Vissza a főoldal

Ha nem ismerném már évek óta, azt hihetném, hogy hivatásos fotósként szolgál a kecskeméti repülőbázison, a neve előtti „doktor” előtagot pedig a tudományos életben elért eredményeiért viselheti. De ismerem, és tudom, hogy valójában orvos és csak hobbiból lóg a nyakában állandóan a fényképezőgép.

Dr. Toperczer István orvos alezredes személye közismert, neve pedig fogalom a magyar légierőnél. És elsősorban nem gyógyító tevékenysége miatt – bár orvos kollégái szerint jó szakember – hanem hobbijából adódóan. Ő ugyanis, és ez minden túlzás nélkül állítható, Magyarország első számú légifotósa.

Pedig ennek az „imázsnak” a kialakítása nem tudatos volt – meséli a mindenki által csak Dokinak, vagy TopiDokinak hívott Toperczer alezredes, aki beosztása szerint a kecskeméti alakulat vezető orvosa. Hiszen nem készült katonának, orvos szeretett volna lenni. Igaz ugyan, hogy már a gimnázium első éveitől számolva különös vonzalmat érzett a repülés iránt.

– Még az általános iskolában történt, hogy pilótának toboroztak fiatalokat. Én mentem volna, de édesanyám nem engedett. És lám, végül mégis a vadászgépben kötöttem ki – mosolyodik el Doki.

Ezzel szemben elvégezte az orvosi egyetemet, s 1987-ben szülővárosában, Kaposváron helyezkedett el, a megyei kórház baleseti sebészetén kezdett el dolgozni. Később sebész és baleseti sebész szakvizsgát is tett.

– Végeztem a munkámat a kórházban, aztán csak egyszer elérkezett az az idő, amikor le kellett töltenem kötelező sorkatonai szolgálatomat. Ez az úgynevezett sororvosi szolgálat egy év volt akkor – meséli Toperczer doktor és szavaiból kiderül: mivel a repülési iránti szenvedélye továbbra sem csökkent, úgy döntött, hogy összeköti a „kötelezőt a kellemessel”, és kérte, hogy a taszári katonai repülőtéren tölthesse le a szolgálatot. Így legalább katonai repülőgépek közelében lehetett.

1988. végétől tizenkét hónapot töltött el a taszári katonai bázison, majd a leszerelés után visszatért korábbi munkahelyére, a kaposvári kórházba. A sereggel nyolc év múlva került ismét kapcsolatba. A kórházban találkozott korábbi pilótabarátjával, akivel a sorkatonaság óta sem szűnt meg a kapcsolata, családjaik összejártak és közben a bázis parancsnokhelyettese lett. Munkaidő után többször is beszélgetésbe elegyedett, az is nyugodtan kijelenthető, hogy barátok lettek. Ő mondta Toperczer doktornak, hogy újra szívesen látnák a taszári bázison, mivel éppen úgyis orvoshiány van náluk.

TopiDoki végiggondolta a lehetőségeket és úgy döntött, belevág. Közel tíz év után hagyta ott a „civil” orvosi pályát, s bezupált. Ahogy mondani szokás, szinte azonnal a dolgok sűrűjében találta magát. Nem elég, hogy egy szem orvosként dolgozott a bázison, egyik napról a másikra hirtelen megjelentek az amerikaiak is, akik a délszláv háborút lezáró daytoni megállapodást követően, a bosznia-hercegovinai békefenntartó műveletek logisztikai háttérbázisaként használták Taszárt.

A légifotózások gondolata is itt és ekkor merült fel először Toperczer Istvánban. Mint mondja: ekkor már a hobbija volt a fényképezés, sőt 1994-ben egy hónapot töltött kinn Vietnámban, ahol a vietnámi légi háború történetét kutatta. De nem a már ezerszer „megzenésített” amerikai visszaemlékezéseket tanulmányozta, hanem vietnámi szemszögből tárta fel a háború történetét.

– Szinte az egész országot bejártam. Megnéztem az összes múzeumot, találkoztam az egykori pilótákkal, gyűjtöttem az archív képi és írásos anyagokat. És persze rengeteget fotóztam. A megszerzett hatalmas anyagból később pedig könyv is született. Nem is egy, hanem pár év alatt, egymás után három. Egy az Amerikai Egyesült Államokban, kettő pedig Angliában – mondja Toperczer alezredes, aki már Taszáron, egy „hirtelen ötlettől vezérelve” felkereste parancsnokát, s egy légifotózásra kért engedélyt. Mégpedig azzal a céllal, hogy a magyar légierőnél rendszeresített légieszközökről dokumentációs céllal fotókat készíthessen.

Talán egy kicsit ő is meglepődött, hogy ötletét végül nem utasították el, sőt kifejezetten örültek az elképzelésnek. Egyetlen feltételt támasztottak csupán: Toperczer doktornak is el kellett végeznie a repülorvosi alkalmassági vizsgálatot. Mivel ez is gond nélkül sikerült, megkapta a „felszállási engedélyt”.

– Az első felszállás nagyon emlékezetes volt. Bár már addig is elég sokat repültem, rettenetesen izgultam. Persze ebbe nyílván benne volt az is, hogy rajtam volt a teher: mivel ebben a munkában rengetegen segítettek nekem, nem szabadott hibáznom. Nem jöhettem le úgy a kék égből, hogy nem sikerültek a fotók. Szóval egy Albatrosszal szálltunk fel, s nem tagadom, a repülési idő vége felé rosszul lettem. Azóta sem történt velem ilyen. De szerencsére a fényképfelvételek sikerültek, a feladatot végrehajtottuk – emlékezik a Doki, aki elárulja azt is, hogy később, egyszer arra is volt lehetősége, hogy egy kétüléses MiG-21-es vadászrepülőgép hátsó kabinjában ülve emelkedhessen a levegőbe. Az utánégetővel történő felszállás örök emlék marad.

Azóta sem volt szerencséje másfajta vadászgépre feljutni. De, mint mondja, ez nem is baj, hiszen az L-39-es a légifotózás céljából a lehető legjobb. Viszonylag nagy a kabinja, így lehet belőle fotózni. Az Albatrosz mellett még különféle típusú helikopterekből és An-26-os szállító-repülőgépből is gyakran fotózott az elmúlt csaknem másfél évtizedben Toperczer doktor. Ez utóbbi egyébként azért nagyon jó, mert a levegőben is le lehet engedni a rámpáját, s így zavartalanul fotózhatók az „Ancsát” követő légijárművek.

Persze akkor sem esett kétségbe, ha éppen nem tudott felszállni. Ilyenkor a földön készített fényképeket. Hol a kiszolgáló személyzetről, hol pedig a repülésből visszajött pilótákról.

Megtudom: Toperczer doktor Taszáron testközelből élhette át az 1999-es koszovói konfliktust, amikor az amerikai légierő repülőgépei innen is indítottak éles bevetéseket Szerbia ellen. Természetesen, amikor csak lehetett, fotózta az eseményeket.

– Mindemellett voltak különféle nemzetközi gyakorlatok ezeken ugyancsak fotóztam, s törekedtem arra is, hogy valamilyen, nagyobb volumenű eseményt szervezett a légierő, akkor azon én is ott legyek. Természetesen minden légifotózáskor betartottam az előírásokat, s minden egyes alkalommal megkértem a szükséges engedélyeket – meséli a Doki, aki 2000-ben úgy érezte: az elmúlt évek során összejött egy „erős” anyag, amelynek felhasználásával érdemes lenne egy könyvet megjelentetni a Magyar Honvédség repülő alakulatairól. Az ötletet tett követte, s így született meg az a kiadvány, amely a repülő alakulatok 1991 és 2001 közötti tíz éves történetét mutatja be. A Felhőlovagok című könyv magánkiadásban jelent meg, de rövid idő alatt elkapkodták, így szükséges volt a második kiadás piacra dobása is. Ez azonban már kétnyelvű kiadvány volt, magyar-angol nyelven jelent meg.

– Természetesen e könyv megjelenése után sem hagytam fel a fotózással, sőt a Vietnámban megkezdett kutatásomat is szerettem volna folytatni. Éppen ezért kiutaztam Kambodzsába és Laoszba, s a három országból fotóanyagomat megjelentettem egy turisztikai albumban, Indokína címmel. Ez a könyv 2005-ben jelent meg – mondja Toperczer István, akit ekkor, ahogy mondani szokás, „elkapott a gépszíj”, hiszen a Zrínyi Kiadó gondozásában rövid időn belül megjelent a Magyarországon rendszerben lévő, katonai helikopterekről szóló, Forgószárnyas huszárok című könyve. E könyv a helikopteres alakulatok feladataira is koncentrál. Úgy, mint kutatás-mentés lövészet, árvízvédelem, tűzoltás vagy éppen a szárazföldi erőkkel való együttműködés.

TopiDoki ezután arról mesél, hogy hamarosan megjelenik a legújabb könyve, mégpedig NATO-csatlakozásának tizedik évfordulója alkalmából. Az Ég-Szín-Tér című kiadvány nem alakulatokra és nem géptípusokra koncentrál, hanem az elmúlt tíz esztendő jelentős eseményeiről ad hangulatos fotóválogatást. És a gépek mellé leírja azt is, hogy mit láthat a fotókon az olvasó. A néhány mondatos leírás nem „száraz, szakmai szöveg”, hanem emberközeli, gondolatébresztő és irodalmi formába öltöztetett megfogalmazás.

Melyek a kedvenc fotóid? Azok, amelyeket a levegőből, vagy amelyeket a földről készítettél? Esetleg a turisztikai témájúak? – teszem fel a kérdést a kérdést a Dokinak, aki néhány másodperc gondolkodás után válaszolja: mindegyik egyformán kedvence, hiszen ő elsősorban nem dokumentarista módon igyekszik megörökíteni az exponált pillanatokat. Ő a fénykép szó valódi értelmében gondolkodik, vagyis játszik a fényekkel. Nem riad meg attól, ha esik az eső, ha borult az ég, vagy ha éppen fáradt a pilóta. Úgy véli, képeiről jól látszik, hogy azok nem kimondottan riportfotók, hanem olyan fotográfiák, amelyeken az emberek adott pillanatának hangulatát és érzéseit igyekszik megjeleníteni. Például a jókedvet, vagy éppen a szomorúságot.

Természetesen azért vannak kedvenc képei. Az egyik nagy kedvenc, amikor egy MiG-29-es vadászrepülőgép és egy Mi-24-es harcihelikopter repül együtt az egyik szentkirályszabadjai nyílt nap gyakorlónapján.

– Rettenetesen rossz idő volt aznap. Repülésre még éppen alkalmas, de a fotózásra szinte egyáltalán nem. És akkor én azt mondtam, hogy ha már megvan a lehetőségem a felszállásra, akkor menjünk el repülni és nézzük meg mi jön ki belőle. Én egy másik Mi-24-es fedélzetén repültem utánuk. A pillanatot a Balaton felett kaptam el, sötét felhők alatt ott repül a géppár, sziluettben látszanak. Alattuk az érdekes fényű Balaton a Tihanyi félszigettel és az apátsággal – meséli TopiDoki, hozzátéve: a másik kedvenc képe Vietnámban készült. Itt ugyancsak rettenetesen rossz időben, ömlő monszunesőben vitték el csónakkal egy festői szépségű helyre. Ahol a folyó a hegyek alatt, és az erdők között kanyarog végig. Ezzel a fotóval, aminek egyébként a Menedék címet adta, egy nemzetközi pályázaton is sikerült nyernie.

Toperczer alezredes természetesen katonai fotópályázaton is nyert már. A legutóbb például 2008-ban, a Honvédelmi Minisztérium által meghirdetett pályázaton. Szemtől szembe című fényképével – amely egy An-26-ost ábrázol – megnyerte a fődíjat. Sőt a pályázatra beküldött tíz képéből kilenc az első harminc helyezett között végzett.

Toperczer doktor fényképei egyébként a Magyar Honvédség szinte valamennyi laktanyájában megtalálhatók, de a repülős alakulatoknál különösen. Így azon semmi csodálkoznivaló sincsen, hogy a gyengélkedő falait, sőt saját irodáját is számtalan fotója díszíti. Az íróasztalra tett, 46-os számot viselő pilótasisak azonban már egy kissé meglepheti a szemlélőt, hiszen „személyre szóló” ma csak a hajózó beosztásban lévő állománynak van a seregben. A Doki azonban ebben is kivétel, hiszen amikor elkezdett rendszeresen légifotókat készíteni, megkapta ezt a sisakot, amelyet az illetékesek „rendszeres használatra” ki is adtak neki. Így ma már természetes, hogy ha repülni indul, ezt a sisakot veszi fel.

A beszélgetés végén természetesen felmerül az is, hogy milyen vágyai vannak még az orvos-légifotósnak. Megtudom: szeretne még egyszer visszajutni Vietnámba, hogy találkozzon a légiháború még élő, úgynevezett ász-pilótáival. Vagyis azokkal a pilótákkal, akik bizonyíthatóan ötnél több ellenséges repülőgépet lőttek le a harcokban. Az ászok még tizenöten vannak, s TopiDoki szeretne velük interjút készíteni, amelyet egy újabb könyvben kíván megjelentetni.