A hatvanas évek elején az USA-ban már rendszerben állt az AGM-12 Bullpup, kísérleti stádiumban volt az AGM-65 Maverick, és ezek mellett egyszerre két különböző kategóriájú "radargyilkos" rakéta fejlesztése is folyt. A lemaradás behozására azonban csak megkésett és nem túl jelentős lépések történtek, noha a szovjet "front légierőnek" nagy szüksége lett volna egy kisméretű irányított földi célok elleni rakétára.
A Zvezda tervezőiroda kapott utasítást, hogy fejlesszen ki az akkor legnagyobb számban rendelkezésre álló típus, a MiG-21 számára egy új rakétatípust. A vadászgép mérete és teherbírása eleve komoly korlátokat állított, a megtervezésre váró fegyver tömege nem haladhatta meg a 300 kg-ot. Akkoriban az anyagi források biztosítása nem jelentett problémát, inkább a határidők betartásával adódtak gondok. A kiindulási alap az volt, hogy a több ezer meglévő MiG-21-es mindenfajta átalakítás nélkül azonnal legyen alkalmas az új fegyver bevetésére. Emiatt egy ebben a kategóriában merőben szokatlan irányítási módot választottak. A MiG-21 fedélzeti lokátorral ellátott változatainak egyik fő légiharc-fegyvere volt az RSz-2USz vezetősugaras vezérlésű rakéta, ugyanezt a rendszert akarták alkalmazni a földi cél elleni rakétánál is. Mivel az RP-21 fedélzeti radar nem rendelkezett "föld" üzemmódokkal, ezért a célzás vizuálisan történt. A pilóta az ASzP-PFD-21 célzókészülék markerjelét rávitte a megsemmisítendő objektumra, majd a lokátor párhuzamosan rögzített antennája elvileg oda küldte a szűk sugárnyalábot, amelyben a rakéta "igyekezett" benne maradni. A H-66 típusjelzésű rakéta pontosságával azonban komoly gondok voltak, ezenfelül sok gyakorlás kellett a megfelelő szintű alkalmazáshoz. Végül a fegyver elvileg rendszerbe állt, de széleskörűen sohasem terjedt el.
Az azonnali továbbfejlesztés során eltérő irányítási rendszert dolgoztak ki, a rakéta kialakítása, elrendezése, mérete viszont alig változott. Az új H-23 az amerikai AGM-12 Bullpup rávezetési módszerét alkalmazta, vagyis a pilóta egy négyállású kapcsoló segítségével manuálisan végezte az irányítást. Ez már nagyobb szabadságot adott a repülőgépnek, nem kellett folyamatosan a rakéta becsapódásáig zuhanásban maradni. Az azonban nem változott, hogy változatlanul látás alapján történt mindez. A H-23 bevetéséhez módosítani kellett a repülőgépeket is. Mivel a MiG-21 esetében nem volt lehetséges az új "Delta" irányító rendszer alkalmazása, ezért a MiG-23-asok fegyverzetében jelent meg az új rakéta. A gép bal szárnyának belépő élénél a fegyverzet felfüggesztő előtt lehetett felszerelni a parancsjeleket sugárzó antennát áramvonalas burkolatban, míg a haditengerészet Jak-38-as gépeinél ez beépített formában állt rendelkezésre. A jobb követhetőség miatt a rakétatest végén alul egy nyomjelző töltetet helyeztek el, amely a hajtómű kiégése után is kiválóan látszott még a maximális tíz kilométeres távolság esetén is, természetesen megfelelő időjárási viszonyok esetén.
A hetvenes évek második felétől kezdték meg a H-23-ason alapuló teljesen új irányítási módozatú H-25 fejlesztését. Mivel a régebbi típus még mindig sok kötöttséget igényelt a pilótától, ezért a munkaterhelés csökkentése és ezzel párhuzamosan a hatékonyság növelése volt a cél. A H-25 külsőre ismét alig változott. Ugyanazt a "kacsa" elrendezésű kormányrendszert kapta, hossztengelye körüli stabilizálását a szárnyakon lévő csűrőkkel biztosították. A H-66 és a H-23 esetében a rakétatest végén voltak az irányító jelek vételére szolgáló antennák, emiatt a szilárd üzemanyagú hajtóművet előrébb kellett elhelyezni kétoldali osztott fúvócsövekkel. A H-25 esetében erre már nem lett volna szükség, de mivel az új típus gyártása a régiek részegységeinek és technológiájának felhasználásával egyszerűbb volt, nem változtattak rajta.
A Szu-17/22/24/25 valamint a MiG-23BN és MiG-27 vadászbombázók mindegyikét felszerelték lézeres távmérő berendezéssel, amely egyben alkalmas volt a kiszemelt célpontok lézeres "megvilágítására" is. Az új H-25 rakéta legelterjedtebb ML változatát ezért félaktív lézeres önirányító rendszerrel látták el, ami nagyon leegyszerűsítette a pilóták dolgát. A 295 kg induló tömegű, 86 kg-os harci részű rakéta átlagsebessége 400-450 m/sec, hossza 3,57 méter, átmérője 275 mm, fesztávolsága 787 mm.
Mivel a "Delta"-rendszer több ezer MiG-23-ashoz rendelkezésre állt, ezért a H-25-ösnek kidolgozták az MR változatát is, amelyet még a régi módszerrel kellett célba juttatni.
Hamarosan egész "típuscsalád" jött létre, megszületett a rég várt "radargyilkos" változat is a H-25MP, amelynek néhány paramétere lényegesen eltér a többiétől. Az orrába szerelt paszszív vevő miatt hossza 4,3 méterre nőtt, induló tömeg 310 kg, de a leglényegesebb, hogy az addigi 10 km-es hatótávolságot 40 km-re növelték, mégpedig úgy, hogy a hajtóműve alapvetően nem változott. Ezt a különleges repülési profil biztosítja. A fedélzeti navigációs berendezés előre meghatározott algoritmusok alapján vezérli az "útvonalrepülést". Közben az orrban lévő passzív vevő méri az ellenséges lokátor sugárzását, amit a berendezés helyszögben +20/-40 fok, míg azimut szerint +/- 30 fok között képes követni. Amint a sugárforrást lefelé 27 fokos szög alatt érzékeli a vevő, utasítást ad a kormányrendszernek a zuhanásra, ettől fogva a rávezetés teljes egészében a passzív vevő veszi át. A H-25MP nagyobb mérete és tömege miatt kisebb aerodinamikai változáson ment keresztül, a "kacsa" kormányok előtt fix destabilizátorokat helyeztek el. Az ellenséges radar hullámhossz tartományától függően kétféle cserélhető fejrészt alkalmaznak, ezek a PRGSz-1VP és a -2VP típusok. Ez azt is jelenti, hogy előre meg kell határozni, milyen jellegű radar ellen vetik be a rakétát és a helyét is ismerni kell, hiszen a vadászbombázók besugárzásjelző rendszere nem képes sem a távolság sem az irány pontos meghatározására.
A nyolcvanas évek második felétől a Zvezda tervezőiroda több irányban is továbbfejlesztette a H-25-ös rakétát. Az alapvetően változatlan külső kialakítású fegyvernek elkészült a "fire-and-forget", azaz "indítsd és felejtsd el" MTP változata,(bár már az MP is teljesíti ezt az elvet) amely passzív infravörös önirányítású. A H-25MA orrába miniatűr aktív radart építettek, amely a tengeri célpontok felderítésére illetve a rakéta rávezetésére automatikusan alkalmas. Ezt a Ka-27 helikopterek fedélzetén akarták bevezetni, de a sorozatgyártásáról nem érkezett hír. Ugyancsak továbbfejlesztették a "radargyilkos" változatot is, az MPU már közelségi gyújtóval és fokozott repeszhatású harci résszel rendelkezik, így a lokátorokban akkor is képest kárt okozni, ha nem telitalálatot ér el.
A H-66-ostól a legutóbbi változatig mindegyik az APU-68UM sinről indul, amely a szabvány 25 cm-es horogtávolságú bombazárakra szerelhető. A Magyar légierő állományában a H-23M , a H-25ML és a H-25MP állt rendszerben a MiG-23MF és a Szu-22M3 gépek fegyverzetében.
|
A Szovjetunióban az ötvenes évektől kezdve elsősorban nagyméretű és nagy hatótávolságú nukleáris töltetű repülőgép-fedélzeti rakétákat fejlesztettek, viszont nem fordítottak kellő figyelmet a kisebb, vadászbombázók fedélzetéről bevethető földi célok elleni irányított eszközökre.