2016. 12. 04.
Barbara, Borbála
: 314 Ft   : 295 Ft Benzin: 339 Ft/l   Dízel: 352 Ft/l   Írjon nekünk HADITECHNIKA

RM Bartolomeo Colleoni – Hadvezér páncél nélkül

Art of WAR  |  2016-09-02 09:21:21

1940. július 19-én reggel, két olasz könnyűcirkáló hasította az Égei-tenger vizét.

Ferdinando Casardi altengernagy hadihajói, a Giovanni delle Bande Nere és a Bartolomeo Colleoni, hamarosan belefutottak a Royal Navy egyik járőröző rombolóflotillájába és tűzharcba bocsátkoztak egymással. Az olaszok a már szinte biztos győzelem tudatában óvatlanul, egy rögtönzött, de halálos csapdába futottak.

Képgaléria megtekintése (17 db kép)
A Bartolomeo Colleoni könnyűcirkáló ereje teljében . A félelmetes külső gyenge szerkezetet takart

A Duce hajóhada

Az Olasz Királyság 1861 – es létrejöttétől kezdve jelentős hadiflottát tartott fenn, az ország földrajzi elhelyezkedése, geopolitikai helyzete és nem elhanyagolható részben presztizsszempontok miatt, hiszen a hajóhad egy ország tekintélyének látványos demonstrációjára is alkalmas volt. A Regia Marina ( Királyi Haditengerészet ) pályafutása korántsem indult túl igéretesen, mivel már az első nagyobb megmérettetésen, az 1866 júliusában a porosz – osztrák - olasz háború során, Lissa szigete mellett vívott tengeri ütközetben, jelentős technikai és létszámfölénye ellenére, az alkalmatlan parancsnokok és a képzetlen tengerészek miatt csúfos vereséget szenvedett a Wilhelm von Tegetthoff admirális vezette, jóval gyengébb osztrák hadiflottától.

A századfordulót követően, az olyan tehetséges mérnököknek, mint Vittorio Cuniberti - a modern hadihajótervezés egyik úttörője - köszönhetően, jelentős technikai fejlődés következett be, de ennek ellenére az olasz flotta az 1.világháború idején nem igazán mutathatta meg mire képes és a fő ellenség, az Osztrák – Magyar Monarchia parti célpontjainak lövetésén kívül nagyrészt passzív maradt, mert legütőképesebb és legnagyobb egységeit a kikötőkben tartották, mivel a főparancsnokság túlságosan értékesnek tartotta őket ahhoz, hogy az osztrák-magyar tengeralattjárók torpedóinak áldozatául essenek. Így aztán az olasz flotta legnagyobb sikereit a nagy hírnévre szert tevő MAS ( Motoscafo Armato Silurante – felfegyverzett motoros gyorsnaszád ) torpedónaszádok érték el, amelyek egy váratlan rajtaütés során 1917. december 10 – én éjjel, elsüllyesztették az osztrák – magyar flotta régi típusú SMS Wien nevű csatahajóját Trieszt kikötőjében, majd 1918. június 10 – én a bevetésre induló, korszerű Szent István csatahajót.

A két háború közötti időszakban a Regia Marina fejlődését eleinte jelentősen befolyásolta a Washingtonban megkötött flottaegyezmény és Olaszország gazdasági nehézségei, de az 1922 – ben hatalomra került Benito Mussolini nagyhatalmi ábrándjainak kiteljesedésével a huszas évek második felétől megkezdődött, az addigra erősen elavulófélben lévő flotta modernizációja. Ekkor még a nemzetközi szerződések figyelembevételével és tiszteletben tartásával, egyelőre csak kisebb és közepes méretű hadihajók épültek. A Duce távlati elképzelései szerint a Földközi – tengert, a hajdani Római Birodalom mintájára, Olaszország Mare Nostrumává ( „a mi tengerünk” ) kellet tenni, viszont a területi terjeszkedéshez és a hódításhoz a szárazföldi és légierő mellett, jelentős tengeri haderőre is szükség volt, nem beszélve az anyaország hosszú partvonalának védelméről, az észak – afrikai gyarmatokkal való kapcsolttartásról, valamint a potenciális ellenfelek, a Brit Földközi – tengeri Flotta és a térségben fő ellenféllé előlépett francia haditengerészet ellensúlyozásáról. 

A harmincas években, a tengerészeti egyezmények lejártával aztán, a tengerészeti fegyverkezés egyre nagyobb léptékben és egyre nyíltabban folytatódott ( a régi csatahajók teljes felújítása és átépítése, új cirkáló és rombolótípusok hadrendbe állítása, stb. ), így a 2. világháború kitörésének idejére Olaszország a világ ötödik legnagyobb hadiflottáját mondhatta magáénak, 245 egységgel. ( 6 csatahajó, 21 nehéz és könnyűcirkáló, 52 romboló, 60 nagy torpedónaszád és 106 tengeralattjáró ) Ez az armada nagyságrendekkel nagyobb volt a rivális tengeri hatalmak, a térségben rendelkezésre álló erőinél, de a kép csalóka. 

Képgaléria megtekintése (17 db kép)
A taranto - i flottabázis impozáns látképe a két világháború közötti évekből

Az ebben az időben épített új, olasz hadihajók ugyan valóban korszerűnek és erős fegyverzetűnek számított, de bizonyos tekintetben nem állták a versenyt még a britek Földközi – tengeren állomásozó, modernizált 1. világháborús veteránjaival sem, mivel az újításoktól idegenkedő, konzervatív tengernagyok ellenállása miatt elmulasztottak számos fontos technikai fejlesztést, amelyek aztán erősen lerontották később a hajók harcértékét.

A Regia Marina hajói a háború elején, bár az olasz egyetemeken és a különböző vállalatoknál előremutató kutatások folytak az új elektronikai rendszerekkel kapcsolatban, mégsem rendelkeztek sem radarral, sem szonárral, annak ellenére, hogy például az ASDIC hanglokátort mind a britek, mind a fő ellenfélnek tartott franciák már a harmincas évek óta alkalmazták. Az olasz illetékesek ezt a hiányosságot sokáig nem tartották annyira jelentősnek, hogy lépéseket tegyenek az ügyben. Megnyugtatta őket az a tudat, hogy hadihajóik tüzérsége valóban világszínvonalú, rendkívül kifinomult célzó és tűzvezetőrendszerrel volt felszerelve, de később a harcok során kiderült, hogy mindez nem elég a korszerűbben felszerelt ellenséggel szemben.

További gondot jelentett, hogy a légierő gépei felett meglehetősen eljárt az idő, mivel az olasz repülőgépipar a harmincas évek végére jelentősen lemaradt technikailag a világ élvonalától. Nemsokkal korábban az olasz pilóták és repülőgépeik még rekordok sorát állították fel és döntötték meg, de ez az előny az évtized végére eltűnt. Az olasz katonai és tengerészeti repülőgépek többsége, a 2. világháború kitörésének idejére, néhány jól sikerült típus kivételével, nagyrészt elavult, régimódi konstrukció volt. Ráadásul, mivel a flottának nem voltak repülőgép – hordozói, az ezekről üzemeltethető típusok fejlesztését is csak hatalmas késéssel kezdték meg, mivel sem az Aquila ( az egykori SS Roma luxus óceánjáró ), sem a Sparviero ( a volt SS Augustus óceánjáró ) hordozók nem álltak hadrendbe, mivel mindegyiken elakadtak az építési munkálatok.

A papírcirkáló

A huszas évek második felétől kezdve, a francia haditengerészet egymás után hat új típusú, rendkívül ütőképes rombolóosztályt állított hadrendbe. ( Jaguar vagy Chacal, Aigle, Guepard, Vauquelin, La Fantasque vagy Malin, Mogador osztályok ) Ezek az inkább könnyűcirkálókra jellemző 130, majd később 138 mm – es, gyorstüzelő lövegekkel, 7 – 9 torpedóindító csővel felszerelt, szépvonalú, modern hadihajók, a rendkívüli 32 – 37 csomót ( 60 - 70 km/ óra ) meghaladó sebességre voltak képesek és ez komolyan nyugtalanította a Regia Marina vezetőit.

Képgaléria megtekintése (17 db kép)
Az egyik legnagyobb ellenfél , a Le Fantasque ( X101 ) nagyteljesítményű , francia torpedóromboló , a hajóosztály névadója

A növekvő francia fenyegetés hatására az olasz mérnökök tervezőasztalán két egészen kivételes képességű könnyűcirkáló osztály született, amelyek közül az első a Condottieri, a második pedig Capitani Romani osztályként váltak ismertté. ( azt meg kell jegyezni, hogy a Capitani Romani osztály kiváló teljesítménye ellenére, csekély szerepet játszott a földközi – tengeri harcokban, mivel a tervezett tizenkettőből mindössze három egység állt hadrendbe a 2. világháború folyamán, egyet pedig csak a háború után fejeztek be, miután éveket töltött a víz alatt ) A Condottieri osztály tizenkét hajója, a 2. világháború alatt az olasz haditengerészet könnyűcirkáló erőinek gerincét alkotta. Sajátos módon, bár az összes egységet mind ugyanabba az osztályba sorolják, ez megtévesztő, mivel 1928 és 1937 között az osztályon belül, öt sorozat készült ( ezeket mindig az első elkészült hajóról nevezték el ), amelyek a folyamatos fejlesztések és a tervek módosításai miatt, már alig hasonlítottak egymáshoz. Általános vélemény szerint mind közül legjobban, az utolsó, 1936 – ban épített Abruzzi csoport két egysége, a Luigi Savoia Duca Degli Abruzzi és a Giuseppe Garibaldi sikerült, amelyeknél végre nagyjából sikerült a sebességet, a védelmet és a fegyverzetet egyensúlyba hozni. Ezek a szép hajók, korábban épült féltestvéreik többségétől eltérően túlélték a 2. világháborút és számos modernizálás és átépítés után, csak a hetvenes évek elején selejtezték ki őket az olasz flotta kötelékéből.

Képgaléria megtekintése (17 db kép)
A Giuseppe Garibaldi könnyűcirkáló , a Condottieri osztály utolsó , egyben legjobb egysége

A Condottieri osztályt, amelynek egységeit híres olasz hadvezérekről nevezték el, alapvetően arra tervezték, hogy levadásszák a franciák gyors rombolóit, ezért általános tervezési sajátosságuk és jellemzőjük volt a nagy tűzerő és a méretükhöz képest kivételesen nagy sebesség. Természetesen ennek megvolt a maga meglehetősen súlyos ára, így a Condottieri osztályú cirkálók első sorozatai emiatt gyakorlatilag szinte csak jelképes védelemmel rendelkeztek. Mivel kisebb, hozzájuk hasonlóan páncélzat nélküli hadihajók ellen kívánták bevetni őket, a Regia Marina illetékesei úgy gondolták, hogy nincs is igazán szükségük rá, hiszen erősebb lövegeikkel, jóval az ellenfeleik lőtávolságán kívülről is elbánhattak volna velük. A koncepció másik része szerint, ha esetleg erősebb ellenféllel kerültek volna szembe, akkor jelentős sebességbeli fölényüket kihasználva könnyedén megléphettek előle, ahelyett, hogy a számukra nem sok jót ígérő közelharcba bonyolódnának vele. Ez elméletben rendkívül tetszetősen hangzott, de annyi bizonyos, hogy a Condottieri osztály egységein szolgáló tengerészek valószínűleg kevéssé voltak elragadtatva tőle, mivel akasztófahumorral, csak papírcirkálókként emlegették saját hajóikat. Mint később kiderült jogosan ….

A Bartolomeo Colleoni könnyűcirkáló, a Condottieri osztály első, négy egységből álló, úgynevezett Giussano csoportjának utolsóként befejezett egysége volt. Testvérhajóival az Alberico di Giussanoval, az Alberico di Barbianoval együtt az Ansaldo genovai üzemében, míg a Giovannni Della Bande Nere, Nápoly közelében az RC di Castellemare di Stabia hajógyárban készült 1928 és 1932 között.

A Colleoni, nevét a Velencei Köztársaság híres hadvezéréről kapta, aki a középkori Itália egyik legkiválóbb taktikusa és legbátrabb harcosa volt és akinek a gazdag kereskedőváros sokat köszönhetett. Nem véletlen hogy Velencében monumentális lovasszobrot állítottak emlékére, amelyet a kiváló reneszánsz művész, Verocchio készített.

Képgaléria megtekintése (17 db kép)
Bartolomeo Colleoni híres lovasszobra Velencében

A cirkáló gerincét 1928. június 21 – én fektették le, majd a hajótestet 1930. december 21 – én bocsátották vízre, végül 1932. február 10 – én nyilvánították befejezettnek és kezdhette meg a próbafutásokat.

Képgaléria megtekintése (17 db kép)
A Bartolomeo Colleoni könnyűcirkáló

169,3 méteres, karcsú törzsével, rendkívül kecses hadihajó volt, amelyet száguldásra terveztek, ezért a súlytakarékosság érdekében a hajótest kifejezetten könnyű szerkezetű volt és nem valami masszív. Teljes szerkezeti tömege mindössze 6571 tonna volt, de teljesen feltöltve, harcra készen sem érte el vízkiszorítása a 7000 tonnát. ( összesen 6954 tonna ) A hat olajtüzelésű kazánnal összekapcsolt két gőzturbina, amelyek egy – egy hajócsavart forgattak, összesen 95000 lóerő leadására voltak képesek. Az egyik próbamenet során a sebességet sikerült 42 csomóra ( kb. 78 km/ óra ) feltornászni, ami ebben a hajókategóriában rekordnak számított. Természetesen ezt a fantasztikus teljesítményt minimális terheléssel és teljesen nyugodt tengeren érték el, de a Condottieri osztály többi tagja teljesen feltöltve is képes volt legalább 37 csomós ( kb. 69 km/óra ) elérésére. Hatótávolsága, az optimálisnak tekintett 18 csomóval haladva, ugyan mindössze csak 7000 kilométer volt, de mivel a Földközi – tengeren zajló manőverekre szánták ez nem jelentett problémát.

A Colleoni felépítménye viszonylag csekély méretű volt és a hajótest elülső részére koncentrálódott. Magába foglalt egy erős négylábú árbocot, amelynek tetején helyezték el a központi lőelemképző tornyát. A hajóközépen lévő két nagy kémény mögött, egy elnyúló, alacsony, másodlagos felépítmény húzódott a nagyméretű acélárboccal, amely egyben emelődaruként is funkcionált, valamint a hátsó lövegtornyok tüzérségi távmérő berendezése. 

Beépített fegyverzete tekintélyes volt. A négy fő lövegtoronyba összesen nyolc, 152 mm - es gyorstüzelő löveget telepítettek, másodlagos fegyverzetként pedig hat darab, az olasz hadihajókon általánosan alkalmazott 100 mm – es löveget kapott, amelyeket kettesével, három, hátul nyitott lövegházba építettek. A másodlagos fegyverzetet a két kémény közötti részen, a fedélzet két szélén és egy középen álló, megemelt lövegplatformon helyezték el. A légitámadások ellen további nyolc darab, 37 mm- es gépágyút és ugyanennyi 13,2 mm – es Breda géppuskát szereltek fel. Kiegészítő fegyverzetként a hátsó kémény vonalában, a fedélzet két oldalán egy – egy pár, oldalar kifordítható, 533 mm – es torpedóvető cső szolgált. A Colleonit és testvérhajóit felszerelték két repülőgéppel is, ezek eleinte CANT 25AR típusú repülőcsónakok voltak, de később lecserélték őket a modernebb IMAM Ro. 43 típusú kétfedelű, kétüléses hidroplánokra. A kétüléses, elsősorban felderítésre szolgáló repülőgépek, a hajók előfedélzetén kiépített indítósínről, gőzkatapult segítségével indultak és egy összerakható, könnyű daru segítségével emelték őket a fedélzetre visszatérésük után. Használaton kívül, a fő felépítmény legalsó szintjén kialakított, tágas hangárban tárolták őket szétszerelve.

Képgaléria megtekintése (17 db kép)
Egy Ro.43 felderítő hidroplán a Zara nehézcirkáló orrfedélzetén

A tekintélyes megjelenésű Bartolomeo Colleoni és testvérhajói félelmetes hadihajóknak látszottak, de ez csak addig tartott, amíg nem kerültek szembe erősebb, vagy legalábbis hasonló képességű ellenféllel. Tökéletesen illett rájuk a papírcirkáló gúnynév, mivel a fedélzetet mindössze 20 mm – es, a hajótest oldalát pedig 24 mm – es páncéllemezek „védték”, de a lövegtornyok személyzeteinek is mindössze ennyivel kellett beérniük. Ez a páncélzatnak a legnagyobb jóindulattal is alig nevezhető védelem, még a gépágyúk lövedékei és a nagyobb repeszek ellen is alig volt hatásos, de egy másik hadihajó becsapódó gránátjainak végképp nem jelentett akadályt. Ilyenkor csak nagy sebességük jelentett reményt a túlélésre.

A Colleoni sikeres próbajáratai után, 1932 tavaszán állt szolgálatba, amely nagyrészt eseménytelenül, főleg járőrözéssel telt a Földközi – tengeren. 1938 – novemberében, a Raimondo Montecuccoli cirkáló kíséretében, a kínai Sanghajba hajózott és egészen a 2. világháború kitöréséig a Távol – Keleten állomásozott, ahonnan 1939. október 1 – én rendelték haza és október 28 – án érkezett haza Olaszországba.

Háború a Földközi - tengeren

Miután 1939. szeptember 1 – én kitört a 2. világháború, a hadműveletek sokáig nem érintették Európa déli területeit. Azonban 1940. tavaszán véget ért az úgynevezett furcsa háború időszaka, amelynek során a nyugati hatalmak hadat üzentek ugyan a Harmadik Birodalomnak, de érdemi szárazföldi hadműveletekre hónapokig nem került sor, csak az atlanti – óceánon zajlottak kisebb összecsapások. 

1940. május 10 – én a németek lerohanták Franciaországot és annak ellenére, hogy annak hadserege az egyik legerősebbnek számított a világon, az európai nagyhatalom alig egy hónap alatt katonailag összeomlott. Szomszédja szorult helyzetét kihasználva, Olaszország is belépett a háborúba és június 10 – én hadat üzent mind Franciaországnak, mind Nagy – Britanniának, majd az olasz haderő benyomult Dél – Franciaországba, hogy minél nagyobb területet kaparintson meg. Túlerejük ellenére azonban a június 24 – én aláírt fegyverszünetig csak csekély nagyságú területet tudtak elfoglalni, mivel a határvédelmi egységek visszaverték őket.

Négy nappal az olasz hadüzenet után, június 14 - én a francia flotta négy cirkálója és tizenegy rombolója megjelent az olasz partok előtt és ágyúzta a liguriai partvidéket, majd sértetlenül hazatért. A Regia Marina részéről csak néhány torpedónaszád szállt szembe velük de eredménytelenül. A francia és az olasz tengeri haderő ezután már nem csaphatott össze többé, mivel nemsokkal a fegyverszünet után, 1940. július 3 – án a britek a Katapult Hadművelet során csatahajóik ágyúival és repülőgépeik bombáival nagyrészt semlegesítették Gensoul admirális hadihajóit az észak – afrikai Mers–el-Kebir – nél.

Franciaország kiesése után az olasz haditengerészetnek csak egy számottevő riválisa maradt a térségben, a Brit Földközi – tengeri Flotta. Az Andrew Brown Cunningham admirális parancsoksága alatt álló erő négy modernizált, de régi csatahajóból ( Warspite, Malaya, Ramillies, Royal Sovereign ) az Eagle repülőgép – hordozóból, továbbá kilenc cirkálóból, huszonöt rombolóból és tíz tengeralattjáróból állt. Ez a flotta számszerűen elvileg jóval kisebb volt az olaszokénál, de ezt valamellyest ellensúlyozta a repülőgép – hordozó jelenléte, Cunningham harcias szelleme és a brit tengerészek jobb képzettsége, valamint hajóik erősebb felépítése és az olyan új eszközök alkalmazása, mint a radar és a szonár.

Az első komoly összecsapásra a két fél között először 1940. június 28 – án került sor, amikor az Észak – Afrikába erősítést szállító három régebbi típusú olasz rombolón, rajtaütött Tovey admirális öt cirkálója. Az olasz flotilla két hajója köszönhetően annak, hogy Enrico Baroni kapitány több mint két órán keresztül bátran feltartotta az ellenséget, sikeresen célba ért Tobruk kikötőjébe. Ennek azonban az Espero romboló, valamint 180 tengerész és Baroni kapitány élete volt az ára.

Nemsokkal később, július 9 – én Calabria partjainál egy ennél jóval nagyobb összecsapásra került sor amikor négy utánpótlással, üzemanyaggal és fegyverekkel megrakott, nagyméretű szállítóhajó indult Nápolyból ismét Tobrukba. A szállítóhajókat két csatahajóból, hat nehézcirkálóból, nyolc könnyűcirkálóból és tizenhat rombolóból álló jókora flottakötelék biztosította, Inigo Campioni admirális parancsnoksága alatt. Amikor a britek tudomást szereztek a konvojról, mindenképpen meg akarták semmisíteni, ezért Cunningham tengernagy az Eagle hordozót, három csatahajót, öt könnyűcirkálót és tizenkét rombolót küldött ellene. A kibontakozó csata során egyik fél sem tudott a másik fölé kerekedni és átütő sikert elérni, bár az olaszok a légierőt is bevették. Végül mindkét fél visszavonult és miután viszonylag csekély veszteségeket szenvedtek a britek és az olaszok is egyaránt győztesnek nyilvánították magukat. A csata tulajdonképpen döntetlen volt, de az olaszok szempontjából mindenképpen sikeresebb, mert mialatt zajlott az ütközet, a szállítóhajók sikeresen célbaértek rakományukkal.

Alig hallgattak el a hajóágyúk Calabria partjainál, a nyugalom nem tartott sokáig, mert alig tíz nappal később már az Égei – tengeren, Kréta közelében csaptak össze újra a Royal Navy és a Regia Marina hadihajói.

Rögtönzött csapda

1940. július közepén az Isztambulban tevékenykedő olasz hírszerzők két Kréta közelében elhaladó brit konvojról szerezetek tudomást és erről azonnal értesítették az olasz flotta főparancsnokságát. A jelentés nyomán hamarosan parancs érkezett a líbiai Tripoliban állomásozó 2. Cirkálóosztály ( az egység a Bartolomeo Colleoniból és testvérhajóiból állt ) parancsnokának, Ferdinando Casardi altengernagynak, hogy fogja el, vagy semmisítse meg a brit teherhajókat, majd ezután hajózzon az Égei – tenger déli részén, olasz kézen lévő Dodekanészosz szigetcsoport Leros nevű szigetén kiépített támaszpontra.

Képgaléria megtekintése (17 db kép)
A Giovanni della Bande Nere könnyűcirkáló Casardi ellentengernagy zászlóshajója

Casardi az akcióra zászlóshajójával a Giovanni delle Bande Nere könnyűcirkálóval indult, kísérőnek annak testvérhajóját a Bartolomeo Colleonit választotta. Úgy gondolta, hogy gyors, nagy tűzerejű cirkálói rombolókíséret nélkül is megállják majd a helyüket, amennyiben harcra kerülne sor. Indulás előtt a térségért felelős Égei Katonai Parancsnokságtól, légifelderítést kért a várható útvonalára, nehogy váratlanul erősebb brit egységekbe fussanak. A két cirkáló este 21 órakor futott ki Tripoliból és kényelmes, 25 csomós sebességgel, az esetleg a közelben ólálkodó tengeralattjárók dolgát megnehezítve cikkcakkolva haladt úticélja felé. A következő nap teljesen nyugodtan, eseménytelenül telt. A Rodosz szigetéről, felderítésre kiküldött járőrhidroplánok végigkutatták a számukra kijelölt területeket, de nem vették észre azt a hat brit hadihajót, amelyek aznap, 18 – án reggel indultak Alexandriából, hogy az Égei - tengeren járőrözzenek és megtisztítsák a tengeralattjáróktól a konvojok útvonalát.

A brit kötelék két részre vált, a nagyobbik, négy rombolóból álló 2. Romboló Flotilla, Hugh St. Lawrence Nicolson fregattkapitány parancsnoksága alatt, Krétától északra járőrözött. Nicolson zászlóshajója a HMS Hyperion H osztályú romboló volt, kísérője két testvérhajója a HMS Hero és a HMS Hasty, valamint az I osztályú HMS Ilex. Az 1890 tonnás H osztályú rombolók a Royal Navy újabb típusú, könnyű hadihajói közé tartoztak. Fegyverzetük az általánosnak számító, négy darab 120 mm – es lövegből, két négycsövű, 533 mm - es torpedóvetőből, valamint légvédelmi géppuskákból állt. Az I osztályú HMS Ilex mindössze annyiban tért el tőlük, hogy nyolc helyett tíz torpedóvetővel szerelték fel ( két ötcsöves indító ).

Képgaléria megtekintése (17 db kép)
A HMS Hyperion ( H97 ) H osztályú romboló

Az Alexandriából induló brit flotilla másik két hajója az Athén előterében elhelyezkedő tengerszakaszon járőrözött. Az egyik az ugyancsak H osztályú HMS Havock romboló volt, a másik egység azonban jóval nagyobb, a Királyi Ausztrál Haditengerészet HMAS Sydney nevű könnyűcirkálója.

Képgaléria megtekintése (17 db kép)
A HMAS Sydney könnnyűcirkáló

A Sydney lényegében még új hajó volt, de már átesett a tűzkeresztségen, amikor a június 28 – án vívott kisebb ütközetben elsüllyesztette az Espero rombolót és ott volt a Calabriánál vívott csatában is. A Swan Hunter & Wigham Richardson Limited építette a Leander osztály egyik tagjaként, eredetileg a Royal Navy részére HMS Phaeton néven, de 1934 - ben az ausztrál kormány flottafejlesztési programjának keretében megvásárolta és 1935 – ben már HMAS Sydney néven, ausztrál zászló alatt állt szolgálatba. A Sydney paramétereit és fegyverzetét tekintve alig tért el a Colleonitól és testvérhajóitól. 6830 tonnás vízkiszorításával és 171 méteres hosszával méretre közel egyformák voltak, akárcsak fegyverzetük nagyrészét tekintve. A Sydney négy fő lövegtornyába is nyolc darab 152 mm – es löveget építettek és rendelkezett további nyolc darab, az olasz hajókon rendszeresített 100 mm - ekhez nagyon hasonló, 102 mm – es ágyúval is, valamint három 12 mm – es és tizenkét 7,6 m – es, meglehetősen régi típusú Lewis géppuskával légvédelmi célra. Viszont eltérően jövendő ellenfeleitől nem négy, hanem nyolc torpedóvetővel szerelték fel és ami a legfontosabb, oldalaira 76 mm – es páncélövet kapott, valamint a lőszerraktárakat is 51 mm – es páncélzattal látták el. Erősebb védelme és gyengébb gépei miatt a Sydney sebessége valamivel alacsonyabb volt az olasz cirkálókénál, de így is képes volt elérni a 32,5 csomót ( kb. 60 km/óra).

1940. július 19 – én reggel 7 óra 30 körül, a brit hajókon éppen a reggelihez készülődtek, amikor a Hyperion egyik őrszeme észrevette a sűrű reggeli párából kísértetként előbukkanó, világosszürkére festett olasz cirkálókat. Valószínűleg az olaszokat ugyanígy meglepte a britek feltűnése, mivel a leghalványabb fogalmuk sem volt ellenséges erők jelenlétéről a környéken. Casardi admirális ugyan fel akarta küldeni Ro. 43 – as felderítő hidroplánjait, de a kedvezőtlen reggeli időjárás miatt végül letett erről a szándékáról és ez később nagy hibának bizonyult.

Képgaléria megtekintése (17 db kép)
John Collins ,a HMAS Sydney egykori parancsnoka

Nicolson parancsnok a az ellenség feltűnésének hírére azonnal harci riadót rendelt el és segélykérő rádióüzenetet küldött a tőlük alig 64 kilométerre, északkeletre tartózkodó másik két brit hajónak. A Sydney – n vették az üzenetet és John Collins kapitány azonnal délnyugat felé fordította hajóit, de a kötelező rádiócsend miatt ő nem küldött választ így a Hyperion fedélzetén csak remélhették, hogy úton van a segítség. Arra ugyanis nagy szükség volt, mert az olaszok már több mint 18000 méterről tüzet nyitottak kihasználva az ő 152 mm – es ágyúik jóval nagyobb hatótávolságát és azt, hogy a rombolók 120 mm – es lövegei ilyen messziről még nem árthattak nekik. Casardi nem akarta kiengedni a kezéből a csábító zsákmányt jelentő négy brit könnyű hadihajót, amelyekről úgy vélte, hogy nagy tűzerejű lövegeivel könnyedén elbánhat velük, de azért biztos ami biztos alapon, légi támogatást is kért Rodoszról. Mivel azonban időbe tellett, amíg a riadóztatott bombázók a helyszínre értek, üldözőbe vette az ellenséget és megkezdődött a hajsza. A rombolók északkelet felé kanyarodtak, hogy Nicolson reményei szerint a Sydney ágyúi elé csalogassák a két olasz hadihajót, amelyekről jól tudta, hogy könnyedén ronccsá lőhetik egész flotilláját, ha nem lesz szerencséjük. A H és az I osztályú rombolók viszonylag gyorsak voltak, elvileg akár a 36 csomós ( kb. 67 km/óra) sebességet is elérhették, de ezt ritkán használták ki, mert gépeiket alaposan igénybe vette és csökkentette élettartamukat.

A brit hajók alaposan túlterhelt gőzturbinái sivítottak, a hajótestek rázkódtak, ahogy vadul manőverezve próbálták elkerülni a folyamatosan tüzelő olasz cirkálók egyre közelebb becsapódó gránátjait. Szerencsére egyetlen találatot sem értek el, mert gátolta őket a pontos célzásban a rombolók vastag, fekete álcázó füstfüggönye, a csak lassan felszálló pára és a tenger hullámai. Ráadásul Nicolson megpróbált visszavágni a rendkívül magabiztos ellenfeleknek ágyúival és torpedók kilövésével, mert ha nem is értek el találatot, de sikerült éles kitérő manőverekre kényszeríteni őket. 

Egy órányi üldözés után, 8 óra 29 körül hirtelen új szereplők tűntek fel a színen. Ekkorra a brit és az olasz hajók már a Kréta szigetének északnyugati partvidékéből hosszan kinyúló Spada fok közelében jártak. Amikor a párából hirtelen előbukkanó Sydney első sortüze a Bande Nere közvetlen közelében csapódott be, Casardi admirális rájött hogy cirkálói harapófogóba kerültek és üldözőből egyszerre üldözötté váltak. A hirtelen túlerőbe került ellenség elkezdte a menekülési útvonalak lezárását. A rögtönzött csapda kezdett bezárulni.

A Sydney következő sortüze már pontos volt és eltalálta a Bande Nere – t. Az egyik gránát romba döntötte a hidroplánhangárt, a másik átszakítva az orrfedélzet vékony lemezeit a hajó belsejében robbant megölve négy és megsebesítve egy embert. Ezektől a sérülésektől azonban az olasz zászlóshajó még csak le sem lassult, a mögötte haladó Colleoni azonban már nem volt ilyen szerencsés. A Sydney sortüzei annak ellenére, hogy ágyútüzét meg kellett osztania két ellenfél között, meglehetősen hatékonynak bizonyultak és gránátjainak egyike előbb működésképtelenné tette a Colleoni kormányművét, aztán egy másik bevágódva az elülső, szélesebb kémény és a felépítmény közötti szűk résbe teljesen szétrombolta a kazánházat. A hatalmas, tépett szélű kráterből, olajos, feketésbarna, az elszökő gőzzel összekeveredett füstoszlop tört elő. A telitalálat nyomán a kazánház személyzetének nagyrésze meghalt, vagy súlyosan megsebesült. Szétszakadtak az üzemanyag és a gőzvezetékek, szétroncsolódtak az olajkazánok füstelvezető csövei, a szétömlő fűtőolaj begyulladt, mert tönkrement az oltórendszer és a kitört káoszt tovább fokozta a hirtelen beállt sötétség is, mert a generátorok is használhatatlanná váltak és megszűnt a világítás. Azonban nemcsak a lámpák aludtak ki, hanem leálltak a füstelszívó ventillátorok is, megszűnt a szellőzés. Az életben maradt tengerészek a füsttől és a gázoktól fulladozva, egymást taposva próbáltak a fedélzetre jutni. Elektromos áram híján az eddig vadul tüzelő 152 mm – es ágyúk is elhallgattak, mert a lövegtornyok rendszerei mind működésképtelenné váltak. Nem lehetett többé forgatni őket és leálltak a lőszerliftek is. A súlyosan sérült cirkáló hajócsavarjai néhány utolsót fordultak és egy darabig még vitte előre hatalmas lendülete, aztán egyre lassult, majd végleg megállt. Casardi admirális látva a füstöt okádó, majd egyre inkább lemaradó Colleonit, egy rövid ideig habozott, hogy mellette maradjon és megpróbálja valahogy megvédeni, de gyorsan belátta, hogy másik hajójának vége és nem segíthet rajta, így gyorsan délnyugat felé fordította a Bande Nere – t és teljes gőzzel Észak – Afrika partjai felé iramodott. A Colleoni legénysége ezek után magára volt utalva. 

Collins kapitány nem akarta futni hagyni a menekülő olasz zászlóshajót és a HMS Hero kíséretében utánaeredt, de nem tudta utolérni annak ellenére sem, hogy egy újabb, ezúttal a Bande Nere gépházát ért találat nyomán az hirtelen lassulni kezdett. A kétségbeesett olaszok azonban gyorsan elhárították a kárt, így a cirkáló egérutat nyert, sőt még a Sydney - t is sikerült – igaz jelentéktelenül – megrongálnia, amikor annak egyik kéményén egy jókora lyukat ütött az egyik 152 mm – es gránátja. Collins csak közel egy óra múltán hagyott fel az üldözéssel, amikor belátta hajója nem elég gyors, hogy utolérje a menekülő olaszt, ráadásul a lőszerkészlete is alaposan megfogyatkozott, így kísérőjével Alexandria felé vette az irányt. 

Képgaléria megtekintése (17 db kép)
A vidám ausztrál tengerészek és a Bande Nere lövedéke által ütött jókora lyuk a Sydney kéményén

Mialatt a Sydney a menekülő Bande Nere – t kergette, a lebénult Colleoni kivégzése Nicolson parancsnok rombolóira maradt. Bár a hajó egyhelyben állt és így könnyű célpontot nyújtott, az olasz tengerészek nem adták meg magukat, hanem bátran harcolva, a még használható 100 mm – es ikerlövegekkel és a légvédelmi fegyverekkel próbálták távoltartani hajójuktól a rájuk támadó briteket amíg csak lehetett. Nem sok sikerrel.

Képgaléria megtekintése (17 db kép)
Az égő és süllyedő Colleoni leszakadt orr résszel

Képgaléria megtekintése (17 db kép)
A Colleoni utolsó pillanatai

Nicolson nem akart hosszantartó csatározásba bonyolódni, mert tisztában volt vele, hogy bármikor olasz repülőgépek jelenhetnek meg, ezért a Hyperion és az Ilex torpedókat indított a Colleonira, megadva neki a kegyelemdöfést. Az egyik a cirkáló elülső részét érte az egyes számú torony előtt és a robbanás ereje leszakította az orrát. A levált hajóorr pillanatok alatt elmerült, a helyén maradt óriási, tátongó nyíláson pedig akadálytalanul zúdult be a tengervíz. A könnyűcirkáló haláltusája gyors volt és drámai, még fél óráig sem tartott. A megcsonkult hajótest jobbra dőlt, de mielőtt végleg elnyelte volna tenger, még egy pusztító robbanás tépte fel a bal oldalát középtájon. Alig 9 kilométerre a Spada foktól nyugatra, a karcsú olasz cirkáló eltűnt a mélyben, a tenger felszínén csak törmelék, roncsdarabok, rengeteg kiömlött olaj és több mint 500 hajótörött maradt utána. A brit rombolók a következő órákat azzal töltötték, hogy az összes túlélőt kimentették a tengerből, amely szerencsére ekkorra már teljesen nyugodttá vált. A mentési munkálatok kellős közepén, kissé megkésve ugyan, de megjelent a Casardi admirális által kért légi támogatás, egy Savoia-Marchetti SM. 81 Pipistrello ( denevér ) típusú hárommotoros bombázókból álló kötelék. Az olasz repülőgépek több hullámban támadva, bombáikat az éppen az ő bajtársaikat mentő brit hajókra szórták, de annak ellenére, hogy ekkorra az idő már tiszta és napos volt, rendkívül pontatlanul. Csak az egyiknek sikerült eltalálnia véletlenül a Havoc gépházát, a bomba azonban nem robbant fel, így csak minimális kár keletkezett.

Képgaléria megtekintése (17 db kép)
Savoia-Marcetti SM.81 Pipistrello közepes bombázó

Bár a bombázás időlegesen megzavarta a mentést, így is 525 olasz tengerész élte túl a Colleoni pusztulását, de 121 - en odavesztek. Amikor már egyetlen túlélőt sem találtak a 2. Torpedóromboló Flotilla is visszaindult Alexandriába, ahol olyan ünneplés fogadta őket az időközben szintén befutó Sydney –vel és a Hero – val együtt, mintha nem egyetlen ellenséges hadihajót, hanem az egész olasz flottát süllyesztették volna el. Nicolson parancsnok és számos embere a következő napokban megkapta a Kiváló Szolgálatért Érdemérmet, John Collins kapitány a Sydney parancsnoka pedig a Bath Rend parancsnoki fokozatát VI. György királytól. Az ünneplést beárnyékolta, hogy Umberto Novaro kapitány a Colleoni fogságba esett parancsnoka néhány nappal később belehalt súlyos sérüléseibe az egyik kórházhajó fedélzetén. Testét teljes katonai tiszteletadás mellett helyezték végső nyugalomra. A temetésen a Sydney tisztjei és Collins kapitány vitték bátor ellenfelük koporsóját.

A történetnek azonban még nem volt vége, mivel az egérutat nyert Bande Nere elpusztításáról a Földközi – tengeri Flotta parancsnokságán még nem tettek le. Mivel azt feltételezték, hogy valószínűleg Tobrukba menekült, a HMS Warspite csatahajó egyik felderítő hidroplánját küldték a kikötő fölé. A gép azonban nem tért vissza, mert lelőtte az olasz légelhárítás és két fős személyzete fogságba esett. A gép elvesztéséből a flotta parancsnokságán azt a téves következtetést vonták le, hogy Casardi hajója valóban Tobrukban van, ezért másnap, július 20 – án a HMS Eagle repülőgép – hordozó fedélzetéről Swordfish torpedóvető gépeket küldtek az elpusztítására. A Bande Nere valójában a nyugatabbra fekvő Bengázi kikötőjében keresett menedéket, így amikor a kétfedelű gépek lecsaptak a tobruki kikötőre, a cirkálót sehol sem találták, de hogy mégse távozzanak dolgukvégezetlenül torpedóikat az ott horgonyzó régebbi típusú Nembo és Ostro nevű rombolókra indították, amelyek a telitalálatok nyomán azonnal elsüllyedtek. A spada foki csata valójában csak most ért véget igazán.

Cape Spada után

A Bartolomeo Colleoni az első nagyobb méretű olasz hadihajó volt, amelyet a Regia Marina elvesztett a Földközi - tengeren vívott harcok során. A Spada foknál vívott csata ugyan nem tartozott a legnagyobb ütközetek közé, de annyit sikerült elérni vele, hogy Görögország 1940 októberi megtámadásáig, a Royal Navy ellenőrizte az Égei - tenger térségét. A britek természetesen végleg ki akarták iktatni a Regia Marina folyamatos fenyegetést jelentő, legnagyobb harcértékű egységeit, ezért 1940. november 11 – én este rajtaütöttek a tarantoi haditengerészeti bázison, ahol az olasz flotta fő erői állomásoztak. A minimális veszteséggel végrehajtott akció során, a Swordfish torpedóvető repülőgépek elsüllyesztettek egy csatahajót, megrongáltak két másikat, továbbá egy nehézcirkálót és két rombolót, valamint károkat is okoztak a kikötői létesítményekben. A támadás súlyosan érintette a Regia Marina - t, de nem volt totálisan megsemmisítő erejű, mivel a sérült hajókat az elsüllyesztett Conte di Cavour kivételével hónapokig tartó munkával ugyan, de sikeresen kijavították és a britek csak azt érték el, hogy az olaszok hadihajóikat más, védettebb kikötőkbe csoportosították át és Taranto hadászati jelentősége alaposan lecsökkent. 

A támaszpontot ért légicsapás az Afrikában harcoló olasz – német csapatoknak utánpótlást szállító konvojokat kevésbé érintette mint várták, mivel ezek kíséretét főleg a könnyebb hadihajók látták el, ezért a Regia Marina cirkálói és rombolói, a létfontosságú hadianyagot szállító teherhajók megvédéséért vívott egymást követő konvojcsatákban súlyos veszteségeket szenvedtek. Csak a Condottieri osztályból hat egység pusztult el a harcok során és rajtuk kívül még sok más olasz hajó végezte a Földközi – tenger mélyén.

A Colleoni három megmaradt testvérhajója sem érte meg 1942 nyarát. Közülük utolsóként a Giovanni delle Bande Nere – t érte utol a végzet, amikor 1942. április 1 – én, kb. 20 kilométerre Stromboli vulkanikus szigetétől, megtorpedózta a HMS Urge brit tengeralattjáró. Ezúttal nem sikerült elmenekülnie ….

Mire 1943 májusában az utolsó német és olasz csapatok is megadták magukat Észak – Afrikában, az olasz hadiflotta nagyrészét a kikötőkbe kényszerítette a krónikussá vált üzemanyaghiány, de arra még sokáig jó volt ezek után is, hogy jelentős brit tengeri haderőt kössön le, amelyre pedig nagy szükség lett volna más tengeri hadszíntereken. Végül a Regia Marina egységei, 1943. szeptember 9 – én, egyidőben a szövetségesek Appennini – félszigeten végrehajtott partraszállásával átszöktek a szövetségesekhez. A németek sikertelenül próbálták megakadályozni az átállást, pedig a legújabb FX 1400, vagyis a Fritz X típusú rádióvezérlésű siklóbombákkal támadták meg a menekülő flottaköteléket, de csak Carlo Bergamini admirális, a flottaparancsnok zászlóshajóját, a Roma csatahajót sikerült elsüllyeszteniük ( Bergamini a legénység nagyrészével együtt hősi halált halt ) és testvérhajóját az Italia – t megrongálniuk. A többi olasz hadihajó szerencsésen elérte a szövetségesek kezén lévő kikötőket.

A Spada foknál vívott csata a HMAS Sydney cirkálót egycsapásra híressé tette és a napjainkban is a leghíresebb ausztrál hadihajó, bár inkább későbbi tragikus sorsa miatt. Az elkövetkező hónapok során újabb akciókban vett részt a Földközi – tengeren, majd 1941 januárjában hazavezényelték Ausztráliába. 1941. február 27 – én John Collins átadta a Sydney parancsnokságát utódjának, Joseph Burnett kapitánynak. Collins kapitány karrierje gyorsan felívelt és különböző parancsnoki beosztásokban harcolta végig a 2. világháborút a távol – keleti hadszíntéren és a Csendes – óceánon. 1955 – ben altengernagyként vonult nyugállományba, de ezután is fontos kormányzati pozíciókat töltött be. 1989 – ben hunyt el 90 éves korában.

Képgaléria megtekintése (17 db kép)
A HMAS Sydney főtisztjei a kitüntetésik átvétele után , Ausztráliába történt visszatérésük után 1941 elején . Középen John Collins kapitány a cirkáló parancsnoka

Egykori hajója további pályafutása rövid volt, de elegendő ahhoz, hogy idővel legendává váljon. Miután kijavították, Fremantle kikötője lett a Sydney új állomáshelye Ausztrália délnyugati partvidékén és innen kiindulva végezte konvojkísérő és járőrözési feladatait az Indiai - óceánon, egészen 1941. november 19 – ig, amikor balszerencséjére összetalálkozott egy gyanúsan viselkedő, jókora teherhajóval. A mai napig rejtély miért, de Burnett kapitány óvatlanul, túlságosan közel merészkedett a furcsa hajóhoz, amely miután nem tudta igazolni a származási helyét, váratlanul tüzet nyitott rá, mivel valójában a Kormoran nevű német segédcirkáló volt ( egy felfegyverzett kereskedelmi hajó ). A kibontakozó heves tűzharc nyomán, mindkét fél végzetes sérüléseket szenvedett és elsüllyedt, de csak a Kormoran tengerészeinek egy része élte túl a csatát, így évtizedekig nagyon kevés információ állt rendelkezésre a Sydney és 645 főnyi legénységének végső nyughelyéről.

A Spada foknál vívott csata győztesének roncsát, végül Nyugat - Ausztrália partvidékének közelében, Steep Pointtól nyugatra, 190 kilométerre találták meg 2470 méter mélységben, alig 27 kilométerre a Kormoran maradványaitól, 2008. márciusában. 

Képgaléria megtekintése (17 db kép)
Az X jelzésű hátsó lövegtorony , a Sydney több mint 2400 méter mélységben fekvő roncsán

Cikk: Nemes Ferenc

Ha tetszett a cikk, kövesse a
Háború Művészetét a Facebookon!
   MÁSOK ÍRTÁK
2016. 11. 29., 11:51

Feltalálták a drónszelídítő puskát

Ahogy a drónok egyre elterjedtebbé válnak, úgy használják őket egyre többen bűncselekmények elkövetésére.
2016. 11. 25., 09:20

Bács-Kiskun megye katonásan teljesít a toborzásban

A katonai toborzás elmúlt másfél évtizede alkalmából szerveztek ünnepséget csütörtökön Kecskeméten, az egyetem GAMF Karán.
2016. 11. 21., 09:36

A képességnövekedés korszaka kezdődik

NFIU: fontos lépés a szövetségesi elkötelezettség terén.
2016. 11. 18., 09:34

Katonai temető - Solymár

Budapesttől alig 15 kilométerre, Solymár közelében helyezkedik el a brit katonai temető, 211 katona végső nyughelye, akik a Royal Air Force Magyarország fölött lelőtt bombázóin vesztették életüket 1944-ben.

  JETfly Magazin

A szovjet történelemben kevés az olyan család, amely akkora hatással lett volna a történelemre, mint a Mikojan család generációi. A közelmúltban elhunyt Ivan Mikojanra emlékezünk az alábbi összeállítással.