2016. 12. 09. péntek
Natália
: 314 Ft   : 290 Ft Benzin: 352 Ft/l   Dízel: 365 Ft/l   Írjon nekünk HADITECHNIKA

SMS Erzherzog Ferdinand Max – Teljes gőzzel

Art of WAR  |  2016-06-01 16:17:54

1866 nyarán Ausztria hadban állt korábbi szövetségesével, Poroszországgal és a mindössze alig néhány évvel korábban, Itália egyesítésével létrejött, Olasz Királysággal.

A Benedek Lajos táborszernagy vezette osztrák csapatok, július 3-án súlyos vereséget szenvedtek a csehországi Königgrätz-nél a poroszoktól, emiatt Bécs védelmére mozgósították szinte az összes rendelkezésre álló haderőt. Ferenc József birodalmának dalmáciai partvidékét, a rosszul felszerelt és gyenge Császári-Királyi Haditengerészetnek kellett megvédenie, a számbelileg és tűzerő tekintetében is jelentős fölényben lévő, korszerű hajókkal rendelkező olaszok fenyegető inváziójától. Úgy tűnt, hogy a szárazföldi után hamarosan, a tengeren is súlyos vereség vár a császár haderejére, azonban végül minden másképpen alakult.

A lissa - i csata 1866. július 20 - án ( Alexander Kircher festménye )

Őfelsége hadihajói

A Habsburg dinasztia által uralt Osztrák Császárság társországaival, Magyarországgal és Csehországgal mindig is elsősorban szárazföldi nagyhatalomnak számított, bár rendelkezett tengeri határral is a horvát és a dalmáciai partvidéken. A Birodalom földrajzi helyzetéből adódóan a szárazföldi hadsereg igényei mindig előnyt élveztek a katonai kiadások terén. A lényegében csak a 18. század vége óta létező hadiflotta fenntartását, amely viszonylag csekély számú és elavult hajóival hosszú ideig, leginkább csak a parti őrség szerepét töltötte be, a bécsi kormány csak amolyan szükséges rossznak tekintette és a maradék elvet érvényesítve meglehetősen keveset fordított rá. A Császári – Királyi Haditengerészet ( 1889 – től változik neve Császári és Királyi, Haditengerészetre, ami apróságnak tűnik, de alkotmányjogi szempontból volt akkoriban lényeges változás ) amelynek vezényleti nyelve az olasz volt, személyi állománya nemzetiségi szempontból meglehetősen vegyes képet mutatott. Legtöbben az Adriai – tenger dalmáciai partvidékének lakosságából származtak, de rajtuk kívül olaszok, horvátok, osztrákok és magyarok is szolgáltak soraiban.
A Császári - Királyi Haditengerészet működésben akkor következett be jelentős változás, amikor 1854 – ben I. Ferenc József császár, akkor mindössze 22 éves, legidősebb öccsét nevezte ki a haditengerészet élére.

Habsburg Ferdinánd Miksa főherceg ( 1832 - 1867 ) flottaparancsnok , majd 1863 és 1867 között Mexikó császára

Ferdinánd Miksa főherceg fiatal kora ellenére jó választásnak bizonyult a posztra, mivel széles látókörű, rendkívül művelt és jó szervező volt. ( a közvélekedés szerint sokkal értelmesebb, mint bátyja a császár ) Lelkes amatőr botanikus volt és mivel kapott tengerészeti kiképzést is, rajongott a tengerhajózásért és a hajókért. Főparancsnoki évei alatt, több hosszú tengeri utazást is tett a flotta hajóin és egészen Brazíliáig sikerült eljutnia. Útjai során kitanulta a navigáció tudományát és meglehetősen tehetségesnek bizonyult benne.

Befolyásának köszönhetően, jelentős technikai fejlesztések indultak el és számos új, modern hadihajóval gyarapodott a flotta. Neki köszönhető, hogy a Császári - Királyi Haditengerészet Európában az elsők között rendszeresített páncélozott hadihajókat ( SMS Drache és SMS Salamander páncélfregattok ). Tevékenységének egyik legnagyobb eredményeként elkezdődött a trieszti hadikikötő kiépítése és a hajógyár bővítése, amelyek egészen az 1. világháború végéig az 1867 – ben létrejött Osztrák – Magyar Monarchia legfontosabb haditengerészeti létesítményei közé tartoztak. Miksa 1857 – től két évig a Lombard – Velencei Királyság kormányzója volt flottaparancsnoki rangját megtartva, de miután a császár nem értett egyet, az öccse által gyakorolt, szerinte túlságosan szabadelvű kormányzati elvekkel 1859 – ben le kellett mondania tisztségéről és ezután visszavonult feleségével a Trieszt mellett álló, általa építtetett gyönyörű, Miramare kastélyba.

Miksa annak ellenére, hogy valóban sokkal tehetségesebb volt, egész addigi pályafutása során bátyja, az uralkodó árnyékában volt kénytelen élni és ez valószínűleg hozzájárult személyes tragédiájához. Némi hezitálás után, 1863 tavaszán elfogadta Mexikó császári trónját ( flottaparancsnoki tisztét unokaöccse, Lajos Lipót főherceg vett át ) és ezzel belekeveredett III. Napóleon francia császár, kétes kimenetelű világpolitikai játszmájába. A káoszba süllyedt Mexikóban, Miksa igyekezett jó és felvilágosult uralkodó lenni, de ez abban a zűrzavaros helyzetben sajnos nem volt elég. Végül az őt trónra ültető franciák, mivel megrettentek az időközben véget ért polgárháború után talpra álló USA esetleges katonai beavatkozásától, kénytelenek voltak kivonulni az országból és Miksát, aki nem volt hajlandó velük együtt távozni, magára hagyták. Miksa végül Queretaro – ban árulás következtében,

Benito Juarez köztársasági elnök katonáinak fogságába esett és 1867. június 19 – én két tábornokával együtt kivégezték. ( Sarolta császárné elméje a tragédia következtében megzavarodott és soha többé nem épült fel, bár hat évtizeddel túlélte férjét )

Itália egyesítése után, új fenyegetés jelent meg az Adriai – tenger térségében, az Olasz Királyság, amely hatalmas összegeket fordított hadseregének és flottájának fejlesztésre. Az osztrák kormány kénytelen volt reagálni a megváltozott katonapolitikai helyzetre és ha nem is szívesen, de több pénzt áldozni a flotta korszerűsítésére, amely akkor még mindig többségében, az addigra már elavultnak számító, hagyományos faépítésű hadihajókból állt.

A flotta modernizációjának jegyében kezdték építeni az Erzherzog Ferdinand Max osztály két egységét, amelyeket a korszak legkiválóbb osztrák hajómérnöke Jozef von Romako tervezett. Az osztály első tagja Ferdinánd Miksa főhercegről, a flotta egykori főparancsnokáról, testvérhajója pedig az uralkodói dinasztiáról kapta nevét. A két 5130 tonnás vízkiszorítású páncélfregatt, a szerkezetileg még döntően fából készült, de kovácsoltvas páncéllal borított vérteshajók közé tartozott, amelyek átmenetnek számítottak a hagyományos fa és az új, már teljesen fémépítésű típusok között. A két egységet 1863 tavaszán kezdték építeni Triesztben a Stabilimento Tecnico Triestino hajógyárban, meglehetősen lassan, ezért amikor az 1866 – ban kitört osztrák – porosz – olasz háború még mindig nem voltak teljesen készen és rohammunkában kellett befejezni őket.

Az SMS Erzherzog Ferdinand Max páncélfregatt

Az új hadihajók nem voltak túlságosan szépnek mondhatók, mivel tervezésükkor az esztétika sokadrangú tényezőnek számított. Törzsük 83,75 méteres hosszával és 15,96 méteres legnagyobb szélességével meglehetősen vaskos volt és ezt a benyomást tovább erősítette magas, feketére mázolt oldaluk. A két páncélfregatt legjellegzetesebb vonása, előreugró, masszív orrtőkéjük volt, amelyet döfőorros támadás végrehajtásához alakítottak ki. Páncélzatként 87 és 123 mm közötti vastagságú kovácsoltvas lemezeket erősítettek törzsük vízvonal feletti részére, amelyek védelmet nyújtottak a korabeli tüzérségi lövedékek többsége ellen.

Az osztály hajóiba egy - egy 2925 lóerős, fekvőhengeres gőzgépet építettek, amelyek négyszárnyú hajócsavart forgattak meg, de a korai gőzhajókra jellemző módon, mindkettő rendelkezett árbocokkal és vitorlázattal is. A Ferdinand Max és a Habsburg megfelelő, jó minőségű szénnel fűtve, mintegy 12,5 csomós ( kb. 23 km/óra ) sebesség elérésére volt képes, ami akkoriban átlagosnak számított.

A két új hadihajó felfegyverzésénél az építők kénytelenek voltak beérni az éppen rendelkezésre álló elavult, sima csövű és elöltöltős, 16 darab 48 fontos, 4 darab 8 fontos és 2 darab 3 fontos löveggel, amelyeket a hagyományos, oldalütegsoros elrendezésben építettek be. Eredetileg nem ezeket a régimódi, a páncélozott hajók ellen már csak korlátozottan hatékony ágyúkat szánták fő tüzérségnek, de a már korábban megrendelt modern, 150 mm – es lövegeket a Krupp Művek a Poroszország és Ausztria között beállt hadiállapot miatt nem szállította le. Így aztán a két vadonatúj hadihajó korántsem biztató kilátásokkal indult háborúba.

A tehetséges tengerész

Wilhelm von Tegetthoff altengernagy ( 1827 - 1871 ) flottaparancsnok , a lissa - i tengeri csata győztese

Amikor 1866 júniusában Ausztria és Poroszország között kitört az ellenségeskedés, az Adriai – tenger partvidékének védelméről gondoskodó osztrák hadiflotta parancsnoka Wilhelm von Tegetthoff báró ellentengernagy volt.

Tegetthoff előkelő arisztokrata családban született 1827. december 23 – án Marburg an der Drau - ban ( a mai Maribor városa Szlovéniában ). 1840 és 1845 között végezte el, az akkor még osztrák fennhatóság alatt lévő Velencében, a tekintélyes Haditengerészeti Akadémiát ( Marinecollegium, Accademia Navale ), amely a kor egyik legkiválóbb, tengerésztiszteket képző intézménye volt, majd 1845. július 23 – án avatták tengerészkadéttá. Az elkövetkező években Európán végigsöprő forradalmi hullám, a felkelések és háborúk kedveztek gyors előmenetelének, így 1854 – ben, 27 évesen megkapta első hajóparancsnoki megbizatását az SMS Elizabeth nevű szkúneren, majd egy évvel később, a politikailag rendkívül kényes határvidéknek számító Duna - deltában állomásozó SMS Taurus lapátkerekes gőzös parancsnoka lett. A flotta új főparancsnoka, Miksa főherceg hamar felfigyelt a tehetséges fiatal tisztre, aki 1857 – től bekerült törzskarába és egymás után adta neki, a fontos megbízásokat ( pl. tengerészeti expedíció vezetése a Vörös – tengerre ), amelyeket Tegetthoff sikeresen végrehajtott, elnyerve a főherceg megbecsülését és barátságát, így elkísérhette Brazíliai útjára is. 1861 novemberében léptették elő sorhajókapitánnyá és a következő évtől ő lett az Adrián tevékenykedő, úgynevezett Levantei Hajóraj parancsnoka.

Hadvezéri képességét, az 1864 januárjában kitört úgynevezett német – dán, vagy második Schleswig – i háború ( az elsőt 1848 és 1852 között vívták ) során mutathatta meg. A Poroszország vezette Német Szövetség háborúba kezdett a Dán Királysággal határos, azzal perszonálunióban lévő Schleswig – Holstein birtoklásáért. A dánok ezért, erős flottájukkal blokád alá vonták az észak – német kikötőket, amelyet a gyenge német tengeri haderő nem tudott áttörni. Ausztria a németek szövetségeseként a Schwarzenberg és a Radetzky gőzfregattokat, valamint a Seehund ágyúnaszádot küldte erősítésként Tegetthoff parancsnoksága alatt.

1864. május 9 – én, a blokád áttörésére érkezett hajók megütköztek a dánokkal Helgoland szigete mellett. A hagyományos módon, ágyúpárbajjal megvívott csatában egyik fél sem tudott a másik fél fölé kerekedni ( a Schwarzenberg az ütközetben erősen megsérült és kigyulladt ), de a dánok feladták a blokádot és ezzel a Német Szövetség stratégiai győzelmet aratott. Miután megszűnt a dán fennhatóság, Schleswig porosz, Holstein pedig osztrák fennhatóság alá került, ezzel a területi felosztással azonban Otto von Bismarck porosz kancellár ravasz módon, szándékosan elvetette a következő háború magvát, amelynek során a korábbi szövetségesek hamarosan már ellenségekként néztek szembe egymással.
Tegetthoff sorhajókapitányt hazatérése után, a helgolandi csatában tanúsított helytállásának és bátorságának elismeréseként, a császár mindössze 37 évesen ellentengernaggyá léptette elő, majd két évvel később Lajos Lipót főhercegtől átvehette a teljes flotta irányítását is.

Az új főparancsnoknak több súlyos problémával is szembesülnie kellett, ezek közül a legnagyobb, flottája állapota volt. Mindössze 6 páncélos gőzfregatt, 4 csavargőzös faépítésű fregatt, 1 csavargőzös korvett, 6 fa ágyúnaszád, 1 csavargőzös szkúner és három lapátkerekes tehergőzös állt a rendelkezésére. A bécsi Hadügyminisztérium bürokratái nem akarták tudomásul venni, hogy a hadihajók hadrafoghatóságának biztosításához több pénzre, kőszénre és felszerelésre volna szükség, de a költségcsökkentés általában mindig a flottát sújtotta. Hosszas viták és üzenetváltások után, sikerült elérnie, hogy az olasz fenyegetés miatt havi 15500 tonna szenet biztosítsanak hajói számára ( naponta legalább 1100 tonnára lett volna szükség, hogy az összes hajóra az előírásos mennyiségű üzemanyag jusson, de így alig 650 tonnával kellett beérniük ), azonban ez csak alig a fele volt a szükséges mennyiségnek, ráadásul ennek is harmada gyengébb minőségű, hazai bányákból származó fajta, mert a nagyobb fűtőértékű brit kőszén természetesen jóval drágább is volt. Így aztán a korlátozottan rendelkezésre álló üzemanyag miatt, a hadgyakorlatokat is csak nagy nehézségek árán tudták megtartani, mivel takarékoskodni kellett vele …. További gondokat okozott, hogy a szükséges felszerelésekből is csak minimális mennyiségű volt raktáron, ezért több hajó kénytelen volt hiányos kötélzettel és vitorlázattal hadba vonulni.

Tegetthoff tudta, hogy potenciális ellenfelük az olasz flotta sokkal nagyobb és jóval több erőforrással rendelkezik minden téren, ezért rendkívüli kreativitásról téve tanúbizonyságot, a meglévő eszközeiből próbálta kihozni a maximumot. Hajóit egymás után szárazdokkba küldte és megtisztíttatta vízvonal alatti részüket a rátapadt kagylóktól és egyéb szennyeződésektől, hogy minél nagyobb sebességet csikarhassanak ki belőlük. Tudván, hogy az olaszok lövegei modernebbek, messzebbre hordanak és több is van belőlük, elsősorban a régebbi, faépítésű hadihajókra nehéz láncokból, vaslemezekből, fagerendákból és vasúti sínekből rögtönzött pótpáncélzatot szereltetett, amellyel főleg a hajók középső szekcióját, ezen belül is elsősorban a gépházát igyekezett megvédeni az ellenség gránátjaitól. ( az ötletet a nemsokkal korábban véget ért amerikai polgárháború során alkalmazott módszerek ihlették )

Problémáit növelte, hogy legújabb hajóiba nem tudták beépíteni a még jóval az ellenségeskedések kitörése előtt megrendelt, de a hadiállapot beállta után visszatartott új, német ágyúkat, ezért az ellenséggel nagy távolságból megvívandó tüzérségi összecsapás szóba sem jöhetett. Az általa kényszerűségből kidolgozott új taktikának az alapja, más lehetőség híján, a hajói döfőorrának használatán alapult. Közelharcban, az úgynevezett kosolással ( ütközéses támadással ) kívánta legyőzni az ellenfeleket, bár ez a módszer rendkívül kockázatos volt nemcsak a megtámadottra, de a támadóra nézve is. Kapitányait kis hajómodellekkel instruálta az eligazításokon a követendő taktikára és lehetőségeihez mérten mindent megtett a siker érdekében, de kilátásai korántsem voltak kedvezőnek mondhatók ennek ellenére.

Az „operett tengerész”

Az olasz hadiflotta főparancsnoka, Carlo di Pellion Conte di Persano, megtestesítette a tipikus operett tengerészt. Akárcsak Wilhelm von Tegetthoff, ő is előkelő arisztokrata család sarja volt, azonban későbbi ellenfelével ellentétben, elsősorban éppen a származásának, nem pedig tehetségének köszönhette gyors karrierjét a Szárd - Piemonti Királyság hadiflottájánál. 

Carlo di Pelion Conte di Persano gróf ( 1806 - 1883 ) tengernagy , az olasz hadiflotta parancsnoka

Képességeiről sokat elárul, hogy egy alkalommal sikerült zátonyra futtatnia a királyi családot szállító vitorlást Szardínia partjainál. A kínos ügyet csak politikai kapcsolatainak és II. Viktor Emánuel király szimpátiájának köszönhetően úszta meg. Parancsnokként aktívan részt vett az Itália egyesítéséért folytatott háborúkban, de jelentősebb haditett nem igazán fűződött a nevéhez. Karrierjének egyik csúcspontja kétségtelenül az volt, amikor Urbano Rattazzi kormányában 1862 márciusa és decembere között haditengerészeti miniszter volt. Becsületére legyen mondva, hogy kilenc hónapos ténykedése alatt tovább folytatta a hadiflotta megkezdett fejlesztési programját és modernizációját, de nem tudva megtagadni jellemét, ezen időszak alatt, kétszer is előléptette magát, ráadásul 1865 októberében a Szenátus tagjává is megválasztották. Amikor kitörtek az ellenségeskedések Ausztriával, ő volt a legmagasabb rangú olasz tengerésztiszt, így őt érte az a megtiszteltetés, hogy a király kinevezte a flotta főparancsnokává. Persano nem igazán örült a megbizatásnak, hiszen sokkal otthonosabban mozgott az elegáns szalonokban és báltermekben, mint egy hadihajó parancsnoki hídján, azonban de nem volt mit tennie, vállalnia kellett a feladatot. Mindenesetre mindent megtett, hogy a lehető legjobban elodázza a szembenézést az ellenséggel.

Elvileg erre semmi oka nem volt, mert a rábízott Regia Marina ( Királyi Haditengerészet ) 1866 nyarán felettébb impozáns tengeri haderő volt. Több mint 12 millió angol fontnak megfelelő összeget költöttek rá az elmúlt években, így 12 modern páncélos gőzfregattal, 8 régebbi faépítésű csavargőzös fregattal, és számos további ágyúnaszáddal és kisebb hadihajóval rendelkezett. A legmodernebb páncéloshajók, tekintettel az olasz ipar ekkor még meglehetősen korlátozott kapacitására, mind külföldön épültek angol, francia és amerikai gyárakban, ennek megfelelően minőségük is eltérő volt.

A Re d'Italia páncélfregatt , a Regia Marina zászlóshajója

Persano zászlóshajója a Re d’Italia, testvérhajójával a Re di Portogallo - val, az Egyesült Államokban, William H. Webb hajógyárában épült New York – ban. A két 5791 tonnás vízkiszorítású és 84,3 méteres hadihajó, a legnagyobb és legnehezebb volt a Regia Marina kötelékében. Az új páncélfregattok 118 mm - es oldalpáncélzatukkal, 2 darab 200 mm - es, 2 darab 72 fontos és 30 darab 160 mm - es, korszerű, huzagolt csövű lövegeikkel félelmetesnek látszottak. A látszat azonban csalt, mivel a méregdrága amerikai hajók konstrukciója igencsak gyengére sikerült. Mint a korabeli vérteshajóknak, belső szerkezete ezeknek is fából volt, amelyhez azonban az építők a szükséges, alaposan kiszárított gerendák és deszkák helyett, frissen kivágott, nedvdús alapanyagot használtak. Ez komoly hiba volt, mert emiatt a hajótestek gyorsan rothadni és vetemedni kezdtek a felszerelt páncéllemezek alatt, sőt helyenként a vizet is eresztették. Sok bosszúságot okozott, hogy az amerikai építőmunkások a bordázat és a palánkolás közeibe, mindenféle hulladékot és ételmaradékot dobáltak, ami aztán ott is maradt és idővel bomlani kezdett, penetráns bűzzel elárasztva a hajók belsejét. A két testvérhajó 1800 lóerős hajógépeit kissé alulméretezték és emiatt nehézkesen mozogtak és csak üggyel – bajjal tudták elérni a kb. 12 csomós sebességet, ráadásul lassan engedelmeskedtek a kormánykerék elfordításának és emiatt nehezen manővereztek. Egyébként is a kormányberendezés bizonyult a leggyengébb pontjuknak, mivel alaposan körbepáncélozott törzsükön ez a rész védtelenül maradt és ennek később súlyos következményei lettek.

Persano szíve szerint nem az impozáns Re d’Italia – t választotta volna zászlóshajójának, hanem a flotta legújabb egységét, a 4070 tonnás Affondatore nevű, angol építésű toronypáncélost. Ez a furcsa kinézetű, alacsony építésű, jókora döfőorral is ellátott hajó, valósággal az admirális rögeszméjévé vált és mindenáron meg akarta várni megérkezését. Az Affondatore – t új tulajdonosai ugyanis azelőtt hozták el a gyárból, mielőtt építését teljesen befejezték volna, hogy a brit hatóságok ne tudják lefoglalni a hadiállapot beállta miatt, így a háború kitörése idején még javában úton volt Itália felé és tulajdonképpen még nem is állhatott szolgálatba.

Az Affondatore toronypáncélos , Persano tengernagy kedvence

Lissa ostroma

A porosz – osztrák – olasz háború 1866 júniusába robbant ki és tétje az egykori Német – Római Császárság területén lévő kisebb – nagyobb német államok egyesítése volt. A poroszok mindezt saját vezetésükkel ( az úgynevezett kis német egység ), az osztrákok pedig, Ausztria és nem németajkú társországait bevonva ( nagy német egység ) képzelték el. Bismarck porosz kancellár diplomáciailag alaposan előkészítette a háborút és Ausztria szépen belesétált, a dánokkal lezajlott konfliktus után Holstein átengedésével felállított csapdába. A hercegség igazgatása feletti vita annyira elmérgesedett, hogy a német államokat 1815 óta tömörítő, úgynevezett Német Szövetség feloszlott, és Poroszország 1866. június 7 – én annektálta Holstein – t. Az olaszok június 20 – án a Porosz Királysággal szövetségre lépve hadat üzentek, mert azt remélték, hogy megszerezhetik Itália még osztrák kézen lévő területeit, elsősorban Velencét és térségét, azonban a háború rosszul indult számukra, mert június 24 – én Custozza mellett az Albert főherceg vezette osztrák hadsereg szétverte II. Viktor Emánuel csapatait.

Ennek ellenére azonban Ausztria helyzete korántsem volt rózsásnak mondható katonailag, mert a Helmuth von Moltke tábornagy által kiválóan vezetett és korszerűen felfegyverzett porosz csapatok ( például az új típusú, hátultöltős puskákkal ), július 4 – én a csehországi Königgrätz - nél ( ma Hradec Kralove ) legyőzték a Benedek Lajos táborszernagy vezette osztrák - szász haderőt. Mivel Bécs elfoglalásának közvetlen veszélye fenyegetett, a lehető legtöbb katonát igyekeztek összevonni a főváros köré, így a déli területeket védelmező csapatokat is, ezért az Adriai – tenger partvidékét egy esteleges olasz inváziótól csak Tegetthoff hadihajói oltalmazhatták meg.

Bettino Ricasoli kormánya és főleg Agostino Depretis haditengerészeti miniszter, az olasz hadsereg custozza – i veresége után folyamatosan sürgette Persano - t, hogy minél hamarabb lépjen akcióba és söpörje el az osztrák flottát, amelyet a propaganda igencsak lekicsinylően emlegetett. Az olasz tengerészek csak pescatori – nak, vagyis halászoknak nevezték lenézően az osztrákokat, pedig nem volt okuk a nagyzolásra, mert a Regia Marina számbelileg és tűzerő szempontjából ugyan valóban jóval erősebb volt, de a személyi állomány képzettsége kevés kivétellel igencsak alacsony szinten állt az ellenfélhez képest mert rengeteg volt a tapasztalatlan újonc. Persano természetesen tisztában volt mindezzel és folyamatosan halogatta az indulást. Mindig talált valamilyen újabb kifogást, amire hivatkozhatott, végül amikor kifogyott az indokokból bejelentette, hogy meg akarja várni az Affondatore - t.

Az olasz főparancsnokkal ellentétben Tegetthoff alig várta, hogy szembeszállhasson az ellenséggel, ezért 1866. június 27 – én, hadihajóival megjelent Ancona előtt, ahol az olasz hajóhad gyülekezett és sikerült is tökéletesen meglepnie. Az osztrákok egy darabig fel - alá cirkáltak a kikötő előtt, majd lehorgonyoztak és vártak. Miután az ellenség két óra elteltével sem mozdult, Tegetthoff köteléke felvonta horgonyait és elindult hazafelé. Nem tudta, hogy az olasz hadihajók többségébe éppen az ellátmányt és a lőszert rakodták be, három másikon az ágyúkat cserélték, kettőn pedig éppen a szénraktáraikban öngyulladás miatt kitört tűz oltásával voltak elfoglalva. Mindezek ellenére, miután az osztrákok elmentek hirtelen megjött Persano gróf bátorsága és négy páncélossal elindult a kikötőből, bár eközben a San Martino összeütközött a Regina Maria Pia – val és kishíján meglékelte azt. A felettébb kínos incidens után, kijutva a nyílt tengerre Persano, hogy még véletlenül se találkozzanak az ellenséggel, elindult az osztrákokkal ellenkező irányba, egy darabig cirkált a környéken, majd visszatért Ancona - ba. Természetesen az osztrák flotta váratlan megjelenése felpaprikázta a közhangulatot szerte Olaszországban és Depretis miniszter is kérdőre vonta a főparancsnokot, hogy miért nem bocsátkozott csatába vele és verte szét. Persano a rá jellemző, nagyképű modorban kinyilatkoztatta, hogy személy szerint alig várja a harcot és éppen ő akart mindenáron összecsapni az ellenséggel, de azok végül megfutamodtak előle. Egyelőre elhitték neki, de hazája szénája nem állt túl jól a csatamezőn, ezért a kormány, a közvélemény és a sajtó nyomása egyre csak tovább fokozódott, hogy végre tegyen már valamit. Végül július 7 – én, a Ricasoli kormány lépett helyette és utasította, hogy támadja meg az osztrák flottát, semmisítse meg, majd szálljon partra Dalmáciában.

Persano a határozott utasítás ellenére, ameddig csak tudta tovább húzta az időt. Egyszer ugyan kelletlenül kifutott a tengerre hajóival, de másnap már vissza is tért a kikötőbe, majd összehívta a hajóparancsnokokat és kijelölte a dalmáciai partvidéktől kb. 56 kilométerre fekvő Lissa szigetét ( mai neve Vis ) mint az elindítandó hadművelet célpontját. Továbbra se nagyon mutatott azonban hajlandóságot a támadás valódi megkezdésére és azzal sikerült is nyernie néhány nap haladékot, hogy további csapatokat kért a partraszálláshoz. Amikor azonban a király, II. Viktor Emánuel megsokallva totojázását, július 14 – én levélben megfenyegette, hogy meneszti posztjáról, Persano - nak mindenképpen lépnie kellett, mert ilyen presztizsveszteséget nem engedhetett meg magának, már csak saját hiúsága miatt sem.

Az olasz hadiflotta végül 34 hajóval, július 16 – án indult el Lissa felé, amelyről egyébként megdöbbentően kevés információval rendelkeztek és valójában még térképeik sem voltak róla. A csekély lakosságú kis szigeten, még a Napóleon ellen vívott háborúk idején, a britek tüzérségi ütegállásokatban és erődítményeket építettek ki, ezekben állomásozott a mindössze 1833 fős osztrák helyőrség. Persano felderítőként a Messaggiero nevű lapátkerekes gőzhajót küldte ki, amelyre nagy ravaszul ( legalábbis így gondolták … ) angol lobogót húztak fel és az körbehajózta a szigetet, de az osztrákokat nem tudták megtéveszteni. Mivel a szigetnek a víz alatt lefektetett kábelen keresztül távíró összeköttetése volt a szárazfölddel, a helyőrség folyamatosan tájékoztatni tudta Tegetthoff - ot az ellenség minden lépéséről.

Július 18 – án a támadó erők négy csoportra osztva, egész nap lőtték a sziget különböző pontjain telepített parti ütegeket és az alacsonyabban lévőket sikerült is kiiktatniuk, de a sziget csúcsán lévő Wellington és Bentinck erődökkel, valamint a magasabb pontokra telepített állásokkal nem tudtak boldogulni, mivel a hajóágyúk csövét nem lehetett eléggé megemelni. A nem túl fényes eredmények ellenére Persano nem tagadva meg önmagát, még aznap gyors futárhajót indított haza és diadalmas hangú jelentésben közölte Depretis miniszterrel és kormányal : „Legyűrtük Adria Gibraltárját” 

Másnap reggel, az előző este félbeszakított ostrom tovább folytatódott és a Principe di Carignano, a Castelfidardo és az Ancona páncélfregattok, valamint a Formidabile páncélkorvett megközelítette a sziget kikötőjét Porto San Giorgio – t, de a hajóraj parancsnoka, Giuseppe Vacca ellentengernagy végül csak a Formidabile – t merte beküldeni a kikötő öblébe, mert azt túl szűknek tartotta. A korvett a nap nagy részében közelharcot vívott a parti tüzérséggel és súlyosan megsérült az ágyútűztől ( ellőtték a kéményét és az egyik árbocát ), legénységéből tizennégyen meghaltak és harmincan megsebesültek, a védők huszonnégy halottat és hetven sebesültet veszítettek. Persano a partraszállást ezek után másnap reggelre halasztotta.

Eközben Pola – ban Tegetthoff türelmetlenül várta Bécs jóváhagyását az ellenség megtámadására, de feletteseitől csak egy meglehetősen kétértelmű üzenetre futotta, amelyben közölték vele, hogy a flotta kötelessége megvédeni Triesztet és Isztriát, amivel persze ő maga is tökéletesen tisztában volt. Ráadásként partra tetettek vele mintegy ezer, jólképzett, velencei származású tengerészt, mivel annak ellenére, hogy teljesen lojálisak voltak a Ausztriához, nem tartották őket megbízhatónak tekintve hogy olasz származásúak voltak …. Végül Tegetthoff nem várt tovább, és július 19 – én 10 óra 30 - kor ezúttal ő küldött táviratot Bécsbe és bejelentette, hogy kifut a flottával és elindul Lissa felé. Üzenetére lakonikusan, mindössze annyi választ kapott, hogy tegyen belátása szerint ….

Tegetthoff ezt jóváhagyásként értelmezte és felfűttette a kazánokat, majd délután elindult, hogy szembenézzen a túlerővel.

A vérteshajók csatája

1866. július 20 – án reggel, az olasz flotta folytatni kívánta Lissa szigetének ostromát, ezért Persano tengernagy utasította Giovanni Battista Conte Albini altengernagyot, hogy régebbi, fából épült hadihajóiról kezdje meg az inváziós csapatok partra szállítását. Hamarosan Albini zászlóshajójának a Maria Adelaide fregattnak árbocára egy meglepő válaszüzenet jelzőzászlói kúsztak fel : „Túl erős a parti hullámverés” A válasz azért volt meglepő, mert még Persano is látta a saját hajójáról, hogy a tenger teljesen nyugodt és hullámoknak nyoma sincs. Albininek nem ez volt az első ilyen húzása, mert két napja hasonló indokkal tagadta meg Porto Manego ágyúzására vonatkozó parancsot.

Azonban nem volt idő bosszankodni, mert váratlanul gyanús hajók tűntek fel az északnyugati láthatáron. Nyilvánvaló volt, hogy az osztrákok közelednek, de ez az ostromlókat tökéletes meglepetésként érte, annak ellenére, hogy előző nap elfogtak egy távíróüzenetet, amelyből megtudták, hogy Tegetthoff elindult Pola – ból. ( Persano ezt egyszerű cselnek minősítette és nem törődött vele …. )

Az ellenség közeledtének hírére az olasz főparancsnok megrémült és kapkodni kezdett, olyan szerencsétlenkedést produkálva ami még beosztottjait is megdöbbentette. Négy divízióra osztott flottáját, először csatárláncba állította, de hajói így éppen farral álltak a közeledő osztrákok felé. Amikor sikerült mindet megfordítani, váratlanul meggondolta magát és inkább egymás mögé állítva, hagyományos csatasorba rendezte át őket, ütegsoraikkal a közeledő ellenség felé. Ez azonban még nem volt elég, mert amikor már csaknem lőtávolba ért Tegetthoff flottája, Persano váratlanul leállíttatta a Re d’Italia – t és vezetési törzsével együtt átvitette magát, a nagy örömére időközben megérkezett Affondatore fedélzetére, amely azonban alacsony kialakítása és mérete miatt tökéletesen alkalmatlan volt zászlóshajónak. Ezzel az ostoba lépéssel azt is sikerült elérnie, hogy a kapitányai többsége egyáltalán nem tudta, hogy hol tartózkodik a főparancsnokuk ( az Affondatore ugyanis nem rendelkezett tengernagyi lobogóval … ), ezért az Affondatore zászlójelzéseit rendszerint figyelmenkívül hagyták és egyértelmű irányítás híján, inkább saját belátásuk szerint cselkedtek. ( A csatasor mentén fel- alá hajózó Persano parancsai közül ostobasága miatt, legendássá vált az, amelyet az ütközet vége felé adott ki : „ A tengernagy tájékoztatja a flottát, hogy amelyik hajó nem harcol az nem áll a posztján” …. )

A harc kitörése már küszöbön állt, amikor az olasz flottában már amúgy is uralkodó zűrzavart tovább fokozva, két hajó váratlanul géphibát jelentett és engedélyt kért a csatasorból való kiválásra, majd, Saint Bon kapitány is hazatérési engedély kért az alaposan szétlőtt Formidabile állapotára való tekintettel. Az engedélyt ugyan nem kapta meg a távozásra, de ennek ellenére mégis elindult Ancona felé, a szemtanúk szerint hajója állapotához képest meglepően gyorsan.

Tegetthoff admirális szemben a teljesen inkompetens olasz főparancsnokkal, nagyon jól tudta mit csinál és ő valóban győzni akart. Néhány nappal korábban új, német nyelvű kódkönyvet vezetett be a zászlójelek értelmezéséhez, hogy ezzel is megnehezítse az ellenfél dolgát. ( tekintve, hogy mindkét hajóhad vezényleti nyelve az olasz volt ) Hajóit három egymás mögött elhelyezett ék alakzatba rendezte, amelyek közül az első élén az Erzherzog Ferdinand Max haladt, tőle jobbra, illetve balra pedig a két szárnyon elhelyezve a legerősebb és legmodernebb hajói. Nyomukban ott volt, a páncélosok védelmében Anton von Petz kommodore ( flottakötelék vezetésére jogosított sorhajókapitány ) zászlóshajójával, a Kaiser nevű, 92 ágyús csavargőzös sorhajóval és sérülékeny fa fregattjaival, végül Ludwig Eberle korvettkapitány a kisebb méretű, ugyancsak fáépítésű ágyúnaszádokkal.

Tegetthoff admirális a lissa - i csatában . Anton von Romako festménye . ( A művész az Erzherzog Ferdinand Max , osztrák zászlóshajó tervezőjének fivére volt )

Amikor az ellenség lőtávolba ért ( kb. 1500 méterre ), az olaszok huzagolt csövű, nagyobb hatótávolságú ágyúikkal tüzet nyitottak, első sortűzük lövedékeivel máris megsebesítettek több embert és az egyik lefejezte von Moll sorhajókapitányt a Drache páncélfregatt parancsnokát. Az olaszok lövedékzápora ellenére, Tegetthoff nem lassított és leadatta a „A főparancsnok nyomában haladni!” lobogójelzést, majd behatolt az ellenség csatasorán keletkezett széles hézagba, amely Persano ostoba lépése nyomán keletkezett, amikor elhagyta a Re d'Italaia fedélzetét, amelynek ehhez le kellett állnia. Ettől ugyanis annyira lelassult a mögötte haladó flottakötelék, hogy a csatasor élén haladó Vacca admirális hajói közben alaposan eltávolodtak tőlük. Az ellenséges flotta csatasorának áttörése, minden tengeri hadvezér álma és ez most valóra is vált, Tegetthoff pedig nem habozott kihasználni az alkalmat. Kezdetét vette a közelharc életre – halálra. A Ferdinand Max először az útjába kerülő San Martino – t célozta meg, de az kitért előle, így a Palestro – val csapott össze. Helyzetük nem volt ideális a kosoláshoz, de ennek ellenére az osztrák zászlóshajó mégis nekirontott. A két hajó csikorogva végigszántotta egymás oldalát, de nagyobb kár egyikben sem esett, viszont Karcovich kormányos altiszt letépte az olasz lobogót a Palestro egyik leszakadt árbocrúdjáról és a hadizsákmányt kitűzte a Ferdinand Max mellvédjére.

A gomolygó lőpor és köszénfüst miatt, Max von Sterneck sorhajókapitány a Ferdinand Max parancsnoka, felmászott az árbocmerevítő kötélzetre, hogy jobban lásson. Váratlanul egy hatalmas, egyhelyben veszteglő olasz páncélost fedezett fel, amely kiváló szögben volt ahhoz, hogy megtámadhassák. Nem tudta, hogy a Re d'Italia az, amely Persano tengernagy távozása után, éppencsak elindulni tudott, amikor egy osztrák lövedék máris használhatatlanná tette védtelen kormányművét. A manőverezésre képtelen páncélos ideális célponttá vált. Az olaszok látva a közeledő veszedelmet, puskasortűzzel árasztották el az ellenséges hajó fedélzetét és legénységéből több embert megsebesítették, köztük a parancsnoki hídon álló Minutillo sorhajóhadnagyot, Tegetthoff segédtisztjét. Egyébre azonban már nem maradt idejük, mert hiába próbáltak hátramenetbe kapcsolva kitérni előle, a következő pillanatban a teljes gőzzel rájuk rontó Ferdinand Max masszív orrtőkéje óriási reccsenéssel beszakította az olasz hajó oldalát. Emilio Faa di Bruno márkit, a Re d'Italia parancsnokát a Regia Marina egyik legkiválóbb tisztjének tartották, akinek jelentős szerepe volt az új olasz hadiflotta megteremtésében, merészsége és leleményessége pedig legendás volt. Most ennek a bátor embernek tehetetlenül kellett végignéznie, amint az osztrák hajó az ütközés után azonnal hátrálni kezd és fémes csikorgás közepette, kihúzza az orrát az általa ütött lékből.

,

Az Erzherzog Ferdinand Max elhátrál a Re d'Italia süllyedő roncsától

A Ferdinand Max eleje megsérült ugyan, de ez semmiség volt az olasz hajó oldalán tátongó több mint öt négyzetméteres, tépett szélű hasadékhoz képest, amelyen azonnal hatalmas erővel bezúdult a víz. Mivel ezekben a hajókban még nem voltak vízzáró rekeszek, semmi sem tudta a tenger útját állni. A Re d'Italia mindössze négy perc alatt oldalára borult és elsüllyedt. Faa di Bruno kapitány hírnevéhez híven nem akarta elhagyni pusztuló hajóját és nem bírván elviselni a szégyent amit elvesztése miatt érzett, előhúzta revolverét és a parancsnoki hídon főbe lőtte magát. ( a történet egy másik verziója szerint az alámerülő roncs ragadta magával a mélybe ) Mások, mint a hajó főgépésze néhány emberével az egyik utolsó, még használható löveggel tüzeltek az ellenségre amíg csak tudtak, így haltak hősi halált. Az osztrákok megpróbálták kihúzni a hajótörötteket, de a többi olasz hajó rájuk irányuló heves ágyútüze miatt kénytelenek voltak rövid idő után abbahagyni a mentést. Az 565 fős legénységből mindössze 182 – en élték túl a páncélos pusztulását.

Emilio Faa di Bruno márki ( 1820 - 1866 ) a Re d'Italia parancsnoka

Látva a Re d'Italia végzetét, az Ancona páncélfregatt tüzérei közvetlen közelről hatalmas sortüzet zúdítottak a távolodó osztrák zászlóshajóra, azonban a lövések eldördülése után legnagyobb döbbenetükre a hatalmas füstfelhőn kívül semmi nem történt, mert mint utóbb kiderült, a gyakorlatlan lövegkezelők a nagy sietségben és kapkodásban, csak a lőportölteteket helyezték az ágyúcsövekbe, a gránátokat viszont elfelejtették …

Miközben javában tombolt a harc, Albini altengernagy hét régebbi típusú, fából épült fregattjával és két korvettjével, amelyek együttesen 420 ágyút hordoztak és így tekintélyes tűzerőt jelentettek, tétlenül, mintegy kívülállóként szemlélték az eseményeket és nem avatkoztak be a küzdelembe. Albini elképesztő hozzáállására, aki egyébként Persano helyettese is volt, a mai napig nincs igazán meggyőző magyarázat, nem lehet tudni, hogy közönséges gyávaság, esetleg a felettesével való személyes ellentétei voltak - e a háttérben. Annyi bizonyos, hogy később azzal magyarázta feltűnő tétlenségét, hogy nem kapott parancsot arra, hogy hajóival beálljon a csatasorba, ez azonban nem volt igaz. Egyszerűen figyelmen kívül hagyta ezt a parancsot is, mint a korábbiakat.

Az osztrák fa hajók ezzel szemben derekasan kivették részüket a küzdelemből. A Novara gőzfregatt egymaga 47 találatot kapott és parancsnoka Erik Klint kapitány hősi halált halt. Anton von Petz zászlóshajójával, az 5194 tonnás, két ütegfedélzetes Kaiserrel, amely az osztrák flotta egyik legnagyobb egysége volt, a csata forgatagában a Re di Portogallo – val csapott össze. Annak ellenére, hogy a Kaiser sem volt ideális helyzetben a kosdöféses támadáshoz, ráadásul nagy mérete ellenére, mivel csak fából épült és rögtönzött páncélján kívül semmi sem védte törzsét (egyébként nem volt túl régi, mivel csak 1858 - ban állt szolgálatba ), egyenesen nekirohant a jóval modernebb és erősebb olasz páncélosnak.

Az SMS Kaiser nekiütközik a Re di Portogallo - nak

Az ütközés erejétől a Kaiser elülső része összezúzódott, orrárboca leszakadt és a Re di Portogallo tüzérségének találataitól, az előárboc leomolva összezúzta a kéményét is. Ahogy végigszántották egymás oldalát, az olasz hajó oldaláról leszakadt néhány páncéllemez, de nagyobb kárt nem szenvedett. Súlyos sérülései ellenére a Kaiser sikeresen eltávolodott, de megpróbáltatásai még egyáltalán nem értek véget, mert újabb közelharcot kellett vívnia a Regina Maria Pia páncélfregattal, amit ugyan sikerült leráznia, de ekkor váratlanul előbukkant a kavargó füstből az Affondatore és egyenesen nekitámadt. Valószínűleg sikeresen meg is lékeli és talán el is süllyeszti a Kaiser - t, ha Persano tengernagy az utolsó pillanatban zászlóshajója kapitánya és saját törzskara legnagyobb megdöbbenésére nem utasítja a kormányost azonnali kitérő manőverre. Később még egyszer összetalálkoztak a csata forgatagában, de Persano akkor is a döntő pillanatban, a siker küszöbén hátrált meg. ( A Kaiser végül sikeresen túlélte a csatát, majd hamarosan vízvonaláig lebontva és törzsét immár vasból újjáépítve, központi üteges páncélossá alakították. 1920- ban aztán mégis az olaszok szedték szét, mivel háborús jóvátételként ők kapták meg a Monarchia felszámolt haditengerészetének állományából. )

Nem minden hajó volt ilyen szerencsés. Az olasz Palestro megúszta ugyan a Ferdinand Max – al való találkozást viszonylag kisebb sérülésekkel, de később annyira szétlőtték az osztrák hajók, hogy már alig tudott mozogni, ráadásul fedélzetén tűz ütött ki. Alfredo Capellini kapitány parancsot adott a legénységnek az égő hajó elhagyására, de ő maga a fedélzeten kívánt maradni. Emberei azonban nem hagyták cserben parancsnokukat és megpróbálták elfojtani a lángokat. Csaknem sikerrel is jártak, de amikor éppen megkezdték a lőszerkamrák elárasztását, a tomboló lángok elérték a fedélzeten maradt, szétszóródott tüzérségi lőszert és a Palestro 14 óra 30 körül felrobbant. 230 fős legénységéből mindössze 19 - en maradtak életben.

A Palestro targikus pusztulása után a csata intenzitása egyre csökkent, majd hamarosan véget ért, mert a megtépázott olasz flottának, amely ugyan még mindig fölényben volt minden tekintetben, alig maradt lőszere és ami még ennél is fontosabb volt, a szénből is kezdett kifogyni, mivel egyikből sem hoztak magukkal tartalékot. Így aztán az olaszok délután 15 óra körül hazaindultak Ancona felé. Persano útközben értesült a Re d'Italia pusztulásáról, ugyanis annak ellenére, hogy az Affondatore – val folyamatosan fel és alá cirkált a harcolók mellett, zászlójelekkel gyakran egymásnak homlokegyenest ellentmondó parancsok tömegét osztogatva ( amelyekre általában senki sem figyelt ), volt zászlóshajója pusztulását észre sem vette és annak fedélzetén kívánt hazatérni ….

Tegetthoff, miután látta, hogy az olaszok távolodni kezdenek, hajóit hármas oszlopba rendezve várta mit lép az ellenség, visszafordulnak – e és újra felveszik a harcot, vagy valóban elvonulnak. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy nem jönnek vissza, éjszakára behúzódott Porto San Giorgio kikötőjébe Lissa szigetén, majd másnap hazatért Pola – ba. Sérült hajóit azonnal elkezdték kijavítani és rövid időn belül újra harcra készek voltak, de hamarosan életbe lépett a fegyverszünet és a diplomaták vették át a katonák szerepét.

Az osztrák hadiflotta egyetlen hajót sem veszített és a sérült egységek is mind úszóképesek maradtak. Összesen 3 tiszt és 35 tengerész esett el, a sebesültek száma 138 volt. Ezzel szemben az olaszoknak elsüllyedt két modern páncélos fregattjuk és több másik hajó is rendkívül súlyosan megrongálódott. Hősi halált halt 38 tisztjük, valamint 574 tengerészük és 36 – an megsebesültek.

A lissa – i csata jelentős osztrák győzelemmel zárult, de a porosz - osztrák – olasz háború kimenetelén nem tudott érdemben változtatni. A háborút a poroszok nyerték meg, az Olasz Királyság pedig annak ellenére, hogy szárazföldön és tengeren is csúfos vereséget szenvedett a politika jóvoltából mégis győztessé vált. Az 1866. október 3 – án Prágában megkötött békeszerződés értelmében Ausztria elvesztette Velencével együtt Veneto és Friuli tartományokat, de a területeket nem közvetlenül az általa katonailag legyőzött olaszoknak adta át, hanem a tárgyalások során közvetítőként fellépő III. Napóleon francia császárnak, aki aztán „nagylelkűen”továbbadta az Olasz Királyságnak. ( a lissa – i vereség azért annyit megakadályozott, hogy az egykori Velencei Köztársághoz tartozó dalmáciai szigeteket is megkaparintsák ) Bismarck kancellár porosz részről, a békeszerződésben meglepően enyhe feltételeket szabott a vesztes Ausztriának ( Holstein átadása, 40 milliós hadisarc, amit később csökkentettek és Poroszország egyesíthette a német államokat Ausztria nélkül ), mivel potenciális szövetségesnek tartotta a fő ellenféllel Franciaországgal szemben. A vereség által okozott súlyos presztizsveszteség, nagyban hozzájárult az 1867 – es osztrák – magyar kiegyezés megvalósulásához is.

Annak ellenére, hogy Tegetthoff admirális csak szükségmegoldásként vetette be, a lissa – i csata sajátos következményeként, a jócskán idejétmúlt döfőorr egy ideig reneszánszát élte a tengeri harcászatban. Annak ellenére, hogy többé egyetlen ütközet során sem használták a közelharcban ( elsősorban a tüzérség és a hajópáncélok rendkívül gyors fejlődése miatt ), az elkövetkező évtizedekben nem épült hadihajó döfőorr nélkül, egészen az 1. világháború kitöréséig.

Dicsőség és gyalázat

Alighogy világraszóló győzelme után visszatért Pola kikötőjébe,Tegetthoff - ot a császár altengernaggyá léptette elő és megkapta a Katonai Mária Terézia Rend középkeresztjét.

A tények ellenére, a brit, francia és főleg az olasz lapok eleinte terjedelmes cikkekben ecsetelték az osztrák flotta súlyos személyi és anyagi veszteségeit, miközben az állítólagos olasz győzelemről áradoztak. Tegetthoff - ot ez mélységesen felháborította, ezért megelégelve a hazudozást, meghívta a külföldi sajtó és más államok hadseregeinek képviselőit Pola - ba, majd körbevezette őket a kikötőben és büszkén bemutatta, hogy az ő hajói mind visszatértek, ellentétben Persano tengernagyéval. A bemutató végeztével, az olaszok állítása szerint elsüllyesztett, Kaiser sorhajó fedélzetén díszebédet adott a vendégek és tisztikara részére. Így sikerült elhallgattatnia az ellenséges propagandát.

Azonban a Hadügyminisztérium bürokratái nem felejtették el az altengernagy velük vívott korábbi vitáit és a maguk kicsinyes módján bosszút álltak rajta. Nemsokkal a díszebéd után, hivatalosan kérdőre vonták, hogy miből fizette annak költségeit. Több ingerült hangú üzenetváltás után, Tegetthoff dühösen közölte, hogy inkább saját zsebből kifizeti a felmerült költségeket, de hagyják békén a továbbiakban ilyen ostobaságokkal. Az ebédet végül az Államkincstár állta, de az altengernagy hivatalos dorgálásban részesült önhatalmú költségokozás címén.....

Bár mindenki arra számított, hogy Tegetthoff hadügyminiszteri kinevezést kap, erre nem került sor, de az 1867 – es osztrák – magyar kiegyezés után, Bécsben, a Hadügyminisztériumon belül létrehozott Haditengerészeti Szekciónak ( önálló Tengerészeti Minisztériumot nem hoztak létre ) 1868. február 25 – től ő lett a vezetője és egyben a teljes Császári és Királyi Haditengerészet főparancsnoka, Lajos Lipót főherceget váltva a tisztségben. Nem tudhatta, hogy már csak három év van hátra az életéből, de amit ezalatt a rövid idő alatt sikerült megvalósítania, az hosszú távon maradandó eredményeket hozott. Sikeresen átszervezte a flottát és átalakította a tengerészek, valamint a tisztjelöltek kiképzésének rendjét. Nevéhez fűződik a műszaki személyzet és a gépészek rendszeres szakmai továbbképzésének beveztése. Habsburg Miksa főherceg korábbi elgondolása alapján ( a főhercegnek már nem volt lehetősége elképzelését megvalósítani ), rendszeressé váltak a missziós utak, amelyek során minden évben, a flotta egy - egy hadihajója hosszú körutat tett távoli vizeken, meglátogatva külföldi kikötőket, képviselve az Osztrák – Magyar Monarchiát a világ távoli pontjain és tapasztalatszerzési lehetőséget nyújtva a tengerészeknek.

Wilhelm von Tegetthoff báró, altengernagy, titkos tanácsos, felsőházi tag, 1871. április 7 - én hunyt el, 43 évesen tüdőgyulladásban, amely az antibiotikumok megjelenése előtt még halálos betegségnek számított. Sírja Graz – ban, a St. Leonhardt temetőben található, ahova földi maradványait 1872. október 31 – én helyezték át bécsi nyughelyéről. Az Osztrák - Magyar Monarchia fennállása alatt, a Császári és Királyi Haditengerészet kötelékében, két hadihajó viselte a nevét, egyik az 1878 – ban szolgálatba állított, 7390 tonnás, központi üteges páncéloshajó, a másik pedig a 20000 tonnás,Tegetthoff osztályú csatahajó, amely egyben a típus névadója is volt, az SMS Szent István testvérhajója.

Az SMS Tegetthoff központi üteges páncéloshajó ( 1878 ).jpg

A 200000 tonnás SMS Tegetthoff a Szent István csatahajó testvérhajója

Persano tengernagy sorsa homlokegyenest másként alakult, nem kis részben saját ostobasága következtében. A lissa – i csatában elszenvedett vereség után, az olasz főparancsnok a súlyos és megszégyenítő kudarcot elképesztően arcátlan viselkedéssel és hazudozással próbálta leplezni. Ancona kikötőjébe visszatérő flottáját hatalmas ünnepséggel fogadták, ahol Persano elsöprő erejű győzelemről számolt be mind az olasz kormánynak, mind a közvéleménynek. Meglepő, de egy darabig hittek neki, nemcsak odahaza, de külföldön is. Azonban csakhamar kiderült az igazság a súlyos veszteségekről és akkor kitört a botrány. Amikor a hazugságok halmaza kezdett a fejére omlani, a tengernagy szánalmas, ugyanakkor pökhendi magyarázkodásba kezdett a sajtónak, de hiába, mert ekkorra már senki sem hitt neki és mindenki a fejét követelte, még azok is akik korábban pártfogolták. Nem javított helyzetén, hogy két héttel a csata után kedvenc hajója az Affondatore, elsüllyedt az ancona – i kikötő előtt horgonyozva egy viharban. A felettébb kínos baleset okáról a mai napig megoszlanak a vélemények. Egyesek szerint a hajó, a csata során szerzett ( 22 találatot kapott ), de még ki nem javított sérülései, mások szerint nem túl szerencsés konstrukciója, instabilitása és túl alacsony felépítése miatt merült el. ( Később kiemelték és kijavítása után még négy évtizedig szolgált a Regia Marina kötelékében. 1907 - ben bontották szét. )

Mivel Persano flottaparancsnoki rangja mellett szenátor is volt, eleinte megpróbált mentelmi joga mögé bújni, de nem járt sikerrel, mert az államügyész Diomede Marvasi kijelentette, hogy hadiállapot idején elkövetett cselekményekre nem vonatkozik a mentelmi jog. Marvasi ezután alkalmatlanság, vétkes hanyagság, gyávaság, engedetlenség és árulás címén vádat emelt ellene, valamint közvetlen alárendeltjei, Albini és Vacca ellen is. A Szenátusi Törvényszék ( hivatalban lévő szenátorként csak ez a testület ítélkezhetett Persano felett ) rendkívül kínos kérdéseire, az admirális átlátszó hazugságokkal és nyakatekert, ugyanakkor felettébb nagyképű mellébeszéléssel válaszolt, ráadásul a felelősséget megpróbálta alárendeltjeire hárítani. Nem sok sikerrel, mert azok ( főleg Albini, akinek igencsak sok vaj volt a fején a csata idején tanúsított elképesztő magatartása miatt ) ellene vallottak, csökkenteni próbálva saját nyilvánvaló felelősségüket. A per végén Persano tengernagyot alkalmatlanság, hanyagság és engedetlenség vádpontokban bűnösnek találták és egy katona számára a legmegalázóbb büntetésként megfosztották rangjától, kitüntetéseitől és azonnali hatállyal eltávolították a haditengerészettől, ami egyben nyugdíjának elvesztését is jelentette.

Persano gróf karrierjének dicstelen végét több mint egy évtizeddel élte túl megvetett emberként, visszavonultságban, anyagi gondokkal küzdve. Csak az mentette meg a nyomorgástól, hogy a király korábbi jó kapcsolatukra való tekintettel kegydíjat biztosított számára. 1883. július 28 – án hunyt el Torinóban.

Albini altengernagyot megfosztották parancsnoki beosztásától és nyugdíjazták, ezután visszavonult a közélettől és tíz évvel később hunyt el. Vacca ellentengernagyot nem vonták felelősségre, de hamarosan őt is nyugállományba helyezték.

Giovanni Battista Albini ( 1812 - 1876 ) altengernagy

A harcedzett veterán

Az Erzherzog Ferdinand Max nemsokkal a lissai – i győzelem után Málta szigetére hajózott, ahol a Royal Navy támaszpontján lévő javítóműhelyben szakszerűen kijavították a harcban szerzett sérüléseit, majd ezután hazatért. Egy évvel később, 1867 júliusában a páncélos szomorú feladatot kapott, ugyanis fedélzetén hozták haza a kivégzett, Habsburg Miksa főherceg ( akinek nevét viselte ), vagyis I. Miksa mexikói császár, egykori flottaparancsnok földi maradványait, hogy szülőföldjén nyugodhasson. A Ferdinand Max hátralévő pályafutása során többé nem vett részt ütközetben és háborúban, viszont 1868 - tól a Császári-Királyi Haditengerészet zászlóshajója lett. Ebben a minőségében kísérte el testvérhajójával a Habsburg - gal és két lapátkerekes gőzössel, Ferenc József uralkodói jachtját a Greif - et a Szuezi - csatorna ünnepélyes megnyitójára 1870 - ben. Hamarosan korszerűsítették, amelynek során modernebb lövegeket kapott. Az 1870 – es évek végére már technikailag erősen elavultnak számított, de továbbra sem szerelték le, hanem tüzérségi kiképzőhajóként szolgált tovább. Amikor 1884 – ben I. Ferenc József jelenlétében a flotta nagyszabású hadgyakorlatot tartott Pola térségében, a manőverek utáni flottaszemlén egyszer még utoljára, az öreg Erzherzog Ferdinand Max is felvonult a modernebb egységek mellett, majd a következő évben kivonták a hadrendből és laktanyahajóként félreállították a kikötőben.

Az Erzherzog Ferdinand Max 1900 - ban Pola kikötőjében , mint laktanyahajó

Ferenc Ferdinánd trónörökös annak ellenére, hogy fiatal korában huszártisztnek képezték ki, nem pedig tengerésznek, élénken érdeklődött a hadiflotta iránt és miután II. Vilmos német császár admirálissá léptette elő, szívesen parádézott tengernagyi uniformisban. Befolyását latba vetve, jelentős lépéseket tett a haditengerészet megerősítése és új, korszerű hadihajókkal való ellátása érdekében. Figyelmét nem kerülte el a pola – i támaszponton álló, dicső múlttal rendelkező régi hadihajó sem és indítványozta, hogy az Erzherzog Ferdinand Max – ot újítsák fel és múzeumhajóként a Császári és Királyi Haditengerészet dicsőségének emlékműve legyen. Erre azonban végül nem került sor, mivel Ferenc Ferdinándot feleségével együtt 1914. június 28 – án meggyilkolták Szarajevóban és rövidesen kitört az 1. világháború. A terv ezután végleg lekerült a napirendről, de az idős császár iránti tiszteletből, a veterán hadihajót, csak Ferenc József elhunyta után, 1916 végén selejtezték ki, majd bontották szét.

Cikk: Nemes Ferenc

Ha tetszett a cikk, kövesse a
Háború Művészetét a Facebookon!
   MÁSOK ÍRTÁK
2016. 12. 07., 09:44

Tank nap Szlovákiában

Tank Nap Trenčianske Stankovce-ben, haditechnikai bemutatókkal. 2016. július.
2016. 12. 05., 16:22

A Tomcat nyomában

1976 szeptemberében Skócia közelében rendezték meg a Team Spirit ’76 tengeri hadgyakorlatot, amelynek a USS John F. Kennedy repülőgép-hordozó is részese volt.
2016. 11. 29., 11:51

Feltalálták a drónszelídítő puskát

Ahogy a drónok egyre elterjedtebbé válnak, úgy használják őket egyre többen bűncselekmények elkövetésére.
2016. 11. 25., 09:20

Bács-Kiskun megye katonásan teljesít a toborzásban

A katonai toborzás elmúlt másfél évtizede alkalmából szerveztek ünnepséget csütörtökön Kecskeméten, az egyetem GAMF Karán.

  JETfly Magazin

Kínai internetes fórumokon fellelhető képek alapján a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg légiereje új légiharc rakétát tesztel.