2016. 12. 03. szombat
Ferenc, Olívia
: 314 Ft   : 295 Ft Benzin: 339 Ft/l   Dízel: 352 Ft/l   Írjon nekünk HADITECHNIKA

A néma rádiók éjszakái

Art of WAR  |  2007-05-22 08:00:00

A Közel-Kelet nem mondható épp a világ legbékésebb szegletének, meglepő volt tehát, hogy a konfliktusok gyújtópontjában álló Izrael olyanfajta háborúra készült 1990 ôszétôl, amely eddigi viharos történelme ellenére új helyzetet, új kihívást jelentett. Merthogy mióta 1948-ban megszületett az ország, ami persze egyet jelentett azzal, hogy a születés pillanatában induló összehangolt támadással megbirkózzon, aztán mióta 1967-ben a zsidó katonák elfoglalták Kelet-Jeruzsálemet is, szóval mindaddig sikerült a háborúit a határain túl megvívnia, vagy legalábbis a sűrűn lakott országrészeken kívül.

1990-ben azonban egy olyan konfliktusra kellett készülnie, amelynek eredetileg nem is volt részese, mégis Izrael lett az egyik fő célpont. Ráadásul nem is valamiféle „normális” háborúra kellett számítania, hanem olyanra, amely nem vívható meg valahol a sivatagban, reguláris erőkkel: a fenyegetés közvetlenül a civil lakosságot és az ország nagyvárosait érintette.Szaddám Huszein 1990 nyara, Kuvait lerohanása óta úgy számított, hogy Irak súlyos katonai lépését épp Izrael provokálása révén úszhatja meg. Ha ugyanis sikerül a zsidó államot valamiképp belevonnia a konfliktusba, akkor lehetetlen olyan nemzetközi szövetséget összehozni ellene, amelyet az arab országok is támogatnának. Az eszmei-ideológiai alapvetés, az antiszemitizmus mellett tehát Izrael valamiféle megtámadása és ezzel katonai válaszlépésekre késztetnie elemi érdeke lett Irak diktátorának. Szaddám nem is titkolta szándékait: nyilvánosan fenyegetőzött azzal, hogy ha Irakot, illetve az Irak tartományává tett Kuvaitot támadás éri, ő eltörli a föld színéről – no nem a Kuvait felszabadításában részt vevő országokat, hanem Izraelt. Ha erre nem is, de Izrael végletesen veszélyes provokálására valóban megvoltak az eszközei, még akkor is, ha Irak és Izrael között ott volt Jordánia és Szaúd-Arábia, az Irak-ellenes szövetség két oszlopos tagja. Az egyik veszélyes fegyver, amelyre az izraeli védelmi tervezők számítottak, az irakiak Szu–24-es flottája volt. A szovjet gyártmányú, változtatható szárnyállású nagy gépek ugyanis elméletileg képesek lettek volna földközelben, radarszint alatt végigrepülni a távot a sivatagos terepre tapadva Izraelig, méghozzá igen komoly harci teherrel. A védekezés azonban eme veszélyes bombázó ellen egyáltalán nem tünt lehetetlennek: ott voltak az izraeli légi felderítési eszközök, amelyek révén elég korán lehetett riasztani a légvédelmet, ott volt Izrael magabiztos légiereje, amely nemigen ismert olyan bombázótípust, amellyel ne vette volna fel a harcot a siker reményében. És ott voltak a keleti határvidékre telepített légvédelmirakéta-bázisok, amelyek egyikét a háború kezdetén be is mutatták a nemzetközi sajtónak: e sorok írója is közelről megbámulhatta a prímán álcázott hármas Hawk-ütegeket, amelyek a júdeai sivatag egyik magaslatán őrizték a légteret, olyan radarok kíséretében, amelyek elég mélyen beláttak kelet felé. A sajtótájékoztatón az izraeli légvédelem főnöke, Uri Ram dandártábornok világossá is tette, hogy ezek a rakéták megállítják a nagy sebességgel alacsonyan érkező támadókat. Ennek a magabiztosságnak egyébként a konfliktus során végig evidens jele volt, hogy az izraeli hatóságok nemigen törődtek azzal az alapvető eszközzel, amely a második világháború óta olyannyira meghatározó eleme volt a védekezésnek, tehát egyszer sem rendeltek el elsötétítést. Igaz, ennek lehetett az is az oka, hogy nem számítottak éjszakai támadásra, mert erre azért nem tartotta a hírszerzésük tökéletesen alkalmasnak a Szuhojokat; vagy ellenkezőleg, azt is gondolták, abból a szempontból nem sokat számít, hogy elsötétítenek-e vagy sem, hogy a sötétben támadók amúgy is saját eszközeik, radarjuk és előrenéző infravörös érzékelői alapján közelítik és választják meg a célpontokat. Viszont mi ott, az indításra kész Hawkok árnyékában – mondták is a katonák, ne nagyon tekeregjünk a bázison, mert ha jön valami, akkor ők indítanak, akár van a fúvókák közelében újságíró, akár nincs… –, szóval mi, újságírók a légvédelmi rakétabázis látogatásakor egészen másfajta rakétákra lettünk volna kíváncsiak, amelyekről azonban a dandártábornok nem szívesen beszélt.Merthogy az igaz fenyegetést nem a Szuhojok, hanem a ballisztikus Scudok jelentették, igazi védelem ellenük pedig egyszerüen nem létezett, mert még sehol senki nem fejlesztett ballisztikus rakétákkal szemben hatékony elhárító rendszert. Amiben az izraeliek bíztak, vagy – inkább ilyen volt a hangulat: kénytelenek voltak megbízni – az az akkor még kipróbálatlan és eredetileg nem rakéták, hanem harci gépek elfogására tervezett amerikai Patriot volt, amelynek példányait C5-ös Galaxy szállítógépek hordták Izraelbe. De az izraeli hatóságok tudták, hogy az iraki rakéták esetében elsősorban nem is arra kell elsősorban felkészülni, hogyan akadályozzák meg a becsapódásukat – mert ezt egyáltalán nem biztos, hogy meg tudják akadályozni –, hanem hogy miképp lehet a rakéták pusztító hatását minimalizálni, hogyan lehet a rakéták által hordozott veszélyektől, esetleg nem hagyományos robbanófejek pusztításától mentesíteni a lakosságot. A Scud-fenyegetés tehát nem annyira katonai, mint inkább polgári védelmi feladattá vált, mint ahogy ez a háború során be is igazolódott: a Patriot rakéták ritkán tudták leszedni a sokszoros hangsebességgel föld felé zuhanó Scudokat. Egyes források szerint mindössze az indítások 5%-a esetében ért a védőfegyver a támadó közelébe – sőt, volt, amikor gyaníthatóan épp az okozott fokozott pusztítást Ramat Gan, Tel-Aviv egyik peremvárosa házai között, hogy a Scud együtt robbant az őt elfogni igyekvő védőrakétával.

Ami pedig még inkább komollyá tette a veszélyt, az az irakiak, köztük maga Szaddám Huszein visszatérő fenyegetése volt, miszerint ezek tényleg nem közönséges rakéták lesznek, hanem vegyi vagy biológiai fegyverek. Sőt, Szaddám bizonyos sötét szövegei mögött sokan a netán titokban mégiscsak kifejlesztett atomfegyver veszélyét érezték, bár ennek nem volt túl sok realitása: minthogy az izraeli légierő jó előre, még 1981-ben lebombázta a Bagdad közelében készülő hatalmas nukleáris létesítményt, az nem volt valószínü, hogy Szaddámnak valóban van atomfegyvere. De azt mindenki tudta, hogy biológiai és vegyi tömegpusztító eszközei valóban vannak, hiszen ezeket – igaz, nem ballisztikus rakéták tölteteként – már többször használta is, az iráni fronton és a kurdok ellen egyaránt. Szaddám már a háború előtti hetekben megjelölte az elsődleges célpontokat is, Tel-Aviv, Haifa és az izraeli atomközpont, a Negev-sivatagban lévő Dimona számíthat a csapásokra. Jeruzsálem nem szerepelt a célok között, hogy miért, nem volt nehéz kiokoskodni: a Scudok találatpontossága csekély, így egy rakéta, amelyet Jeruzsálemre irányoznak, könnyen lehet, hogy a kelet-jeruzsálemi arab lakókat pusztítaná, vagy az óváros valamelyik mohamedán szent helyét, a Szikla templomot vagy az al-Aksza mecsetet találhatta volna el. Erre a körzetre más, izraeli arabok által sürün lakott területekre, illetve Gázára és Ciszjordániára nem is hullottak Scudok, legfeljebb egy-két nyilvánvalóan eltévedt példány. Ennek ellenére a megszállt területek palesztinjai ugyanúgy részesültek az óvintézkedésekben, használták is a nekik kiosztott gázálarcokat – például a háború első napjaiban – könnygáz ellen, amikor Szaddám-párti tüntetéseken ünnepelték, hogy Irak rakétákat lő ki Izraelre. Mindenesetre az óvintézkedések sorozata jóval a háború előtt beindult, legfőképp a lakosság felkészítése. Izrael különleges ország, az izraeli állampolgárok számára nagyon nehezen elfogadható bármiféle emberveszteség, ez érthetővé teszi azt is, hogy 2006-ban ezekben a hónapokban miért annyira fontos Izrael számára elrabolt katonái kiszabadítása. Az akkori izraeli vezetés pedig jól tudta, hogy az ország közvéleménye számára nehezen elfogadható, szinte sokkoló, ha ráadásul nem is a hadsereg, hanem egyenesen a civil lakosság válik áldozattá. Tehát pénz és energia nem számított: a történelemben először egy ország úgy döntött, hogy kivétel nélkül valamennyi állampolgára, sőt, valamennyi – nem állampolgár – lakója számára egyéni védelmet biztosít a legveszélyesebb fenyegetésekkel szemben. Ez az egyéni védelem egy lezárt dobozt jelentett, amit csak az első riadó esetén volt szabad kinyitni. Benne gázálarc, szürővel és egy injekció. A gázálarchoz külön adták a szürőt egy müanyag kupakkal: ha a hatóság azt mondta, vegyük fel, csak akkor csavartuk le a kupakot a szürőről és csavartuk a szürőt az álarcra, riadó végén pedig le a szürőt és vissza a kupakot, így lehetett elérni, hogy a szürő hosszú ideig müködőképes maradjon. De nagyon kellett ügyelni arra, hogy amikor rajtunk van a gázálarc, ne legyen a szürőn a kupak, mert akkor nem kapunk levegőt… Közben ezeknek az eszközöknek a használatát is a hatóságnak kellett diktálni, tehát a gázálarcot akkor kellett felvenni, ha erre a tévén vagy a rádión keresztül valamelyik körzet lakossága kifejezett utasítást kapott. Más kérdés, hogy az első időszakban bárhol is csapódott be rakéta, a biztonság kedvéért egész Izraelben mindenkivel felvetették a gázálarcokat. Az atropininjekciókra nézve fokozottan érvényes volt, hogy csakis akkor szabad használni, amikor erre kifejezetten utasítják az embereket – volt, aki az első támadások idején biztos, ami biztos, beadta magának, és emiatt kellett kórházba szállítani. A felszerelés része volt egy hintőporszerü anyag tubusban arra az esetre, ha valami mérgező anyag az ember bőrére kerül. Mindehhez persze tájékoztató füzet, ivritül vagy angolul, netán oroszul, bár akkor még nem volt olyan sok orosz anyanyelvü bevándorló Izraelben. Minden légiriadó idején újra és újra elmondták, mit tegyünk a gázálarccal: húzzuk szorosra a szíjakat, ne hagyjuk rajta a kupakot. Mindezt egyébként lehetőség szerint határozottan, de nem valamiféle komoly drámaisággal közölték, inkább oldva, mint növelve a feszültséget. Ott tartózkodó külföldi újságíróként én igazi luxuskivitelü gázálarcot kaptam, volt ugyanis hozzá egy szopókában végződő cső is, amelynek révén a gázálarcban ücsörögve is ihattam, ha épp arra volt (lett volna) kedvem. Mindenesetre most utólag bevallhatom, nem volt túl sokáig rajtam a gázálarc, ugyanis rádiótudósítóként gázálarcban kissé nehéz lett volna érthetően beszélni a magyarországi hallgatóknak. Mindenre kell gondolni, mindenkire, és valóban gondoltak azokra is, akik valamiért nem tudták használni a rendes gázálarcot. A 14 éven aluliak olyan álarcot kaptak, amelynek szürőjéhez egy kis elektromotor kapcsolódott ventilátorral, hogy ne kelljen erőlködniük a levegővételért a gázálarc alatt. Külön pszichológiai tanácsadás zajlott a tévében arról, hogyan lehet nyugodt hangon rávenni a gyerekeket, hogy felvegyék. Ürsisakszerü, nyaktól felfelé hermetikus müanyag álarcot kaptak az asztmások, illetve ilyet kértek maguknak az ortodoxok is, hogy a gázálarc miatt ne kelljen lenyírniuk pajeszukat és szakállukat. Végül a legkisebbeknek, a csecsemőknek inkubátorszerü fóliasátor jutott, amit akár a babakocsira is fel lehetett erősíteni. Védőfelszerelés kellett tehát mindenkinek, aki a háború idején az országban tartózkodott, négy és fél-öt millió embernek – kivétel nélkül. És ez a rengeteg egyéni védőfelszerelés az elosztó központokon keresztül el is jutott mindenkihez, még mielőtt kitört volna a háború, és megérkeztek volna az első rakéták.

Az óvintézkedések egy másik főcsapás-iránya az volt, hogyan kell olyan szigetelt – lehetőség és a hivatalos elnevezés szerint is hermetikus – szobát készíteni minden lakásban minden családnak, amely valamelyest megvéd az esetleges gáz- és biológiai támadás ellen. A dolog nagyon egyszerü volt, ki kellett választani a lakásnak azt a helyiségét, ahol kényelmesen elfér mindenki, de amelynek a legkevesebb volt az ablak-ajtó kapcsolata a külvilággal. A hatóságok azt tanácsolták, hogy lehetőleg ne az utcai frontra nézzen a szoba, vélhetően azért, mert minél zártabb területtel határos a helyiség, annál kisebb lökéshullámnak van kitéve. Az ablakokat fóliával le kellett ragasztani, az ablakkeretek mentén szigetelőszalaggal kellett letapasztani a réseket – a szigetelőszalag egyébként az első időkben hamar kifogyott a boltokból. Légiriadó esetén, amikor már mindenki bent volt a szobában, a bejárati ajtót is körül kellett tapasztani, azonkívül be kellett vinni a szobába rongyokat és tiszta vizet, és az ajtók alatti réseket ezekkel a vizes textíliákkal kellett eltömíteni. Lehetőség szerint még a kulcslyuk sem maradhatott szabadon. Zárt szobákat alakítottak ki előre a szállodákban és a közintézményekben, a kibucokban és az iskolákban, ott egész tantermeket tettek biztonságossá. A hermetikus helyiség kötelező tartozéka volt a rádió vagy tévé, amelyen keresztül a zárt szobában is tudomást szerezhetnek az ott lévők a hatóságok utasításairól. Külön tévé- és rádiómüsorok, kiadványok, újságrovatok sorolták fel persze már hetekkel korábban a tennivalókat, tanították a lakosságot, mikor mit tegyen, és mit ne tegyen. Paradox módon tehát elképesztő energiával és valóban semmiféle költséget nem kímélve sikerült felkészíteni az országot a legrosszabbra, azokra a vegyi és biológiai fegyverekre – amelyeket végül is Szaddám Huszein nem mert bevetni. A vegyi rakéták használatának amúgy sem kedvezett a domborzat, az izraeli szakértők szerint a Scud vegyi robbanófeje néhány száz méteres körzetben hatásos csupán – de ez is csak sík terepre igaz, márpedig az ország nagy része hegyvidék. Az évszak is a védelemnek kedvezett – az eső alaposan legyengíti az ilyen típusú fegyverek terjedési erejét, márpedig Izraelben a telet ugyebár leginkább az eső jelenti. Mindez azonban egy pillanatig sem enyhítette a hatóságok szigorát, azt, hogy mennyire veszik komolyan a veszélyt. A becsapódások után addig nem engedték levenni a gázmaszkokat az emberekről, amíg a helyszínre siető szakemberek egyértelmüen meg nem állapították, hogy „csak” hagyományos robbanófej érkezett Izrael földjére, az eljárás azonban egyre gyorsult, egyre pontosabban és egyre kisebb területre nézve riadóztattak, és egyre hamarabb közölték a megnyugtató hírt, le lehet venni az álarcokat. Majd következő fokozatként lefújták a riadót, ki lehetett jönni a hermetikus szobából. Gondoltak a hatóságok az emberek négylábú kedvenceire is, hasznos útmutatókkal szolgáltak az ügyben, miképp lehet a kutyák és macskák orrára-szájára őket is védő vizes szódabikarbónás rongyot rögzíteni. Szóval a tömegpusztító fegyverek ellen sikerült alaposan felkészíteni a lakosságot, a hagyományos robbanófejek pusztítása ellen azonban nem sokat tehettek. Izrael legtöbb településén a házak alatt nincs pince, pláne külön e célra épített óvóhely, ilyet csak a Libanonnal határos északi körzetekben építettek, ahol mindig is lehetett és lehet most is számítani különféle északról érkező katyusaszerü rakétákra. Ugyanakkor, ha netán mégiscsak gázzal töltött robbanófej csapódik be, akkor a pince, az óvóhely halálos csapda az ott lévők számára, és mivel a rosszabb verzióra kellett felkészülni, nem fogtak óvóhelyek építésébe. Végül is a sürü rakétázás ellenére a legsúlyosabb Scud-támadást egy amerikai bázis szenvedte el Szaúd-Arábiában, ahol 28 katona vesztette életét. Izraelben pedig a több mint negyven becsapódó rakéta közvetlen halálos áldozatainak száma is végül csak néhány volt. Ez annak is köszönhető, hogy az – egyébként minden bizonnyal Észak-Korea segítségével továbbfejlesztett – iraki al-Huszeini rakéták robbanófeje az eredeti típuséhoz képest kisebb volt, „csak” 250 kilós, annak érdekében, hogy nagyobb legyen a fegyver hatótávolsága. Tehát az általa keltett robbanás is kisebb erejü volt a becsapódáskor. Talán ezért is „becézték” az iraki Scudokat pszichológiai fegyverként: sokkal inkább volt feladatuk a lakosság megfélemlítése, esetleg olyan közhangulat keltése, amely a bagdadi remények szerint elkeserítette és a kormányzat ellen hangolta volna az izraelieket. Nyilván ennek a terrorfegyvernek az alkalmazási eljárásához tartozott az, hogy rendszerint késő éjjel vagy kora hajnalban indították őket, hogy az embereknek legyenek rosszak az éjszakáik, a kialvatlansággal és a fáradtsággal együtt nőjön a feszültség, a kétségbeesés. Ez a számításuk sem jött be, és az izraeliek összetartása, lelkiereje mellett a hatóságoknak volt egy különleges válaszuk is erre: a néma rádió. Mivel sokan azért voltak különösen kimerültek, mert attól féltek, ha nincsenek ébren, nem hallják a szirénát, a hadsereg egyik adóját egy mindenki által ismert frekvencián fenntartották a légiriadónak. A család nyugodtan lefekhetett, és alhatott, amíg a bekapcsolt, megfelelően behangolt néma rádiókészülék meg nem szólalt, és nem közölte, hogy fel a gázálarcot, irány a szigetelt szoba.A pszichológiai fegyver tehát nem törte meg Izraelt, de egy eddig sosem tapasztalt helyzetbe hozta: a civilek kiszolgáltatottságán túl bekövetkezett magának az országnak a kiszolgáltatottsága. A Scudok ellen az egyetlen igazi ellenszer az volt, az lett volna, ha mind megtalálják és elpusztítják a kilövőállásokat. Ez a feladat az Irak felett repülő szövetségesekre hárult – Izrael maga nem védhette magát, nem válaszolhatott, noha érdekes mód ő kapta Irak első visszacsapását a bombázásokra, nem a Sivatagi Vihart nyitó szövetségesek. Egyes források szerint az amerikai és brit harci gépek a háború durván egy hónapja alatt 1500-nál több bevetéssel próbálták megakadályozni az indításokat. Hogy ehhez képest a negyvennél több rakéta, amely Izraelben ért földet és az ugyancsak több mint negyven szaúdi Scud-becsapódás sok volt vagy kevés, eredmény-e vagy kudarc a kegyetlen meccsben, ennek az volt a lényege, ki tudja-e lőni az iraki mobil indítót az F–15E, vagy a rakétát sikerül elindítani nyugat vagy dél felé – nos tehát hogy a játszmának melyik fél volt a győztese, azt máig nem döntötték el a hadtörténészek. Kétségtelen, hogy a kényszerü passzivitás rosszabb hatással volt Izrael lakóira, az ország morális állapotára, mint maguk a rakétatámadások, ezzel együtt az állampolgárok túlnyomó többsége, miközben élesen követelte a visszacsapást, fegyelmezetten viselte a helyzetet, és mindenben együttmüködött a hatóságokkal. Viszont az is biztos, hogyha Szaddám bevetette volna a vegyi fegyvert, az izraeliek mégsem maradtak volna tétlenek.

Amit el lehetett követni az emberek megvédése érdekében, azt az izraeli hatóságok megtették – nem tudom, hozott-e valaha bármelyik ország ilyen átfogó intézkedéssorozatot a határain belül lévők védelme érdekében. Más és másféle háborúk, Izraelben történt robbantásos merényletsorozatok, egyéb megpróbáltatások után visszatekintve sem tünik túlzásnak az a gondolat, amit az eseményekről szóló, néhány hónappal az Öböl-háború után megjelent könyvemben megfogalmaztam: azzal együtt, hogy továbbra is Magyarországon élek, meg kellett hogy állapítsam, nem lehet rossz érzés olyan ország polgárának lenni, amelynek ennyire fontos minden egyes lakójának biztonsága.

Ha tetszett a cikk, kövesse a
Háború Művészetét a Facebookon!
   MÁSOK ÍRTÁK
2016. 11. 29., 11:51

Feltalálták a drónszelídítő puskát

Ahogy a drónok egyre elterjedtebbé válnak, úgy használják őket egyre többen bűncselekmények elkövetésére.
2016. 11. 25., 09:20

Bács-Kiskun megye katonásan teljesít a toborzásban

A katonai toborzás elmúlt másfél évtizede alkalmából szerveztek ünnepséget csütörtökön Kecskeméten, az egyetem GAMF Karán.
2016. 11. 21., 09:36

A képességnövekedés korszaka kezdődik

NFIU: fontos lépés a szövetségesi elkötelezettség terén.
2016. 11. 18., 09:34

Katonai temető - Solymár

Budapesttől alig 15 kilométerre, Solymár közelében helyezkedik el a brit katonai temető, 211 katona végső nyughelye, akik a Royal Air Force Magyarország fölött lelőtt bombázóin vesztették életüket 1944-ben.

  JETfly Magazin

A szovjet történelemben kevés az olyan család, amely akkora hatással lett volna a történelemre, mint a Mikojan család generációi. A közelmúltban elhunyt Ivan Mikojanra emlékezünk az alábbi összeállítással.