2016. 12. 10. szombat
Judit
: 314 Ft   : 296 Ft Benzin: 352 Ft/l   Dízel: 365 Ft/l   Írjon nekünk HADITECHNIKA

HSK 8 Kormoran – Álruhában

Art of WAR  |  2016-10-03 17:10:00

1941. november 19–én késő este, a Kormoran nevű német segédcirkáló már jócskán eltávolodott nemsokkal korábban megvívott csatája színhelyétől, miközben a láthatáron még jól látszott legyőzött ellenfele, a HMAS Sydney ausztrál könnyűcirkáló lángjainak fénye.

A győzelem ellenére Detmers kapitánynak és embereinek nem volt sem ideje, sem oka az ünneplésre, mert a hajójuk belsejében tomboló tüzet képtelenek voltak megfékezni. A Kormoran is a végét járta és legénységének hamarosan el kellett hagynia.

Képgaléria megtekintése (30 db kép)
A Kormoran és a Sydney összecsapása 1941. november 19 – én délután

Civil hajók ágyúval

A felfegyverzett kereskedelmi hajók története, egészen a 17. századig nyúlik vissza, amikor a hatalmas üzleti haszonnal kecsegtető távol-keleti kereskedelmet a monopóliummal rendelkező, nagy kereskedelmi társaságok uralták. ( pl. Holland Kelet- indiai Társaság, vagy a leghíresebb és egyben legbefolyásosabb Brit Kelet-indiai Társaság ) Az értékes áruk, a fűszerek, selyem, porcelán stb. szállításához természetesen megfelelő szállítóhajókra volt szükség. Az erre a célra használt és remekül bevált úgynevezett east-indiaman típusú, vitorlások a holland hajóépítők szaktudását dicsérik, de később az angolok fejlesztették tovább és alakították ki a végleges elrendezésüket. A robusztus felépítésű, 1100-1400 tonnás, háromárbocos hajók, kifejezetten nagymennyiségű áru szállítására lettek optimalizálva, ennek megfelelően nem voltak túl gyorsak és így látszólag könnyű prédái voltak a fénykorukat élő kalózoknak. Éppen ezért, az east-indiamanokat alaposan felfegyverezték. Gyakran húsznál több ágyút helyeztek el a fedélzetükön, mivel pedig szándékosan a korabeli hadihajókhoz hasonlóra építették őket, oldalukra hamis ágyúnyílásokat is festettek, hogy még félelmetesebbek legyenek. Ezek a masszív, nagyteherbírású, alaposan felfegyverzett teherszállító vitorlások el tudtak bánni nem csak a kalózokkal, de a konkurens tengeri hatalmak portyázó hadihajóval is, így a 19. század első feléig meghatározóak voltak a távol-keleti vizeken, azonban a nagy kereskedelmi társaságok lehanyatlása és megszűnése után, fokozatosan átadták helyüket a kisebb és mozgékonyabb típusoknak.

 

Képgaléria megtekintése (30 db kép)
A Göteborg nevű svéd east-indiaman replikája menet közben

Amikor 1861 – ben kitört a polgárháború Észak - Amerikában, mindkét hadviselő fél alkalmazott felfegyverzett kereskedelmi hajókat, elsősorban a krónikus hajóhiány okozta kényszerűségből. Az Unió flottájában a besorozott civil egységek az északi hajóipar sikeres felfuttatása után már csak másodlagos szerepet töltöttek be, a déliek azonban a polgárháború végéig kénytelenek voltak jobb megoldás és elegendő ipari kapacitás híján nagy számban alkalmazni őket részben az uniós flotta tengeri blokádjának áttörésére, részben a Konföderáció kormányának engedélyével végzett, ezzel lényegében törvényesített kalózkodásra, az Unió kereskedelmi flottájának megtizedelésére. Természetesen ezek a botcsinálta hadihajók nem voltak egyenlő ellenfelek egy valódi, jól felfegyverzett fregattal, vagy ágyúnaszáddal szemben, de ravasz és tehetséges kapitányaik sok borsot törtek az északiak orra alá és rengeteg kárt okoztak az Unió kereskedelmi flottájának.

Miután 1878 – ban Oroszország létrehozta az úgynevezett Önkéntes Flotta ( Dobrovolnyij Flot - Dobroflot ) nevű állami hajózási vállalatot ( közvetlenül az 1877-1878 – as orosz - török háború után ), amelynek kereskedelmi hajóit háború esetén a haditengerészet igénybe vehette akár csapatszállító, akár felfegyverzett segédcirkáló feladatkörben. Az oroszok lépése nyomán, a konkurens tengeri hatalmak sorban megállapodásokat kötöttek a nagy hajógyárakkal és a hajózási társaságokkal, hogy az újonnan építendő óceánjárókat eleve úgy tervezzék és építsék meg, hogy szükség esetén felfegyverezve, hadiszolgálatra is alkalmasak legyenek. Ennek érdekében fedélzetükön külön megerősített pontokat alakítottak ki, ahova a jövőben a lövegeket felszerelhetik. 

Képgaléria megtekintése (30 db kép)
A Simbirsk, majd később Lenin névre átkeresztelt kis méretű orosz – szovjet postagőzös, amelyet testvérhajóival együtt már eleve úgy terveztek, hogy segédcirkálóként is alkalmazhatóak legyenek

Segédcirkálókat lényegében minden hadiflotta használt, mivel a hadihajók száma erősen korlátozott volt. Sokáig elsősorban az óceánjárókat és az egyéb utasszállító gőzösöket vették igénybe erre a célra, mert nagy sebességük és tekintélyes hatótávolságuk miatt alkalmasnak tűntek a tengeri kereskedelmi útvonalak ellenőrzésére - részben tehermentesítve a flották valódi cirkálóit -, a konvojrendszer bevezetése után pedig a hajókaravánok kísérésére, védelmezésére is. Mivel hatalmas raktereikben és tágas fedélzetükön tekintélyes mennyiségű tengeri aknát is szállíthattak, így aknamezők telepítésére is alkalmazták őket. Mindezen előnyös tulajdonságaik ellenére mégsem váltak soha igazi hadihajókká, főleg azért, mert nem rendelkeztek páncélzattal és emiatt semmi esélyük sem volt egy nehézfegyverzetű ellenféllel szemben, legfeljebb akkor, ha el tudtak menekülni előle, kihasználva nagyobb sebességüket. Megfelelő központi tűzvezető rendszer híján pedig viszonylag erős tüzérségük sem lehetett kellőképpen hatékony. Tovább rontotta harci értéküket, hogy jellegzetes külsejük révén meglehetősen könnyen felismerhetőnek bizonyultak, így álcázásuk nehéz volt, bár a cél érdekében némelyiket rendkívül bizarr színű és mintázatú festéssel látták el. Mivel kazánjaik általában még széntüzelésűek voltak, miközben már az 1. világháború előtt elkezdték a hadiflották átállítását a fűtőolaj alkalmazására, a szükséges, jó minőségű kőszénnel való ellátásuk nem kevés logisztikai problémát okozott. Mindezek ellenére óceánjárókat jobb híján, még a 2. világháború elején is alkalmaztak, akár konvojkísérésre is, de viszonylag hamar kikoptak ebből a szerepből és idővel a számukra sokkal testhezállóbb csapatszállító és kórházhajó feladatkörbe helyezték át őket. Az egyik leghíresebb felfegyverzett óceánjáró az Olympic volt, a balsorsú Titanic testvérhajója ( a harmadik óriás testvér, a Britannic 1916. november 21 – én kórházhajóként, aknára futott és elsüllyedt Lemnosz szigetének közelében a Földközi – tengeren ), amely az 1. világháború alatt főleg csapatszállítást végzett, de három torpedótámadást is átvészelt, sőt legázolással elsüllyesztette a rátámadó U-103 német tengeralattjárót. 

Képgaléria megtekintése (30 db kép)
Az Olympic óceánjáró jellegzetes 1. világháborús álcázófestéssel

A nagy óceánjárók hiányosságait felismerve, Idővel a hadviselő felek áttértek a teherhajók segédcirkálóként való alkalmazására, amelyek ugyan lassúbbak voltak az utasszállító gőzösöknél, de sokkal kevésbé jellegzetes külsejük miatt, könnyebben lehetett őket is és a fedélzetükre telepített fegyvereket álcázni. Legsajátosabb változataik az úgynevezett Q hajók voltak, amelyekből jónéhányat alkalmazott mindkét világháborúban a brit és az amerikai haditengerészet. ( a németek is próbálkoztak hasonló egységek hadrendbe állításával az 1. világháború alatt, de kudarcot vallottak és felhagytak a kísérletezéssel ) Ezek a felfegyverzett teherhajók tulajdonképpen úszó csapdák voltak az ellenséges tengeralattjárók számára. A látszólag ártalmatlan külsejű teherhajókkal arra igyekeztek előbb csak a német, illetve később a japán búvárnaszádokat is rávenni, hogy felszíni támadással próbálkozzanak ellenük, fedélzeti ágyújukat használva. Ez gyakran sikerült és ilyenkor a Q hajó személyzete gyorsan eltávolította az álcázást lövegeiről és tüzet nyitott a megtévesztett, a felszínen igencsak sebezhető ellenségre. A bevetett Q hajók számos tengeralattjáróval végeztek, de a bevetések során jelentős veszteségeket is elszenvedtek, így a módszer hatékonysága eléggé vitatható volt, ezért a szakértők sokkal hatékonyabbnak és főleg olcsóbbnak tartották helyettük az aknamezők alkalmazását.

A Kormoran

Theodor Anton Detmers korvettkapitány hivatásos tengerésztiszt volt, aki 1921 óta szolgált a haditengerészetnél. Az 1940 áprilisa és júniusa között zajló, Norvégia megszállására indított Weserübung hadművelet idején már a Hermann Schoemann ( Z7 ) torpedóromboló parancsnoka volt. Bár hajója számos gépészeti problémával küszködött, Detmers kapitány a hadművelet során tanúsított bátorságáért kiérdemelte az első osztályú Vaskeresztet. 

Képgaléria megtekintése (30 db kép)
Theodor Anton Detmers korvettkapitány ( 1902 – 1976 ) a Kormoran segédcirkáló parancsnoka

1940 júliusában, - röviddel kitüntetése átvétele után - felettesei közölték vele, hogy őt választották ki egy új segédcirkáló parancsnokává, amely akkor még a kevéssé költői Schiff 41, ideiglenes nevet viselte. Detmers talán kissé csalódott volt, hogy nem egy új rombolót, vagy egy büszke cirkálót kapott keze alá, hanem csak egy felfegyverzett egykori kereskedelmi hajót, de feletteseinek éppen kiváló képességei miatt esett rá a választásuk, mert a segédcirkálók parancsnokait, de személyzetét is alaposan megválogatták. A 41 – es nemsokkal korábban még MS Steiermark ( MS – Motorschiff – motoros hajó ) néven, a Hamburg-America Line hajózási társaság legújabb dízelmotoros teherszállítója volt, amelyet a távol-keleti útvonalakra szántak. A hajót 1938. szeptember 15 – én bocsátották vízre a kiel - i Friedrich Krupp Germaniawerft hajógyárban, majd miután befejezték építését, elkezdte próbaútjait. Időközben azonban kitört a 2. világháború háború és a Steiermark sohasem kapcsolódhatott be a nemzetközi teherforgalomba, mert amikor visszatért Kiel – be, a Kriegsmarine azonnal lefoglalta és döntés született a segédcirkálóvá való átépítéséről. 

Képgaléria megtekintése (30 db kép)
A Steiermark teherhajó a Germaniawerft kiel – i dokkjában

Képgaléria megtekintése (30 db kép)
Az elkészült MS Steiermark teherhajó

Ezt követően azonban, hónapokig nem történt semmi, mivel a hajógyár kapacitását a tengeralattjárók építése túlságosan lekötötte, így nem kezdhették meg a szükséges átalakításokat, egészen 1940 elejéig.

A Schiff 41 a legnagyobb méretű volt azon kilenc átalakított teherhajó közül amelyeket a Kriegsmarine segédcirkálóként bevetett 2. világháború során. ( HSK 1 Orion, HSK 2 Atlantis, HSK 3 Widder, HSK 4 Thor, HSK 5 Pinguin, HSK 6 Stier, HSK 7 Komet, HSK 8 Kormoran, HSK 9 Michel ) Hossza 157 méter volt, vízkiszorítása 8736 tonna és a hagyományos, úgynevezett háromszigetes típusba tartozott, amelyből a legtöbb járta abban az időben a tengereket. ( a háromszigetes elnevezés a típus jellegzetes megemelt orr és tatfedélzetére, valamint a középen lévő magas, felépítményére utalt ) Egyetlen hajócsavarját négy darab, összesen 16000 lóerő teljesítményű, kilenchengeres Krupp dízelmotor és két Siemens villanymotor hajtotta meg, így sebessége elérte a 18 csomót ( kb. 33 km/ óra ), amellyel meglehetősen gyorsnak számított kategóriájában. A segédcirkálók kiválasztásánál általában újabb építésű egységeket igyekeztek kiválasztani és figyeltek arra is, hogy minél jobban hasonlítsanak a nemzetközi forgalomban részt vevő más, ismert teherhajókra, hogy szükség esetén ezek valamelyikének álcázhassák őket. Ennek érdekében a felszerelésükben olyan speciális eszközök, alkatrészek, le és felszerelhető panelek is megtalálhatóak voltak, amelyekkel, valamint megfelelő, ügyes festéssel, alaposan meg lehetett változtatni a hajó kinézetét. Mivel a segédcirkálónak kiválasztott teherhajók sem méretüket, sem szerkezetüket tekintve nem voltak egyformák, így átépítésük sem egységes tervek szerint történt, hanem az adott egység tulajdonságainak megfelelően. Ráadásul az átalakítás nem csak abból állt, hogy felszereltek néhány ágyút a fedélzet két oldalára, ennél sokkal átfogóbb volt. Mivel egy átlagos kereskedelmi hajó személyzete eredetileg legfeljebb 20 - 50 emberből állt, a Kormorané viszont legalább 400 főt számlált, jelentősen át kellett szerkeszteni a belső tereit az új feladatkör megkövetelte igényeknek megfelelően. Új, jóval nagyobb legénységi szállásokat, vizesblokkokat, valamint élelmiszer és lőszerraktárakat kellett kialakítani és meg kellett oldani az elfogott hajók legénységének, esetleges utasainak megfelelő elhelyezését is ( külön a nőkét ). 

A 41 – es elsődleges fegyverzete 6 darab, 150 mm – es hajóágyú volt. A lövegek korántsem voltak újaknak mondhatók. Detmers kapitány csalódottan látta, hogy mindegyik megjárta az 1916 – ban vívott jütlandi tengeri csatát, a legendás Seydlitz csatacirkáló fedélzetén és az ütközet után lezajlott újjáépítése során szerelték le őket róla. Az ágyukat a fedélzet két oldalán, némileg a süllyesztve, a mellvéd lehajthatóvá alakított lemezei mögé rejtve építették be, hasonlóan a két pár fedélzeti torpedóvetőhöz. Ezeket a fedélzeti fegyvereket további, rakományt imitáló, gyorsan összerakható és szétszedhető panelekkel is el lehetett takarni. A hajó kapott két PaK 36 típusú 37 mm – es löveget is, ezek eredetileg a hadseregnél rendszeresített páncéltörő ágyuk voltak és a 37 mm – es gépágyúk helyett szerelték fel őket, mivel abból hiány volt. ( az orrba eredetileg egy 75 mm - es ágyút is beépítettek, de ezt később eltávolították ) Az 5 darab 20 mm – es légvédelmi gépágyút, különböző nyílásfedelekkel álcázták és hidraulikusan kiemelhető platformokra szerelték. A Schiff 41 a fedélzeti indítókon kívül rendelkezett még két további torpedóvető csővel a vízvonal alatt is, amelyeket a hajógerinchez viszonyítva, az orr felé 135 fokos szögben építettek be kétoldalt, de ezek hasznossága erősen kétséges volt, mivel csak 3 csomós sebesség alatt voltak alkalmazhatók és valószínűleg sohasem használták őket. Mivel a hajó egyik jövendőbeli fő feladata az aknatelepítés volt, ezért összesen 360 tengeri aknát szállíthatott raktáraiban, amelyek kihelyezésére az LS-3 jelzésű gyorsnaszádot kívánták használni. Ezt a könnyű és gyors hajócskát, a hátsó raktérben, külön rekeszben tárolták.

Képgaléria megtekintése (30 db kép)
LS típusú aknatelepítő és torpedóvető gyorsnaszád

Képgaléria megtekintése (30 db kép)
Az átalakított Schiff 41 szerkezeti vázlata

A felszerelés különleges részét képezte az Arado Ar-196 A-1 típusú hidroplán, amely bevált, korszerű repülőgépnek számított és a Kriegsmarine minden felszíni egységén rendszeresítve volt. Az Ar-196 – t alapvetően felderítésre tervezték, de alkalmas volt bombázásra és korlátozottan felszíni célok támadására is. Alkalmazása során a hajók fedélzetéről katapult segítségével indították őket, majd daruval emelték vissza a fedélzetre visszatérésük után. Az új segédcirkáló két ilyen gépet hordozott, amelyeket hátrahajtott szárnyakkal, a hátsó rakodótérben számukra kialakított rekeszekben helyeztek el. Detmers kapitány egy indítókatapult felszerelését szerette volna elérni, de kérelmét elutasították és be kellett látnia, hogy jogosan, mert a méretes szerkezetet gyakorlatilag lehetetlen lett volna elrejteni. ( márpedig egyszerű, hétköznapi teherhajók nem hordoztak katapult berendezést ) A két Arado repülőgép tárolási helyzetben, egy - egy hidraulikus platformon állt és csak indítás előtt emelték a fedélzet szintjére, hogy előkészítsék és feltöltsék őket, majd ezután daruval tették a vízre. A művelet nehézkessége miatt, a gépeket később csak akkor használták, ha feltétlenül szükséges volt.

Képgaléria megtekintése (30 db kép)
Arado Ar-196 hidroplán a tárolórekeszben a HSK-5 Pinguin segédcirkálón

A segédcirkálók elnevezése a kapitány előjoga volt, Detmers a Kormoran nevet választotta, az egykori Császári Haditengerészet SMS Cormoran nevű segédcirkálója után, amely a Csendes – óceánon tevékenykedett az 1. világháború idején. A HSK 8 Kormoran ( Handelsschutzkreuzer – eredeti jelentése szerint Kereskedelmet Védő Cirkáló, de később a Kereskedelmet Zavaró Cirkáló rövidítéseként értelmezték ) átépítésének befejeztével,1940 októberében indult első próbaútjára, majd ennek végeztével, áthajózott Gdyniába ahol a fedélzeti rendszereket és a repülőgépeket tovább tesztelték. A próbák során számos komoly technikai probléma merült fel, amelyek teljes kijavítása még heteket vett volna igénybe, de Detmers kapitány nem akarta a kifutást tovább halogatni és vállalta, hogy a felmerült hibákat útközben javítják ki, így 1940. december 3 – án a Kormoran elindulhatott kijelölt hadműveleti zónájába, az Atlanti – óceán déli részére, ezúttal a Molotov nevű szovjet teherszállítónak álcázva, hogy megtévesszék a Royal Navy, a német partokat ebben az időben blokád alatt tartani próbáló egységeit.

350 nap, két óceán, 11 hajó

Detmers választhatta volna a rövidebb utat a német, majd a francia partok mentén lehajózva, át a La Manche - csatornán, de el akarta kerülni a brit hadihajókat és repülőgépeket, ezért inkább a jóval északabbra haladó útvonalat választotta. Megkerülve Izlandot, december 12 – én a Kormoran áthajózott a Dánia - szoroson és elindult dél felé az Atlanti – óceánon. A választott útvonal jónak bizonyult, mert sem a Royal Navy, sem a Royal Air Force járőreivel nem találkozott.

A küldetés első két hete többé - kevésbé eseménytelenül telt el, mivel a Kormoran ezalatt csak amerikai hajókkal találkozott, ezeket azonban az USA semlegessége miatt egyelőre békén kellett hagyniuk. Mivel az amerikai partoktól, csaknem az óceán középső részéig húzódó biztonsági zóna miatt ( ennek területét később tovább bővítették ) nem sok zsákmányra számíthattak a Kormoran továbbindult dél felé és ennek csakhamar meg is lett az eredménye, amikor 1941. január 13 – án a Zöld – foki szigetek közelében, sikerült elfogni a görög zászló alatt hajózó, 3729 tonnás Antonis nevű szénszállítót. Görögország ugyan ekkor még nem állt hadban a Harmadik Birodalommal, de a hajóra három Browning gyártmányú géppuska volt felszerelve, így a németek a szövetséges fegyverek jelenlétére hivatkozva elfoglalták. A fogságba ejtett 29 fős legénység nem állt ellen, így ekkor még nem volt harc és vérontás, egyszerűen a Kormoran fogdájába zárták őket. A támadók átkutatták az Antonis – t, a gépfegyvereket és a lőszereket összeszedték, a kódkönyvvel és a hajó dokumentumaival együtt, majd 150 mm – es gránátokkal elsüllyesztették. Miután az Antonis huzamosabb ideig nem jelentkezett, nyilvánvalóvá vált, hogy az ellenség elpusztította, azonban a Royal Navy ekkor még nem tudott az új német portyázóról és az addigra már azonosított, HSK 4 Thor számlájára írták.

 

A Kormoran továbbhaladt délkeleti irányban, nagyrészt követve Afrika partvonalát. Január 18 – án alkonyatkor, a British Union nevű 6987 tonnás brit tankert sodorta a Kormoran útjába a balszerencse. A tartályhajó a biztonsági rendszabályokat betartva, navigációs fényeit kikapcsolva és lesötétítve, a tengeralattjárók elleni védekezésként, cikkcakkban haladt. Detmers sejtette, hogy ezúttal nem lesz olyan könnyű dolguk, mint az előző alkalommal. Valóban így történt, mert a British Union amikor felszólították a megállásra, nemhogy nem állt meg, hanem felgyorsított és megpróbált elmenekülni, ráadásul sikerült az ilyen esetekre rendszeresített RRR vészjelzést is leadnia ( R vagyis Raider – portyázó ), sőt a fedélzetéről négy lövés dörrent. A felbossantott németek ekkor tűz alá vették a tankert és csak akkor álltak le az ágyúzással, amikor a súlyosan sérült, égő hajó végül mégis megállt és legénysége elhagyta. A British Union legénységéből 11 – en életüket vesztették, további 27 fő, valamint a kabalamajmuk fogságba esett. A lángoló tanker viszonylag gyorsan elsüllyedt. A leadott vészjelzés nyomán másnap reggel érkezett a helyszínre a HMS Arawa brit segédcirkáló, amely eleinte csak a hatalmas, úszó olajfoltot találta meg, majd valamivel később egy sodródó mentőcsónakot, benne 7 emberrel, akik horrorisztikus történetet adtak elő a másik két csónak utasainak gépfegyverekkel történt lemészárlásáról, ami nem volt igaz. Mint ahogy az sem, hogy 280 mm – es lövedékekkel lőttek rájuk, de a Royal Navy hírszerzése a vallomások nyomán az Admiral Scheer zsebcsatahajó akcióját valószínűsítette.

Képgaléria megtekintése (30 db kép)
A British Union tartályhajó

1941. január 29 - e, különösen szerencsés nap volt a Kormoran legénységének. 13 óra körül sikerült elfogni az Afric Star - t, bár a Brit - szigetek felé tartó, 11900 tonnás, fagyasztott hússal és vajjal megrakott hűtőhajó megpróbált elmenekülni, de néhány figyelmeztető lövéssel sikerült megállítani. A 76 fős legénység ezúttal nem szenvedett veszteséget és ők is a fogdába kerültek a másik két hajó tengerészei mellé. A kódkönyvek és az iratok összegyűjtése után az Afric Star is elindult az óceán mélysége felé, bár meglehetősen nehezen sikerült elsüllyeszteni, mert három torpedóra és jónéhány tüzérségi gránátra volt hozzá szükség.

Képgaléria megtekintése (30 db kép)
Az Afric Star hűtőhajó

Még aznap, alig 3 és fél órával később újabb trófeát sikerült begyűjteni, az 5273 tonnás Eurolychus formájában, amely fegyverrakományt szállított az Aranypartra ( a mai Ghána ). Ennek a teherhajónak ezúttal elég volt egyetlen torpedó. A támadás során az Eurolychus legénységéből ketten meghaltak, 39 kínai és 4 brit tengerész pedig tovább gyarapította a hadifoglyok egyre népesebb táborát, de másnap a spanyol Monte Tiede további 28, csónakban hánykolódó hajótöröttet mentett meg, akik vallomásukban alaposan felnagyították az ellenséges hajó fegyverzetét, ismét megkavarva a brit flotta hírszerzését. 

Képgaléria megtekintése (30 db kép)
Az SS Eurolychus

A kettős fogás után tíz nappal, a Zöld foki – szigetek közelében, a Kormoran a nyílt tengeren randevúzott a Nordmark ellátóhajóval. Háromnapos bonyolult és kényes manőver kezdődött, amelynek során nemcsak az élelmiszer utánpótlást és a tartalék felszerelést kellett egyik hajóról a másikra átszállítani, hanem nagymennyiségű gépalkatrészt és lőszert is, többek között torpedókat. A tartalék alkatrészek egy része tengeralattjárók számára készült, mivel a segédcirkálók nemcsak a magányosan haladó teherhajókra vadásztak, hanem feladataik közé tartozott, a Kriegsmarine szerte a világtengeren portyázó búvárnaszádjainak üzemanyaggal és munícióval való ellátása is. A háromnapos művelet végén, a Nordmark fedélzetére vette a kb. 170 hadifoglyot, akiket később semleges kikötőkben tettek partra ahol általában internálták őket. A foglyok közül négy kínai, a Kormoran fedélzetén maradt, mert elszegődtek a hajó mosodájának működtetésére. A British Union tengerészei pedig hálából a jó bánásmódért német „kollégáiknak” ajándékozták kedvencüket, a majmot.

Az ellátóhajó távozása után, a Kormoran tovább folytatta járőrszolgálatát, de több mint egy hónapig egyetlen újabb prédát sem sikerült elejteni és ideje volt lassan új vadászterületet keresni. Közben március 15 – én találkoztak a közelükben portyázó U-124 – gyel és az Admiral Scheer zsebcsatahajóval. Az U-boot parancsnoka üzemanyagot és tartalék alkatrészeket szándékozott vételezni a segédcirkálóról, de a műveletet a hirtelen rosszra forduló időjárás miatt megszakadt és csak második próbálkozásra sikerült néhány nappal később, de ezalatt a búvárnaszád legénységének egy része, élvezhette a Kormoran nyújtotta „luxust”. ( például zuhanyozhattak, ráadásul nem volt mindennek gázolajszaga és íze … )

Képgaléria megtekintése (30 db kép)
A Kormoran üzemanyagot ad át egy tengeralattjárónak

1941. március 22 – én végre sikerült egy újabb hajót elkapni. A nyugat – afrikai Freetown közelében az Agnita nevű brit tanker került a Kormoran útjába. A hajó a vészjelzés leadása után menekülni próbált, de néhány ágyúlövéssel jobb belátásra bírták. A legénység ( 12 brit és 25 kínai tengerész ) a fogdába került, a kapitányi kabin és a navigációs szoba átkutatása során értékes zsákmányra tettek szert, ugyanis a hajó iratain és kódkönyvén kívül, a Freetown kikötőjét védő aknamező térképét is sikerült megszerezni. Miután a fenékszelepek megnyitásával nem sikerült az óceán fenekére küldeni, az Agnita egy torpedót kapott az oldalába.

A brit hajó elsüllyesztése után, a Kormoran szakítva a szokásokkal és a biztonsági rendszabályokkal, három nappal később visszatért az akció helyszínére és itt sikerült elfogni egy kanadai tartályhajót, a 11309 tonnás Canadolite – ot. A tanker Németországban készült 1928 – ban, az Imperial Oil Limited, Kanada második legnagyobb olajtársasága részére. Detmers kapitány nem akarta elsüllyeszteni és miután kiderült hogy van elég üzemanyaga az útra, úgy döntött, hogy miután 48 fős legénységét foglyul ejtették, saját hajója személyzetéből kiválasztott német tengerészekkel Bordeaux – ba küldi. ( hogy útközben a Luftwaffe gépei el ne süllyesszék a zsákmányolt hajót, az U-105 tengeralattjáró segítségével előre értesítette a flottát annak érkezéséről ) A Canadolite szerencsésen elérte Bordeaux – t, majd ezután 1944 – ig a Kriegsmarine kötelékében szolgált Szudeta néven, amíg végül a Royal Air Force egyik légitámadása el nem pusztította a kikötőben.

Képgaléria megtekintése (30 db kép)
A Canadolite tartályhajó

Április 4 – én a Kormoran utánpótlást vett fel a Rudolf Albrecht ellátóhajóról és egyben átadta a fedélzetén fogvatartott tengerészeket, majd öt nappal később a 8022 tonnás Craftsman teherhajót ( torpedóvédő hálókat szállított Szingapúrba ), 12 – én pedig a Nicolaos DL nevű 5486 tonnás, fával megrakott görög teherhajót küldte a mélybe.

Miután a magányosan közlekedő teherszállítók nagyon megritkultak a nyugat -afrikai partvidék közelében, a Kormoran a Jóreménység – fok megkerülésével, az Indiai – óceán felé vette az útját, amelyet júniusra ért el. Előbb a Maldiv - szigetek körüli vizeken járőrözött, majd miután itt nem talált célpontot, vadászterületét áthelyezte a forgalmas Bengáli – öböl és Ausztrália nyugati partvidékének térségébe. Legénysége, két nap alatt a Sakito Maru nevű japán teherszállítóhoz hasonlóvá alakította a Kormorant, de ezen az álcán hamarosan változtattak, mert kiderült, hogy ezen az útvonalon nem, vagy csak ritkán közlekedik, ezért újabb átalakítás kezdődött és egy másik japán hajó, a Kinka Maru külsejét öltötte magára.

A Kormorant arra utasították, hogy az Indiai – óceánon, a kereskedelmi hajók levadászása mellett a Bengáli – öbölben, elsősorban Madras és Calcutta kikötői elé telepítsen aknamezőket, megzavarva forgalmukat. A művelet során június 15 – én a németek kishíján lebuktak, egy meglehetősen ostoba technikai hiba miatt, ami végül inkább mégis szerencsének bizonyult. Ugyanis váratlanul feltűnt távolban egy teherhajó amit megszakítva a feladatot, azonnal megpróbáltak becserkészni, de a fedélzeti füstgenerátor ( ezzel a szerkezettel imitálták a hagyományos kazánokkal felszerelt hajók kéményfüstjét ) váratlanul meghibásodott és a gomolygó, mindent elborító fekete füst elriasztotta a zsákmányt, amelyről utólag kiderült, hogy valószínűleg szintén segédcirkáló volt, de a Royal Navy színeiben és éppen olyan portyázókra vadászott, mint a Kormoran. ( ekkorra már sikerült beazonosítani, így már Londonban is tudtak a Kormoran létezéséről és az Admiralitástól a Raider G, vagyis G Portyázó azonosítót kapta ) Mivel túlságosan gyanús lett volna, hogy a látszólag lángokban álló, sérült japán hajó nem ad le segélyhívást és nem fut be egyetlen közeli kikötőbe sem, ezért Detmers sürgősen a lehető legmesszebb vitte a körzettől hajóját és emiatt a további aknatelepítés is meghiúsult.

Tizenegy nappal később, június 26 - án kora reggel vették észre az őrszemek, az elsötétített, navigációs fények nélkül haladó, 4153 tonnás, jugoszláv tulajdonban lévő Velebitet. Miután rádión felszólították a megállásra, a hajó továbbment, sőt még a leadott figyelmeztető lövésre sem reagált. Ekkor a segédcirkáló ágyúi tűz alá vették a hajót és a Velebit hamarosan kigyulladt. Kilencen hagyták el az égő roncsot, amelyről úgy tűnt, hogy hamarosan elsüllyed, de nem így történt, mert a fedélzeten maradt nyolc embernek valahogyan sikerült a felszínen tartania és egészen a Burma partvidéke mentén húzódó, Andaman – szigetekig jutottak vele, ahol végül zátonyra futott.

Képgaléria megtekintése (30 db kép)
Az SS Velebit

Aznap délután sikerült újabb zsákmányt ejteni, a 3472 tonnás ausztrál teherhajót, a Mareeba – t. Amikor a legénység vészjelzést adott le, a németek kilőtték a rádiósszobát és a gépházat. A viszonylag kis méretű ausztrál hajót Detmers kapitány szerette volna segédaknarakóként felhasználni, de tüzérei túlságosan alapos munkát végeztek és teljesen hasznavehetetlenné vált, ezért végül el kellett süllyeszteni, 48 túlélője pedig beköltözött a többi fogoly mellé a Kormoran fogdájába.

Képgaléria megtekintése (30 db kép)
A Mareeba

Az elkövetkező 15 napot a nyílt óceánon javítással és újabb átalakítással töltötték. Kijavították a motorokat, ennek során kicserélték a sok gondot okozó, rendkívül gyorsan elhasználódó csapágyakat és közben a Kormoran ismét identitást váltott, átalakulva a Straat Malakka nevű holland teherhajóvá. A munkálatok befejezése után, egy aknamező telepítésébe kezdtek a Bengáli – öbölben, de a rádióadások lehallgatásából kiderült, hogy a brit HMS Hermes a közelben tartózkodik, ezért Detmers úgy döntött, hogy elhagyják a területet, mert nem sok jót ígért egy esetleges találkozó a repülőgép - hordozóval.

Úgy tűnt kezd fogyatkozni a Kormoran szerencséje, mert augusztus 13 - án egy szállítóhajónak sikerült megszöknie előle, majd az elkövetkező két hétben nem találkoztak újabb lehetséges prédával, amikor pedig szeptember 1 – én Ceylontól északra megláttak végre egy kísérő nélküli, nagy csapatszállító hajót, mire kidolgozták az éjszakai támadás tervét ez is eltűnt a távolban. Néhány nappal később Detmers rádióüzenetet kapott a parancsnokságról, amelyben közölték vele, hogy hamarosan haza kell térniük és december végétől a HSK 4 Thor veszi át tőlük a járőrszolgálatot az Indiai – óceánon. Ez nagy hír volt, mivel az elmúlt hónapok során csak rádión keresztül voltak kapcsolatban hazájukkal, ráadásul szinte végig nem láttak szárazföldet.

 

Szeptember 23 – án késő este ejtette a Kormoran utolsó zsákmányát, amikor sikerült megállítani a szabályellenesen, elsötétítés nélkül, világító pozíciófényekkel haladó Stamatos G. Embiricus görög teherhajót. A görögök, amikor befogta őket az egyik nagyerejű keresőreflektor, először azt hitték, hogy egy brit hadihajó állította meg őket a kötelező elsötétítés elmulasztása miatt és csak akkor fogták fel, hogy németekkel van dolguk, amikor Detmers emberei már a fedélzeten voltak. A kapitányt és 5 emberét elfogták, de a legénység többi 24 tagja elevezett a sötétbe az egyik csónakkal, azonban másnap a keresésükre felküldött Arado hidroplánok megtalálták őket. Detmers parancsnok fontolóra vette, hogy megvalósítja korábbi tervét és a sértetlenül kezükre került Embiricus – t átalakítják aknarakóvá, de a régi típusú, széntüzelésű kazánokkal felszerelt hajónak, alig volt üzemanyaga így ez is használhatatlannak bizonyult és kénytelenek voltak elsüllyeszteni.

Az elkövetkező napokban a Kormoran rádiósainak sikerült fognia a Thelma nevű norvég tanker és egy földi rádióállomás közötti adássorozatot és ebből értékes információkhoz jutottak, az éppen aktuális biztonsági kódokról, azonban hiába keresték napokig a Thelma – t, nem sikerült a nyomára bukkanniuk, viszont a hiábavaló kutatás miatt négy napot csúszott a Kulmerland ellátóhajóval való, eredetileg október 12 – re tervezett randevú. Ekkor kiegészítették megfogyatkozott készleteiket és átadták a foglyokat, akiknek őrzését a Kormoran néhány olyan tengerészére bízták, akik megbetegedtek, de állapotuk nem volt súlyos és ezt lehetővé tette. Az átrakodás végeztével a Kormoran, Ausztrália nyugati partvidéke felé indult amelynek mentén, forgalmas hajózási útvonal húzódott. Számítása azonban nem vált be, mert az elkövetkező hetekben minden igyekezetük ellenére nem akadt zsákmány.

Végzetes találkozás

1941. november 19 - e nagyrészt eseménytelenül telt a Kormoran fedélzetén, bár az egyik motorja a reggeli órákban meghibásodott és egész nap javítás alatt állt. A hajó a nyugat – ausztráliai partvidék közelében haladt, nyugodt napos időben. Detmers kapitány eredetileg az erre húzódó forgalmas hajózási útvonal elaknásítására készült, azonban a rádióforgalmazás lehallgatása során értesült a HMAS Canberra nehézcirkáló jelenlétéről a körzetben ( az ausztrál hajó éppen konvojt kísért ). Mivel a legkevésbé sem akart összeakadni vele, egyelőre letett a tervéről és Ausztrália legnyugatibb pontja a Steep Point mellett elhaladva újra a hatalmas Bengáli – öböl felé vette az irányt, abban a reményben, hogy megfordul a szerencséjük és sikerül újabb magányosan haladó teherhajót elkapniuk.

Délután 16 óra körül az egyik őrszem váratlanul magas árbocokat vett észre a távolban. Eleinte azt gondolták, hogy talán az eredetileg német tulajdonban lévő nagy, négyárbocos teherhajó, a Pamir lehet ( a háború kitörésekor a vitorlás éppen Új – Zélandon tartózkodott, ahol lefoglalták a helyi hatóságok és azóta ausztrál zászló alatt hajózott ), de hamarosan feltűnt a kémények füstje és rá kellett jönniük, hogy egészen másról van szó, olyasvalamiről, amit eddig szerencsésen sikerült elkerülniük. Mert a távolban feltűnő hajó egy cirkáló volt. A németek nem tudták, hogy ráadásul az ausztrál flotta büszkeségével a híres HMAS Sydney - vel hozta össze őket a balszerencse.

Képgaléria megtekintése (30 db kép)
A HMAS Sydney könnyűcirkáló

Képgaléria megtekintése (30 db kép)
Joseph Burnett kapitány ( 1899 – 1941 ) a Sydney parancsnoka

A 6890 tonnás Sydney a Perth osztályba ( a brit Leander osztályú könnyűcirkálók némiképp módosított változata ) tartozott. 164 méter hosszú, karcsú hajó volt, amelynek fő fegyverzete 8 darab, korszerű, 152 mm- es lövegből és 8 torpedóvető csőből állt. Bár csak vékony páncélzattal rendelkezett, de modern hadihajó volt és a Kormoranhoz hasonló segédcirkálók számára halálos veszélyt jelentett. A Sydney 1941 elején tért haza a Földközi- tengerről, ahol a Royal Navy alárendeltségében számos akcióban vett részt az olasz flotta ellen. Ezek során elsüllyesztette az Espero rombolót, majd később harcképtelenné tette a Bartolomeo Colleoni könnyűcirkálót a krétai Spada-foknál vívott csatában. Mióta visszatért Ausztráliába, a nyugati partvidéken fekvő, Fremantle városában állomásozott elsősorban konvojkísérő és járőrfeladatokat ellátva, 1941 februárja óta Joseph Burnett kapitány parancsnoksága alatt. Ezúttal Szumátráról volt hazatérőben, ahová a Zeelandia nevű csapatszállítót kísérte.

Nemsokkal 16 óra előtt a Sydney fedélzetéről is észrevették a tőlük kb. 20 km - re haladó, jókora teherszállító hajót. A németek hamarosan látták, hogy villogni kezd a Sydney morzelámpája. A fényjelek alapján nyilvánvaló volt, hogy az ausztrálok felfigyeltek rájuk és igazoltatni akarják őket. 

Detmers kapitány jól tudta, hogy nem tud elszökni a hajójánál kétszer gyorsabb cirkáló elől, már csak azért sem, mert a gépházban még mindig javították a hibás motort. Utasította a gépházat, hogy igyekezzenek a munkával, aztán elkezdődött a játék.

A németek tisztában voltak vele, hogy a forgalmas tengerszakaszon, a leterhelt hadihajóknak kevés idejük volt egy - egy elhaladó teherhajóra, ezért időnként eléggé lazán vették az igazoltatásukat. Játszani kellett és húzni az időt, hátha a cirkálón ráunnak a dologra és inkább elhiszik, hogy csak egy ártatlan teherszállítóval van dolguk, ezért nem tesznek fel kellemetlen kérdéseket és útjukra engedik őket, komolyabb vizsgálat nélkül.

Detmers elrendelte a teljes harckészültséget és egyben felhúzatta a holland zászlót, de eközben tüzérei elfoglalták helyüket egyelőre még rejtett fegyvereik mellett. Erich Ahlbach hadnagy igencsak kreatívan, a jelzőzászlókkal válaszolgatott a cirkálóról érkező kérdésekre. Szándékosan lassan, számos hibát ejtve, ahogy a kereskedelmi tengerészetnél gyakori volt és arra is vigyázott, hogy a zászlók a lehető legtöbbször a kémény takarásába kerüljenek. ( Detmers nem értette, hogy a cirkáló kapitánya miért nem használja a rádiót a kommunikációra ) A zászlójelekkel megadott válaszok annyira nehezen érthetőek voltak, hogy az egyre közeledő másik hajón többnyire első alaklommal meg sem értették és gyakran ismételni kellett őket. Közben a Kormoran gépházából jelentették, hogy a dízelek újra teljesen üzemképesek, de a kapitány egyelőre nem adott parancsot a gyorsításra, nehogy gyanút keltsen vele. Már legalább egy órája zajlott az idegőrlő színjáték, amikor 17 óra körül Detmers rádiósaival gyorsan egymásután, leadatott két vészjelzést, amelyekben közölte, hogy egy hadihajó támadta meg. Az üzenetekben a koordináták mellett, az ilyenkor szokásos greenwich - i helyett a helyi időt adta meg, mert ebből a szándékosan ejtett hibából odahaza tudták, hogy a hajónak valószínűleg hamarosan vége. A Hosszú, nehézkes kérdezz – felelek tovább folytatódott a Sydney pedig tovább közeledett és a Kormoran régi ágyúinak már bőven a lőtávolságába ért. Az ausztráloknak ekkorra nagy nehezen annyit sikerült kihámozniuk a kérdéseikre kapott zavaros válaszokból, hogy a hajó a Straat Malakka nevű holland teherhajó, amely az indonéziai Bataviába ( a mai Jakarta ) tart darabáruval megrakva.

Képgaléria megtekintése (30 db kép)
A valódi Straat Malakka holland teherhajó

A két hajó közti távolság lassan 1300 méter alá csökkent. Az ausztrálok bár láthatóan egyre idegesebbek voltak a nyögvenyelős eszmecserétől, azonban úgy tűnt, hogy egyelőre nem gyanakodtak. De lehet hogy mégis, mert emberei jelentették Detmers kapitánynak, hogy a cirkáló fedélzetén álló katapulton, indításra készítik elő a Walrus típusú amfíbia ( kétéltű ) repülőgépet. Nyilvánvaló volt számára, hogy amennyiben a gép néhányszor körberepüli hajóját, menthetetlenül lebuknak. Erre azonban már nem kerülhetett sor, mert hirtelen újra villogni kezdett az Aldis lámpa és jött a régóta várt kérdés, amelyet pedig nagyon el akartak kerülni : „ Mi a titkos azonosítója? ” Ezt a németek természetesen nem tudhatták, így nem is érkezett rá válasz, ezért a morzelámpa hamarosan újra villogni kezdte az egyre türelmetlenebb felszólítást : „ Adja meg a titkos azonosítóját ! ” Miután erre sem érkezett válasz, az Aldis lámpa két betűt villogott : I K Ez elvileg a nemzetközi tengerészeti kódkönyv szerint hurrikánveszélyt jelentett és az adott helyzetben semmi értelme sem volt, de nyilvánvalóvá tette, hogy a Kormoran pillanatokon belül lebukik, mert a helyes válasz a titkos azonosító hiányzó két betűje lett volna, az I és a P, erről viszont fogalmuk sem volt. ( a Straat Malakka titkos azonosítója az IIKP betűsor volt ) Nem volt értelme tovább játszani, ezért Detmers tüzet vezényelt.

A cirkáló korlátjai mellett bámészkodó ausztrál tengerészek egyszerre csak azt látták, hogy a holland zászlót hirtelen bevonják és helyére villámgyorsan a Kriegsmarine harci lobogója kúszik fel, ezzel egyidőben a teherhajó mellvédjén lévő, addig rejtett panelek hirtelen lecsapódtak és 150 mm – es nehézlövegek csövei merednek rájuk. A Sydney legénységét teljes meglepetésként érte a pillanatokkal később eldördülő első, még pontatlan sortűz, amely nem okozott kárt és így lehetőséget adott arra, hogy észbekaphassanak, de mégsem tudtak reagálni, ezért a második már szörnyű pusztítást okozott. A Sydney felépítménye a parancsnoki híddal, eltűnt egy hatalmas lángcsóvában és amikor újra előbukkant belőle, már csak égő, deformálódott roncstömeg volt. Megsemmisült a tűzvezető központ és a távmérő, így a lövegtornyok csak vaktában lőttek, de így sem sokáig. A B jelű torony telitalálatot kapott és a benne tartózkodó 20 ember azonnal meghalt, a robbanáserejétől a tetőpáncél nagyrésze lerepült és a vízbe zuhant.

Képgaléria megtekintése (30 db kép)
A felrobbant B jelű lövegtorony

A katapulton álló, üzemanyaggal feltöltött Walrus repülőgépet darabokra szaggatta egy gránát és lángoló maradványai, üzemanyagával együtt beterítették a teljes hajóközepet, valóságos tűztengert képezve. Miközben a nehézlövegek az oldalát és felépítményét szaggatták, a géppuskák és a kisebb kaliberű ágyúk a fedélzetet pásztázták, ezért a cirkáló legénysége képtelen volt megfékezni az egyre jobban elharapózó lángokat és hozzáférni a fedélzeti fegyverekhez, de ennek ellenére a baloldali négyes indítóból valahogy mégis sikerült két torpedót kilőni a német hajó felé, azonban mindegyik célt tévesztett. Hamarosan már csak a Sydney két hátsó, X és Y jelű tornya tüzelt, mert a Kormoran jobboldali kettes indítójából is gyors egymásutánban kivágódott két torpedó, mintegy válaszként a Sydney – ről kilőtt kettőre és elindult a cirkáló felé. Az egyik átsüvített a hajógerinc alatt és ártalmatlanul eltűnt a mélyben, de a másik eltalálta a Sydney elejét, az A jelű torony vonalában, amelynek ágyúi azonnal elhallgattak. Hatalmas vízoszlop tört fel és az ausztrál hajó orra pillanatokon belül, jól láthatóan mélyebbre merült. Ekkor váratlanul a cirkáló lassan a Kormoran felé kezdett fordulni, ezért az eddig is vadul tüzelő németek még elszántabban kezdtek lőni, mert azt hitték, hogy fel akarja öklelni őket. Azonban csakhamar kiderült, hogy ettől nem kell tartaniuk, mert a Sydney már alig vánszorgott és jobb oldalával a Kormoran felé fordulva lassan megállt, kitéve addig sértetlenül maradt részét a németek gránátjainak. 

Az ausztrál hadiflotta leghíresebb hajója süllyedt, lángokban állt és úgy tűnt nem húzza már sokáig. A jobboldali torpedóvetőből váratlanul mind a négy torpedó elindult a Kormoran tatja felé, de az acélszivarok meg sem közelítették az ellenséget. A távolodó, lángoló roncs lassan a német lövegek holtterébe került, ezért Detmers elrendelte a tűzszünetet, nem látta értelmét a lőszer pocsékolásának, az ellenséget legyőzték. Az alig félórás csata véget ért.

A Kormoran fedélzetén akár ünnepelhetek is volna, de legénységének nem volt rá oka, mert a hajójuk alig volt jobb állapotban, mint a Sydney. A német segédcirkálót kevesebb találat érte ugyan és azok nagyrésze, egyszerűen átsüvített a páncélozatlan felépítményen, anélkül, hogy felrobbant volna, de azok amelyek mégis felrobbantak pusztítónak bizonyultak. A felépítmény olyan volt mint a rosta, a rádiósszoba romokban hevert és az ott dolgozó híradósok többsége meghalt, vagy súlyosan megsebesült, a kéményből összegörbült roncshalmaz maradt. Azonban ennél sokkal súlyosabb volt a helyzet, mert a hajó folymatosan lassult és a belsejéből vastag, olajos füst gomolygott. Scheer főmérnök utolsó jelentésében annyit tudott elmondani, hogy két dízel tönkrement és egy telitalálattól kigyulladt az egyik üzemanyagtartály. Az oltóberendezés használhatatlanná vált és nem tudják megfékezni a tüzet. Nemsokkal később, megszakadt az összeköttetés a gépteremmel, személyzete csapdába esett és nem tudtak rajtuk segíteni, mert az egyre jobban tomboló tűz miatt nem lehetett többé megközelíteni. Csak idő kérdése volt, mikor érik el a lángok a lőszerraktárakat és benne a több száz tengeri aknát, ezért a kapitány 18 óra 25 körül elrendelte a hajó elhagyását. Az evakuálás nem ment könnyen és zökkenőmentesen, mert sok volt a sebesült és a mentőcsónakok többsége megsérült, vagy teljesen tönkrement a tűzpárbaj során, ráadásul az időjárás is hirtelen romlani kezdett. A legénység mindent összeszedett amire szükségük lehetett, majd a használható csónakokba és gumitutajokba zsúfolódva megpróbáltak minél gyorsabban eltávolodni az égő hajótól. A kapitány utolsóként, éjfél körül hagyta el a fedélzetet, miután néhány vele együtt hátramaradó tengerésszel megnyitották a fenékszelepeket, hogy meggyorsítsák a süllyedését.

Az egymáshoz kötött csónakokat vadul dobálták a hullámok és az egyiket, amelyben több mint negyvenen zsúfolódtak össze, - többségben sebesültek – végül felborították. Csak néhány embert sikerült kimenteni közülük. 

A több mint 300 túlélő a hánykolódó csónakjaikkal, még javában igyekezett minél távolabb jutni lassan alámerülő hajójuktól, amikor 0 óra 30 körül a Kormoran belsejében tomboló tűz elérte a lőszerraktárakat és hatalmas dördüléssel egy pusztító robbanás kettészakította a hajótestet. A detonáció után a Kormoran maradványait percek alatt elnyelte az Indiai – óceán vize és vaksötét lett. Ekkorra már kialudtak a közben a déli látóhatáron túlra sodródott, órák óta égő Sydney roncsának lángjai is.

Egy 67 éves rejtély megoldódik

A Kormoran negyedik napja sodródó első mentőcsónakját, benne 26 emberrel november 23 – án, az Aquitania nevű csapatszállító találta meg véletlenül, majd másnap a Trocas nevű brit tartályhajó bukkant egy újabbra, amelyben további 25 férfi zsúfolódott össze. Ezek után ausztrál hajók sora fésülte át a térséget, amelynek nyomán november 27 – ig összesen további 267, csónakokon és mentőtutajokon sodródó német tengerészt mentettek ki az óceánból, így a Kormoran eredeti 399 fős legénységéből 318 - an maradtak életben. A hajótörötteket előbb gondosan elkülönítették egymástól és csak ezután kérdezték ki őket, elsősorban a Sydney sorsáról, azonban vallomásaikat szándékos félrevezetéstől tartva, erős fenntartásokkkal fogadták.

Képgaléria megtekintése (30 db kép)
A Kormoran két túlélőkkel teli mentőcsónakja, közvetlenül megtalálásuk után

Képgaléria megtekintése (30 db kép)
A Kormoran egyik acél mentőcsónakja Carnarvon város múzeumában napjainkban

A Sydney cirkálónak november 20 – án kellett volna befutnia Fremantle – be, mivel azonban nem érkezett meg és hírt sem adott magáról, már sejthető volt, hogy nagy baj történt, ezért átfogó kutatás indult utána, de ez fájdalmasan csekély eredménnyel járt. Amikor aztán megtalálták a Kormoran túlélőit, nyilvánvalóvá vált, hogy a hajó valóban elpusztult és ezt erősítette meg egy valamivel később előkerült, súlyosan sérült, Carley típusú mentőtutaj és egy a Sydney nevével ellátott mentőöv, de ezen a két tárgyon kívül lényegében semmi mást nem találtak közvetlenül a csata utáni hetekben.

Képgaléria megtekintése (30 db kép)
A vízből kiemelt, sérült Carley tutaj a Sydney emlékmúzeumban

Aztán csaknem négy hónappal később 1942. február 6 – án, mintegy 2500 kilométerre északnyugatra az összecsapás helyszínétől, a Karácsony - szigeten egy másik Carley mentőtutajt vetett partra a víz, benne egy gépészoverált viselő, fehér férfi, erősen oszlásnak indult holttestével. Az ismeretlent különösebb vizsgálat nélkül, teljes katonai tiszteletadással temették el, majd a sziget japán megszállása során sírjának évtizedekre nyoma veszett és csak 2006 – ban találták meg újra, hosszas kutatás után. Az exhumálás után, a csontvázon elvégzett patológiai vizsgálat során, a koponyában egy repeszdarabot találtak, amely valószínűleg közvetlenül a férfi halálát, de legalábbis súlyos sérülését okozhatta. Ruházatának maradványai alapján megállapítható volt, hogy a hajó egyik gépésztisztje, vagy tiszthelyettese lehetett. Ennek és a csontok anatómiai jellegzetességei alapján Allan Wallace Wilson hadnagy, Allen James King alhadnagy, vagy Frederick Harold Schoch alhadnagy személyére szűkült le az ismeretlen lehetséges személyazonossága.

A Sydney cirkáló és 645 főnyi legénységének nyomtalan eltűnése, óriási traumaként érte a közvéleményt és napjainkban is az ausztrál haditengerészet egyik legnagyobb katasztrófájaként tartják számon. Mivel a kutatás során alig került elő valami, amelyből a Sydney végső sorsára lehetett volna következtetni, az elkövetkező évtizedek folyamán számos találgatás és spekuláció látott napvilágot, amelyhez hozzájárult az is, hogy sem az ausztrál közvélemény, sem a flotta nem volt hajlandó elfogadni, hogy egy veterán ágyúkkal és néhány torpedóval felfegyverzett, átalakított teherhajó, alig fél óra alatt égő roncshalmazzá változtatott egy korszerű cirkálót. A lábrakapó különböző teóriák és összeesküvés elméletek, általában egy német, vagy japán, esetleg a kollaboráns, francia Vichy kormány egyik Indokína térségében tevékenykedő tengeralattjárójának közreműködését sejtették. Azonban egyetlen fennmaradt német, francia vagy japán dokumentumban sem szerepel, hogy az adott időpontban bármelyik tengeralattjárójuk a csata körzetében tartózkodott volna. Az esetleges japán beavatkozás azért sem valószínű, mert az ország ekkor még nem állt hadban sem a Brit Birodalommal, sem az USA – val, bár a politikai helyzet ekkor már robbanásig feszült és Pearl Harbor megtámadása néhány hét múlva valóban bekövetkezett.

 

A roncsok felkutatására több kísérlet történt, de ezek leginkább csak az Indiai – óceán sekélyebb szakaszaira korlátozódtak és nem jártak eredménnyel. Végül 2008 – ban a cirkáló roncsainak felkutatására létrehozott alapítvány, a Finding Sydney Foundation az ausztrál kormány pénzügyi támogatásával és magánadományokból finanszírozva, David Mearns amerikai roncsvadász vezetésével expedíciót indított a németek egykori vallomásai és a hajók utolsó ismert pozíciója alapján meghatározott térségbe. A legmodernebb letapogató szonárberendezésekkel és ROV robottengeralattjárókkal felszerelt SV Geosounder kutatóhajó legénysége, 2008. március 12 – én a rendkívül kedvezőtlen időjárás és a technikai nehézségek ellenére, végül sikeresen megtalálta a Kormorant 207 kilométerre Ausztrália legnyugatibb pontjától a Steep Point – tól.

Képgaléria megtekintése (30 db kép)
A Kormoran fedélzetén, az egyik elgörbült falon még ma is jól olvasható az elfogott hajók gondosan felfestett listája

Képgaléria megtekintése (30 db kép)
A Kormoran egyik, a kezelői által Linda névre keresztelt 150 mm – es nehézlövege

A német hajó maradványai 2560 méteres mélységben találhatók. Az aknák robbanásától kettészakadt törzs darabjai 1300 méterre fekszenek egymástól egy hatalmas, ovális alakú, elnyúló roncsmező közepén. Öt nappal később, a Kormorantól 27 kilométernyire délkeletre, 2470 méteres mélységben, a szonár képernyőjén kirajzolódtak a Sydney körvonalai.

Képgaléria megtekintése (30 db kép)
A Sydney 2470 méteres mélységben fekvő roncsa számítógépes grafikán

A cirkáló roncsa a gerincén fekszik az iszapban, kéményei és felépítményének egy része valamint árbocai eltűntek. Egész orr része, az elülső lövegtoronyig leszakadt és nem messze hever tőle. Valószínűleg akkor vált le, amikor az óceán aljzatához csapódott, mivel ha süllyedés közben vesztette volna el, sokkal messzebbre sodródott volna a roncs többi részétől. Az alapos vizsgálat nyomán nyilvánvalóvá vált, hogy a német tengerészek vallomásaikban igazat mondtak. Legalább 46, 150 mm – es gránátok becsapódásának nyomán keletkezett lyukat tudtak azonosítani a hajótest és az elülső felépítmény különböző pontjain, a számtalan egyéb, repeszek és kisebb kaliberű lövedékek ütötte nyílásokon kívül. A sérülések a Kormoran tengerészei beszámolóinak hitelességét alátámasztva, főleg a cirkáló bal oldalát érték, jobb oldala épebb állapotban volt. A beazonosított találatok közül a legmegdöbbentőbb, annak a gránátnak a nyoma volt, amely a tájolófedélzet padlóján áthatolva, a közvetlenül alatta lévő parancsnoki hídon robbant és az összecsapás első perceiben végzett Burnett kapitánnyal és mindenkivel, aki mellette tartózkodott.

Igaznak bizonyult a németek azon állítása is, hogy a cirkálóról a csata utolsó perceiben négy torpedót indítottak feléjük, mivel a jobboldali indítóberendezés üres volt, míg a túloldaliról csak két torpedó hiányzott.

Képgaléria megtekintése (30 db kép)
A Sydney baloldali torpedóvetője, benne a két megmaradt acélszivarral

Az elvégzett vizsgálatok, a mélyben készített fotók és filmfelvételek alapján rekonstruálni lehetett a Sydney utolsó óráit. Eszerint, miután a Kormoran abbahagyta a tüzelést és a teljesen szétlőtt, lángoló cirkáló magára maradt, nem süllyedt el rögtön, hanem még több óráig a felszínen maradt. Ekkorra legénységének nagyrésze már halott, vagy súlyosan sebesült volt és kevesen lehettek cselekvőképes állapotban. A Sydney mozgásképtelenül és kormányozhatatlanul sodródott, furcsa szögben beragadt hátsó lövegtornyai pedig egyértelműen arra utalnak, hogy ekkorra már nem volt energiaellátás sem a fedélzeten. A torpedó és a gránáttépte lékeken bezúduló víz a hajó elülső felét öntötte el, ettől a már amúgy is súlyosan sérült orr lesüllyedt és a tat erősen megemelkedett, hatalmas megterhelésnek kitéve a hajógerincet. Amíg azonban a belső válaszfalak egy része továbbra is tartotta magát, egyelőre még a felszínen tudott maradni. A Sydney sorsát valószínűleg az éjszaka folyamán viharosra forduló időjárás pecsételte meg, amikor az egyre erősödő hullámzást és víznyomást nem bírta tovább a hajó súlyosan károsodott szerkezete, a még ép vízzáró rekeszek a megnövekedett terheléstől hirtelen átszakadtak, utat engedve az óceánnak. Az már valószínűleg sohasem fog kiderülni, hogy hányan élték túl közvetlenül az ütközetet, de a csónakok és mentőtutajok, a hajó körül és a fedélzeti szerelvények összegörbült, kusza tömegében heverő roncsai arra utalnak, hogy mire a Sydney sorsát beteljesítette az éjszakai vihar, már nem nagyon maradt aki megpróbálta volna elhagyni a fedélzetet.

Képgaléria megtekintése (30 db kép)
Csónakroncs a Sydney fedélzetén

Képgaléria megtekintése (30 db kép)
Egy Carley mentőtutaj, amelyet már senki sem próbált vízre bocsátani

A Kormoran legénységének életben maradt tagjai, a háború hátralévő éveit ausztráliai fogolytáborokban töltötték, de a Sydney elsüllyesztésének hírére, odahaza hősként ünnepelték őket. Theodor Detmerst sorhajókaptánnyá léptették elő és megkapta a Vaskereszt Lovagkeresztjét, tisztjei mindannyian az elsőosztályú, a tengerészek a pedig a másodosztályú Vaskereszt kitüntetésben részesültek.

Detmers kapitány 1945. január 11 – én, 19 társával, egy hét hónapon keresztül ásott alagúton át szökést kísérelt meg a Dhurringile fogolytáborból. A szökevényeknek az volt a tervük, hogy eljutva a tengerpartra, megszereznek egy hajót és azzal megpróbálnak Indonéziába jutni, azonban az ausztrál hatóságok gyorsan elfogták őket és megszigorították őrizetüket. A kapitány holmijai között több feljegyzést és egy rejtjelezett jelentést találtak a Kormoran és a Sydney összecsapásáról amelyet egy német – angol szótárba írt. Ezeket a flotta elhárítói nagy érdeklődéssel fogadták, de nem sok újdonság derült ki belőlük a korábban tett vallomásokhoz képest. Detmers kapitány egészsége erősen megromlott és elfogása után hamarosan súlyos agyvérzés érte, amelyből nem épült fel sohasem teljesen, ezért miután 1947 februárjában társaival együtt hazatérhetett, nem léphetett az újonnan megalakuló Bundesmarine kötelékébe. ( ironikus módon, miközben a volt német hadifoglyok felszálltak az őket hazaszállító Orontes gőzös fedélzetére, a szemközti mólóhoz éppen a valódi Straat Malakka volt kikötve … ) 1950 – ben megnősült és a civil életben próbált boldogulni. Visszaemlékezéseit és a Kormoran működésének történetét megjelentette könyv formájában. 1976 – ban hunyt el 74 éves korában.

A Kormoran és a 2. világháború alatt bevetett német segédcirkálók jelentős pusztítást vittek végbe, a szövetségesek kereskedelmi hajói között, de idővel, néhány kivételével a Royal Navy cirkálói végeztek velük. A Kormoran az általa elfogott 11 hajóval csak a középmezőnybe tartozott közülük ( legeredményesebb a HSK 5 Pinguin volt, 32 elfogott hajóval ), de ennek ellenére neve legendássá vált, mert az egyetlen segédcirkáló volt, amely harcban legyőzött egy korszerű hadihajót.

Érdekes módon, a 2. világháború után, mind az NSZK, mind pedig az NDK haditengerészeténél szolgálatban állt Kormoran nevű hadihajó. A Bundesmarine kötelékében, 1959 és 1976 között Kormoran ( S28 ) néven egy Seeadler osztályú torpedónaszád, míg a Volksmarine 1961 és 1976 között Kormoran (874 ) néven egy szovjet gyártmányú Projekt 201 típusú, tengeralattjáró elhárító korvettet üzemeltetett.

Cikk: Nemes Ferenc

Ha tetszett a cikk, kövesse a
Háború Művészetét a Facebookon!
   MÁSOK ÍRTÁK
2016. 12. 07., 09:44

Tank nap Szlovákiában

Tank Nap Trenčianske Stankovce-ben, haditechnikai bemutatókkal. 2016. július.
2016. 12. 05., 16:22

A Tomcat nyomában

1976 szeptemberében Skócia közelében rendezték meg a Team Spirit ’76 tengeri hadgyakorlatot, amelynek a USS John F. Kennedy repülőgép-hordozó is részese volt.
2016. 11. 29., 11:51

Feltalálták a drónszelídítő puskát

Ahogy a drónok egyre elterjedtebbé válnak, úgy használják őket egyre többen bűncselekmények elkövetésére.
2016. 11. 25., 09:20

Bács-Kiskun megye katonásan teljesít a toborzásban

A katonai toborzás elmúlt másfél évtizede alkalmából szerveztek ünnepséget csütörtökön Kecskeméten, az egyetem GAMF Karán.

  JETfly Magazin

2016. december 7-én, helyi idő szerint este 6 óra körül az Egyesült Államok tengerészgyalogsága (USMC) elveszítette egyik Japánban állomásozó pilótáját és F/A-18 Hornet repülőgépét.