A hetvenes években jelentek meg a szubszonikus sebességű, kis magasságban repülő és nagy pontossággal célba találó „cirkáló rakéták“, amelyek meghajtásuk módja miatt inkább a repülőgép kategóriába tartoznak. A fegyverkezési verseny akkoriban érte el csúcspontját, a szovjetek számos légvédelmi rakétakomplexum fejlesztésébe kezdtek, amelyek képesek voltak a kis magasságú célok leküzdésére is. Az AGM–86, illetve a Tomahawk így sebezhetővé vált, közülük néhányat le tudott lőni 1991-ben az iraki, 1999-ben pedig a jugoszláv légvédelem.
Az USAF állományában alig terjedt el az AGM–86-os, máris megkezdődtek a korszerűbb váltótípus rendszeresítésének előkészületei. A követelmények nagyrészt azonosak voltak, viszont meg kellett oldani, hogy a legkorszerűbb légvédelmi eszközökkel se lehessen védekezni ellene.
1982-ben készültek el az előtanulmányok, amelyek alapján 1983-ban a General Dynamics céget bízták meg az új nukleáris csapásmérő eszköz kifejlesztésével. Ez egy úgynevezett „fekete“ program volt, amiről nem lehetett olvasni még a legjobban értesült szaksajtóban sem.
Az AGM–129 tervezésénél alkalmazott alapelvek egy része már ismert volt. Ugyanazt a TERCOM navigációs rendszert építették be, amely már bevált az AGM–86 esetében. Ez az útvonal domborzati adatai, az inerciális rendszer, a rádió magasságmérő és a számítógép memóriájában tárolt képek alapján biztosította a célpont megközelítését, illetve nagy pontosságú eltalálását.
A titkos új technológiával csökkent az észlelhetőség, de nemcsak a lokátorok számára kellett „láthatatlanná“ tenni (valójában ez lehetetlen, csak az észlelés távolságát lehet több nagyságrenddel csökkenteni), hanem az infravörös felderítő eszközök dolgát is meg kellett nehezíteni. Akkoriban már több szovjet elfogó vadászt is felszereltek „hőpelengátorral“, vagyis infravörös iránymérővel, és ennek fejlettebb változatát építették be az új, negyedik generációs MiG–29 és Szu–27 típusokba is. Az amerikai hírszerzés akkor még nem tudta, hogy ezek az eszközök nem alkalmasak a kis hőkibocsátású légi célok észlelésére, hanem elsősorban vadászgépek ellen szánták azokat. Ennek ellenére az AGM–129 hősugárzását a minimális szintre csökkentették.
Az új fegyver szerkezete nagyrészt hagyományos alumíniumötvözetekből készült, de a legfontosabb helyeken radarhullám-elnyelő anyagokat használtak. Emellett alkalmazták az F–117-es módszerét is, vagyis azt, hogy a felületet érő hullámokat nem a radar irányába tükrözik vissza. A 26 fokra előre nyilazott szárnyakról a törzs oldalára verődik az elektromágneses sugárzás, onnan pedig ferdén előre, már amennyi marad, mert közben a nagy része elnyelődik a radarabszorbens anyagokban, illetve a speciális külső festékben. Az észlelhetőség csökkentésében nagy szerepe volt annak, hogy a hajtómű szívócsatornáját teljesen rejtetten alakították ki, a lapos törzs alján, a szárnyak mögött található szakaszban. A 350 kp tolóerejű Williams F112–WR–100 kétáramú gázturbinás hajtómű csak egy részét használja fel a beáramló levegőnek, a többi a fúvócső mögött a kiáramló gáz hűtésére szolgál. A fegyver végén a gáz-levegő keverék lapos, téglalap alakú nyíláson távozik, amelynek felső része hátranyúlik. Ez felülről leárnyékolja a forró részeket, így a mélyrepülésben haladó fegyvert nem deríthetik fel infravörös detektorokkal a magasabban lévő vadászgépek, amelyek többsége nem alkalmas éjszakai terepkövető repülésre. A rádió magasságmérő szórt jeleit könnyű észlelni, ezért az új fegyvernél a terepkövetést már lézeres magasságmérő segíti.
A súlypontban lévő üzemanyagtartály háromezer kilométer megtételéhez elegendő kerozint tartalmaz, amely speciális összetételű, így éveken keresztül tárolható, és nem változnak meg a tulajdonságai.
Az orrban található a W–80-1 típusú nukleáris töltet, amelynek érdekessége, hogy változtatható a hatóereje. Ha elegendő kisebb rombolóerő, akkor mindössze ötezer tonna hagyományos robbanóanyagnak megfelelő energia szabadul fel, míg ha nagy kiterjedésű területcélt vagy föld alatti objektumot kell megsemmisíteni, akkor a maximális kétszáz kilotonnára állítják be. Az AGM–129 hossza 6,35 méter, törzsének átmérője 0,64 méter, szárnyainak fesztávolsága 3,1 méter. Indulótömege 1680 kg, repülési sebessége pedig 800 kilométer óránként.
A fegyver fedélzetén tucatnyi piro patronos munkahengert helyeztek el, amelyek egyszeri működtetéshez a leginkább megfelelőek. A szárnyak hátrafelé behajtva helyezkednek el a törzsben zárófedelek alatt. Utóbbi az egyetlen két irányban működő elem, mivel a szárnyak nyitását követően vissza kell csukódnia. Piro patronok nyitják ki az ugyancsak előre nyilazott vízszintes vezérsíkokat, a formabontóan elhelyezett, aszimmetrikusan balra eltolt függőleges vezérsíkot, és ugyancsak kisméretű robbanótöltetek választják le a hajtómű szívócsatornájának és fúvócsövének hermetikus fedeleit, valamint az orr alatti kamera védőborítását.
Az AGM–129 első mintapéldányával 1985 júniusában kezdték meg a teszteket, nagyrészt Kanada lakatlan északi területei felett. A robotgépeket repülés közben a kanadai légierő F/A–18-asai kísérték, így ha műszaki hiba miatt a fegyver eltért volna a kijelölt útvonaltól, és lakott terület felé tartott volna, azonnal lelövik gépágyúval. Ez természetesen azt is jelentette, hogy a tesztekre nappal és jó látási viszonyok között került sor, mert a „stealth“ kialakítás miatt a műszeres követésük nem volt lehetséges.
1990 végéig 22 indításra került sor, amelyek többsége sikerrel zárult, így a fegyver szolgálatba állhatott az USAF stratégiai bombázóin. Pontosabban csak a B–52H fedélzetén, bár az integráció megtörtént a B–1B Lancereken is. Az öreg Stratofortressek eredetileg húsz AGM–129 hordozására voltak képesek, nyolc fért el a belső forgótárban, míg a szárnyak alatti felfüggesztőn hat-hat példány. A felfüggesztő speciális kialakítású, tartalmaz egy sor biztonsági blokkoló eszközt, energiaellátó modult, számítógépes csatoló egységet stb. Utóbbi a repülőgép fegyverzeti számítógépével biztosít kommunikációt, így a célpontok a felszállást követően, közvetlenül az indítás előtt is módosíthatók.
Az oroszokkal folytatott fegyverzetkorlátozási tárgyalások eredményeképpen csökkentették a B–52H által hordozható nukleáris csapásmérő eszközök számát, így attól fogva már csak a szárnyak alatti felfüggesztők álltak rendelkezésre, vagyis 12 darabra maximálták a hordozható robotgépek számát.
Az USAF eredetileg 1461 db AGM–129-est rendelt, de a Szovjetunió megszűnését követően először ezer darabra, majd végül 460 darabra csökkentették az igényelt mennyiséget. A gyártás így a tervezettnél évekkel korábban, 1993-ban befejeződött.
Fegyvernek tervezték hagyományos töltetű változatát is, de ez nem valósult meg, ellenben valószínű, hogy a korszerűsítés már lezajlott, és a navigációs rendszert kiegészítették a GPS-sel.
|
Az egyik jellemző, de viszonylag ismeretlen eszköz az USAF hadrendjében szolgálatban álló AGM–129 csapásmérő robotrepülőgép, amelynek fejlesztése és rendszeresítése teljes hírzárlat mellett folyt. Az AGM–86 ALCM (Air Launched Cruise Missile) utódjának szánt fegyvert az alkalmazott technológiák miatt sokáig titok övezte, és csak a közelmúltban vált ismertté létrejöttének néhány részlete.