Vissza a főoldal

Magas rangú egyházi, állami és katonai tisztségviselők előtt tette le a tábori püspöki esküt Jákob János ezredes, a Honvédelmi Minisztérium (HM) Protestáns Tábori Lelkészi Szolgálat február 1-jével kinevezett vezetője február 14-én Budapesten, az Emlékezet Templomában, amelyet annak idején az első világháborúban elesett katonák emlékére építettek.

Gáncs Péter evangélikus püspök a 46. zsoltár szavaival köszöntötte a jelenlévőket, Bölcskei Gusztáv református püspök pedig az aznapi ószövetségi igeszakasz, az 1Móz 39 alapján hirdette Isten Igéjét. Mint mondta, a Bibliaolvasó Kalauz olyan, mint a napi hadiparancs, amely ez alkalommal a parancsok világáról beszél József története kapcsán. A parancsok teszik egyértelművé a feladatokat és a felelősségköröket, azonban csak olyan viszonyban működnek, ahol a parancsot kiadó és a parancsot végrehajtó között feltétlen a bizalom.

Ahogy a testőrparancsnok házában, úgy a tábori lelkészi szolgálatban és annak vezetésében is alapvető a bizalom. „A parancsok világa konfliktusos. József is konfliktusba kerül, amelyben a legfontosabb, hogy megőrizze a belé vetett bizalmat” – fogalmazott Bölcskei Gusztáv. Az olvasott igeszakasz alapján hozzátette: a püspöki küldetés, ahogy József munkája is, egyfajta tehermentesítés a konfliktusokban, a szolgálatban, a meggyötört helyzetekben.

A Zsinat elnöke kijelentette: az újonnan tisztébe iktatott püspök nyugalmat teremtő vezető lesz, olyasvalaki, aki jól ismeri a katonaéletet, a ranglétrát. „Növekedni csak Istennel együtt lehet igazán. Az Úr Józseffel volt – ez az egyházi szolgálattevők egyetlen igazi reménysége. Az az Úr van velünk, akit a próféciák úgy hívtak: Immánuel, velünk az Isten, és aki azt ígérte, hogy velünk van minden napon, a világ végezetéig.”

A Szentlélekért való könyörgés után felolvasták a Honvédelmi Minisztérium határozatát a Zsinat és az evangélikus egyház közgyűlése által a tábori püspöki címre felterjesztett Jákób János kinevezéséről, majd az ünnepélyes eskütétel és az odaszentelés imádsága következett. A felszentelt püspökre a négy magyarországi református püspök és Szemerei János evangélikus püspök kérte egy-egy igével Isten áldását.

Az újonnan tisztébe iktatott tábori püspök a Jn 21,17 alapján tett bizonyságot a gyülekezet előtt elhívásáról. „Amikor személyessé vált számomra Krisztus megváltói műve, öröm és hála volt a szívemben, hiszen eldőlt a jövőm, mint a Krisztusért hálóját otthagyó Péter apostolnak. Neki teszi fel Jézus a kérdést: szeretsz-e engem? A keresztyén hit nem norma- és szabályrendszer, nem tan, hanem feltétlen bizalom Jézus Krisztus és az ember között, aki megérti Isten neki adott szeretetét, és hálából az életét adja érte” – mondta prédikációja elején Jákób János. Jézus nem kérdezi, megháláljuk-e az értünk hozott áldozatot, csak annyit tudatosít kérdéseivel Péterben, hogy ha szereti őt, karolja fel az elesetteket. „Jézus Krisztus is így bízta rám az enyémeket, a katonákat, akik nagyon fontosak neki” – fogalmazott a tábori püspök, és hozzátette: Jézus nagyon is jól ismerte a katonákat és a tábori élet kiszolgáltatottságát. Irgalmas volt az ellene küldött katonával, akinek Péter levágta a fülét, nagyra értékelte a kapernaumi százados sokakat megszégyenítő hitét, és halála után egy római századosból bukott ki a hitvallás: igen, ez az ember valóban Isten fia volt.

Jákob János elmondta: már a díszzászlóaljban eltöltött sorkatonai szolgálata alatt nagyon a szívéhez nőtt a sereg. A katonaságot nemes és szép hivatásnak nevezte, ahol a hűséggel helytálló, jellemes életű honvédek, ha kell, az életük árán is megvédik mások életét. Mindez nagyon nehéz, különösen, amikor egy külföldi katonai misszióban elesett bajtársuk koporsója mellett kell megállni, vagy amikor a katonák saját bőrükön tapasztalják a halál közelségét.

„Védeni kell az életeket, akár az életemet is feláldozva” – fogalmazott a tábori püspök, aki maga is megjárt már forró helyzeteket, amikor Boszniában teljesített szolgálatot. Mint mondta, a lelkészek életközösségben segítik a katonákat a táborban és a lövészárokban egyaránt, és tanítják őket arra, ami valóban egyetlen vigasztalás a Heidelbergi Káté első kérdés-felelete alapján élet és halál kérdéseiben is: nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok. „Bármilyen messzire is vezéreljen a parancs a családomtól, a biztonságot adó bázistól, mennyei Atyám mindig közel, mindig egyetlen imádságnyira van tőlem.”