Az 1960-as években az egyre inkább megerősödő szovjet flotta miatt szükségessé vált egy új, nagy hatékonyságú nukleáris meghajtású támadó tengeralattjáró kifejlesztése, mely felválthatja a Sturgeon-osztály egységeit. Az új tengeralattjárókkal szemben igen szigorú követelményrendszert állítottak fel, mivel nagyobb sebességet, viszont kisebb zajszintet vártak el tőlük. Felül kellett múlniuk az elődtípusokat és az ellenfél egységeit is hidrodinamikailag, gépészetileg, elektronikailag és fegyverrendszerileg egyaránt. A gazdaságosság is fontos szempont volt, bár mint utólag kiderült, a szinte elkerülhetetlen költségtúllépés a Los Angeles-osztály esetében is jelentkezett. 1990-es árakon egy hajó már 900 millió dollárba került, ugyanakkor az átlagos éves fenntartási költség is meghaladta a 20 millió dollárt.
A letisztult forma eredményeként a Los Angeles-osztályú tengeralattjárók csendesek és gyorsak
Az SSN koncepció
 A stratégák a nukleáris meghajtású, nagy sebességű támadó tengeralattjárók (SSN – nuclear-powered fast attack submarines) kategóriájának megalkotásakor egy igen összetett feladatrendszert jelöltek ki: az új tengeralattjárók fejlett szonárrendszereik segítségével legyenek képesek felderíteni az ellenfél felszíni és felszín alatti hajóegységeit, nagy sebességük révén tudják követni azokat, valamint szükség esetén torpedóik és robotrepülőgépeik alkalmazásával legyenek alkalmasak a leküzdésükre. A feladataikat egyedül vagy repülőgép-hordozók és kísérőhajóik által alkotott csapásmérő csoportok részeként is végre tudják hajtani. Ez utóbbi feladatkör hamarosan különösen fontossá vált, mivel a Gorskov admirális nevével fémjelzett erőteljes szovjet flottaépítési program eredményeként az 1970-es évek végére már komoly veszély fenyegette a nagy amerikai flottakötelékeket. Ebben az időszakban a vörös flotta felszíni hadihajói (irányított rakétás rombolók, cirkálók, Kijev-osztályú helikopter-hordozók) és a rakétahordozó nukleáris tengeralattjárók, kiegészítve a nagy hatótávolságú haditengerészeti csapásmérésre optimalizált, szárazföldi támaszpontokról felszálló bombázó repülőgépekkel (Tu-22M3) már képesek voltak hatékonyan támadni a nagy amerikai flottacsoportokat. A védelem egyik pillérét az új Los Angeles-osztályú tengeralattjárók képezték, ez a helyzet napjainkra sem változott, a repülőgép-hordozó vezette csapásmérő flottakötelékek elmaradhatatlan tagjai az SSN egységek.
A stratégiai csapásmérés szempontjából kiemelt fontossággal bíró, interkontinentális ballisztikus rakétákkal felfegyverzett tengeralattjárók kísérése és szükség esetén megvédelmezése szintén a Los Angeles-osztály egységeinek feladata lett. A hatalmas méretű, rendkívül értékes és óriási pusztítóerővel rendelkező SSBN-ek a mindenkori ellenfél kiemelt célpontjai, sikeres likvidálásuk a hidegháború idején döntő fontossággal bírt volna, éppen ezért a védelmük is prioritást élvezett.
Bár nem ez az elsődleges alkalmazásuk, a támadó tengeralattjárók számára csapásmérési feladatokat is kitűztek, nevezetesen az ellenfél szárazföldi létesítményeinek elpusztítását a hagyományos vagy nukleáris töltetű robotrepülőgépekkel. Erre sor is került az elmúlt évtizedek konfliktusai alatt, a Los Angeles-osztályú tengeralattjárókról elindított Tomahawk robotrepülőgépek ugyanis eredményesen támadták az Öböl-háború idején az Irak belső területein elhelyezkedő célpontokat, továbbá bevetették őket az 1999-es, Jugoszlávia elleni NATO-hadműveletek idején is.
Felépítés, meghajtás
 Ezen feladatok sikeres megoldásának kényszere egy olyan komplex fegyverrendszer kifejlesztését eredményezte, mely napjainkban is képes megfelelni a folyton változó igényeknek. A tervezők egy viszonylag nagy méretű, 6927 tonna vízkiszorítású, 110 méter hosszú és legszélesebb részén 10,1 méter átmérőjű, áramlástanilag az ideálishoz rendkívül közelítő, csepp alakú hajótestet álmodtak meg. A funkciók szerint három jól elkülöníthető részre osztott törzsből csak a karcsú torony emelkedik ki, ellentétben a ballisztikusrakéta-hordozó egységek jellegzetes „púpjával”. A nagynyomású törzs orr-részében a torpedóvető csövek és a szonárrendszer elemei helyezkednek el, ezek mögött pedig a mellső ballaszttartályba süllyesztve 12 darab, függőlegesen beépített indítócső található, melyek a Tomahawk robotrepülőgépek tárolására és indítására szolgálnak. Az orr-rész mögött és a torony alatti részben három szinten az irányítási rendszer elemei, a személyzet háló- és szociális részlegei, illetve a különféle élelmiszer-, fegyver- és egyéb raktárak, tárolórekeszek helyezkednek el. Ezen részleg mögött jól elszigetelten került beépítésre a két darab, General Electric gyártmányú S6G típusú, nyomottvíz-hűtésű atomreaktor. Ezek a reaktorok állítják elő a két darab gőzturbina meghajtásához szükséges energiát. A speciális technológiával készült hajócsavart a hajótest leghátsó szakaszában lévő turbinák hajtják meg. A szovjet egységekkel ellentétben az amerikai tengeralattjárókat általában csak egy hajócsavarral szerelik fel, így kisebb a zajszint, viszont meghibásodás esetén könnyen szolgálatképtelenné válhatnak. Maximális sebessége közel 50 km/h, merülési mélysége 250 méter. A hajó irányítását a törzs végén elhelyezkedő kormányfelületek mozgatásával végzik.
Kezdetben az elülső kormánylapot a toronyra építették, ez a megoldás az arktikus területeken végrehajtott bevetések során azonban nem bizonyult szerencsésnek, ugyanis így általában sérülésekkel járt a felemelkedés közbeni jégpáncéláttörés. Az első egység, melyet már az orr-részre szerelt kormánylappal láttak el, a USS San Juan (SSN 751) volt. Még egy jelentős módosítást eszközöltek a két évtizedes gyártási folyamat során, nevezetesen azt, hogy a Tomahawk rakéták indítócsöveit a USS Providence-től (SSN 719) kezdődően függőlegesen építették be. Azokat az egységeket, melyek még nem rendelkeztek ezekkel a függőleges indítócsövekkel, már jórészt kivonták a rendszerből.
A Los Angeles-osztályú USS Scranton (SSN 756) a masszív felépítésű torony segítségével áttöri a jégpáncélt az Északi-sarkon
Fegyverzet, elektronikai rendszerek
A Los Angeles-osztály hajóinak fő fegyverzete a Harpoon hajók elleni rakétákból, valamint a Tomahawk manőverező robotrepülőgépekből áll, ezenkívül hagyományos huzalvezérlésű Mk.48 típusú torpedókat is hordoznak. A Tomahawkok bevethetőek szárazföldi célpontok és hajók ellen egyaránt.
 A Los Angeles-osztályú tengeralattjárók fedélzeti rendszereit folyamatosan korszerűsítették, így napjainkban is megfelelő színvonalon képesek feladatuk ellátására. A felszíni célok felderítésére az AN/BPS-5 radar, míg a navigációra és a tűzvezetésre az AN/BPS-15 A/16 rendszer szolgál. A tengeralattjárók felderítésére és követésére különféle aktív, illetve passzív szonárrendszerek, illetve akusztikus berendezések szolgálnak. A modern, hálózatalapú hadviselés megkövetelte a Link11 adatátviteli rendszer beépítését is, így a tengeralattjárók fedélzetére is eljuttathatók valós időben a harctéri adatok.
Az első, névadó egység, a USS Los Angeles (SSN 688) megrendelésére az 1970-es pénzügyi évben került sor. A tengeralattjáró építése és tesztelése nem kevesebb mint hat évet vett igénybe, így végül 1976-ban állt rendszerbe. Az osztály hajóit a Newport News Shipbuilding Co. és a General Dynamics Electric Boat Division gyáraiban építették, nevüket az Egyesült Államok városairól kapták. Húsz év alatt összesen 62 darab Los Angeles-osztályú tengeralattjáró épült meg, ezek közül a legutolsó információk szerint még 48 darab áll szolgálatban az Egyesült Államok haditengerészeténél. A névadó USS Los Angeles (SSN 688), a hajóosztály első hajója 1976. november 13-án került a flotta állományába, az osztály utolsó hajója, az USS Cheyenne (SSN 773) pedig 1996. szeptember 13-án állt szolgálatba. Az Atlanti-óceáni Flottához tartozó egységek a keleti parti Grotonban és Norfolkban állomásoznak, míg a Csendes-óceáni Flotta alárendeltségében tevékenykedő tengeralattjárók Pearl Harbor, Guam és San Diego kikötőiből indulnak bevetésre. A tengeralattjárókat nem exportálták, még a leghűségesebb szövetségesek sem kaphattak a nagy harcértékű egységekből. Eddig – bár kisebb-nagyobb balesetek történtek velük – egyetlen ilyen típusú támadó tengeralattjárót sem veszített el a US Navy.
A Los Angeles-osztályú hajókon általában 134 fő szolgál, de az SSN 751-től kezdődően a létszámot 138 főre emelték.
A felvételen a „tengerpart szelleme” becenevű USS Asheville (SSN 758) látható, amint kiköt az Arco (ARDM 5) jelzésű szárazdokkban a Loma haditengerészeti bázison
Kulcsszerep a jövőben is
Napjainkban már több mint három évtizede szolgálnak a Los Angeles-osztályú tengeralattjárók, bár a legelső egységeket már jórészt kivonták a rendszerből. A tervezőknek végül egy olyan típust sikerült megalkotniuk, mely jelenleg is etalonnak számít a saját kategóriájában. Létszámuk és képességeik alapján is ezek a tengeri ragadozók alkotják az Egyesült Államok tengeralattjáró-flottájának a gerincét, ráadásul a jelenlegi elképzelések szerint még jó ideig nem fogják leváltani őket az utódok. A világpolitikai helyzet és ezzel összefüggően a hadviselés szükségszerű megváltozása miatt esély sincs rá, hogy a közeljövőben ilyen létszámú és ennyire nagy jelentőségű sorozatok épüljenek.
Érdekességként megemlíthető, hogy a Los Angeles-osztályú tengeralattjárók több mozifilmben is láthatóak voltak, ezek közül talán a leghíresebb a „Vadászat a Vörös Októberre” című, hazánkban is bemutatott alkotás, melyben az azóta már átépített USS Dallas (SSN 700) is szerepet kapott.
Fotó: US Navy |
Vannak sikeres tengeralattjáró-konstrukciók, vannak különleges technológiákra épülő sorozatok, és van a Los Angeles-osztály, mely szinte minden szempontból egyedülállónak tekinthető. Az egész világon ez a legnagyobb darabszámban megépült nukleáris meghajtású tengeralattjáró-osztály, ráadásul kortársainál messze előremutatóbb, minden addigi teljesítményt túlszárnyaló konstrukció volt. Napjainkban is ez a típus alkotja az Egyesült Államok többcélú támadó tengeralattjáró-flottájának a gerincét.