A második világháború a haditechnikai fejlesztések szempontjából olyan mérföldkövet, többgenerációs ugrást jelentett viszonylag rövid idő alatt, melyet – szerencsére – azóta sem sikerült túlszárnyalnia a pusztító hajlamú emberiségnek. A nagy világégést követő évtized azonban sok szempontból szintén hasonló volt, legalábbis a katonai repülés terén születtek olyan korszakalkotó eredmények, melyek napjainkig hatással vannak a fejlesztésekre. A haditengerészeti repüléssel szorosan összefüggő repülőgéphordozó-építés is ekkor változott meg gyökeresen a brit és amerikai fejlesztéseknek köszönhetően, a mai modern úszó repülőterek nagy többségének formavilága és alapvető elrendezése gyakorlatilag ebben az időszakban alakult ki. Ezalól kivételt csak a helikopterhordozók, valamint a kisebb, kizárólag forgószárnyasok és STOVL repülőgépek üzemeltetésére alkalmas egységek – mint például az olasz Giuseppe Garibaldi- vagy a brit Invincible-osztály egységei – képeznek.
Szögfedélzet, az új találmány
Az 1941. december 7-ei japán támadás Pearl Harbor ellen egyértelműen bebizonyította, hogy a jövő tengeri hadviselésében a legfontosabb szerepet a repülőgép-hordozók fogják játszani. Ennek megfelelően meg is indultak a fejlesztések, és a háborús helyzetben felpörgetett hadigazdaságok ontották is a hatalmas monstrumokat. Alapvetően két kategória alakult ki: a kisebb méretű kísérő hordozók és a lényegesen nagyobb csapásmérő egységek. Ezek kialakítása lényegében megegyezett, egyenes, a hajótesten nem vagy csak alig túlnyúló fedélzet, valamint jobb oldalon elhelyezett felépítmény jellemezte őket. 1945-re gyakorlatilag a japán hordozókat vagy elsüllyesztették, vagy annyira megrongálták, hogy nem voltak képesek döntően befolyásolni a harcok kimenetelét. Az európai hadszíntéren zömmel szárazföldi és légi hadműveletek zajlottak, így lényegesen kevesebb prioritást kaptak a repülőgép-hordozók, a briteken kívül tényegesen bevethető, ilyen jellegű egységekkel nem is rendelkezett a többi hadviselő fél. Németország és Japán kapitulációját követően tehát nagy mennyiségben álltak rendelkezésre a kisebb-nagyobb egységek, reális ellenfél hiányában gyakorlatilag feleslegessé válva. A kisebb, mindössze 15-20 repülőgép indítására alkalmas, zömmel már meglévő hajók átalakításával létrehozott kísérő hordozók kivonása a rendszerből rohamléptekkel zajlott. Pár év alatt egy-két kivételtől eltekintve el is tűnt ez a kategória a tengerekről, ugyanakkor a lényegesen nagyobb és drágább, még mindig nagy harcértékű egységekkel is kezdeni kellett valamit. Két hatalmas probléma azonban igen hamar jelentkezett.
Az egyik ezek közül az volt, hogy a háború alatt alaposan megerősödött stratégiai légierő magas rangú tisztjei jelentős befolyást szereztek, és rávették a politikusokat, hogy a távoli csapásmérést ne a flottára és annak hordozóira, hanem a szárazföldről felszálló bombázókra bízzák. Ennek következtében a repülőgép-hordozók fejlesztését leállították, és a meglévő egységek közül is számos példányt végleg kivontak a hadrendből, vagy tartalékba helyeztek. Ennek a folyamatnak esett áldozatul a United States (CVA-58) nevű hajó is, mely az USA első, háború után épített, a tervek alapján korát messze megelőző hordozója lett volna.
Az új, sugárhajtóműves típusok tesztelése és szolgálatba állítása az 1940-es évek végén már gőzerővel zajlott, így hamar fény derült arra, hogy az egyenes fedélzettel és viszonylag kis méretű liftekkel rendelkező, még a második világháború alatt épült hordozókról ezek nem üzemeltethetőek megfelelően. Az új, nagy találmány az elforgatott szögfedélzet volt, ami jellegzetes külsőt kölcsönzött a hordozóknak. Ezeknél a hajóknál a korábbi egyenes fedélzetet – melyet még a felvonók is szabdaltak – felváltotta az elforgatott szögű leszállópálya, míg a felszállópálya a katapultokkal egyetemben a hajó első felébe került. A változtatásokra azért volt szükség, mivel ekkoriban a régebbi légcsavaros repülőgépek felváltása a sugárhajtású harci gépekkel már folyamatban volt, és az új típusok egészen más fel- és leszállótulajdonságuk révén hatékonyabban és biztonságosabban voltak üzemeltethetőek az ilyen kettéosztott fedélzetről. A meglévő egységek közül azonban csak az Essex- és a Midway-osztály egységei voltak alkalmasak arra, hogy átépítsék őket az új trendnek megfelelően.
Az 1950-es évek elején az elméletben kiválónak látszó szögfedélzet gyakorlati kipróbálására átépítették az Essex-osztályú USS Antietam (CV-36) hordozót. Tesztelések hosszú sorának segítségével bebizonyították, hogy a tervezők elképzelései alapvetően helyesek voltak a szögfedélzetet illetően, ez az elrendezési mód ugyanis lehetővé teszi a le- és felszálló gépek elkülönítését, az új, nagy teljesítményű gőzkatapultok beépítésére is mód nyílt, valamint a fedélzeten a repülések szüneteiben könnyebben voltak tárolhatóak a repülőeszközök. A kapott eredmények oda vezettek, hogy a már építés alatt álló új repülőgéphordozó-osztály egységeit is módosították a szögfedélzetes elrendezésnek megfelelően.
Az első szuperhordozók
A Forrestal-osztály négy hajója volt az Egyesült Államok első, már teljes egészében a második világháború után tervezett és épített repülőgép-hordozója. A hajók eredetileg egyenes fedélzettel épültek volna meg, az első két egység gerincfektetése már meg is történt, az átépített USS Antietammal szerzett kedvező tapasztalatok miatt azonban módosították a terveket, és szögfedélzetet alkalmaztak ezeken is. Az osztály másik két tagját már eleve ennek megfelelően kezdték el építeni. Több meghatározó paraméter alapján nevezték ezeket az egységeket a világ első szuperhordozóinak. Az addig legnagyobbnak számító Midway-osztályhoz képest az új hajók 25 százalékkal még nagyobb vízkiszorításúak voltak, hosszuk és szélességük egyaránt jelentősen növekedett, a hangárakban és a fedélzeten tárolható gépek száma a korábbi 65-70-ről 80-100-ra emelkedett. A nagyobb és nehezebb hajótest mélyebben merült, így a viharos tengeren stabilabban viselkedett, ami a gépek indítása és fogadása miatt nagy jelentőséggel bírt. Bár főleg a felépítményüktől megfosztott teherhajókból átépített kisméretű kísérő hordozók voltak nagyon instabilak a hullámzó tengeren, azért a régebbi nagyobb csapásmérő egységek is csak bizonyos körülmények között tudták indítani és fogadni a gépeiket, így harcértékük zord időjárási viszonyok esetén erősen korlátozott volt. Természetesen a mai modern repülőgép-hordozókat is befolyásolják a meteorológiai paraméterek, azonban minél mélyebb merülésűek, annál stabilabban viselkednek, ráadásul a ballaszttartályokban lévő víz mesterséges áramoltatásával ez a tulajdonság tovább fokozható.
 A repülőgép-hordozók tervezése során igen fontos a fedélzet alatti hangárak és az azokat kiszolgáló hatalmas liftek gondos megtervezése. Az egyenes fedélzetes hordozók esetében nincs túl sok variációs lehetőség a felvonók elhelyezésére, a felépítmény előtt és mögött kiépített liftek azonban kevésbé zavarják az üzemeltetést, mint a felszállómezőben lévők. A szögfedélzetes egységeknél már könnyebb a helyzet, bár itt is ügyelni kell az ésszerűségre. A Forrestal-osztály esetében az egyik lift elhelyezése nagyon szerencsétlenül sikerült, ugyanis a hajó bal oldalán lévő felvonó használata esetén két gőzkatapult működtetése is lehetetlenné vált, továbbá blokkolta a leszállómezőt is. A téglalap alakú felvonók mérete egyébként azonos, rövidebb oldaluk 15,9, míg a hosszabbik 18,9 méter hosszú.
Az első egység, a Forrestal vízkiszorítása feltöltés nélküli, azaz üres állapotában 59 900 tonna volt, a második, 1955-ben vízre bocsátott Saratoga (CV-60) 56 000 tonnájával szemben. A harmadik egység, a Ranger (CV-61) és a negyedik, egyben utolsó Independence (CV-62) pedig 56 300 tonnát nyomott üresen. A hajók teljes feltöltöttség esetén mintegy 80 000 tonna vízkiszorításúak voltak, ez nem sokkal kevesebb, mint az újabb Kitty Hawk-osztályú egységek hasonló adata.
A meghajtásról mindegyik hajó esetében négy General Electric gyártmányú gőzturbina gondoskodott, a 260 000 lóerő összteljesítményt négy tengely továbbította a hajócsavarokra, így a maximális sebesség elérte a 63 km/h-t.
Az osztály névadó hajójának hossza 326 méter, legnagyobb szélessége a fedélzeten 77 méter. A szögfedélzet tengelye 8 fokban hajlik el a középvonalhoz képest. A már eredetileg is teljesen feleslegesen beépített 127 mm-es ágyúkat később eltávolították, a tengeri hadviselés megváltozása miatt ezekre ugyanis nem volt szükség, ellenben nagy súlyuk miatt károsan befolyásolták a hajó viselkedését nagy sebességnél. Helyükre RIM-7 Sea Sparrow rakétaindító állványokat szereltek, valamint beépítésre kerültek az Mk. 15 Phalanx légvédelmi rendszerek is.
A személyzet létszáma több mint 4000 fő, közülük 552 tiszt, és 3826 legénységi állományban szolgált.
A US Navy eredetileg nyolc darab Forrestal-osztályú hajóegységet kívánt szolgálatba állítani, a felgyülemlett tapasztalatok alapján azonban módosították az eredeti elképzeléseket, és a továbbfejlesztett, némileg korszerűbb és nagyobb harcértékű Kitty Hawk-osztályból rendeltek meg további négy hordozót. Ezeken a hajókon például már kijavították a liftek rossz elrendezését, és számos további változtatást hajtottak végre.
Több évtizedes pályafutásuk alatt a Forrestal-osztályú hordozókon sokféle repülőgép szolgált. Kezdetben az A-4 Skyhawk és az F-4 Phantom típusok voltak a meghatározóak, majd elterjedtek az A-6 Intruder, illetve az A-7 Corsair támadógépek. A kivonásuk előtti évtizedben már elsősorban az F-14 Tomcat és az F/A-18 Hornet harci gépek uralták a fedélzetet. Egy időben akár 70-80 repülőeszköz is állomásozhatott ezeken a hajókon, ami igen jelentős csapásmérő erőt jelentett.
Néhány érdekesebb adat a Forrestal-osztályú hajókkal kapcsolatban: a fedélzet alapterülete 250 000, a hajótestben található hangáraké pedig 75 000 négyzetméter. A toronnyal együtt ezek a hatalmas monstrumok 19 emelet magasak, a személyzet napi ellátására 10 500 adag ételt készítettek.
USS Forrestal – a névadó hajó
A haditengerészeti nevezéktanban bevett szokás, hogy a több azonos vagy hasonló egységből álló hadihajó-szériának (azaz osztálynak) a legelső hajó nevét adják. Így az 1954. december 11-én vízre bocsátott USS Forrestal (CVA-59) révén a négy egységből álló, közel azonos (bár mindegyik hajó különbözik valamiben a többitől) repülőgéphordozó-széria neve Forrestal-osztály lett. Az USA első, eleve szögfedélzettel épült hordozója James V. Forrestal egykori védelmi miniszterről kapta a nevét, így a hagyományoknak megfelelően a keresztelőn az özvegye törhette szét a pezsgősüveget a hajó orrán.
A vízre bocsátást követő közel egy évben megtörtént a hajó teljes felszerelése, és lefolytatták az átvételhez szükséges üzemi próbákat is, így 1955. október elsejétől Roy L. Johnson parancsnoksága alatt csatlakozott az Egyesült Államok flottájához. A norfolki haditengerészeti támaszpontról kifutó egység intenzív tesztelési és kiképzési bevetésen vett részt a virginiai partok közelében és a Karib-tengeren. Azóta is jellemző egyébként, hogy – teljesen érthető óvatosságból – az új hadihajókat a norfolki bázis közelében és a viszonylag biztonságosnak mondható karibi térségben próbálják ki először, mivel itt könnyen távol tarthatóak a kíváncsi szemek, és az esetleges műszaki problémák megoldása is egyszerűbb a hazai kikötők révén. A vadonatúj hordozó fedélzetén az első sikeres leszállást 1956. január 3-án hajtották végre.
A hamarosan bekövetkező Szuezi-válság idején a flotta legújabb és egyben legnagyobb harcértékű egységének is a válságövezetben volt a helye. A USS Forrestal kisebb hazai kitérőt követően 1957 elején ismét a Földközi-tengeren állomásozó Hatodik Amerikai Flotta állományába került. A következő években a hajó és legénysége szinte folyamatosan az Atlanti-óceán keleti medencéjében, illetve a Földközi-tengeren tartózkodott, hogy az időközben igencsak felforrósodott Közel-Keleten adott esetben azonnal be tudjon avatkozni. Az egymást követő kisebb-nagyobb válságok idején a stratégák tudatosan szerepeltették közvetlenül az első vonalban a nagy harcértékű hadihajót, hogy az pusztán a jelenlétével is elriassza az ellenfeleket, illetve prezentálja az USA fölényét a haditechnikai fejlesztések terén. A USS Forrestal a különféle hadgyakorlatokon is aktív szerepet játszott. Érdekesség, hogy a hordozó 1960-ban az akkor még létező Jugoszlávia egyik kikötőjébe – nevezetesen Splitbe – is ellátogatott egy udvariassági látogatás keretében. Feltehetően ez a manőver is az élénken érdeklődő külföldi ügynököknek szólt, hogy láthassák, a US Navy milyen hatalmas erejű fegyverrendszerekkel rendelkezik.
 1963-ban nem mindennapi tesztprogramban vett részt a hordozó, ugyanis egy C-130F Hercules közepes szállító repülőgép nem kevesebb mint 21 le- és felszállást teljesített a USS Forrestal fedélzetén. A Herculessel folytatott tesztek célja az volt, hogy megvizsgálják, alkalmas-e a szárazföldi üzemeltetésben már bevált kitűnő repülőgép átalakított változata a hajófedélzeti feladatok ellátására. A US Navynek ekkor már sürgősen szüksége volt egy nagyobb kapacitású szállító repülőgépre, mely akár az óceánok közepén, a partoktól messze járőröző hordozóit is elláthatta. Hatótávolsága és terhelhetősége révén a C-130-as ideális lett volna a feladatra, a gazdaságossági számítások és a műszaki nehézségek miatt – a sikeres tesztek ellenére – mégis inkább a C-2A Greyhound program folytatása mellett döntöttek. A döntés helyességét bizonyítja, hogy a végül 1965-ben szolgálatba álló C-2-esek még napjainkban is kiválóan megoldják a hordozók légi szállítási feladatait. Mindenesetre a C-130F Hercules azóta is a legnagyobb méretű és tömegű repülőgép, amely valaha le- és felszállt a US Navy hordozóinak fedélzetén.
1967-ben bekövetkezett az, amit a hajó személyzete már régóta suttogott, a USS Forrestalt ugyanis a vietnami partok közelébe, a Tonkini-öbölbe irányították. A kellemes mediterrán klímához, illetve a zord atlanti-óceáni viharokban edződött legénység számára a forró trópusi éghajlat kezdetben szokatlan volt, ennek ellenére a hajóról felszálló harci repülőgépek már az első pár napban több száz bevetést teljesítettek. Egy sajnálatos baleset, amely július 29-én következett be, azonban váratlanul félbeszakította a több hónaposra tervezett bevetést. A felszállásra váró egyik F-4 Phantom nem irányított rakétablokkjából váratlanul elindult egy Zuni rakéta, amely telibe találta a szintén ott parkoló A-4-esek egyikét. Az azonnal lángba boruló Skyhawk szárny alatti 1000 kilogrammos bomba leoldódott a felfüggesztési pontról, és berobbantotta a fedélzeten tárolt üzemanyagot. A bekövetkező hatalmas robbanássorozat és tűzvész azonnal lángba borította a fedélzeten álló, felfegyverzett és üzemanyaggal feltöltött repülőgépek egy részét, s ez további láncreakciókat indított el. A szerencsétlenség az óriási anyagi károk mellett 132 halálos áldozatot, 62 sérültet és 2 eltűntet eredményezett, így a súlyosan megrongálódott hadihajónak azonnal vissza kellett térnie a norfolki támaszpontra.
A helyreállítást követően a USS Forrestal 1968-tól öt éven át ismét a Földközi-tenger térségében tevékenykedett. 1974-ben, a ciprusi török–görög konfliktus idején Roger Davies nagykövet kérésére a térségben járőröző hadihajókról felszálló helikopterek evakuálták az amerikai állampolgárokat a szigetről. A USS Inchon (LPH 12) partra szállító és helikopterhordozó hajó vezérletével végrehajtott akció légi fedezetét a USS Forrestal vadászgépei biztosították.
1975-ben a New Yorkban megrendezett bicentenáriumi rendezvényeken vehetett részt a hordozó és legénysége, sőt személyesen Gerald Ford amerikai elnök is ellátogatott a fedélzetre. A megtisztelő szereplést követően egy szintén érdekes, ám cseppet sem veszélytelen feladat előtt állt a hajó, ugyanis segítségével azt vizsgálták, hogy a hajótest közelében a vízben felrobbantott nagy robbanóerejű töltetek lökéshulláma okoz-e komolyabb károkat a szerkezetben.
1978-ban újabb baleset borzolta a kedélyeket: egy A-7E Corsair II-es vadászbombázó leszállás közben a fedélzeten parkoló gépek közé rohant, megölve két embert és további tízet megsebesítve. A gép pilótája katapultált, és kisebb sérülésekkel megúszta az esetet. Még ebben az évben több kisebb tűz is pusztított a fedélzeten és a gépházban, azonban ezek csak anyagi károkat okoztak. A hajó a USS Nimitz (CVN 68) nukleáris meghajtású repülőgép-hordozóval együtt részt vett egy szimulált háborús gyakorlaton, melynek során a francia Foch repülőgép-hordozó játszotta az ellenfél szerepét. Szeptemberben a USS Forrestal és legénysége már egy újabb hatalmas, többnemzetiségű NATO-hadgyakorlat keretében – melyben 40 000 katona, 22 tengeralattjáró és 800 különféle repülőeszköz vett részt –, a brit Ark Royal hordozó társaságában oldotta meg feladatait. Októberben Izland közelében a zord időjárási körülmények közötti harcképességet tesztelték, mivel egy esetleges háborús konfliktus során nagy valószínűséggel ilyen éghajlati viszonyok között kellett volna szembeszállniuk az amerikaiaknak a szovjet tengeralattjárókkal és felszíni egységekkel.
1981-ben a hajó megint közel volt a tűzhöz, ugyanis a Sidra-öbölben a USS Nimitzcel együtt konfliktusba keveredett a líbiai harci gépekkel. Mint ismeretes, ekkor a Nimitzről felszálló F-14-esek két arab gépet is a tenger fenekére küldtek, az azonban kevésbé ismert tény, hogy a vészterhes napokban elfogott líbiai vadászbombázók nagy részét a Forrestal harci gépei kísérték biztonságos távolságra a flottaköteléktől. A következő évre is kijutott a konfliktusokból, ezúttal éppen Libanon partjai mellett állt készenlétben a hordozó, hogy szükség esetén beavatkozzon az immár sokadik arab–izraeli háborúba. Huszonnyolc éves pályafutása során először a Szuezi-csatornán is áthajózott a hatalmas úszó repülőtér, mivel csatlakozott az Indiai-óceánon tevékenykedő Hetedik Flottához.
 1983 és 85 között egy 28 hónapos felújítási és átépítési időszak következett Philadelphiában, mely élettartam-hosszabbítással is járt. Az 550 millió dolláros költséggel végrehajtott korszerűsítés révén újabb 15-20 évre biztosítottnak látszott a hajó üzemeltethetősége. A sors azonban közbeszólt, és a hordozót a tervezettnél sokkal hamarabb kivonták az aktív állományból. Addig azonban még számos hadgyakorlaton és őrjáratozáson vett részt főleg a Földközi-tenger térségében. A Sivatagi Vihar hadműveleteinek idején a USS Forrestal az Atlanti-óceánon teljesített szolgálatot, és ugrásra kész tartalékként várt a bevetési parancsra. A jelentősebb iraki légi és szárazföldi hadműveletek lezárulása után sem maradt munka nélkül, az északi repüléstilalmi övezetben óvták gépei a kurdok lakta területeket.
1992-ben aztán döntés született arról, hogy a US Navy állományában kiképzőhordozó szerepkörben alkalmazott USS Lexington (AVT 16) hadihajót a Forrestal váltsa fel. Ennek érdekében egy 14 hónapos átalakítás után, 157 millió dolláros költséggel alkalmassá tették a kiképzési feladatok ellátására. A hidegháborús időszak lezárulását követően megkezdett fegyverzetcsökkentési tárgyalások azonban a flotta repülőgép-hordozóit is érintették, így az egyik megállapodás részeként a USS Forrestalt is ki kellett vonni a rendszerből és törölni az aktív egységek névjegyzékéből. A tartalékállományba helyezett hajó végül elkerülte a szomorú véget, mivel múzeumként hasznosították újra, így 1998 óta egy Rhode Island-i kikötőben áll a haditechnika iránt érdeklődő látogatók rendelkezésére.
 Napjainkban már egyik Forrestal-osztályú repülőgép-hordozó sem áll szolgálatban. A Forrestal és a Ranger már 1993-ban kivonásra került, a Saratoga az ezt követő évben vonult nyugdíjba. Legtovább az Independence szolgált, ezt az egységet csak 1998-ban vonták ki a flotta állományából.
|
A II. világháborút követően egy teljesen új elveken nyugvó repülőgéphordozó-építési irányzat alakult ki, mely a szögfedélzetes elrendezésen alapult. Ennek a korszaknak az első egységei a Forrestal-osztály hajói voltak, ezek tekinthetőek a mai „szuperhordozók” elődeinek.