A látogatás megszervezése különösebb előkészületet nem igényelt. Az interneten könnyen meg lehet találni azt a 4-5 utazási irodát, amely az erőműhöz szervez csoportokat. Gördülékenyen, - 50 dolláros előleg átutalásával - e-mailben lehet lefoglalni az egyenként 150-200 dolláros helyeket. Az első meglepetés az ukrán ismerősök reakciója volt. Egyszerűen nem értették, hogy miért akar bárki odamenni.
“Veszélyes!” - mondták, bár ebből inkább csak az látszódott, hogy keveset tudnak a balesetről, vagy mintha nem akarnának tudomást venni a tényről, hogy Kijevtől alig 112 km-re van ez a hely.
A reggel 8.00 órás indulásnál Kijevben összeverődött társaság teljesen ukránmentes volt; amerikaiak, norvégok, finnek, osztrákok, németek és magyarok, összesen 15 fő. Az odavezető úton a "The True Battle..." című dokumentumfilmet játszották (megtekinthető itt).
A film nem foglalkozik a szerencsétlenség kiváltó okaival, viszont kiválóan mutatja be, hogy mekkora erőfeszítés volt összehangolni a baleset közvetlen következményeinek elhárításában részt vevő mintegy 500.000 (!) ember feladatait.
Másfél óra az út a külső ellenőrző pontig, itt kezdődik a Kiürített Zóna - a terület, amelyet a baleset miatt teljesen elzártak a külvilágtól. Első úticélunk Csernobil, így hívják a körzetet is, erről kapta a nevét az erőmű. A közvetlen közelében épült város, Pripjaty már egy belső védelmi gyűrűn belül van.
Csernobil viszonylag forgalmas, a Zónán belül dolgozó 4.000 embernek egy része lakik itt. Kétféle munkabeosztás létezik: vagy 15 nap munka és 15 nap szabadság (amelyet a lezárt területen kívül kell töltenie), vagy 4 nap munka és 3 nap szabadság. A Chernobylinterinform irodájában vár minket a vezetőnk, aki először röviden összefoglalja a baleset eseményeit, az azt követő sugárzás terjedését, valamint a túra szabályait, ezeket láthatóan mindenki komolyan veszi.
Kötelező a hosszú nadrág és a hosszú ujjú felső, nem lehet kihozni a területről semmit - ezen nem is nagyon gondolkodott senki - és még számos apróbb előírás. Ezek után két doziméterrel felszerelkezve elindulunk. Az erőmű mellett húzódó ipari övezet rozsdás épületeit, a reaktor számára mesterségesen duzzasztott tóban félig elsüllyedt uszályokat hamar elunjuk.
Egy mesterséges folyónál megállva megetetjük a másfél méteres halakat - természetellenesen nagy méretük sokkal inkább köszönhető a ragadozók hiányának, mint a sugárzásnak. Itt már elvétve látni csak embereket, 1-2 egyenruhás kering a valaha 10.000 embert foglalkoztató 4 db reaktor körül. A túra legtöbbet fényképezett és legismertebb pontja következik. A szarkofág egészen megrendítő látvány, alig 200 m-ről alaposan szemügyre vehető a hatalmas fémlapokból és betonból készült szerkezet. Ez az építmény zárja el a külvilágtól a robbanás során szétszóródott mintegy 200 tonnányi radioaktív hulladékot, amelyet már nem lehetett megközelíteni.
Az építkezés egészen lehetetlen körülmények között folyt, a sugárzás miatt egy fő munkáját csak 60 ember tudta elvégezni, távirányítású bulldózereket, speciálisan erre a feladatra tervezett darukat használtak. Sokatmondó adat az is, hogy egy komplett légiszállítási ezredet vezényeltek ide Moszkvából 80 helikopterrel. Az eredetileg 30 évre szánt építmény fölé - nemzetközi együttműködés keretében - terveznek építeni egy hatalmas ívelt szerkezetet amely költségeit 1 milliárd euróra becsülik és az építkezésnek már el kellett volna kezdődnie. Itt tapasztalható először komolyabb sugárzás, a műszer 0.5-0.7 röntgent mutat a levegőben és hevesen kattog.
A fényképezést a vezetőnk szakítja félbe, láthatóan nem akar sokáig maradni. A következő megálló Pripjaty város bejárata. 1970-ben alapították, 7 km-re az erőműtől kifejezetten a létesítmény dolgozói és családjaik számára. Összesen kb. 50.000 fő lakott itt. A robbanás után 36 órával – csak a svéd jelzést követően - kezdték meg a kiürítést, közel 1.000 busszal. A lakosoknak azt ígérték, hogy 3 nap múlva visszatérhetnek, hogy minél kevesebb személyes holmit vigyenek magukkal - és persze a pánik elkerülése végett. Délután 2-re, alig pár óra alatt a város kiürítették. A hatóságok sokáig komolyan foglalkoztak a visszatelepítés gondolatával, a korai elemzések azt prognosztizálták, hogy őszre képesek lesznek befejezni az épületek megtisztítását és a város újra lakhatóvá válik. A fertőzés mértékének elfogadása eltartott egy ideig.
A pripjatyiak letelepítése során falvakat, Kijevben egy komplett negyedet is építettek számukra. Segélyt kaptak, azonban beilleszkedésük a hiánygazdasággal küzdő Szovjetunióba egy olyan élmunkás városból, ahol a korabeli körülményekhez képest minden kapható volt, nehezen ment. A várost körbeveszi a "Vörös Erdő", ami a radioaktivitás hatására bevörösödött törzsű fáiról kapta a nevét. Míg az aszfalton és a levegőben gyakorlatilag nincs a normál háttérsugárzásnál nagyobb érték, addig az út szélén már 1.5-1.6-os értéket mutatott a készülék, a talaj menthetetlenül fertőzött.
 Pripjatyban ízelítőt kaphatunk arról, hogyan néznének ki a városok, ha az emberiség egyik napról a másikra kihalna. A növényzet már teljesen elburjánzott. Az első panel épület 2005-ben omlott össze, azóta ezekbe nem is engedik a turistákat. Látogatható viszont szinte valamennyi középület, művelődési ház, színház, uszoda, iskola, tornacsarnok. Ex-kommunista ország lakosaiként nekünk ismerősek voltak a panelházak, iskolák, a főtér, a vidámpark pedig akár a dunaújvárosi is lehetne.
Az épületekbe nyomasztó volt még csak benézni is, nemhogy az iskola egyik tantermében a gyerekek által készített 1984-85-ös évkönyvet lapozgatni. A színházban ott vannak a díszletek, a tornateremben a kosárlabdák, a falon pedig a versenyek eredményei. Érdekesség, hogy a lakások majdnem mind üresek, mert a robbanás után nem sokkal megszűnt az áramszolgáltatás, ennek következtében a hűtökben megrohadó ételek miatt az épületeket és az egész várost ellepték a rovarok. A szükségszerű rovarirtás során valamennyi helyiséget feltörték.
A korábbi lakosok közül akinek lehetősége volt, egyszer még visszatért, hogy magával vigye értékesebb bútorait, elektromos eszközeit - a többit egyszerűen kifosztották. A városnéző séta során több olyan helyet mutat a vezetőnk, ahol látszólag minden különösebb indok nélkül megugrik a sugárzás mértéke. A csatornarendszer néhány nyílásánál 0.6 röntgen mérhető, áthaladva egy adott sávon hirtelen 1 röntgen fölé ugrik a mérő. A természet azonnal reagált az ember eltűnésére, gazdag állatvilág él a körzetben, amelyet 2001-ben az ukrán állam vadvédelmi területté nyilvánított. Régen eltűnt fajok jelentek meg újra, madarak fészkelnek a szarkofág illesztései között, de hogy milyen hatással van rájuk a radioaktivitás, vitatott.
Az egynapos programba ennyi fér bele. A túra végén mindenkinek át kell esnie egy sugárzásmérésen – állítólag eddig csak egy turistának kellett "megmosakodnia" -, majd megvacsorázunk a helyi kantinban (a brosúra nem felejti el megemlíteni, hogy az ételt a Zónán kívülről hozzák). A svéd vendégeket a csernobili hotelban hagyva - ők 3 napra jöttek egy múzeum megbízásából fotózni - elhagyjuk a Zónát, életre szóló élményekkel.
***
Az atomerőmű robbanása során szabadba került sugárzás nem egyenletesen sújtotta a területet. Még Kijevben is voltak jelentősen fertőzött területek (a kiürítésre is felkészültek, vasúti kocsik ezrei várakoztak Kijev környékén), de itt a fertőzés nem volt tartós. Az erőmű környékén megmaradt sugárzás csak hosszútávon fejti ki káros élettani hatását. Összehasonlításképpen: a túra során tapasztalt legerősebb radioaktivitás 5 órányi dózisa felelne meg egy nukleáris létesítményben dolgozó ember napi maximális adagjának - legalábbis a 11 éve már a területen dolgozó vezetőnk által elmondottak alapján. Számokban ez a következőképpen néz ki: a normál háttérsugárzás, amelyet minden ember elszenved, 0.2 R egy év alatt. A területen mért sugárzás általánosan 0.025 R/óra, egyes helyeken, tárgyakon 1-1.7 R/óra. A halálos dózis 500 R/5 óra. A robbanást követően Pripjatyban 7 R/órát, a tűzoltásban részt vevő pilóták a reaktor fölötti légtérben 1000 R/órát mértek. Egy berepülés alkalmával 4-5 R sugárzást kaptak, volt olyan pilóta, aki 30-szor repülte meg a feladatot egy nap alatt. Közülük ma már szinte senki nincs életben.
|
Gyerekkorom óta érdekelt, hogy mi történt pontosan Csernobilban 1986. április 26-án. Nem a baleset körülményei, inkább annak visszafordíthatatlan következményei foglalkoztattak. Mivel nincs még egy ilyen hely - szerencsére -, szerettem volna egyszer a saját szememmel látni. Ma már ezt bárki megteheti, méghozzá szervezett út keretében, idegenvezetővel.