Egy légvédelmi tüzelőállás alapgödrének kirobbantása volt a feladata azoknak az MH Kinizsi Pál Tiszthelyettes Szakképző Iskola légvédelmi tüzér tiszthelyettes hallgatóinak, akik a napokban a csobánkai gyakorlótéren vettek részt izgalmas műszaki kiképzésen.

A hóval borított csobánkai gyakorlótéren nem lehet nem észrevenni az úttól mintegy háromszáz méteres távolságban, a terepszínű gyakorló egyenruhába öltözött katonákat. Megközelíteni azonban nem egyszerű őket, hiszen a félig megfagyott hóval borított mezőn minden egyes lépésért meg kell küzdenie az embernek. Igazi „vendégmarasztaló” hó ez. Felszíne kemény, ám mégis könnyen beszakad az ember lába alatt, s e nyomból kilépni nem is olyan egyszerű feladat. A helyszín felé tartva, a gyakorlótér robbantókertnek nevezett részen jól látszanak a korábbi kiképzések nyomai. Körös-körül kisebb-nagyobb kráterek csipkézik a tájat, és e sebeket még a húsz-harminc centis hó sem képes teljesen eltakarni.

A foglalkozás néhány perccel ezelőtt kezdődhetett, a földbe szúrt piros zászlók mellett a katonák éppen azzal foglalkoznak, hogy a földfúró átüsse a talaj kőkeményre fagyott, legfelső tíz centijét. Ehhez már kevés két baka ereje, ám az egyenruhások találékonyak: egyikük rááll a földfúróra, ketten pedig körbe-körbe tekerik a kézi szerkezetet. A látvány messziről miniatűr játszótéri körhintára emlékeztet…

A foglalkozás vezetője, Horváth Csaba főhadnagy éppen magyaráz. Azt meséli miért is fontos a pontosság, a szabályzókban előírt paraméterek maradéktalan betartása. Ugyanis ha nem fúr eléggé le a földbe a katona, akkor a robbantáskor a fedezék nem lesz kellően mély, így csákánnyal és ásóval kell majd „kicsinosítania” a gödröt. Ami aztán „tényleg izzasztó munka”…

Amíg a katonák dolgoznak, van idő egy kicsit beszélgetni. A fiatal tiszt elmondja, hogy az egyenruhások a szentendrei MH Kinizsi Pál Tiszthelyettes Szakképző Iskola (KPTSZI) nappali képzésen tanuló légvédelmi tüzér tiszthelyettes hallgatói. Az alapkiképzést követő úgynevezett szakkiképzésen vesznek most éppen részt, egészen pontosan egy műszaki foglalkozáson. A négy napos kiképzés célja a tűzzel való, illetve a villamos gyújtás elsajátítása, valamint az erődítési-álcázási fogások megtanulása. Ennek érdekében a tanteremben végrehajtott elméleti „alapozás” után három napos gyakorlótéri kitelepülés várt az állományra.

A mai feladat testhezálló. A légvédelmi rakétásoknak egy légvédelmi tüzelőállás alapgödrét kell kirobbantaniuk. Persze mindehhez nem árt azt sem tudniuk, hogy pontosan mit is takar ez a kifejezés. Így Horváth főhadnagy – aki egyébként a KPTSZI 1-es szakképző csoportjának műszaki oktatója – fel is teszi a kérdést. A válasz szinte azonnal érkezik: az alapgödör olyan „mélyedés”, amelyből később egy légvédelmi harci technika tüzelőállása lehet. Persze mindehhez nem elegendő a robbantás, a detonációt követően kézi erővel kell a megfelelő méretűre alakítaniuk a katonáknak. És még ezzel sincsen vége a feladatnak, hiszen a tüzelőállásnál ki kell építeni a mellvéd alatti fedezéket és a megfelelő álcázást sem szabad elfelejteni. Minden azonban már csak a holnapi kiképzési nap feladata, ma elegendő eljutni az alapgödör kirobbantásáig – tudom meg a foglalkozás vezetőjétől.

A nem műszaki alegységek számára kiadott Műszaki Szakutasítás, valamint a Robbantási Utasítás szerint egy szabályszerű alapgödör másfél méter mély, hét és fél méter széles, illetve kilenc méter hosszú, és tartozik hozzá egy úgynevezett „lejáró” is, amelyen keresztül a technikai eszköz beállhat a tüzelőállásba. Ahhoz, hogy ezt a formát kialakítsák kilenc robbantólyukat kell fúrniuk a srácoknak. Pardon, a srácoknak és az ifjú hölgynek, hiszen a tiszthelyettes hallgatók között akad egy nő is…

– Természetesen a valóságban egy ilyen fedezék elkészítése nem két napba, hanem mindössze hat órába telik. Nekünk azonban az a feladatunk, hogy egy módszertani foglalkozás keretében minden szükséges ismeretet és lépést a legjobban belesulykoljunk a katonába. Ehhez pedig nélkülözhetetlen az alapos, és pontos, ám lassú végrehajtás is – mondja a foglalkozásvezető, ám fél szemével már a hallgatókat nézi. A leendő tiszthelyettesek ugyanis befejezték a robbantólyukak kifúrását és megkezdték a soros gyújtóhálózat kiépítését.

Mint a régi karácsonyfák izzója, úgy működik ez a hálózat, vagyis a tölteteket egymás után, egy sorba kötik be. Ennek azonban az a hátránya, hogy ha valahol vezetékszakadás történik, nem „működik el” a robbanóanyag. Éppen ezért szükséges egy tartalékhálózat kiépítése is – tudom meg.

Időközben Szentendréről megérkezett a robbanóanyag. Az alapgödröt szabványos, öt kilogrammos földrobbantó töltetekkel robbantják ki. A feladathoz egészen pontosan nyolcvan kiló TNT-t és tizennyolc villamos gyutacsot használnak fel. Itt már nincs helye a figyelmetlenségnek, egy rossz mozdulat könnyen robbanáshoz vezethet. A foglalkozás vezetője elnézést is kér, s minden kötést, minden robbanóanyag elhelyezést személyesen felügyel. Azonban, hogy addig se unatkozzak, összeismertet a tizennyolc katonából álló hallgatói szakasz parancsnokával.

Boros Bálint hallgató azért érdemelte ki e megtisztelő címet, mert ő érte el a a szakasz katonái közül a legjobb tanulmányi eredményt az elmúlt hónapokban. A fiatalember egyébként egy tatabányai középiskola elvégzése után döntött úgy, hogy a Magyar Honvédség tiszthelyettese lesz. Barátjával együtt jelentkezett a Komárom-Esztergom megyei toborzóirodán, majd Szentendrén és Kecskeméten is felvételizett. Tíz hónapig tartó tanulmányait tavaly augusztusban kezdte meg. Mint elmondja: nagyon tetszik neki a katonaélet, éppen ezért nem bánta meg, hogy a tiszthelyettesnek jelentkezett.

Természetesen nagyon várja már az avatást, hogy aztán őrmesterként megkezdhesse hivatásos katonai pályafutását. Reménykedik benne, hogy Győrbe az Arrabona légvédelmi rakétaezredhez kerül – mivel e helyőrség viszonylag közel van lakóhelyéhez –, de azt sem bánná, ha a kecskeméti repülőbázison kapna beosztást.

És hogy milyen a csapat? Igazán jó banda verődött össze Szentendrén. S a maihoz hasonló terepi foglalkozások még jobban összekovácsolják a szakaszt – mondja.

– Itt az idő! – tér vissza Horváth főhadnagy. A robbanótöltetek a gödrökben, ahogy kell, szabályszerűen lefojtva. A fővezeték kihúzva, ügyelve arra, hogy meglegyen a kétszázötven méteres biztonsági távolság. A vastag, fekete színű vezetékre már csak rá kell kötni a robbantógépet, s aztán következhet a „nap fénypontja”, a robbantás.

A műszaki katonáknál hagyomány, hogy, ha lehetőség van rá, akkor mindig egy nő „nyomja meg a gombot”, azaz ő indítja a robbantást. Szerencsére a szakasz tagja Kállai Nikoletta hallgató, aki szemmel láthatóan kicsit félve fogja kezébe a műanyag burkolatú robbantógépet. Persze aztán megnyugszik, s a tanultaknak megfelelően köti rá a berendezést a hálózatra, s végzi el a szükséges mérést. Minden rendben van, már csak a parancsra vár. Ezelőtt azonban még szabályszerűen, háromszor felhangzik a „vigyázz, robbantás!” felszólítás.

Egy hosszú, végtelennek tűnő másodpercig semmi nem történik, aztán megmozdul a föld, negyven méter magasra repülnek fel a barna színű rögök. A TNT fekete füstje semmivel nem téveszthető össze, néhány másodperc múlva pedig már a robbantások utáni jellegzetes szagot is érezni lehet. A feladatot végrehajtották, az alapgödör készen áll, hogy holnap – lapátok és csákányok segítségével – a hallgatók fedezéket varázsoljanak belőle.

– Huh, ez tényleg nagyot szólt! – mondja Kállai hallgató, aki bevallja: egy kicsit azért izgult, tartott tőle, hogy nem fognak felrobbanni a töltetek. Most azonban már megnyugodott, s egy életre szóló emlékkel gazdagodott.