2016. 12. 10. szombat
Judit
: 314 Ft   : 296 Ft Benzin: 352 Ft/l   Dízel: 365 Ft/l   Írjon nekünk HADITECHNIKA

Frontvonalban

Art of WAR  |  2007-05-07 09:09:35

A második világháborúban a harckocsik mellett számos egyéb páncélozott harcjárművet is bevetettek. Ilyenek egyebek mellett a német roham- és a szovjet önjáró lövegek, amelyek kezdetben a tüzérség fegyverei voltak, de hamarosan a páncéloscsapatok is alkalmazták őket.

Rohamlövegek hasábkereszttelAz I. világháborúban a rohamozó gyalogság az ellenség lövészárkai felé megtett távolság utolsó néhány száz méterén ismét szembekerült a saját előkészítő tüzérségi tüzcsapást átvészelt géppuskák és egyéb kollektív tüzfegyverek tüzével, valamint a megmaradt erődelemek ellenállásával. Ezért a németek kifejlesztettek egy 3,7 cm-es könnyü löveget, amellyel a gyalogság harcrendjében előremozogva, közvetlen irányzással kilőhették ezeket. E fegyver köré új gyalogsági csapatnemet is szerveztek, a kézigránátokkal bőven ellátott rohamcsapatokat. A kombináció kiválóan bevált.A kézi erővel mozgatott löveg azonban a terepen nehézkes volt, kezelői pedig ki voltak szolgáltatva a védelem teljes tüzerejének. Ezért hamarosan felmerült a gépi erővel hajtott (önjáró) lövegtalp ötlete, amely nem sokkal később kiegészült a páncélvédelem szükségszerüségének felismerésével is.A kísérő tüzéreszköz ötletét felelevenítve, 1927-ben a németek 7,7 cm-es tábori ágyút szereltek egy lánctalpas vontatójármüre, és a Reichswehr rendelkezésére bocsátották. Az 50 lóerős motor azonban a 6,8 tonnás jármü mozgatásához gyenge volt. Hamarosan egy 7,5 cm-es tábori ágyú és egy 100 lóerős alváz „házasságával” próbálkoztak, de ezt sem rendszeresítették. Végül 1932-ben a németek ismét beszüntették az önjáró kísérőlövegekkel való kísérletezést.

Erich von Manstein – akkor még csak ezredes – 1935-ben ismét felvetette a gépesített kísérőlövegek szükségességét. A később híressé vált „rohamtüzérség” (Sturmartillerie) elnevezés tőle származik. Egy esztendővel később ő dolgozta ki az alkalmazási elveket is.A német szárazföldi haderő felkarolta az ötletet, és 1936. június 15-én megbízást adott a rohamlöveg prototípusának kifejlesztésére.A rohamlöveg háborúba indulA gyalogság önjáró „kísérőlövegeként” kifejlesztett, de csak élőerő és tábori erődítések elleni igazán hatékony rövid csövü (L/24) 7,5 cm-es főfegyverzettel gyártott StuG. III-as rohamlövegeket végül csak 1940 májusában, a nyugati hadjárat idején alkalmazták először. Ekkor még a hatlöveges üteg volt a legnagyobb szervezési formájuk. Három ütegben 18 harcjármüvet vetettek be, majd június közepén csatlakozott hozzájuk egy negyedik üteg is, újabb hat rohamlöveggel.Az 1941. évi balkáni hadjáratban már három rohamlövegosztály (egyenként három ütegben 6-6 löveggel) vett részt. A Szovjetunió megtámadásakor, 1941. június 22-én a Heernek 11 rohamlövegosztálya és hét önálló rohamlöveg-ütege volt.A szárazföldi haderő 1942-ig sikerrel akadályozta meg, hogy a vetélytársnak tekintett Waffen-SS páncélos haditechnikához is hozzájuthasson. Az SS-csapatok 1942-ig harckocsikat nem is vethettek be, így a gépkocsizó SS-hadosztályok egyetlen páncéloselemét sokáig csak egy-egy – rövid csövü StuG. III-as rohamlövegekkel felszerelt – üteg jelentette, amelyeket az SS-csapatok 1940 májusa (LSSAH) és 1941 szeptembere (Wiking) között kaptak. Az L/24-es ürmérethosszúságú löveggel szerelt StuG. III-asból 1940–1942 között 825 készült.A német rohamtüzérség eredetileg zárt küzdőterü, páncéllal védett, lánctalpas alvázon mozgó önjáró lövegekkel felszerelt tüzér csapatnemként született a gyalogság közvetlen tüztámogatására. Ám a korszerü szovjet harckocsik tömeges megjelenése miatt, a hatékonyabb páncélelhárítás érdekében a rohamlövegeket 1942 márciusától nagyobb páncéltörő képességü, hosszú csövü (L/43, majd L/48) 7,5 cm-es ágyúkkal szerelték fel, és a súlypontokon önjáró páncéltörő-tartalékként alkalmazták őket.

A háború alatt L/43 ürmérethosszú StuG. III-asból 330-at (csak 1942-ben gyártották), az L/48-as változatokból pedig 1942–1945 között összesen 8263-at gyártottak.Az első hosszú csövü StuG. III F rohamlövegeket a különleges hadrendü Grossdeutschland gépkocsizó gyaloghadosztály rohamlövegosztálya kapta meg 1942 áprilisában.1942. június közepén a keleti fronton 18 osztályban 210 (ebből 166 bevethető) rohamlöveg volt. Az év végén már 27 rohamlövegosztályban 442 páncélos harcolt keleten 315 bevethető harcjármüvel. 1943. március 31-én 20 osztály állományában 443 rohamlöveg közül 341 volt harcképes.A rohamlövegosztályokat 1941 novemberétől három üteg 22 páncélosából (3x7, plusz egy parancsnoki harcjármü), majd 1942. november 1-jétől három ütegben 31 rohamlövegből (3x10, plusz egy parancsnoki harcjármü) szervezték. Néhány osztálynál egy darabig még a korábbi 22 löveges szervezet volt érvényben.

A rohamlövegosztályok (általában hadtest-alárendeltségben) hatásosan támogatták a német gyalogságot támadásban, védelemben és ellenlökések alkalmával, de főként a szovjet páncélosokkal szemben adtak „tartást” a gyalogságnak.Rohamtarack a gyalogságnakMivel 1942-re a rohamlövegek zöme rohamágyúként leginkább páncélvadász-feladattal harcolt, az eredeti célkitüzés (a gyalogságnak alárendelt közvetlen tüztámogatás) lassan háttérbe szorult.Ennek orvoslására fejlesztették ki a németek a 10,5 cm-es főfegyverzettel felszerelt rohamtarackot, amely rohamlövegszerü felépítményében főként élőerő és tábori erődítések pusztítására képes tarackot hordozott. E Sturmhaubitze (röviden: StuH) 42 első példányát 1942. október 2-án mutatták be Adolf Hitlernek. Az eszközből a háború végéig 1217-et gyártottak.Két különleges változatról kell még szót ejtenünk. Az egyik egy zárt küzdőterü önjáró gyalogsági löveg volt Sturm-Infanteriegeschütz 33 néven, a másik pedig a lángszórós rohamlöveg. Az előbbivel a felül nyitott küzdőterü önjáró gyalogsági lövegek hátrányait akarták kiküszöbölni. Mindössze 24-et gyártottak, ebből 16 elveszett a sztálingrádi csatában. Utóbbi esetében a löveg helyére egy lángszórót szereltek, ám ebből csupán tíz készült el 1943 nyarán.

A német rohamtüzérek kiképzése 1943 nyaráig a Berlin melletti Jüterbogban zajlott, a 2. gépvontatású tantüzérezred VI. tüzérosztályának keretében. Ezt követően a kiképzőmunka a Magdeburg melletti Burgban, az úgynevezett rohamlöveg-iskolában folytatódott.A harckocsik támogatásaIdőközben felmerült az igény, hogy a német páncéloshadosztályok tüzérségének egy része ugyancsak önjáró és páncéllal védett eszközöket kapjon, hogy lépést tarthassanak a támadó harckocsikkal és lövészpáncélosokkal. Így fejlesztették ki 1942-ben a Panzer II-es könnyü harckocsi alvázára szerkesztett 10,5 cm-es önjáró tábori tarackot, a Wespét. A csapatok által kedvelt eszközből 1943–1944 folyamán 662-t gyártottak. A másik ilyen tüzérségi harcjármü a Hummel volt, ennél egy 15 cm-es tábori tarackot helyeztek a Panzer III-as és Panzer IV-es harckocsi fődarabjaiból összeszerkesztett alvázra, páncélozott felépítményben. Ebből a típusból 1943 és 1945 között 714-et készítettek. Mindkettő főként megosztott irányzással, a harcrend mélységéből tüzelt. Nem páncéltörő, hanem általános tábori tüzér feladataik voltak.1943 novemberében a StuG. III-ast gyártó Alkett cég Borsigwalde melletti üzeme kétszer is súlyos angolszász légitámadást szenvedett el. A kiesett termelést sürgősen pótolni kellett, így decemberben a Krupp cég hozzálátott a Panzer IV-es harckocsi alvázán kialakított 7,5 cm-es L/48-as löveggel szerelt rohamlöveg, a StuG. IV-es előállításához. Az első 31 példányt átépítéssel készítették. Noha a StuG. III-as gyártása is hamarosan folytatódott, a háború végéig 1163 StuG. IV-es hagyta el a gyártósorokat.A Panzer IV-es harckocsi alvázát használták fel a 15 cm-es nehéz gyalogsági löveggel felszerelt rohampáncélos, a Sturmpanzer IV-es (más néven Brummbär, vagyis Dörmögő) kialakításához. Az eszközzel rohampáncélos-osztályokat szereltek fel, amelyek a páncéloscsapatokhoz, s nem a tüzérséghez tartoztak. Emiatt itt részletesen nem foglalkozunk velük, de annyit azért meg kell említenünk, hogy a 219. rohampáncélos-osztály Magyarországon is harcolt 1944–1945-ben.Szaporodó rohamlöveg-alakulatokA rohamlövegosztályokat, amelyek állománytáblájába egyenként 31 rohamlöveg tartozott, 1944. február 25-én rohamlövegdandárokká nevezték át, és állományukat a tervek szerint 45 rohamlövegre egészítették volna ki. Ez azonban a legtöbb dandár esetében nem történt meg. Az átnevezésre azért volt szükség, mert a gyalog-, népigránátos-, vadász- és hegyihadosztályok páncélvadászosztályainak rohamlöveg- (vadászpáncélos-) századát is rohamlövegosztálynak nevezték el.

1944. február elején néhány rohamlövegosztály kapott egy (4.) kísérő gránátosüteget. Ezt parancsnoki osztag, málhaoszlop, három Sturmgewehr (MP 44) gépkarabéllyal felszerelt gépkocsizó gránátos- (43-43 fő) és egy utászszakasz (48 fő) alkotta. Az üteg gránátosai védelmezték a rohamlövegeket az ellenséges páncélromboló gyalogságtól és a páncéltörő ágyúktól. Minden rohamlövegnek saját gránátosai voltak, akik feladatuk szerint állandóan a páncélos közelében tartózkodtak. Ezeket a rohamlövegosztályokat ettől kezdve rohamtüzérdandároknak hívták.A rohamtüzérdandár törzsütege három StuG. III-as (7,5 cm-es L/48-as) rohamlöveggel, három rohamlövegütegének két-két rohamlövegszakasza négy-négy StuG. III-as (7,5 cm-es L/48-as) rohamlöveggel és egy-egy (2.) szakasza négy StuH. 42-es (10,5 cm-es L/28-as) rohamtarackkal volt felszerelve. A három ütegparancsnoknak további két-két StuG. III-as (7,5 cm-es L/48-as) rohamlövege volt. Minden rohamtüzérdandár tehát elvileg 33 rohamágyút és 12 rohamtarackot, összesen 45 páncélost számlált. 1944 áprilisában és júniusában a 236. és 239. rohamtüzérdandár egy-egy, a 667. rohamtüzérdandár pedig két kísérő páncélosüteget kapott, egyenként 14 Panzer II-es könnyü harckocsival. A kísérő páncélosütegeket egy 1944. november 23-i paranccsal feloszlatták ugyan, de a Magyarországon is bevetett 239. rohamtüzérdandárnak még 1945. március 15-én is volt négy Panzer II-es harckocsija.Az 1944-ben elterjedt, úgynevezett vadászpáncélosoknak (Jagdpanzer) is rohamlövegszerü felépítése volt. A vadászpáncélosok közé tartozott a Hetzer [Jagdpanzer 38(t)], a Jagdpanzer IV-es, a Panzer IV L/70-es, a Jagdpanther és a Jagdtiger is. (A vadászpáncélosok zöme a német páncélvadász- s nem a rohamtüzércsapatok állományában harcolt, ezért itt részletesen nem térhetünk ki rájuk.) Ezek a harcjármüvek az ellenséges páncélozott harcjármüvek elleni támadó harcra szakosodtak. E vastagabb páncéllal védett, a rendszeresített harckocsik alvázán mozgó zárt küzdőterü, forgótorony nélküli, kazamatásan beépített löveggel és egy-két géppuskával felszerelt páncélosok a lényegében önjáró páncéltörő ágyúként, főként lesállásból tevékenykedő páncélvadásznál védettebbek voltak az ellenség tüzével szemben, ezért a gyalogságot támadáskor és védelemben az első vonalban is közvetlenül támogathatták. Legtöbbször a páncélvadászosztályok vadászpáncélos-századaiban alkalmazták őket, de a háború végi harcjármühiány miatt már páncélososztályokban, sőt a rohamtüzérség alakulataiban is bevetették őket, hogy velük pótolják a hiányzó harckocsikat és rohamlövegeket. A német csapatok ugyanis csak a keleti fronton, 1941. június 22. és 1944. december 31. között 5231 rohamlöveget, rohamtarackot és vadászpáncélost veszítettek.A hadizsákmány visszalőA németek szinte minden zsákmányolt haditechnikai eszközt igyekeztek felhasználni. Nem volt ez másképp a kezükre került idegen roham- vagy önjáró lövegekkel sem. Amíg volt hozzájuk lőszer, üzemanyag és pótalkatrész, használták őket. Így történhetett, hogy például a magyar területen harcoló német 23. páncéloshadosztály páncélvadászosztályának 3. századának 1944. október 1-jei adatok szerint három zsákmányolt szovjet SzU–85-ös önjáró lövege is volt.

A 22. SS önkéntes lovashadosztály alárendeltségében, Budapest előterében harcoló 12. megerősített SS rendőr-páncélosszázad állományában 1944. november közepén egyebek mellett négy olasz gyártmányú, 7,5 cm-es főfegyverzetü M40 és M42 Samovente típusú könnyü rohamlöveg is volt.1945. január közepén ugyancsak zsákmányolt olasz rohamlövegei voltak a magyar területen is bevetett 71. gyaloghadosztálynak (hat), valamint a 105. SS-rohamlövegosztály 2. ütegének (kilenc darab). Az Olaszországban és a Balkánon harcoló német erők az olasz páncélosokat ennél jóval nagyobb mennyiségben vetették be.Francia anyagot elsősorban a Franciaországban állomásozó német csapatok használtak. Az 1940-ben zsákmányolt nagy mennyiségü lánctalpas eszköz hasznosításával a németek számtalan önjáró tüzérségi eszközt alakítottak ki átépítéssel. A Normandiában bevetett 21. páncéloshadosztályuk 200. rohamlövegosztálya például teljesen francia páncélosok alvázára szerelt 7,5 cm-es és 10,5 cm-es fegyverekből állt (összesen 40 önjáró lövegből).Német rohamlövegek MagyarországonMagyar területen számos német rohamtüzér-alakulat fordult meg. A 243., 278. és 911. rohamlövegdandárt, valamint a 236. rohamtüzérdandárt a romániai harcokban a szovjetek szétverték. Ezek roncsai 1944 szeptemberében Észak-Erdélybe vonultak vissza, ahonnan hamarosan a Harmadik Birodalomba szállították őket újjászervezésre.A magyarországi harcokban bevetették a 191., 228., 286., 325., 905. rohamlövegdandárt, valamint a 239., 261. és 303. rohamtüzérdandárt is. A 201. rohamlövegdandár az ország 1944. március 19-i megszállásában vett részt.1945. április 10-én, egy hónappal az európai háború vége előtt a német csapatok állományában még 1053 StuG. III-as rohamlöveg (ebből 812 a keleti fronton), 277 StuH. 42-es rohamtarack (ebből 198 a keleti fronton), továbbá 267 StuG. IV-es (ebből 201 a keleti fronton) volt.

A német rohamtüzérség kimagasló teljesítménye alapvetően hozzájárult a Wehrmacht támadó hadmüveleteinek sikeréhez. Ám a rohamlövegek talán még ennél is hatékonyabbak voltak, amikor a Harmadik Birodalom már minden arcvonalon – így Magyarországon is – védekezni kényszerült.Önjáró lövegek vörös csillaggalA szovjet Vörös Hadsereg már igen korán meglátta az önjáró tüzérségben rejlő harcászati lehetőségeket, és hozzá is látott ilyen eszközök kifejlesztéséhez. Miután 1928-tól beindult a szovjet T–18-as harckocsi gyártása, 1931-ben e harcjármü alváza szolgált alapul két önjáró lövegnek. Az egyik egy 45 mm-es önjáró páncéltörő ágyú, a másik egy 76,2 mm-es gyalogságot támogató önjáró tarack lett volna. Az 1931 mintájú szovjet gépesített dandárnak két harckocsizászlóalja mellett két önjáró tüzérosztálya is volt. Ezen alakulatokat már SzU–12Ps önjáró lövegekkel szerelték fel, amelyek azonban tehergépkocsira szerelt tüzeszközök voltak, nem valódi páncélosok.Noha az 1930-as évek folyamán számos szovjet önjárólövegterv és prototípus (pl. SzU–37, SzU–5, AT–1, SzU–6 stb.) látott napvilágot, nagyobb mennyiség legyártására mégsem került sor. Az SzU–5-ös változataiból 15, az AT–1-esből pedig tíz készült.Ennek több oka is volt. Először is a Vörös Hadsereg az 1936–1939-es úgynevezett „tisztogatásokig” elsősorban a harckocsik tömeges alkalmazásában látta a támadás sikerének zálogát. Hatalmas mennyiségü harckocsira volt szükség a gyalogság támogatására, a lovashadosztályok és -hadtestek, valamint az önálló harckocsidandárok felszerelésére. A szovjet nehézipar jelentős erőit lekötötte ez az igény, s ilyen körülmények között minden önjáró löveg elkészülte egy harckocsival kevesebbet jelentett a csapatok számára.Másodszor: a hagyományos szovjet katonai gondolkodásban a közvetett irányzással tüzelő nehéz- és közepes tüzérség, valamint a közvetlen irányzással alkalmazott könnyütüzérség alkalmasnak látszott a csapatok hatékony támogatására önjáró eszközök nélkül is.

Harmadszor: az 1930-as években a szovjet harckocsikat a legerősebb tüzerejü eszközök között tartották nyilván a világon. Így gyakorlatilag rendelkezésre állt az önjáró könnyütüzérség. A harckocsik döntő többségének legalább 45 mm-es lövege volt, s a manőverező harckocsidandárokat ellátták a 76,2 mm-es tarackkal felszerelt BT–7A „tüzérségi” harckocsival (ebből 1936-ban és 1937-ben összesen 156-ot gyártottak), illetve T–28-as és T–35-ös harckocsival is. A gyalogságot támogató harckocsi-alakulatok nem látták szükségét az önjáró tüzérségnek, mondván, hogy a tüzérségi feladatokat megoldja a támogatandó lövészhadosztály vagy a hadtest saját tüzérsége.Háború önjáró lövegek nélkülEnnek következtében a Vörös Hadseregnek 1941 júniusában – a német támadáskor – mindössze száz olyan KV–2-es nehéz harckocsija volt, amelyek 152 mm-es tarackja alkalmas volt az erődelemek elleni közvetlen tüzvezetésre.A nagy honvédő háború első néhány hónapjában a hatalmas szovjet harckocsiveszteségek pótlása ismét olyan arányban vette igénybe az ipar teljesítőképességét, hogy az önjáró tüzérség fejlesztése sokadrangú kérdéssé vált. 1942 második felében azonban a növekvő harckocsigyártás kedvező adatai lehetővé, a németekkel vívott küzdelem harcászati tapasztalatai pedig szükségessé tették a szovjet önjárótüzér-koncepció ismételt felülvizsgálatát. Ugyanis időközben a szovjetek is felismerték a német rohamlövegek hatékonyságát, mivel azok a gyalogságot is támogathatták, de sikeresen vehették fel a harcot a páncélosokkal szemben is.Az első szovjet „háborús” fejlesztés valójában egy szükségmegoldás volt. Az 1941 M. 57 mm-es páncéltörő ágyút felszerelték a Komszomolec vontatójármüre, s így ZiSz–30-as néven egy meglehetősen ormótlan, de legalább önjáró páncéltörő fegyvert kaptak. Az eszközből százat gyártottak, és főleg az 1941–1942-es moszkvai csatában vetették be.A szovjetek zsákmányolt német Panzer III-as harckocsik és StuG. III-as rohamlövegek alvázának felhasználásával, a 122 mm-es M30-as ágyútarack ráépítésével készítettek tíz önjáró löveget SzU–122i típusjellel. Ezeket azonban nagyrészt csak kiképzésre használták.Ugyancsak a szovjet kézre került Panzer III-as harckocsik adták a SzU–76i önjáró lövegek alapját. Ezeket a 76,2 mm-es löveggel készített harcjármüveket először a kurszki csatában használták. 1943 folyamán összesen 201-et építettek belőlük. 1944 elején a megmaradt példányok ugyancsak a kiképzőalakulatokhoz kerültek.Beindul a sorozatgyártásA valódi szovjet önjáró lövegek gyártása 1942 végén indult meg. December 9-én három típust fogadtak el, majd elkezdték a sorozatgyártásukat. Ez a T–70-es könnyü harckocsira alapozott, 76,2 mm-es ágyúval felszerelt SzU–76-os, a kiválóan bevált T–34-es harckocsi alvázára szerelt 122 mm-es tarackkal ellátott SzU–122-es és a T–60-as könnyü harckocsiból kifejlesztett, 37 mm-es gépágyúval ellátott SzU–37-es légvédelmi páncélos volt. Utóbbi nem vált be, ezért csak nagyon keveset gyártottak belőle, s harci alkalmazására eddig nem került elő bizonyíték. Hasonló eszköz volt az 1944-ben legyártott 70 ZSzU–37-es is, amelyet szintén nem vagy csak igen ritkán vetettek be a második világháborúban. (A szovjet önjáró csapatlégvédelem gerincét a háború során végig angolszász gyártmányú eszközök alkották.)

Az első szovjet önjárótüzér-alakulatokat 1943 januárjában állították fel, akkor még a Vörös Hadsereg tüzérparancsnoksága keretében. Ezek önálló ezredek voltak, állományukban két üteg SzU–122-essel és négy üteg SzU–76-ossal. E szervezet nem vált be, mert a két harcjármütípus jármütechnikailag, páncélvédettségben és harcászatilag is különbözött egymástól. Ebből okulva 1943 áprilisától – amikor a csapatnem átkerült a harckocsi- és gépesített csapatok parancsnoksága állományába – már csak homogén önjáró tüzérezredeket szerveztek, állományukban egy-egy típussal.Az 1943. július–augusztusi kurszki páncéloscsatában ugyan harcolt még néhány vegyes hadrendü szovjet önjáró tüzérezred, de az év végére kialakult a három alapváltozat:– könnyü önjáró tüzérezred öt üteggel (ütegenként négy SzU–76-os),– közepes önjáró tüzérezred négy üteggel (ütegenként négy SzU–122-es),– nehéz önjáró tüzérezred hat üteggel (ütegenként két SzU–152-es).A SzU–152-es nehéz önjáró löveg egy KV nehézharckocsi-alvázra szerelt 152 mm-es ágyútarack volt, amelytől a német Tiger nehéz harckocsik elleni eredményes harcot várták.Növekvő tüzerő 1943 végén megkezdték a közepes önjáró tüzérezredek átfegyverzését az SzU–85-ös harcjármüre, amelynek 85 mm-es lövege jóval nagyobb páncéltörő tüzerőt jelentett, mint a SzU–122-es főfegyverzete.1944 tavaszáig a közepes és nehéz önjáró tüzérezredeket is öt ütegre egészítették ki (ütegenként négy löveggel). Így már minden ezredtípusnak 20-20 önjáró lövege volt. 1944 márciusában minden alakulat kapott egy páncéltörőpuskás és egy géppisztolyos századot, amelyek a lövegeket óvták az ellenséges páncélromboló gyalogságtól.1944-ben a 122 mm-es ágyút és 152 mm-es ágyútarackot már nem a KV nehéz harckocsi, hanem az újonnan kifejlesztett szovjet nehézharckocsi-típus, az ISZ és az ISZ–2-es alvázára szerelték. Az új eszközöket ISzU–122-es és ISzU–152-es néven rendszeresítették a nehéz önjáró tüzérezredek állományában.Ez év közepén az SzU–76-osból olyan mennyiség állt rendelkezésre – a súlyos veszteségek ellenére –, hogy már a lövészhadosztályok egy része is kaphatott belőlük. Az első hadosztályközvetlen önjáró tüzérosztályokat 1944 júniusában állították fel. A háború végén mintegy 70 szovjet hadosztálynak voltak saját önjáró lövegei. Ezeknek a tüzérosztályoknak kezdetben három ütegben 12, majd 1944 decemberétől négy ütegben 16 SzU–76-osuk volt.Az SzU–76-os, illetve a jóval elterjedtebb SzU–76M egy gyengén páncélozott, felül nyitott küzdőterü harcjármü volt, amely a peremvonalban vívott harcra, valódi „rohamlöveg-feladatokra” szinte alkalmatlan volt. Ha így vetették be, a veszteségek súlyosak voltak.1944 februárjában megszervezték az első könnyü önjáró tüzérdandárokat is, három 21 löveges önjáró tüzérezreddel, kísérő lövészgyalogsággal és légvédelmi szakcsapatokkal. Azonban e hét dandárból csak hármat töltöttek fel SzU–76-ossal, a másik négy a kölcsönbérleti szerződés keretében amerikai gyártmányú T–48-as (szovjet típusjellel SzU–57-es) önjáró páncéltörő ágyúkat kapott.1944 végén megszervezték a közepes önjáró tüzérdandárokat is, egyenként három 21 SzU–100-as harcjármüvel felszerelt önjáró tüzérezreddel. Ezen alakulatok megszervezése valószínüleg a német Tiger B nehéz harckocsi megjelenésére adott egyik szovjet válasz volt. Az SzU–100-as a német páncélosok ellen bevetett leghatékonyabb páncéltörő eszköz volt. Tüzerejének egyetlen német harcjármütípus páncélzata sem tudott ellenállni. Kiegészítő fegyverzete (géppuskája) azonban – ahogy egyetlen szovjet önjáró lövegnek sem – ennek a típusnak sem volt. E hiányosságot a 3. Ukrán Frontnál 1945 elején például úgy próbálták megoldani, hogy az egyébként kényszerüségből harckocsiként alkalmazott harcjármüvek tetejére „házilagos módszerrel” egy golyószórót erősítettek.A második világháború végéig mindössze egyetlen nehéz önjáró tüzérdandárt szerveztek a Vörös Hadseregben (66. gárda nehéz önjáró tüzérdandár 60 ISzU–122-essel), amely 1945 márciusától a 2. Belorusz Front alárendeltségében harcolt lengyel és német földön.Harcok magyar földönA szovjet önjáró lövegek fő feladata – akár Magyarországon, akár másutt a keleti arcvonalon – a lövészerők, valamint a harckocsi- és gépesített csapatok közvetlen tüztámogatása volt. A szovjet önjáró lövegek főként oldalazó tüzet lőttek, csatlakoztak a rohamot megelőző tüzérségi előkészítéshez vagy éppen a rohamozó lövészgyalogságot kísérték. Utóbbi esetben tüzér- és páncéltörő feladatokat egyaránt elláttak.Noha az SzU–76-os megosztott irányzással is tüzelhetett, erre ritkán került sor. A szovjet harckocsikkal ellentétben, kezdettől fogva az összes önjáró lövegnek volt rádió adó-vevője, így alkalmazásuk is sokkal rugalmasabb lehetett.

Az önjáró tüzéralakulatokat leginkább megerősítő erőként, front-, hadsereg- vagy hadtestközvetlen alárendeltségben vetették be.A szovjet önjáró tüzérek helytállásának példájaként idézzük az 1505. önjáró tüzérezred egyik harcjármüvezető-szerelője, V. I. Golovcsenko tizedes, a Szovjetunió Hőse kitüntetési javaslatának részletét:„1944. XII. 7-én az Ercsiért folytatott harcban, amikor az ellenség erős tüzérségi-aknavető tüz fedezetével nem egyszer ellentámadásba ment át gyalogsági erővel és harckocsikkal, s gyalogságunkat visszaszorította, Golovcsenko elvtárs, az ellenség erős tüzérségi-aknavető tüze alatt ügyesen manőverezve SzU–76-os harcjármüvével biztosította az ellenség hat ellentámadásának visszaverését.Az ellenlökések visszaverése alatti manőverezés idején az önjáró löveget megrongálta egy lövedék; az ellenség kis távolságra közeledett, betört az üteg harcrendjébe, Golovcsenko elvtárs azonban nem hagyta el harcjármüvét, az ellenség erős tüze alatt, életét kockáztatva, helyreállította azt – kezelőszemélyzete tüzének fedezete alatt.Az ellenség gyalogsága gyürüt vont a gép körül, erősen tüzelve géppuskával az SzU kezelőszemélyzetére. Golovcsenko elvtárs merészen manőverezve a löveggel, a lánctalpakkal agyonnyomta az ellenség három géppuskáját és 17 katonáját, áttörve a gép körül tömörülő gyürüt, kivezette a löveget megfelelő tüzelőállásba, ahonnan kezelőszemélyzete az SzU tüzével 130 katonát és tisztet, két harckocsit, két technikai biztosító pontot és öt géppuskafészket semmisített meg.” A magyarországi harcokban gyakran előfordult, hogy az akadozó harcjármü-utánpótlás miatt a szovjet harckocsidandárok önjáró lövegeket, az önjáró tüzéralakulatok pedig harckocsikat kaptak kiegészítésül. Például a 7. gárdahadsereg 27. önálló gárda harckocsidandárjának 1945. január elején 16 T–34-es harckocsija és nyolc SzU–85-ös önjáró lövege volt üzemképes.Jelentős veszteségekAz sem volt ritka, hogy a szovjet önjárótüzér-alakulatok helyben, zsákmányolt német haditechnikával pótolták veszteségeiket. A győzelem ugyanis nagyon sokba került.A szovjet csapatok állományában 1941–1945 között összesen 108 700 harckocsi volt, ezek 76,8 százaléka veszteséglistára került. Ugyanakkor az alakulatok 23 100 (14 100 könnyü, 4000 közepes és 5000 nehéz) önjáró löveget kaptak. Ezeknek „csak” 56,3 százaléka veszett oda a harcok során.A második világháborúban szerzett tapasztalatok alapjaiban határozták meg a „hidegháború” első éveinek szovjet elképzeléseit az önjáró tüzérséget illetően is.

Ha tetszett a cikk, kövesse a
Háború Művészetét a Facebookon!
   MÁSOK ÍRTÁK
2016. 12. 07., 09:44

Tank nap Szlovákiában

Tank Nap Trenčianske Stankovce-ben, haditechnikai bemutatókkal. 2016. július.
2016. 12. 05., 16:22

A Tomcat nyomában

1976 szeptemberében Skócia közelében rendezték meg a Team Spirit ’76 tengeri hadgyakorlatot, amelynek a USS John F. Kennedy repülőgép-hordozó is részese volt.
2016. 11. 29., 11:51

Feltalálták a drónszelídítő puskát

Ahogy a drónok egyre elterjedtebbé válnak, úgy használják őket egyre többen bűncselekmények elkövetésére.
2016. 11. 25., 09:20

Bács-Kiskun megye katonásan teljesít a toborzásban

A katonai toborzás elmúlt másfél évtizede alkalmából szerveztek ünnepséget csütörtökön Kecskeméten, az egyetem GAMF Karán.

  JETfly Magazin

2016. december 7-én, helyi idő szerint este 6 óra körül az Egyesült Államok tengerészgyalogsága (USMC) elveszítette egyik Japánban állomásozó pilótáját és F/A-18 Hornet repülőgépét.