 1949. szeptember 25-én jelentette be a TASZSZ hírügynökség, hogy a Szovjetunió is rendelkezik nukleáris fegyverrel. A szovjet nukleáris program kezdetei a ’40-es évek elejére tehetők, igazi lendületet azonban 1945 augusztusa, a Hirosimát és Nagaszakit ért amerikai atomtámadások után vett: mindez nem véletlen, hiszen egyértelmű, hogy a két bomba ledobása legalább annyira szolgált a Szovjetunió elrettentésére, mint Japán térdre kényszerítésére.
|
Joszif Visszarionovics Sztálin először 1942-ben hozott döntést arról, hogy a vörös birodalomnak ki kell fejlesztenie az új fegyvert, miután egy fiatal tudós, Georgij Flerov egy neki írt levélben tájékoztatta a rendelkezésre álló lehetőségektől. A szovjet nukleáris program tudományos vezetője Igor Kurcsatov lett, míg a politikai irányítást maga Lavrentyij Berija, az NKVD rettegett vezére látta el. Maga Kurcsatov a lehető legjobb választás volt a feladatra: az első oroszok között volt, akik komolyan foglalkoztak magfizikai kérdésekkel, ráadásul közismert fanatizmusa miatt közvetlen kollégái is generálisnak nevezték. A programban számos korábban bebörtönzött fizikus és kémikus is részt vett. A szovjetek semmit sem bíztak a véletlenre: a kísérletek és a lázas előkészületek fedőintézmények hálózata alatt futottak, a központot pedig Moszkvától mintegy 40 kilométernyire hozták létre.
Harry S. Truman amerikai elnök először a potsdami konferencián, 1945 júliusában tett említést Sztálinnak az Egyesült Államok új csodafegyveréről, de konkrét részleteket nem osztott meg vele a bomba természetéről. Mindenesetre egyes források szerint a diktátor már ekkor pontosan tudta, miről van szó, és azonnal utasítást is adott Kurcsatovnak a szovjet program felgyorsítására. Amennyiben hihetünk a korabeli anekdotáknak, Kurcsatov először azt válaszolta a diktátor kérdésére, hogy még legalább két évtizedbe és rengeteg pénzbe kerül majd, mire a Szovjetunió is elkészíti a maga nukleáris tölteteit, Sztálin azonban hallani sem akart erről, és közölte: a szovjet atombombának öt éven belül el kell készülnie. A Hirosima és Nagaszaki elleni amerikai atomtámadásokat követően 1945 augusztusában a munka „hivatalosan” is magasabb fokozatba kapcsolt.
A gyors haladáshoz a saját kutatási eredmények mellett nagyban hozzájárultak azok a hírszerzők is, akik bennfentes információkat szolgáltattak az amerikai bomba elkészítésének titkairól: mára egyértelmű bizonyítékok támasztják alá, hogy a Manhattan Projectben számos szovjet kém is tevékenykedett. Emellett számos nélkülözhetetlen berendezést szállítottak a Szovjetunióba a német területekről is, hiszen a nácik szintén számos erőfeszítést tettek korábban a „csodafegyver” kifejlesztésére, és tudományos szempontból sok tekintetben jóval előrébb jártak, mint a szovjetek. A szovjet atomprogramban dolgozó tudósok a külvilágtól hermetikusan elzárva, szinte börtönszerű körülmények között tevékenykedtek: menet közben kémkedés gyanújával többüket is kivégezték.
 Az első szovjet atomreaktor – egyben a legelső Európában – végül 1946 karácsonyán, december 25-én lépett működésbe. Ennek ellenére Vjacseszlav Molotov szovjet külügyminiszter 1947-es kijelentését („az atombomba nem titok többé”) a világközvélemény blöffnek vette, pedig nem volt az. Igaz, az első szovjet plutóniumreaktort csak a következő év júniusában helyezték üzembe Cseljabinszk vonzáskörzetében. Innentől még további egy évre volt szükség az első kísérleti nukleáris robbantásig, melyet a kazah sivatagban hajtottak végre, az első szovjet atombomba pedig 1949. augusztus 29-én robbant fel Szemipalatyinszkben. Az RDSZ-1 vagy másnéven Első Villámlás fedőnevű, 22 kilotonnás eszköz (amerikai kódneve szerint a Joe-1) tulajdonképpen a Nagaszakira ledobott Fat Man bomba másolata volt. Moszkva ezt követően még közel egy hónapig nem tett bejelentést a történésekről, az Egyesült Államok azonban nagyon hamar rájött, hogy az amerikai atommonopólium korszaka befejeződött, miután egy U-2-es kémrepülőgép levegőmintákat szolgáltatott a szovjet légtérből.
A TASZSZ végül szeptember 25-én jelentette be, hogy a Szovjetunió is rendelkezik atombombával, mire válaszul Harry S. Truman amerikai elnök is bejelentette az új amerikai fegyverkezési programot. Ezt követően az Egyesült Államok felgyorsította hidrogénbomba-fejlesztési tevékenységét, mely addig csupán takaréklángon üzemelt. Itt azonban már jóval kisebb időkülönbséggel követte az amerikai bombát a szovjet: az amerikaiak 1952. november 1-jén kipróbált új csodafegyverét már a következő év nyarán követte annak szovjet változata, igaz, erről utólag már tudható, hogy nem volt „valódi” többfázisú hidrogénbomba. Ennek ellenére a hidegháború éveiben pszichológiai- és propagandaszempontból is rengeteget jelentett a felrobbantása.
Az első valódi szovjet kísérleti hidrogénbombát végül 1955. november 22-én robbantották fel szintén Szemipalatyinszk térségében.
A nagyhatalmi vetélkedés egyik technikai végpontja a szovjet Cár-bomba felrobbantása volt 1961. október 31-én: a 27 tonnás, 8 méter hosszú és 2 méter átmérőjű bomba hatóereje 50 megatonnás volt. |
