Az USAF már a kilencvenes évek közepétől elemezte egy minden eddiginél kisebb, mindössze 115 kg-os bomba hatásait, amelynek előnye, hogy egy vadászbombázó többszörös mennyiséget képes egy bevetésen célba juttatni, mint a hagyományos nagyobb és nehezebb fegyverekből.
Az elemzések nyomán megszületett a konkrét igény, így 2001-ben kiírták az SDB (Small Diameter Bomb) tendert. A követelmények között azonban nemcsak a kis méret szerepelt, hanem több nehezen teljesíthető feltétel is, pl. a négy méteren belüli találati pontosság, 1,2 méter vastag vasbeton áttörésének képessége, és saját hajtómű nélkül is legalább 60 km-es leoldási távolság. A bomba külső méreteit úgy határozták meg, hogy minél több elférjen a stealth típusok belső fegyverterében.
A tenderre benevezett a Boeing és a Lockheed Martin, noha a többi fegyverfejlesztési és -gyártási programhoz képest kisebb „falatról” volt szó. Az USAF a következő tizenöt évben 24 ezer db SDB bombát és 2000 db ezekhez tartozó négyzáras bombatartót fog megrendelni 2,5 milliárd dolláros összköltséggel, ami eltörpül egy harci gép vagy rakéta fejlesztési és beszerzési összegeihez képest.
A két cég már a tender kiírása előtt is dolgozott a programon, így gyorsan haladtak a fejlesztési munkákkal. A határidő leteltekor benyújtott pályázatok közül a Boeingé bizonyult jobbnak, ami talán nem véletlen, hiszen nekik hatalmas tapasztalatuk volt a JDAM műholdas vezérlésű bombacsaláddal. 2003. augusztus 28-án hirdették ki az eredményt, amit követően a cég St. Louisban lévő titkos, „Phantom Works” fejlesztő üzeme számára azonnal kiutaltak 188 millió dollárt a részletes fejlesztés lebonyolítására.
Egy sor hordozási és leoldási teszt után, 2004. április 22-én történt az első vezérelt, „éles” próba, mégpedig teljes sikerrel. A floridai Eglin légibázison állomásozó 40-ik fegyverkísérleti század F–15E Strike Eagle gépéről útjára bocsátott SDB telibe találta a kijelölt célt, jóval az eredetileg elvárt négy méteren belüli pontossággal.
Jól vizsgázott a Sargent Fletcher cég által kifejlesztett BRU–61/A típusú négyzáras bombatartó is, amely nem piropatronos, hanem sűrített levegős lelökő munkahengerekkel üzemel.
Az SDB első szériaváltozatának hivatalos típusjelzése GBU–39/B lett. A bomba 1,8 méter hosszú, 19 cm átmérőjű, 130 kg tömegű. Ebből 115 kg maga a bombatest, benne mindössze 22,5 kg az új kémiai összetételű robbanóanyag. A TAM Garland cég által gyártott acélöntvény orr-része különösen vastag, ezzel biztosítják, hogy függőleges becsapódás esetén áttörhesse a több mint egy méter vastag vasbetont. Az „intelligens” gyújtóberendezést a KDI Precision Products cégtől rendelték meg, ez a cél jellegétől függően háromféle üzemmódra képes. Ha betonbunker a cél, akkor késleltetve robban az objektum belsejében. Ha páncélozott járművet kell megsemmisíteni, akkor a becsapódás pillanatában következik be a detonáció, míg „érzékeny” célpontok esetén (repülőgépek, páncélozatlan járművek, légvédelmi eszközök stb.) a rádió-távolságmérő még a levegőben, néhány méteres magasságban robbantja fel, így inkább a repeszhatás érvényesül. A pusztítás kb. nyolc méter átmérőjű körön belül érvényesül, ami a negyede egy hagyományos kétezer fontos bombáénak, noha a GBU–39/B tömege csak egynyolcadnyi.
Az irányító rendszer kombinált, az „útvonalrepülés” a Honeywell által fejlesztett inerciális rendszerrel történik, a ledobás előtt a repülőgép navigációs rendszerétől kapott adatokra alapozva. A Rockwell Collins tervezte a zavarásmentes GPS navigációs rendszert, ennek jeleit az Unisys mikroszámítógépe dolgozza fel. A HP Textron fejlesztette a bomba végére szerelt kormányrendszert, elektromos szervók mozgatják egymástól függetlenül a négy kinyíló kormányfelületet, amelyek a számítógép által kidolgozott kormányparancsokat végrehajtják.
Az egyetlen nem amerikai beszállító az európai MBDA. Az előírt repülési távolságot csak kinyíló szárnyakkal lehetett biztosítani. Rendelkezésre állt volna az amerikai „Longshot” rendszere, de túl nagynak bizonyult, így a konkurens ajánlatát fogadták el. A „Diamondback” rendszert kívülről szerelik fel a bombára. A kombinált „tandem” szárnyak előnye, hogy a magas felületi terhelés és nagy karcsúság ellenére biztosított a kellő merevség, mivel a külső szekcióknál egymáshoz csatlakoznak. Az 1,38 méter fesztávolságú szárnyakkal a GBU–39/B mesze túlteljesítette a hatótávolság iránt támasztott követelményeket, ugyanis kilenc kilométer magasságban leoldva maximálisan száz kilométerre repült el.
A bombákat „fejjel lefelé” rögzítik a 14 hüvelyk távolságú acélfülekkel. A leoldás után először a kormányfelületek nyílnak ki, amelyek segítségével azonnal félorsót végez a fegyver, ezt követően terpesztik ki a szárnyakat.
A találati pontosság főként a cél koordinátáinak precíz meghatározásán múlik. Ismert objektumok, repülőterek, hidak, vasúti csomópontok esetében ez nem jelent komoly problémát, ugyanez volt a helyzet a tesztek során is. A Mexikói-öböl vizén lehorgonyzott pontonokat, illetve a lőtereken kihelyezett célokat a kísérleti példányok elképesztő pontossággal, 0,5–1,0 méteren belül találták el, a gyakorlatban azonban reálisabb a követelmények között szereplő négy méter. Ha ugyanis a vadászbombázó fedélzeti rendszerei (szintetikus apertúrájú lokátora vagy célmegjelölő konténere) állapítják meg a cél helyzetét, az kevésbé pontos, hiszen mozgásban lévő pontról kell egy sor inerciális eszköz segítségével elvégezni a koordináták meghatározását.
A Phase 1 program célja a GBU–39/B nagy menynyiségben történő rendszerbe állítása az összes amerikai vadászbombázó és bombázó fedélzetén. Az első szériák még kizárólag álló célpontok megsemmisítésére lesznek alkalmasak, a mozgó célok elleni bevethetőséget a Phase 2 során teremtik meg, ebben már megrendelőként részt vesz az US NAVY is. Ehhez adatátviteli rendszerrel, illetve a végfázisban működő kiegészítő televíziós vagy infravörös önirányító berendezéssel is fel kell szerelni a bombákat, ami bonyolult és költséges fejlesztést igényel, egyelőre ehhez még nem is biztosították a szükséges összeget.
A Phase 1 fejlesztése a befejezéséhez közeledik, így 2005. április 25-én aláírták a szerződést a sorozatgyártás megkezdéséről, és 201 db GBU– 39/B, illetve 35 db BRU–61/A négyzáras felfüggesztő megrendeléséről. Ezek 2006 második felétől elsőként az F–15E Strike Eagle gépek fegyverzetébe lesznek integrálva. Jelenleg a széria „Sasokon” csak öt felfüggesztési pont van bekötve a MIL 1760 típusú adatbuszrendszerbe, ami az új fegyver alkalmazásához szükséges. A közeljövőben viszont a szárnyak alatti pilonok is rendelkeznek majd a számítógépes digitális kapcsolattal, így egyidejűleg akár 28 db GBU–39/B hordozása is lehetővé válik. Másodikként az F–16-osokon integrálják a fegyvert, majd következnek a nehézbombázók. A legnagyobb kapacitással a B–2A rendelkezik majd, két bombaterében összesen 216 db bomba lesz elhelyezhető.
A program kezdetén a fegyver még nagyon drága, egyetlen példánya 64 000 dollárba kerül, de a tömeges gyártás beindítása után ezt akár kevesebb mint a felére lehet redukálni.
A jövő háborúiban a GBU–39/B fontos szerepet játszik majd, hiszen töredéknyi repülőgép-bevetéssel, a pilóták veszélyeztetése nélkül lehet sokszoros mennyiségű célpontot megsemmisíteni.
|
A földi célpontok megsemmisítésének fő eszközei a precíziós vezérlésű bombák, amelyek alkalmazása az amerikai légierőben ma már napi rutin. A tapasztalat szerint azonban a rendszerben lévő fegyverek pusztítóhatása nagyobb a szükségesnél, így sok esetben felesleges mértékű rombolást okoznak.