Az MAA-1 Piranha légiharc-rakéta fejlesztése a hetvenes évek közepén kezdődött a Centro Técnico Aerospacial állami intézetnél 29 millió dolláros költségkerettel. A cél egy olyan fegyver létrehozása volt, amely legalább egyenértékű, de inkább jobb, mint az amerikai AIM-9B Sidewinder rakéta. Utóbbi akkor már elavultnak számított, így a brazil légierő jogosan várta a korszerűbb váltótípust. Azért lett volna elegendő egy szerény képességű fegyver, mivel a helyi fenyegetettség nem volt magas szintű, a felmerülő feladatok ellátására megfelelt volna a hátsó légtérből indítható kis hatótávú fegyver, amit azonban a haditengerészet és a hadsereg is rendszeresített volna légvédelmi eszközként.
Az alapkoncepciók kidolgozása után több alvállalkozó bevonásával megkezdődött az igencsak hosszúra nyúló fejlesztés. Minden területen új technológiákra volt szükség, Brazília legjobb elektronikai, vegyipari, kohászati és optikai eszközöket gyártó cégei szálltak be a munkába. A kiindulási alap természetesen a rendelkezésre álló amerikai AIM-9B Sidewinder volt, a Piranha külső kialakítása számos más orosz, izraeli, kínai és tajvani ugyancsak az amerikai rakétán alapuló típushoz, nagyon hasonló lett.
A szélcsatornatesztek 1979 és 81 között folytak, de a kísérleti lövészetekre még nem kerülhetett sor. A Falkland-szigetekért vívott háború tapasztalatainak elemzése után a brazil légierő vezetése teljesen átértékelte az elvárásait, így a Piranha tervezését szinte új alapokra kellett helyezni. Hogy csak a legfontosabbat említsük, jelentősen nagyobb manőverező képességet és bármely aspektusú indítási lehetőséget kívántak. Utóbbi azt jelenti, hogy a rakéta infrafejének szemből is kellő távolságból be kell fognia a "hideg" felét mutató ellenséges repülőgépet, gyakorlatilag a korszerűbb AIM-9L képességeit várták a katonák. A lassan haladó fejlesztést 1986-ban egy további tényező gátolta, a fővállakozó DF Vasconcelos vállalatot megvásárolta az angol Pilkington, így a nemzetbiztonsági szempontból fontos fejlesztést át kellett adni az Embraer és Engesa cégeknek.
A további késlekedés miatt az USA-hoz fordultak AIM-9L rakéták vásárlásának szándékával, de hajlandóság csak a régebbi AIM-9G/H szállítására lett volna. Az USA ugyanis egy sor dél-amerikai ország ellen részleges fegyverszállítási embargót tartott fenn, korszerű haditechnikai eszközöket csak olyan országok kaphattak, amelyek egyrészt demokratikus berendezkedésűek voltak, és nem támasztottak senkivel szemben területi követelést, vagyis nem voltak háborús terveik.
Mivel a beszerzési terv kútba esett, folytatódott a Piranha fejlesztése, ami egyre sürgetőbbé vált, hiszen a brazil légierő legalább ezer példányban kívánta rendszerbe állítani a lejárt üzemidejű AIM-9B típus helyett az AMX, Mirage III, F-5E Tiger és AT-26 Xavante gépein.
Az 1989-es tervezett szolgálatba állítási dátum azonban még mindig optimistának bizonyult, a kísérleti lövészetek csak 1995-ben kezdődhettek meg az első lépcsőben infrabombákra, majd később nem manőverező pilóta nélküli célgépekre. Noha a lövészetek zöme sikeres volt, még mindig nem kezdődhetett el a sorozatgyártás, ezért 1998-ban a légierő átmeneti megoldásként az izraeli Rafael cégtől megrendelt 120 db Python 3 rakétát, amelyek legalább a készültséget adó vadászgépek számára azonnal rendelkezésre álltak.
A Piranha infrafejét fejlesztő Mectron cég nem volt képes önállóan megbirkózni a műszaki problémákkal, ezért felvették a kapcsolatot a dél-afrikai Kentronnal, amely addig már több korszerű légiharc-rakétát is kifejlesztett. Az átvett tapasztalatok illetve részegységek alapján végre 2001 után megkezdődhetett a sorozatgyártás és a rendszerbe állítás. A Piranha az első optimista tervek szerint max. 80 ezer dollárba került volna darabonként, ez először százezer dollárra emelkedett, végül a tényleges ára 200 ezer lett, ami azonos a francia Magic 2 vagy a két generációval korszerűbb vadonatúj AIM-9X árával.
A Piranha integrációja egyszerűen és gyorsan lezajlott, ugyanis a repülőgépeken semmiféle változtatásra nem volt szükség. A tervezés egyik sarokköve volt, hogy teljes egészében kompatíbilis legyen a régi Sidewinder elektromos rendszerével, illetve a meglévő LAU-7 indítósínjével.
A Piranha nemcsak az említett típusokon állt rendszerbe, hanem a vadonatúj A-29-esen is. Ez nem más, mint a nagy sikerű Embraer EMB-312 Tucano felfegyverzett könnyű harci változata. Ezeket vetik be az országhatárokon belül a szervezett bűnözői csoportok ellen, akik már repülőgépekkel is rendelkeznek a kábítószer csempészéséhez. Egyes vélemények szerint a Piranha felesleges luxus erre a feladatra, mivel a kis Cessnákat géppuskákkal is le lehet lőni, legalábbis nappal jó látási viszonyok között.
Az MAA-1 Piranha felépítése kisebb eltérésekkel követi a megszokott sémát. Az üvegezett orr-rész tartalmazza a nitrogéngázzal mélyhűthető indium-antimon infravörös érzékelőt, amely a lehetséges +/- 35 fokos látószögön belül kúpos letapogatással keresi a hőforrásokat. Az infrafej mögött építették be a 40 másodpercnyi működést biztosító energiaellátó berendezést, illetve a robotpilóta és a kormányrendszer elektronikus összetevőit. A "kacsa" kormányfelületeket pneumatikus munkahengerek mozgatják, ezek maximum 50 g túlterhelésű manőverek végrehajtását biztosítják. A kormányok mögött található az infrafej mélyhűtésére szolgáló nagynyomású nitrogénpalack, de ezenfelül a gázt az elektromos csatlakozó vékony csövén keresztül az indítósín nagyméretű tartályából is biztosítani lehet. A lézeres közelségi gyújtó a rakéta egyik legmagasabb technológiai színvonalat igényelő része, ennek feladata a harci rész megfelelő időpillanatban történő felrobbantása. Kategóriáján belül szokatlanul nagy, mintegy húsz kg-os a harci rész, ez pontosan a duplája a Sidewinderének. A rakéta kb. kétharmad részét foglalja el a szilárd tüzelőanyagú hajtómű, amely az amerikai Rocketdyne Mk36 kissé módosított másolata. Az Imbel által gyártott hajtómű üzemanyaga még hagyományos, vagyis működés közben intenzív fehér füstöt gerjeszt. 2,1 másodperces üzemideje alatt átlagosan 2600 kp tolóerővel gyorsítja a rakétát, amely közepes magasságban az indító repülőgép sebességéhez képest további Mach 2-re gyorsul. Ez maximum 6–8 km hatótávolság elérését teszi lehetővé, ami hasonló a kategória többi típusának adatához. A rakétatest végén kereszt alakban láthatók a stabilizáló vezérsíkok, végükön a megszokott "Rolleron" felületekkel, amelyek a precesszió elvét kihasználva biztosítják a hossztengely körüli stabilizálást.
A 90 kg-os indulótömegű rakéta hossza 2,9 méter, fesztávolsága 0,67 méter törzsének átmérője 152 mm, vagyis némileg vastagabb, mint az eredeti Sidewinder, méretei gyakorlatilag az izraeli Shafrir 2-nek felelnek meg.
A megsemmisítendő cél kijelölése történhet a hagyományos módon, de a rakéta infrafejének mozgása párhuzamosítható a fedélzeti lokátor antennájával, illetve ha van, a sisakcélzóval is, ami mindenképpen korszerű megoldás, bár a szögtartomány kisebb, mint a többi típus esetében.
Az eredeti terveknek megfelelően a Piranha rakétákat a brazil légierőn kívül rendszeresítették a tengerészetnél, illetve a folyami őrhajók fedélzetén is (ami megint csak a szervezett bűnözők ellen irányul) és a hadsereg kerekes valamint lánctalpas páncélozott járművein. A légvédelmi változat számára terveztek egy a kiégés után leváló gyorsító fokozatot, de ennek elkészüléséről egyelőre nincs információ.
Alig kezdődött meg a sorozatgyártás, máris nyilvánosságra kerültek a korszerűbb MAA-2 Super Piranha tervei. Ez kialakítását tekintve az izraeli Python 4-re emlékeztet azzal a különbséggel, hogy a hátul lévő vezérsíkokon külön csűrőkormányokat terveznek elhelyezni. Az MAA-2 már úgynevezett "high-off-boresight" képességű, azaz nagy szögeltérésű célok ellen is indítható, de hogy mikor készül el, arról az előző fejlesztés elhúzódásának tükrében ma még semmiféle megbízható dátumot nem lehet mondani.
|
A közelmúltban Brazília is belépett azon országok szűk csoportjába, amelyek képesek korszerű légiharc-rakéták kifejlesztésére és gyártására. A költséges vállalkozást csak magas szintű ipari háttér megléte esetén lehetséges kivitelezni, ami nem ment minden probléma nélkül.