Az első lépés az amerikai Sparrow típuson alapuló olasz Aspide 1A átvétele volt, ez lett a kínai légierőben a PL–11, amely a korszerűsített fedélzeti lokátorral rendelkező J–8-as vadászgépeken állt rendszerbe. Ez a fegyver azonban csak a ma már elavultnak számító, illetve sok kötöttséget igénylő félaktív lokátoros önirányítással rendelkezett.
A Leihua Electronic Technology Research Instritute (LETRI) önállóan kezdett bele egy aktív rendszer fejlesztésébe. Erről 1996-ban kerültek nyilvánosságra az első információk. Az általuk kifejlesztett berendezést AMR–1 típusjelzéssel a PL–11-es rakéta számára tervezték, de végül a kísérletekre a némileg eltérő LY–60 típusú földi indítású légvédelmi változattal került sor. Az eszköz valószínűleg nem volt sikeres, mert további hírek nem érkeztek, és az aktív önirányítású fegyver szolgálatba állítására nem került sor. A feladat nehézségét jelzi, hogy ilyen kategóriájú rakéták kifejlesztésére eddig mindössze néhány ország volt képes.
Eredményesebbnek mutatkozott a régi módszer követése, vagyis idegen tapasztalatok átvétele, hasznosítása. Az oroszok hajlandónak mutatkoztak a Vimpel RVV–AE vagy más néven R–77 eladására Kínának. A Szu–27 és Szu–30 gépek számára több ezer R–27 és R–73 rakétát rendeltek és kaptak, az R–77-esssel azonban más volt a helyzet. A fegyver integrációja megtörtént a korszerűsített fedélzeti lokátorral rendelkező Szu–30-asokon, de ennek ellenére az oroszok nem voltak képesek az igényelt mennyiség szállítására, 2004-ig mindössze kétszáz db-ot adtak át. Hasonlóképpen járt a másik nagy külföldi megrendelő, India is, a maláj és perui légierő meg alig néhány példánnyal volt kénytelen átmenetileg beérni. Az R–77 tömeggyártása még mindig késik, és az orosz légierőben is várat magára az elterjedése.
Nem véletlen, hogy India és Kína hasonló kategóriájú rakéták fejlesztésébe kezdett. Az indiai Astra-program még gyerekcipőben jár, a kínaiak azonban már a fejlesztés vége felé járnak.
A LETRI és a többi kínai cég teljesen önállóan nem volt képes a munka elvégzésére. Ezért kétoldalú szerződés keretei között több orosz céggel kooperálnak. Egyszerűbb és olcsóbb volt egyes rendszerek és berendezések átvétele, így az Agat tervezőiroda által az R–77 számára kidolgozott 9B–1348 típusú aktív önirányító rendszert, valamint az inerciális navigációs berendezést és a pályakorrekciós jelek vételére szolgáló rendszert is az oroszoktól vették át. Az új kínai rakéta hajtóműve, harci része, közelségi gyújtója, kormányrendszere saját fejlesztés, bár ezek is magas szintű háttéripar meglétét feltételezik.
Az SD–10 jelzésű rakéta tervezésénél fontosnak tartották, hogy kiküszöböljék az R–77 egyes hátrányait. Továbbfejlesztették az Agat önirányító rendszerét, így a kínai rakéta már indítható „loft“ üzemmódban, vagyis emelkedésben lévő vadászgépről. A nagy magasságba jutó fegyver a ritka levegőben nagyobb sebességre gyorsul, és nagyobb távolságra kisebb energiaveszteséggel jut el. Az R–77 esetében ez nem volt lehetséges, mivel a földháttérben repülő célok befogása és stabil követése problémát okozott. Emiatt az orosz rakéta nagyobb távolságból csak azonos vagy nagyobb magasságban lévő célok ellen volt indítható a találat esélyével.
A továbbfejlesztés állítólag megoldotta a problémát, így a kínai rakéta a szemben közeledő cél ellen max. 70 km távolságból indítható.
Az SD–10 makettjét 2002-ben mutatták be a Csuhajban megrendezett nemzetközi repülőgép-kiállításon. A fegyver aerodinamikai kialakítása és külső mérete nagyon közelálló az amerikai AMRAAM–éhoz, ugyanis a kínaiak nem vették át az R–77 kormányrendszerét sem. Az aerodinamikai szempontból hatékony, de nagy légellenállású, hatalmas radarjelet gerjesztő és jegesedési körülmények között kérdéses acélrácsban nem bíztak, így hagyományos módon oldották meg a kérdést. A négy kormányfelületet elektromágnesek mozgatják, míg a törzs középső részén lévő négy háromszögletű szárny fix kialakítású.
A 3850 mm hosszú, 203 mm átmérőjű, 674 mm fesztávolságú rakéta indulótömege 180 kg. A fegyver orrában lévő elektronikus blokk, illetve energiaellátó szekció mögött található a közelségi gyújtó, amelyről ellentmondásosak az információk, a makett képek alapján rádiófrekvenciás távmérővel rendelkezik, de egyes források lézeres berendezést említenek. Valószínűsíthetően még nem eldöntött, hogy a szériagyártásra melyikkel kerül majd sor. A harci rész mérete ismeretlen, de nem lehet sokkal több 20 kg-nál. Mint minden rakéta esetében, a legnagyobb részt a szilárd tüzelőanyagú hajtómű foglalja el. Ez kettős üzemmódú, az indítást követő pillanatokban nagy tolóerővel gyorsít, majd hosszabb ideig kisebb teljesítményt biztosít. A „hosszabb idő“ természetesen csak néhány másodperc, de ez is elegendő nagy magasságban a 4 Mach eléréséhez. Ez is előny az R–77-eshez viszonyítva, amelynek égésvégi sebessége némileg alacsonyabb. A hajtóanyag hagyományos, így a rakéta indítását sűrű fehér füstkibocsátás kíséri.
Az SD–10 rávezetése négyféle módszerrel történhet. Kis céltávolság esetén már az indítás előtt bekapcsol az aktív radar , így a pilótának semmi további teendője nincs vele. A fegyver korlátozottan használható manőverező légi harcban is, amíg hajtóműve üzemel, max. 38 g túlterhelésű fordulókra képes.
Ha a vadászgép tűzvezető számítógépe megfelelő pontossággal prognosztizálja a cél tartózkodási helyét, akkor a rakéta saját inerciális navigációs rendszere segítségével repül addig a pontig, ahonnan már átveheti a rávezetést a saját kisméretű radarja. A harmadik módszer esetében a rakéta lokátora passzív vevőként üzemel, és az ellenséges vadászgép radarjának jelei alapján történik a megközelítés. Mindhárom módszer esetében megvalósul a „fire and forget“ , vagyis „tüzelj és felejtsd el“ elv. Ha a célt nagy távolságból és manőverezve érjük el, kombinált megoldást kell alkalmazni. A pálya első szakaszában a rakétát az inerciális rendszer vezérli, később működésbe lép a pályakorrekciós rendszer, ekkor a vadászgépről küldött jelekkel a cél mozgásának megfelelően helyesbítik a találkozási pontot, és a végső megközelítésnél megint csak a rakéta saját radarja veszi át a rávezetés irányítását. Ezek az üzemmódok nagyrészt hasonlók azokhoz, amelyeket a kategória legkorszerűbb típusa az AMRAAM is alkalmaz. Nem véletlen, hogy a kínai szekértők elemzéseiben az SD–10 teljesítményét és képességeit az R–77 és az AMRAAM közé teszik.
A mikroelektronikai színvonal növekedése mellett a kínaiak a megbízhatóság javítására is törekedtek. Régebben nagy probléma volt, ha a rakétát felhasználás nélkül többször „repültették“, akkor rövid idő elteltével részben vagy teljesen üzemképtelenné váltak az igénybevétel hatására. Az SD–10 élettartama már eléri a száz repült órát, ami duplája az eddigieknek, de még meszsze áll az „etalonként“ emlegetett AMRAAM-étól.
Az új kínai rakéta mintapéldányaival 2002-ben kezdődtek meg a kísérleti lövészetek, először csak fix földi állványokról. 2004-ben egy J–8-as fedélzetéről négy indítás történt, és a sorozatgyártás beindítása előtt még további több tucat szükséges más-más körülmények között. Úgy tűnik, hogy Kínában a katonai célú fejlesztések számára minden szükséges anyagi forrást képesek biztosítani, egyelőre azonban hiányzik néhány fontos dolog, pl. a rakéták tesztelésénél alkalmazott „célanyag“ korlátozott, emiatt kérdéses, hogy kellő alapossággal sikerül-e ellenőrizni a rakéta valós képességeit.
Az SD–10 a kínai légierőben PL–12 jelzéssel áll majd szolgálatba, valamikor 2006 és 2008 között, bár előre nem látott műszaki problémák nagyobb csúszást is okozhatnak, mint ahogy az más hasonló fegyverek esetében is kivétel nélkül előfordult.
Az új rakéta az ugyancsak fejlesztés alatt álló J–10 vadászgép alapfegyvere lesz, ugyanezt tervezik integrálni az FC–1 fedélzetén, amely Pakisztánban áll majd rendszerbe JF–17 néven, és ugyancsak rendszeresítik az oldalsó szívócsatornával rendelkező „nagyradaros“ J–8-asokon is.
|
A kínai hadiipar fejlettségi szintje a kilencvenes évek második felére lehetővé tette, hogy belefogjanak az egyik legnagyobb feladatba, az aktív lokátoros, önirányítású légi harci rakéták fejlesztésébe. Addig csak más országokból származó kishatótávú típusok kisebb-nagyobb mértékben továbbfejlesztett másolatai álltak rendelkezésre, és teljesen hiányzott a BVR-kategória, vagyis a látóhatáron túlról indítható fegyverek.