett selejtezni, pótlásukra viszont a súlyos háborús jóvátétel és a békeszerződés kitételei, a romokban heverő német gazdaság állapota, majd a világválság kitörése miatt csak nagy nehézségek árán volt mód. Ezért, ebben az időszakban csak kis és közepes méretű hadihajók épültek viszonylag csekély számban, bár külföldön, különböző fedőcégek égisze alatt zajlottak titkos fejlesztések is.

Hitler 1933 – as hatalomra jutása után, Németország rövidesen felmondta a rákényszerített korlátozásokat és látványosan fejleszteni kezdte haderejét, beleértve a haditengerészetet is. A harmincas évek közepén olyan új típusú, félelmetes hadihajók tervezése, majd építése kezdődött, amelyek közül később több is legendás hírnévre tett szert. Ennek a fegyverkezési programnak köszönhették létüket az Admiral Hipper osztályú nehézcirkálók is, annak ellenére, hogy a flotta szakértői sokat vitáztak hadrendbe állításuk szükségességéről, mivel tervezett kb. 12600 kilométeres hatótávolságuk kevésnek tűnt a tengeri kereskedelmi útvonalak mentén történő portyázáshoz, erre sokkal jobban megfeleltek a Deutschland osztályú, nehezen meghatározható típusú, úgynevezett „zsebcsatahajók”. ( tulajdonképpen erős fegyverzetű, gyors és nagy hatótávolságú páncéloscirkálók voltak, amelyek hivatalosan a Panzerschiff – Páncéloshajó típusmegjelölést kapták) A szakértők kétségei ellenére végül, mégis az „öt testvér” megépítése mellett döntöttek. Az Admiral Hipper, a Blücher, a Prinz Eugen, valamint a Seydlitz és a Lützow megépítésére 1935 és 1940 között került sor, bár az utolsó kettőt végül sohasem fejezték be teljesen és sorsuk felettébb érdekesen alakult. ( A Prinz Eugen vízrebocsátására 1938. augusztus 22 - én, az éppen németországi látogatáson lévő Horthy Miklós jelenlétében került sor és feleségét Magda asszonyt kérték fel az új cirkáló felavatására. Hitler így próbált jó benyomást tenni a bizalmatlan kormányzóra, akinek az 1. világháború végén, flottaparancsnoki zászlóshajója szintén a Prinz Eugen nevet viselte. )

Az új nehézcirkálók a Blohm & Voss hamburgi, a Deutsche Werke és a Friedrich Krupp Germaniewerft kiel – i, továbbá a Deutsce Schiff und Maschinenbau brémai üzemeiben készültek. Hosszúságuk eredetileg 202,8 méter volt, de a meredek szögben végződő orr részt a futási próbák során szerzett tapasztalatok nyomán, mindegyik hajónál átépítették és az új, a tengerállóság és sebesség szempontjából sokkal előnyösebb, elegáns klipperorral helyettesítették, ezzel méretük három méterrel megnőtt. ( a már eleve nagyobbra tervezett Prinz Eugen hossza, az átalakítás után 212,5 méter lett ) Teljes terheléssel, harcra készen, vízkiszorításuk több mint 18500 tonna volt. A hajótest oldalait a veszélyeztetettségi foktól függően 70-80 mm vastagságú, a Krupp Acélművek által kifejlesztett, nagy szakítószilárdságú, Wotan típusú páncélöv védte, a fedélzetet szintén az adott terület veszélyeztetettségének megfelelően 20, vagy 50 mm vastagságú páncéllemezekkel borították.

A különböző gyárakban épült cirkálók meghajtórendszerei eltértek egymástól, de mintegy 132000 lóerős összteljesítményük és az elérhető kb. 32 csomós ( kb. 59 km/óra ) legnagyobb sebesség mindegyiknél azonos volt. Az első két egység, három - három Blohm & Voss, a Prinz Eugen három Germaniawerft, míg a Seydlitz és a Lützow három – három Deschimag gyártmányú gőzturbinát kapott. A turbinák meghajtásához az első három hajónál tizenkét Wagner, míg az utolsó kettőnél kilenc La Mont típusú, nagynyomású olajkazánt alkalmaztak. A fedélzeti rendszerek működtetéséhez szükséges 220 voltos váltóáramot, az összesen 2900 kW teljesítményű dízel üzemű és turbógenerátorok biztosították. ( a Seydlitz és a Lützow áramfejlesztő rendszerei valamivel kisebb teljesítményűek voltak )

A fegyverzet tervezésénél, sajátos módon figyelembe vették a nehézcirkálókra vonatkozó fegyverzetkorlátozási egyezményeket és fő tüzérségként nyolc darab, 203 mm – es lövegeket építettek be, négy páncéltoronyba szétosztva. ( A Seydlitz és a Lützow eredetileg tizenkét darab 155 mm – es löveggel lett volna felszerelve, négy háromcsövű toronyba szétosztva, mivel azt tervezték, hogy könnyűcirkálóként fejezik be őket, de végül ezek is a 203 mm – es lövegeket kapták ) Másodlagos fegyverzetként, tizenkét darab, 105 mm – es ikerlöveget építettek be, amelyeket elsősorban, légvédelmi fegyvernek szántak. Ugyancsak a repülőgépek elleni védelmet, tizenkét darab 37 mm – es és nyolc darab 20 mm – es légvédelmi gépágyú szolgálta, de ezek száma idővel alaposan megnövekedett. Kétoldalt, a fedélzet szélein, két - két háromcsövű torpedóindítót telepítettek, amelyekhez a G7a típusú ( korszerű, de nem túl üzembiztos ) torpedókat rendszeresítették.

Az erős fegyverzetű és gyors nehézcirkálók első két bevethető egysége, az Admiral Hipper és a Blücher hamarosan, a harcok sűrűjében találta magát.

Képgaléria megtekintése (17 db kép)
A Blücher nehézcirkáló

Norvégia a célkeresztben

Norvégia, kulcsfontosságú volt a Harmadik Birodalom számára, mind gazdasági, mind katonai értelemben. Elsősorban a szomszédos Svédország északi részén fekvő Kiruna bányáiból érkező kiváló minőségű vasérc biztonságos szállítási útvonalaként, mivel a bányavidéktől alig 200 kilométerre fekvő Narvik kikötőjéből induló, a semleges norvég felségvizeket ( az úgynevezett „norvég folyosót” ) használó német teherhajókat a Royal Navy nem foghatta, vagy süllyeszthette el. Volt azonban egy másik rendkívül fontos indok is, amely az ország katonai megszállását idővel mindenképpen szükségessé tette. Norvégia partvidéke rendkívül tagolt, számtalan a szárazföldbe mélyen benyúló, keskeny, védett öböllel, az úgynevezett fjordokkal, amelyek remek kikötőt és egyben kiváló búvóhelyet jelenthettek az északi vizeken tevékenykedő német tengeralattjáróknak és hadihajóknak. A norvég repülőterek pedig a Luftwaffe bombázóinak és nagy hatótávolságú felderítőinek ( a hírhedt Focke – Wulf FW 200 Condor típusú négymotorosoknak ) jelentettek remek támaszpontokat a brit flotta és a konvojok elleni akciókhoz.

Mindezek természetesen nemcsak németek számára voltak ismert tényezők, hanem a brit hadvezetés is tökéletesen tisztában volt velük. Miután Sir Winston Churchill a Chamberlain kormány haditengerészeti minisztere lett, minden befolyását latba vetve próbálta elérni, hogy minél hamarabb akciót indítsanak a norvég vizeken szabadon mozgó német hajók ellen ( elsősorban a tengerszakasz elaknásításával, hogy a német teherszállítók a nemzetközi vizek használatára kényszerüljenek ), de leginkább az foglalkoztatta, hogyan lehetne még a németek előtt megszerezni a stratégiai fontosságú kikötőket, azok közül is elsősorban Narvikot. Egy esetleges brit – francia közös akcióra okot adott volna az 1939. november 30 – án kitört úgynevezett téli háború, amelynek során a szovjet Vörös Hadsereg, lerohanta Finnországot. A britek elképzelése szerint a finnek megsegítésére induló brit- francia expedíciós csapatok előbb partraszálltak volna Narvikban, majd a semleges Norvégián és Svédországon áthaladva jutottak volna el Finnország területére, közben elfoglalva a „véletlenül” éppen útbaeső kirunai bányavidéket is. A terv tetszetős volt, mert egyszerre tudtak volna segítséget nyújtani a megtámadott Finnországnak és megakasztani a német hadiipar nyersanyag utánpótlását is. Bár a brit kormány számított az érintett államok együttműködésére, a diplomáciai úton tett tapogatózásokra, heves ellenkezés volt a válasz mind norvég, mind svéd részről, hiszen ez az akció semlegességük rendkívül durva megsértését jelentette volna.

Ennek ellenére elkezdődött a tervek kidolgozása és a brit flotta hadihajóit, valamint a hadsereg néhány egységét is készenlétbe helyezték, de mivel 1940. március 12 – én a finnek aláírták a súlyos feltételeket és számukra jelentős területveszteséget tartalmazó békeszerződést a Szovjetunióval ( a háború később újra fellángolt ), a dolog jelentőségét veszítette. A britek mozgolódása és készülődése természetesen nem kerülte el a német katonai hírszerzés figyelmét sem és ennek nyomán Németország lépéskényszerbe került, hogy megelőzze őket. Arra hogy Norvégia kikötői és légitámaszpontjai milyen stratégiai fontossággal bírnak, Erich Raeder flottatengernagy már röviddel a háború kitörése után, 1939 októberében felhívta Hitler figyelmét egy találkozón, de ez akkor még másodlagos jelentőségűnek tűnt a Führer számára, így csak két hónappal később kezdődtek meg az invázió tervezésének tényleges munkálatai, amelyet a következő év januárjában véglegesítettek és a Weserübung Hadművelet nevet kapta. A németeket ugyancsak mielőbbi cselekvésre sarkallta az Altmark – incidens is 1940. február 12 – én, amikor a brit HMS Cossack romboló norvég felségvizeken, megsértve a semlegességet, elfogta az Altmark német tartályhajót ( az uruguay – i Montevideo partjainál önsüllyesztést végzett Admiral Graf Spee „zsebcsatahajó” korábbi ellátóhajóját ), amelynek fedélzetén 303 fogságba esett brit tengerészt szállítottak. Az eset nyilvánvalóvá tette, hogy a britek is könnyedén figyelmen kívül hagyják egy országnak és felségvizeinek semleges státuszát, ha érdekeik éppen úgy kívánják.

Az elkészült haditerv szerint Dániát és a Norvégiát a meglepetés erejét kihasználva, rajtaütésszerűen kellett elfoglalni, esélyt sem hagyva az érdemi ellenállás kibontakozásának és az esetleges külföldi beavatkozásnak. Ennek érdekében, az inváziós csapatok minél gyorsabb helyszínre szállítását a lassú és sebezhető csapatszállító hajók helyett, a Kriegsmarine hadihajóival kívánták megoldani. A Nikolaus von Falkenhorst vezérezredes irányítása alatt álló, a hadművelet végrehajtására felállított XXI. Hadtest, összesen csaknem 9000 katonából, öt még meglehetősen tapasztalatlan gyalogoshadosztályból ( 163., 69., 169., 181., 214. ), az elit 3. Hegyivadász Hadosztály két ezredéből, valamint három különlegesen képzett ejtőernyős századból állt. ( az ejtőernyősökre a repülőterek elfoglalásához volt szükség ) A légitámogatást a Luftwaffe X. Légihadteste biztosította összesen mintegy ezer bombázó és vadászrepülőgéppel.

A Balti - tenger partvidékén lévő német kikötőkben április 3 óta ( Rostock, Stettin, Swinemünde ) zajló berakodás, a hadihajók előkészítése és az alaposan megnövekedett teherforgalom természetesen felkeltette a britek gyanúját, hogy a németek valamit forgatnak a fejükben, de sajátos módon az Admiralitás elemzői arra a következtetésre jutottak, hogy valamilyen nagyszabású flottamanőver, például kitörés az Atlanti – óceánra, lehet készülőben ( ettől tartottak a legjobban ). Felmerült, hogy esetleg az ő Skandináv – félszigeten tervezett akciójuk elleni óvintézkedésekről van szó, ezért csoportosítanak át alakulatokat a térségbe, de hasonlóan a dán és a norvég kormányhoz az invázió lehetősége fel sem merült bennük. Még akkor sem, amikor április 7 – én a felderítés nagy sebességgel észak felé tartó német hadihajókötelékekről tett jelentést. Csak akkor jöttek rá, hogy valójában Norvégia elleni támadásról van szó, amikor április 8 – án este 19 óra körül a Kriegsmarine egységei már megkezdték a behatolást a fjordokba. A legközelebb tevékenykedő William Wihtworth admirálist azonnal utasították ( eddig hajói a Wilfred Hadművelet keretében aknatelepítést végeztek ), hogy azonnal állítson meg minden Narvik felé tartó német hajót, de ekkorra már túl késő volt.

Képgaléria megtekintése (17 db kép)
A Blücher , úton Norvégia felé , az Emden könnyűcirkáló fedélzetéről fotózva

A szoros őrzője

Norvégia inváziójának végrehajtására létrehozott XXI. Hadtestet hat harccsoportba szervezték, amelyek feladata a partraszállás és az előre meghatározott célpontok elfoglalása, majd biztosítása volt, az akciót ugyanis hivatalosan azzal indokolták, hogy Németország így kívánja megvédeni szomszédait a várható brit és francia katonai agressziótól.

Az 1. Harccsoport Eduard Dietl tábornok parancsnoksága alatt, Narvik elfoglalására indult. Az egység 2000 elit hegyivadászból állt, akiket felszerelésükkel együtt tíz romboló szállított. A köteléket a félelmetes ikerpár, a Scharnhorst és a Gneisenau csatacirkálók fedezték.

A 2. Harccsoport feladata Trondheim lerohanása volt. Az inváziós erők 1700 katonája az Admiral Hipper nehézcirkálón és négy rombolón utazott célja felé. ( április 8 – án délelőtt véletlenül akadtak össze a HMS Glowworm brit rombolóval és került sor a híressé vált párviadalra a brit romboló és a német cirkáló között )

A 3. Harccsoport 1900 katonája a Köln és testvérhajója a Königsberg könnyűcirkáló, a Bremse kiképzőhajó, a Karl Peters szállítóhajó, három torpedónaszád és öt torpedócsónak fedélzetén közeledett célja, Bergen kikötője felé.

A 4. Harccsoport Kristiansand elfoglalását kapta feladatául. Az 1100 főből álló inváziós erőt, a Karlsruhe könnyűcirkáló, három torpedónaszád és hét torpedócsónak szállította.

Az 5. Harccsoport, Erwin Engelbrecht vezérőrnagy parancsnoksága alatt álló 2000 katonája a Blücher nehézcirkáló, a Lützow nehézcirkáló és az Emden könnyűcirkáló, valamint három torpedónaszád és nyolc aknaszedő hajó fedélzetén utazott célja, a norvég főváros Oslo felé. A flottakötelék parancsnoka Oskar Kummetz ellentengernagy volt.

Az utolsó, 6. Harccsoport 150 katonája négy aknaszedő fedélzetén Egersund ellen indult.
A támadóegységek közül a legfontosabb feladatot, egyértelműen az 5. Harccsoport kapta, mivel nemcsak a fővárost kellett hatalmába keríteni, hanem a kapott utasításoknak megfelelően foglyul kellett ejtenie VII. Haakon királyt a családjával együtt, valamint a norvég kormány és parlament tagjait, továbbá le kellett foglalnia a norvég államkincstár aranykészletét is.

Az Oslo- fjord, mélyen a szárazföld belsejébe nyúló keskeny tengeröböl, amelynek északi végét öleli körbe a norvég főváros. Kiszélesedő bejáratánál és beljebb, számos kisebb - nagyobb sziget található, amelyeken tüzérségi ütegeket és erős keresőfényszórókat telepítettek, hasonlóan a partvidék egyes pontjaihoz. Oslo védelmének kulcsa azonban a fjord erősen összeszűkülő középső részén, az odavezető hajózócsatorna bejáratát képező Drobak – szorosban, az Oscarsborg erőd volt. Az erődítményt 1848 és 1853 között építették egy korábbi hasonló építmény helyén, a szorosban fekvő, kis Dél – Kaholmen szigeten. Nevét I. Oscar svéd-norvég királyról kapta ( a két országnak ebben az időben még közös uralkodója volt ), miután 1855 – ben egyszer látogatást tett falai között.

Képgaléria megtekintése (17 db kép)
Oscarsborg erődje napjainkban

Oscarsborg stratégiai jelentősége ellenére története során addig nemsok harcot látott és az időnként elvégzett korszerűsítések ellenére, 1940 – re már elavultnak számított. Fő fegyverzete három, közel ötvenéves ( 1893 – ban gyártott ), 280 mm – es Krupp gyártmányú nehézlöveg volt, amelyek a bibliai Mózes, Áron és Józsua neveket kapták, ezeken kívül rendelkezett két 40 mm - es Bofors légvédelmi gépágyúval és két Colt gyártmányú 7,92 mm – es géppuskával. Az erődről természetesen a németek is tudtak, de elavultsága miatt nem tekintették komoly fenyegetésnek az inváziós hadműveletre nézve. Az erődítmény parancsnoka Birger Kristian Eriksen ezredes volt, aki 65 éves kora és több évtizedes szolgálati ideje ellenére, viszonylag kevés harci tapasztalattal rendelkezett. 1940. április 8 – án ugyan több mint 300 embere volt a helyőrségben, de döntő többségük, a tisztek és a tiszthelyettesek kivételével alig egy héttel korábban ( április 2 – án ) behívott újonc, vagy túlkoros tartalékos volt, akik kiképzésük legelején tartottak. A három öreg Krupp ágyú tökéletes állapotban volt ugyan és elég muníció is rendelkezésre állt hozzájuk, de kezelésük meglehetősen komplikált volt és képzett tüzér, aki értett is a kiszolgálásukhoz csak kettőhöz volt.

Képgaléria megtekintése (17 db kép)
Az Oscarsborg erőd egyik 280 mm - es Krupp gyártmányú lövege

A németek mivel nem tartottak különösebben az Oscarsborg erődtől és alaposan lebecsülték ( ami utólag komoly hibának bizonyult ), csak meglehetősen felületes információkkal rendelkeztek róla, de úgy vélték, hogy ezek is elegendőek, ezért nem tudtak a szomszédos, valamivel kisebb, Észak – Kaholmen sziget keleti oldalán lévő tengeröbölben még 1901 – ben kiépített parti torpedóütegről, amelyet a sziklákba mélyítettek és a korabeli hasonló építményektől eltérően, három pár indítócsöve rejtve, a víz felszíne alatt volt. A létesítményből csak két vasbeton figyelőbunker volt látható a parton, de ezeket ügyesen álcázták és alig lehetett megkülönböztetni őket a parti szikláktól. Az üteg ideiglenes parancsnoka 1940 áprilisában Andreas Anderssen kapitány volt, akit alig egy hónappal korábban hívtak vissza a szolgálatba, mivel az állandó parancsnok megbetegedett. Anderssen képzett torpedós volt és korábban hosszú ideig ő irányította az észak – kaholmen - i indítóállást, azonban már 13 éve nyugállományba vonult. Azért éppen őt kérték fel helyettesíteni, mert a közelben, a túlsó parton lakott és minden reggel át tudott csónakázni házától szolgálati helyére. Az üteg raktárában mindössze kilenc torpedó volt, de ezeket is még az Osztrák – Magyar Monarchia fennállása idején gyártották Fiumében, a Luppis – Whitehead üzemében és az elmúlt évtizedek folyamán gyakorlatokon számtalanszor kilőtték ( igaz robbanófejük nélkül), majd kihalászták őket, ezért korántsem volt biztos, hogy az ütött – kopott acélszivarok egyáltalán működőképesek - e még.

Képgaléria megtekintése (17 db kép)
A torpedóüteg amely végzett a cirkálóval

Betolakodók

Az 5. Harccsoport 1940. április 8 – án, késő este 23 óra körül érte el az Oslo – fjord bejáratát. Oskar Kummetz ellentengernagy, a harccsoport parancsnoka úgy tervezte, hogy lesötétítve, alacsony sebességgel hatolnak be, ezután feljebb érve, a kisméretű aknaszedőkkel, feltűnés nélkül csapatokat tesznek partra, amelyek óvatosan megközelítik és semlegesítik a partvédő ütegeket, majd felhajózva a fjordban, egy gyors rajtaütéssel elfoglalják Oslo – t. Ennek a papíron jól mutató elképzelésnek a végrehajtásához arra lett volna szükség, hogy jókora flottakötelékét a norvégok ne vegyék észre ( a német haditervnek ez a része az ellenfél mérhetetlen lenézéséről és önhittségről tett tanúbizonyságot ), azonban a véletlen keresztülhúzta a számításait, ugyanis váratlanul felbukkant a Pol III nevű járőrhajó.

Képgaléria megtekintése (17 db kép)
A Pol III járőrhajó , amely szembeszállt a túlerőve

A kis méretű, 214 tonnás Pol III 1926 – ban épült eredetileg bálnavadászhajónak, majd a Norvég Királyi Haditengerészet lefoglalta és miután egy 76 mm – es löveggel és két géppuskával szerelték fel, járőrözésre használták az Oslo – fjord bejáratánál. Azon az áprilisi éjszakán, Leif Welding-Olsen kapitányt igencsak meglepte a nyílt tenger felől érkező flottakötelék és a szabályzat szerint a 76 mm – es löveggel leadatott két figyelmeztető lövést, majd rádión jelentette, hogy nagyszámú, ismeretlen hadihajóval találkozott. Miután az ismeretlen hajók egyáltalán nem reagáltak a figyelmeztetésre és zavartalanul haladtak tovább, Olsen kapitány három jelzőrakétát lövetett fel, hogy ezzel riassza a parti tüzérséget, bízva abban hogy, azok talán meghátrálásra késztetik a betolakodókat. Addig is, minden rendelkezésére álló eszközzel megpróbálta feltartani és lehetőleg a parti ágyúk lőtávolságába csalni őket.

Az őrhajó tüzérei azonban minden igyekezetük ellenére, még csak megrongálni sem tudták az ellenséget, ezért Olsen a Pol III - mal, egyenesen nekirohant a hozzá legközelebb elhaladó, Albatros – nak. A német hajó a Raubvögel ( Ragadozó madár ) osztályú torpedónaszádok közé tartozott, bár az elnevezés megtévesztő, mivel az 1290 tonnás hajó, valójában kisebb romboló volt, 105 mm – es lövegekkel és 20 mm-es gépágyúkkal,valamint hat torpedóval felszerelve. A két hajótest csattanva vágódott egymásnak, de a jóval nagyobb Albatros – ról legfeljebb csak a festék horzsolódott le. A merész akció csak arra volt jó, hogy a németek számára nyilvánvalóvá tette, hogy a norvég parancsnok sokkal elszántabb mint hitték és mindenáron fel akarja tartóztatni őket, amíg csak erejéből futja.

Képgaléria megtekintése (17 db kép)
Leif Welding-Olsen kapitány ( 1895 - 1940 ) a Pol III járőrhajó parancsnoka

Az 5. Harccsoportnak azonban nem volt ideje a kis őrhajóval csatázni és minél gyorsabban el akarták takarítani az útból. Az Albatros, a támadásra válaszul, 20 mm – es gépágyúinak sorozataival végigsöpört a Pol III fedélzetén, felgyújtva a felépítményt és mindkét lábán megsebesítve Olsen kapitányt. A Pol III lángba borult és menthetetlennek tűnt, ezért legénysége elhagyta és tizennégyen fogságba estek, a súlyosan sebesült Olsen kapitány a nagy vérveszteségtől legyengülve nem tudott felkapaszkodni a csónakba és a tengerbe fulladt, így ő lett Norvégia első hősi halottja a 2. világháború során. Az égő hajót hátrahagyták, mivel azt hitték hamarosan úgyis elsüllyed, azonban a tűz egy idő után kialudt és a sodródó roncsot egy másik norvég őrhajó, a Skudd 2 bevontatta Tonsberg - be. A Pol III később kijavításra került és a Kriegsmarine, majd a háború után a norvég haditengerészet aknaszedőnek használta. Az ötvenes évek elején kiselejtezték, majd eladták, számos tulajdonosváltás és átépítés után 2011 – es lebontásáig halászhajóként szolgált. ( ez a masszív kis hajó még a bontóba is saját gépeivel ment, nem volt szükség a vontatására )

A felriasztott parti tüzérség 150 mm – es lövegeivel, gondosan betartva az előírásokat, előbb figyelmeztető lövéseket adott le a fjord bejáratának keleti oldalán lévő Rauoy és a vele szemközti Bolaerne szigetről, de annak ellenére, hogy a folyamatosan pásztázó keresőreflektoraiknak végül sikerült befogniuk a német hajókat, a tüzérek képtelenek voltak eltalálni bármelyiket is, így azok sértetlenül kikerültek a lőtávolságukból és folytatták útjukat Oslo felé. A norvég hadsereg hírszolgálata rendkívül gyengén működött és arról ugyan értesítették a fjord partvidékén állomásozó egységeket, hogy ismeretlen hajókötelék halad a főváros irányába, de azt már nem közölték, hogy milyen eljárást kell velük szemben alkalmazni, így minden parancsnok a békeidőre vonatkozó utasításokat tekintette irányadónak. Annyit azért megtettek, hogy a flotta parancsnokságának utasítására minden parti navigációs pontot és világítótornyot elsötétítettek, ez azonban nem zavarta túlságosan a németeket.

Biztonságos távolságba érve a partvédelmi ütegektől, a kötelék megállt és az R17, R18, R19 és az R21 aknaszedők a Blücher és az Emden mellé álltak, hogy 150 katona átszállhasson fedélzetükre. Ennek a különítménynek volt az a feladata, hogy rajtaütéssel hatalmába kerítse, a már maguk mögött hagyott Rauoy és Bolaerne szigetek parti ütegeit és ártalmatlanná tegye személyzetüket.
A flottakötelék fő ereje, a 150 katona és felszerelésük sikeres átszállítása után lassan, alig 12 csomós ( kb. 22 km/óra ) sebességgel továbbindult a norvég főváros kapuja, a Drobak – szoros felé.

Oscarsborg helyőrségét riadóztatták a közeledő hajók miatt, de pontos információt nekik sem adtak róluk. Eriksen ezredes csak annyit tudott, hogy a fjord bejáratánál a parti tüzérség már rájuk lőtt, de azok nem viszonozták a tüzet. Mindenesetre azonnal értesítette Anderssen kapitányt a torpedóüteg parancsnokát is, akiért csónakot küldtek és áteveztek vele Észak – Kaholmen - re, hogy elfoglalhassa posztját. A kapitány amint megérkezett, azonnal utasítást adott három indítócső megtöltésére, majd felment az üteg indítóállásaként is szolgáló egyik álcázott parti betonbunkerébe és embereivel együtt várt.

Képgaléria megtekintése (17 db kép)
Birger Kristian Eriksen ezredes ( 1875 - 1958 ) Oscarsborg erődjének parancsnoka

Hajnali 3 óra 40 körül, Eriksen és emberei nyugtalanul kémlelték a szoros ködbe burkolózó bejáratát, amelyet folyamatosan pásztáztak a parti keresőreflektorok. Mózes és Áron a két nagy löveg, megtöltve várta a tűzparancsot ( Józsuának a harmadiknak nem jutott kezelőszemélyzet... ), mellettük toporgott a hidegben mintegy harminc ember, a néhány tüzér és botcsinálta segítőik, konyhások, szakácsok, tapasztalatlan újoncok, akiket nemsokkal korábban ugrasztottak ki az ágyukból, hogy segítsenek a lövegek kiszolgálásánál, a nehéz robbanógránátok mozgatásában.

Eriksen ezredesnek egyszerre több súlyos dilemmával kellett szembenéznie. Egyrészt még mindig nem tudta pontosan miféle hadihajók közelednek a szoros bejárata felé és fennállt a lehetősége, hogy esetleg britek lehetnek, ebben az esetben ha rájuk lő és eltalálja őket, abból komoly baj lehet. ( Tisztában volt vele, hogy a norvég kormány ha nem is szívesen, de hajlott a Nagy – Britanniával való együttműködésre és nem tartotta kizártnak, hogy a Royal Navy erői érkeznek ) Másrészt őt is kötötte a békeidőre vonatkozó szabályzat, amelynek értelmében ha a behatolók feltűnnek a távolban, előbb csak figyelmeztető lövéseket szabad leadni rájuk. Ezzel mindössze annyi volt a baj, hogy az ágyúk újratöltése gyakorlatlan és kisszámú emberének túlságosan sokáig tartott volna. Kisvártatva azonban az események úgy alakultak, hogy gyorsan kellett döntenie, félretéve a kétségeit. A szoros bejáratánál a keresőreflektorok fénykévéi egyszer csak befogtak egy hatalmas hadihajót, amely óvatosan, de határozottan közeledett, nyomában két másik hasonló nagyságú és több kisebb egységgel. ( Heinrich Woldag kapitány a Blücher parancsnoka, minél gyorsabban át akart jutni a veszélyesen szűk szoroson, ezért fel akarta gyorsítani hajóját a mindössze 7 csomós sebességről és utasította a gépházat, hogy gyújtsák be az üzemen kívül lévő kazánokat is, de felettese, a bevetés parancsnoka, Kummetz ellentengernagy erre nem adott engedélyt … ) Annak ellenére, hogy a reflektor fénykévéje befogta, a szürke monstrumnak esze ágában sem volt megállni, nemhogy megfordulni, ezért amikor lőtávolba ( kb. 1600-1800 méterre ) ért, Eriksen úgy döntött, hogy nem törődik a szabályzattal, mert már elég figyelmeztetésben részesültek a jövevények a szoros bejáratát védő tüzérektől és azoknak sem volt túl sok foganatja. Az öreg katona csak ennyit mondott embereinek: „Ezért vagy kitüntetnek, vagy hadbíróság elé kerülök. Tűz!” ( Az ezredes csaknem egy órával később kapott rádión keresztül egyértelmű megerősítést a behatolók német nemzetiségéről, az Otra nevű norvég aknaszedőtől, akkor azonban már javában dúlt a csata és dörögtek a fegyverek … )

Mózes és Áron egyszerre dördült el és a majdhogynem vaktában kilőtt, 280 mm – es nagy robbanóerejű gránátjaik süvöltve szálltak a Blücher felé. A következő pillanatban egymás után két robbanás hallatszott és hatalmas lángcsóvák csaptak fel a cirkálón, az ágyúknál állók legnagyobb örömére. Az első lövedék telibetalálta a távmérő berendezést és szétrombolta a tűzvezető központot, megölve az ott dolgozó személyzet nagy részét, köztük Hans-Erich Pochhammer főhadnagyot a hajó tüzérségi főnökét. A lövegtornyok ennek ellenére még képesek lettek volna a tüzelésre közvetlen irányzással is, de sokkal kevésbé hatékonyan.

A cirkáló három darab, kétszemélyes Arado Ar-196 típusú hidroplánt is hordozott, amelyek elsősorban felderítésre szolgáltak és két beépített gépágyúval, valamint egy védőgéppuskával is rendelkeztek, de ha szükséges volt, akár 100 kilogrammnyi bombát is függeszthettek szárnyaik alá.

Képgaléria megtekintése (17 db kép)
A Blücher egyik Arado Ar-196 típusú hidroplánjának 1994- ben kiemelt maradványa

A gépek közül kettő mindig menetkészen állt, az előírás szerint egyik a sürített levegővel működő indítókatapultra helyezve, a harmadik gép leszerelt szárnyakkal a hangárban volt tartaléknak. A második 280 mm – es gránát éppen, az előkészített repülőgépek mellé csapódott be, átszakította a páncélozott fedélzetet és alatta robbant. A becsapódás ereje darabokra zúzta a két Arado - t, amelyek kirepedt üzemanyagtartályaiból szétömlött a magas oktánszámú benzin és azonnal kigyulladt. A tűz viharos gyorsasággal harapózott el a hajó középső részén, körülfogva a hatalmas kéményt, belobbantva a tartalék repülőgép üzemanyagot és az inváziós csapatok nagymennyiségű lőszerét is, amit a tágas hangárban halmoztak fel, a közvetlen közelben. Az égő gyalogsági lőszer sorozatos robbanásai csak tovább növelték a kitört káoszt. A gránát detonációja a fedélzet alatt, óriási pusztítást okozott, mert szétszakította a gőz és az elektromos vezetékek jelentős részét, de megrongálta az 1- es számú gőzturbinát is, amelyet azonnal le kellett állítani. A háromból egy hajógép kiesése még elviselhető kár lett volna, de megsérült a központi áramelosztó központ és több generátor is, súlyos energiaellátási zavarokat okozva és ezzel megbénítva a fő lövegeket, amelyeket ezután nem lehetett mozgatni és tölteni, így a Blücher lényegében csak a jóval kisebb, 105 mm – es légvédelmi ágyúival viszonozhatta a tüzet, a 203 mm – es ágyúk használhatatlanná váltak.

A sérült cirkálónak sikerült kiérnie az erőd tűzvonalából, mialatt Eriksen emberei ágyúik újratöltésével bajlódtak. Azonban ekkor bekapcsolódott a harcba a fjord keleti partján lévő Husvik - nál, a két 57 mm – es és a közeli Kopas – nál telepített, három 150 mm - es löveg, amelyek össztüzet zúdítottak a vezérhajóra. A Blücher mögött, kissé lemaradva, még mindig ott haladt a flottakötelék többi egysége és próbálták viszonozni a lövéseket, bár többnyire vaktában, vagy túl magasra célozva, mert a ködös, párás idő miatt nem látták rendesen, hogy hol vannak a célpontok. Husvik - ról legalább harminc gránátot lőttek ki a zászlóshajó felépítményére, amelynek jobb oldalát teljesen felszaggatták a találatok, mielőtt a hajó egyik 105 mm – ese végre előbb kioltotta az összeszűkülő hajóutat pásztázó reflektort, majd elhallgattatta az ágyúkat, amelyek személyzete sértetlenül el tudott menekülni, mielőtt felrobbant az üteg lángra lobbant lőszerraktára. A fedélzetre lezúduló robbanógránátok lehetetlenné tették a sebesültek mentését és a kárelhárítási munkálatokat, így a három Kopas – tól tüzelő ágyú személyzetének az irányzással sem kellett túl sokat bajlódnia, mivel a lángoló cirkálónál kiválóbb célpontot nem is kívánhattak volna maguknak. Az egyik 150 mm – es lövedék véletlenül eltalálta és tönkretette a kormányberendezést, ezért Woldag kapitány kénytelen volt a még működőképes két hajócsavar tolóerejének állandó változtatásával irányítani hajóját, nehogy a partnak sodródjanak a szűk helyen. ( Az a mai napig rejtély, hogy miért nem álltak át, a tartalék kormányberendezés használatára, amelyet éppen az ilyen sérülések esetére építettek be minden hadihajóba. )

A Blücher két működőképes turbinájával, kínlódva próbált minél gyorsabban kijutni a parti tüzérség tűzzónájából, de a kapitánynak fogalma sem volt arról, hogy ezzel egyenesen Anderssen parancsnok torpedói elé viszi hajóját. Anderssen és emberei eddig nem tudtak beavatkozni a küzdelembe, most viszont egyszerre ott haladt el előttük a lángoló monstrum alig 500 méterre, így jóformán célozni sem kellett. A parancsnok nem sokat tétovázott, hanem saját több évtizedes tapasztalatára hagyatkozva, végzett fejben egy gyors sebességbecslést ( műszerei nem voltak hozzá ) és elindított kettőt az öreg Luppis - Whitehead torpedók közül, de a harmadikat meghagyta tartaléknak, ezután embereivel együtt csak reménykedhetett benne, hogy működni is fognak. ( a kilövések után azonnal betöltetett újabb két torpedót, arra az esetre ha a többi hajó is bemerészkedne a szorosba ) A két tompa dörrenés és a Blücher oldalánál felcsapódó vízoszlopok jelezték, hogy az öreg acélszivarok működtek.

Képgaléria megtekintése (17 db kép)
Az Észak - Kaholmen szigetén lévő rejtett torpedóüteg és a parti sziklák közé rejtett megfigyelőbunkerekkel

Bár a torpedók robbanófeje, a modernebb típusokénál kisebb, kb. 100 kg – os volt így is meglepően hatékonynak bizonyultak. Az első nagyjából az A ( Anton ) jelű lövegtorony vonalában ért célba és viszonylag kevés kárt okozott, mert az övpáncél felfogta a robbanás erejét, de a második felszakítva a hajó bal oldalát, elpusztította a 2 – es kazánházat és áttörte a belső válaszfalakat ezért előbb gőz híján megbénult a 2 - es turbina, majd nagy erővel betört és mindent elárasztott a tengervíz. A már amúgyis nagy bajt csak tovább fokozta, hogy a második torpedó robbanása nemcsak a hajó oldalán ütött léket, hanem felhasította a bal oldali üzemanyagtartályokat is, így az olaj fekete zuhatagként kezdett ömleni a tengerbe.

Woldag kapitány mindenáron meg akarta menteni a hajóját, ezért a magát egyetlen működő turbinájával már alig vonszoló, erősen balra dőlő Blücher – t valamivel északabbra, a parti tüzérség lőtávolságán kívül eső, kis Askholmene szigetéhez vitte és ott horgonyt vetett, majd mindenkit aki csak mozogni tudott, a fedélzeten egyre jobban tomboló tűz oltására utasított. Azonban erőfeszítései hiábavalónak bizonyultak, mert áram híján a szivattyúk nem működtek és a hajótestbe zúduló víznek nem tudtak gátat vetni, a tűzoltórendszer főnyomócsövei pedig több helyen is szétszakadtak, ezért a még használható tűzoltótömlők is szárazak maradtak, mert nem volt víznyomás. Felül tűz, alul víz, aztán már alul is tűz. A fedélzeti indítókból kilőtték az összes torpedót ( hogy fel ne robbanjanak, ha eléri őket a tűz ), de a hajónak egy belső robbanás pecsételte meg véglegesen a sorsát, amikor a lángok elérték az egyik raktárat, ahol 105 mm – es lőszereket tároltak. A detonáció újabb hatalmas léket robbantott a cirkáló oldalába és felgyújtotta a tenger felszínét borító olajszőnyeget. A Blücher egyre jobban balra dőlt és ekkor már látszott, hogy menthetetlen.

Képgaléria megtekintése (17 db kép)
A lángoló , oldalára borult Blücher

Woldag kapitány parancsot adott a kiürítésre, egyben utasította a tengerészeket, hogy a mentőmellényeket és mentőöveket adják át a szállított katonáknak, akiknek többsége velük ellentétben nem tudott úszni. A menekülők a tatfedélzeten gyűltek össze és onnan vetették magukat a tengerbe, hogy a közeli partokra jussanak. Akinek szerencséje volt, azt felvette valamelyik épségben maradt csónak, vagy motoros bárka, de sokan így is vízbe fulladtak, vagy a roncs körül szétterülő, lángoló olajban égtek halálra. Hogy összesen hányan vesztek oda, arról nincsenek pontos adatok, az áldozatok számát általában 650 és 800 fő közé teszik, de vannak 1000 fős becslések is, annyi bizonyos, hogy a parton 550 – en estek hadifogságba.

Miközben az emberek az életükért küzdöttek és próbáltak valahogyan partot érni, az égő és fekete füstöt okádó Blücher lassan megadta magát a tengernek és a végzetnek. A hatalmas, szürke cirkáló oldalára borult, majd átfordult és orrával előre percek alatt elmerült az Oslo – fjord jéghideg vizében, alig két órával a szorosban eldördült első lövések után. A tenger felszínén nem maradt más utána, mint némi törmelék, halottak és a hatalmas égő olajszőnyeg.

Képgaléria megtekintése (17 db kép)
Az utolsó pillanatok

Csata után

A partra kijutott hajótörötteket ( köztük volt Kummetz ellentengernagy, Woldag kapitány és Erwin Engelbrecht vezérőrnagy ) a Norvég Királyi Gárda katonái várták és elképedtek a rengeteg csuromvizes, olajjal borított ember látványán, akik között számos súlyos sebesült volt, szörnyű égési sérülésekkel. A norvég katonák eleinte nem tudták mit csináljanak a rengeteg fogollyal és sebesülttel. Végül a sebesülteket ( többen már haldokoltak, mire partot értek ), az Oslo - fjord bejáratának nyugati partján, Horten tengerészeti támaszpontjától délre, Asgradstrand városába, a helyi szállodába vitték, amelyet ideiglenes haditengerészeti kórháznak rendeztek be az előző napon.

Miközben a norvég katonák egy része a sebesültekkel foglalkozott, társaik a többi németet egy a part közelében álló farmra vitték és ott őrizték, de hogy mennyire hatékonyan, azt jól mutatja, hogy többen, Engelbrecht tábornok vezetésével könnyedén elszöktek és a közeli úton megállásra kényszerítettek egy teherautót ( még kézifegyvereik is náluk voltak … ) és meg sem álltak vele Oslo – ig. Engelbrecht mindössze két órát késett az eredeti haditervhez képest, csak annyi volt a probléma, hogy csapatai nélkül, alig pár emberrel érkezett …..

Képgaléria megtekintése (17 db kép)
A Lützow nehézcirkáló (a korábbi Deutschland zsebcsatahajó)

A Blücher pusztulása, meghátrálásra kényszerítette az 5. Harccsoportot. A Lützow nehézcirkáló ( eredetileg Deutschland „zsebcsatahajó” ), követni próbálta a zászlóshajót, de amikor August Thiele sorhajókapitány észlelte a két feltörő vízoszlopot az égő Blücher oldalánál és azt gondolta, hogy aknára futott, a visszafordulás mellett döntött. Miközben a Lützow tűzpárbajt vívva a parti tüzérséggel, megpróbált a többi hajóval együtt minél gyorsabban kijutni a szorosból, a kopas – i üteg három utánaküldött 150 mm – es gránátja is eltalálta, használhatatlanná téve a hátsó lövegtornyát, szétrombolva a hajókórházat és a katapulton álló Arado hidroplánt.

Mire a Blüchert elnyelte a tenger, az 5. Harccsoport már lefelé haladt az Oslo - fjord vizén. Útközben véletlenül szembetalálkoztak a Sorland nevű kis méretű, teherszállító vitorlással, amelynek legénysége balszerencséjére azt hitte, hogy hadgyakorlat van és gyanútlanul továbbhajózott papírrakományával. Az R18 és az R19 aknaszedők rálőttek és felgyújtották, de hatfős legénységének sikerült partra jutnia. A távolban égő hajóról, Oscarsborg védői azt gondolták, hogy sikerült egy újabb német hajót elsüllyeszteni ….. ( a Sorland volt az egyetlen civil hajó, amely elpusztult a hadművelet során )

A haditervet a zászlóshajó pusztulása teljesen felborította és a norvég főváros tenger felől történő lerohanása ezután már szóba sem jöhetett. Thiele kapitány átvéve a kötelék parancsnokságát, a fedélzeten lévő csapatokat jóval délebbre volt kénytelen partra tenni, ezek aztán a part mentén haladva közelítették meg Oslo – t, amely másnap, április 10 – én délután 14 óra körül esett el, miután a német ejtőernyősök elfoglalták a Fornebu repülőteret. Vidkun Quisling a norvég nácik ugrásra kész vezére, hamarosan rádiószózatban jelentette be, hogy átvette a hatalmat, de kormányát a németeken kívül senki sem ismerte el, mivel idegen hadsereg segítségével került az ország élére. ( Quislinget végül csak 1942 elején tették meg államfőnek „barátai”, mivel a németek hamar rájöttek, hogy nincs tömegtámogatása, ezért egy időre félretették és Josef Terboven Reichkommissar személyében helytartót ültettek a norvég nép nyakára. ) A Blücher pusztulása okozta zűrzavar, annak ellenére, hogy a többi harccsoport viszonylag könnyen teljesítette a számára kitűzött feladatot, leküzdve a kisebb – nagyobb helyi ellenállást, a megszállók egyik legfontosabb céljának elérését sikeresen megakadályozta. Mivel az Oslo elfoglalására induló inváziós csapatok elakadtak a Drobak – szorosnál, VII. Haakon királyt és családját, a kormány és a Storting ( a norvég parlament ) tagjait sikerült időben evakuálni, az államkincstár aranykészletével együtt, amelyre a németek különösen fenték a fogukat.

Az alaposan lebecsült Oscarsborg április 10 – én a reggeli órákban adta meg magát, miután előző nap a kilenc órán keresztül, több hullámban támadták a Luftwaffe repülőgépei és 50 - 200 kg – os bombákat szórtak rá. Az erődben állomásozó helyőrség géppuskákkal és a néhány rendelkezésükre álló Bofors gépágyúval védekezett a Stuka zuhanóbombázók ellen, de egyet sem sikerült lelőniük. A katonák, akiket Eriksen ezredes az erőd kazamatáiba rendelt sértetlenül, veszteség nélkül átvészelték a légitámadásokat ( A csata civil áldozata két nő volt a közeli Drobak településen, akikkel vaktában kilőtt lövedékek végeztek. ), végül azonban Eriksen ezredes értesülve a német csapatok gyors előrenyomulásáról és a környező települések elestéről, úgy döntött, hogy nincs értelme a további ellenállásnak és emberei életének megvédése érdekében kapitulált. Az ezredes az erőd elfoglalása után hamarosan kiszabadult a fogságból és nyugdíjba vonult, de 1945 május 12 – én ott volt, amikor a norvég hadsereg újra birtokba vehette az erődöt, miután a német helyőrség megadta magát. Döntéseiért később számos bírálat érte ( egyesek szemére vetették, hogy túl hamar adta fel az erődöt ), azonban mivel sikerült csaknem egy napig feltartóztatnia az ellenséget, ezzel menekülési lehetőséget biztosított hazája vezetőinek, így napjainkban Norvégia egyik nemzeti hőseként tisztelik és 1977 – ben hamvait 19 évvel halála után, az oslo - i Var Frelsers gravlund temetőbe, Norvégia nagyjai közé helyezték át.

A Blücher – ről fogságba esett németek a hadihelyzet gyors változása nyomán, hamar kiszabadultak. Woldag kapitányt azonnali hatállyal hazarendelték személyes jelentéstételre és már ekkor nyilvánvaló volt, hogy őt teszik felelőssé a hadművelet kudarcáért és a Blücher elvesztéséért. A parancsnokot mélységesen lesújtotta a hatalmas emberveszteség ( a kb. 800 áldozatból, legalább 320 – an a legénység tagjai voltak ) és annak ellenére vállalta a felelősséget, hogy számos tényező egyáltalán nem rajta múlott. Nemsokkal később, április 16 – án repülőgéppel visszaindult Norvégiába, hogy részt vegyen emberei gyászszertartásán, de sohasem érkezett meg. A Junkers Ju 52 / 3m szállítógép a mai napig ismeretlen körülmények között a lezuhant. Túlélő nem volt, csak néhány vízben lebegő személyes tárgyat találtak a gép becsapódásának helyszínén, köztük egy levelet, amely Erich Heymann első tiszt feleségének szólt. Jochen Woldag, a kapitány fia szerint apja harminc, saját kezűleg írt levelet vitt magával, amelyek az elesett tisztek hozzátartozóinak szóltak, azonban végül csak ez az egy jutott el a címzetthez.

Képgaléria megtekintése (17 db kép)
Heinrich Woldag sorhajókapitány ( 1892 - 1940 ) a Blücher parancsnoka

A hajók könnyei

A Blücher amikor elnyelte az Oslo – fjord vize, mindössze kilenc hónapja állt szolgálatban, így a Kriegsmarine legújabb hajójának számított, tehát pályafutása drámaian rövidnek bizonyult, hiszen még egy évig sem tartott. Testvéreinek sorsa is felettébb változatosan alakult.

Az osztály névadója az Admiral Hipper végigharcolta a 2. világháborút, elsősorban Norvégia partvidékének közelében és az északi vizeken, végül egy bombatámadás végzett vele a kiel – i kikötő dokkjában 1945 májusában. ( egy másik verzió szerint a saját legénysége süllyesztette el a dokkban ) A háború utáni években kiemelték, majd roncsait szétbontották ócskavasnak.

Jóval érdekesebben alakult a sorsa az építése elején még Lützow néven szereplő egységnek. ( Az 1940 márciusában átkeresztelt Deutschland „zsebcsatahajó”, miután átminősítették nehézcirkálóvá, már ezen a néven volt a Blücher egyik kísérője. ) 1940 februárjában a Szovjetunió és a Harmadik Birodalom közötti megállapodás értelmében, a nagyjából 75 %-ban elkészült cirkálót eladták a szovjet haditengerészetnek 150 millió birodalmi márkáért. Az új tulajdonosainál Astana ( más források szerint Petropavlovszk ) néven szereplő hajó 203 mm – es fő lövegei közül csak négy volt beépítve, az A és a D páncéltoronyba ( a B és a C toronyba nem voltak beszerelve a lövegek ) és a felépítmény nagyrésze is hiányzott. Soha nem fejezték be, de ebben a félkész állapotban részt vett a Leningrád körül zajló harcokban, ágyúival támogatva a szovjet szárazföldi erőket. 1941 szeptemberében megsérült a német nehéztüzérség találataitól és a bombatámadásoktól, ezért partra futtatták, hogy megakadályozzák elsüllyedését. Kijavították és immár Tallin néven még évekig szolgált, előbb oktatóhajóként, később mint úszó laktanya Dnyeper néven. Valamikor 1953 és 1960 között bontották szét.

A Seydlitz soha nem állt szolgálatba, mert 1942 tavaszán, amikor már csaknem teljesen elkészült, leállították építését és repülőgép-hordozóvá történő átépítéséről döntöttek, majd ennek megfelelően felépítményét visszabontották, lövegeit pedig átadták a partvédelmi tüzérségnek. Az Weser – re átkeresztelt hajó átépítése 1943 júniusában leállt, majd a bombázások elől 1944 végén átvontatták a kelet-poroszországi Königsbergbe, de a munkálatok itt már nem folytatódtak rajta. 1945 januárjában elsüllyesztették, de a roncs így is a szovjet hadsereg kezére került és egy darabig alkatrészbázisnak kívánták használni az egykori Lützow – hoz ( felvetődött, hogy a Seydlitz – Weser részegységeinek felhasználásával teljesen befejezik, de ezt elvetették ), végül kiselejtezték és maradványait szétbontották.

A leghosszabb és leginkább eseménydús szolgálat a Prinz Eugen – nek adatott meg. 1941 májusában részt vett a vadonatúj Bismarck csatahajó meglehetősen rövidre sikerült és tragikusan végződőd atlanti – óceáni portyáján, a Rheinübung Hadműveletben kísérőhajóként. Az akció során elpusztult a HMS Hood csatacirkáló, a Royal Navy zászlóshajója, majd nemsokkal később a revansvételre küldött brit flottakötelék ágyútüzében maga a Bismarck is. A Prinz Eugen ebben a csatában már nem vett részt, mivel Lütjens tengernagy Brest – be küldte, ahol később felvette a Bismarck túlélőit. Részese volt 1942 februárjában a Cerberus Hadműveletnek, amely „Csatornafutam” néven vált ismertté. Az akció során a Scharnhorst és a Gneisenau csatacirkálókkal együtt, a Luftwaffe légifedezete mellett a franciaországi Brest – ből a La Manche – csatornán át Wilhelmshaven – be törtek át. A háború utolsó hónapjaiban több társához hasonlóan a szárazföldi csapatoknak nyújtott tűztámogatást az előrenyomuló ellenséggel szemben, végül 1945 májusában a briteknek adta meg magát. Háborús jóvátételként az amerikaiakhoz került, akik a Csendes - óceánra vitték, ahol része lett annak az úgynevezett „szellemflottának” amelyet különböző feleslegessé vált, valamint zsákmányolt hadihajókból állítottak össze a Bikini – atollnál elvégzett ( Crossroads Hadművelet néven ismert ) atomkísérletekhez, hogy a nukleáris robbanások hatásait tanulmányozhassák rajtuk. A Prinz Eugen erős szerkezetének köszönhetően két robbanást is átvészelt, de megsérült és súlyosan sugárszennyezetté vált. A Kwajalein - atollhoz vontatták, de erősen megrongálódott törzsébe betört a víz. Mielőtt partra futtatathatták volna, felborult és elsüllyedt a part közelében. Rozsdás hajócsavarjai és kormánylapátja most is előmered az óceánból. ( egyik propellerét később leszerelték és napjainkban Kiel mellett, Laboe tengerészeti múzeumában látható, szabadtéren kiállítva )

Képgaléria megtekintése (17 db kép)
A Prinz Eugen roncsa a Csendes - óceánon Kwajalein - nél

1941. december 7 óta fekszik Pearl Harbour kikötőjének sekély vizében az Arizona csatahajó rozsdás roncsa, amely napjainkban a kikötőt ért japán támadás során elesettek emlékműve. Az öreg hajó tartályaiból évtizedek óta, folyamatosan szivárog a felszínre az olaj. A tengerészek szerint a hajóknak lelkük van, ezért ezeket a fekete olajcseppeket, az Arizona fekete könnyeiként emlegetik.

A világ másik felén, a tragikus sorsú Blücher nehézcirkáló is több mint hét évtizede fekszik a tenger mélyén, egyesek szerint időzített ökológiai bombaként. A veszély elhárítása érdekében 1994 - ben a tartályaiban maradt üzemanyag jelentős részét, kb. 1100 tonna fűtőolajat sikerült kiszivattyúzni, de számos tárolóhoz nem sikerült hozzáférni.

A művelet során, kiemelték két hatalmas horgonyát és az egyik Arado hidroplán törzsének maradványait is. Úgy tűnt a bajt sikerült megelőzni, de a balsorsú Blücher tovább „könnyezik”.

Képgaléria megtekintése (17 db kép)
A Blücher egyik 1994 - ben kiemelt horgonya , a Drobak szoros partján elhelyezve , emlékműként . ( a másik az oslo - i Aker Brygge kikötőben látható )

Cikk: Nemes Ferenc

Ha tetszett a cikk, kövesse a
Háború Művészetét a Facebookon!
   MÁSOK ÍRTÁK
2016. 07. 21., 10:04

Warpaint Ride 2016

Az amerikai hadsereg 5-7. páncélos felderítő zászlóaljának katonáival közös gyakorlaton vesznek részt az MH 25. Klapka György Lövészdandár katonái az MH BHK központi gyakorlóterén július 4. és augusztus 19. között.
2016. 07. 20., 13:22

Kínai támogatás Afganisztánnak

Kína kibővíti a katonai támogatását az Afgán Nemzeti Védelmi és Biztonsági Erők (ANDSF) részére.
2016. 07. 20., 13:11

Váltás az EUFOR-ban

Az MH 12. Arrabona Légvédelmi Rakétaezred zászlója leng a szarajevói Butmir táborban.
2016. 07. 18., 10:45

Keletre tolt jelenlét – a varsói NATO-csúcs összefoglalója

Július 8-án és 9-én került megrendezésre a NATO Észak-Atlanti Tanácsának állam- és kormányfői szintű tanácskozása, melynek a varsói Lengyel Nemzeti Stadion adott otthont.