A Balti államok – Észtország, Lettország és Litvánia – a Szovjetuniótól, a 90-es évek elején bekövetkezett függetlenedésük óta küzdenek a kihívással, hogy hogyan biztosítsák és fejlesszék védelmi képességeik. Bár a Szovjetunió azóta felbomlott és a három ország csatlakozott a NATO, valamint az Európai Unió szövetségesi rendszeréhez, a kérdés még mindig aktuális. Különösen az utóbbi évek fokozódó nagyhatalmi vetélkedése, az ukrajnai konfliktus, vagy éppen a belorusz belpolitikai válság okozta kevésbé kiszámítható nemzetközi környezetben.
A témát több, a térséget ismerő szakértő is körbejárta és számos elemzés, valamint javaslat készült a balti térség védelmének megerősítésére és egy esetleges orosz invázióval szembeni ellenállóképeségének a növelésére. A kérdés lényegében egyszerű; képes-e megvédeni magát egy olyan, kis országokból álló csoport, mely egy katonai konfliktus esetén, egy alapvetően aszimmetrikus körülmények között, eleve vesztes helyzetből indul.
Az egyik legfrissebb elemzés a témában, Fábián Sándor, korábban a magyar különleges erőknél szolgáló tiszt, a University of Central Florida kutatója, a Royal United Services Institute for Defence and Security Studies (RUSI) szaklapjában megjelent munkája, melyben a probléma megoldására, a hagyományostól eltérő javaslatokat tesz és ezzel új kontextusba helyezi a hasonló helyzetben lévő országok védelmi lehetőségeit is.
A provokatív, de nagyon is gondolatébresztő írását, az amerikai RAND Corporation egy korábbi anyagának ismeretesével nyitja, melyben a szerzők megállapítják; a Balti államok jelenlegi felkészültsége mellett, egy orosz invázió 36 – 60 óra alatt bekebelezhetné a térséget, ezzel egyben olyan helyzetet teremtve, amiben a NATO-nak alig maradna más választása, mint elfogadni az offenzíva eredményét, vagy ellentámadásba lendülni.
Ezt elkerülendő, az amerikai think tank hét dandár felállítását javasolja, melyek közül három nehéz dandár szerepkört töltene be, valamint légi- és egyéb támogató feladatokat ellátó katonai erőket, melyek helyben, állandó bázisokon állomásoznának. Értelmezésük szerint, egy ekkora erő elég lehet az elrettentéshez, vagy adott esetben az orosz invázió oly mértékű lassítására, amennyi idő elegendő a komolyabb NATO erők megérkezésére is.
Ahogy azt Fábián is megállapítja, bár felálltak zászlóalj harccsoport méretű NATO alegységek minden egyes balti országban, a lengyelek növelték erőik készenlétét és amerikai csapatokat is előre toltak a térségben, ezek a lépések meg sem közelítették a RAND által javasolt cselekvési tervben foglaltakat. Azaz, maga a helyzet nem változott, a Balti államok továbbra is könnyű célpontnak számítanak, haderejük napok alatt őrlődne fel egy éles konfliktusban.
Részben erre a problémára alakították ki a térség országai a ’totális védelem’ koncepcióját – mely a korábbi katonai konfliktusok tapasztalatai alapján, a katonai eszköztárat ötvözi a civil ellenállás bizonyos elemeivel – de maga a helyzet továbbra sem megoldott.
Erre jelenthet megoldást a Fábián által felvázolt ’professzionális irreguláris’ haderő, mely bár első hallásra akár hasonlít is a ’totális védelem’, civileket is bevonó koncepciójához, mégis nagyban különbözik tőle. Nem épít ugyanis a meglévő hagyományos katonai erőkre, hanem a kis országok védelmi képességének teljes újjászervezésével, a civil képességek széles kiaknázásán keresztül, egy olyan haderő megszervezésben látja a megoldást, mely kifejezetten az irreguláris háborúra berendezkedve, aszimmetrikus környezetben, nagyobb országok hadseregei ellen való hatékony fellépésére van kiképezve.
Az érvelés logikus; a kis országok egyszerűen soha nem lesznek képesek akkora és olyan minőségű katonai erőt felépíteni, ami egy nagyhatalom hadigépezetét akár csak egy kis időre is képes lenne megállítani, így az az ésszerű, ha eleve azoktól tanulnak, akik a történelem folyamán hasonlóan vert helyzetből képesek voltak a legtöbbet kihozni és hatékonyan alkalmazni az irreguláris hadviselést.
Az elképzelés a gyakorlatban azt jelentené, hogy a Balti államok ahelyett, hogy a hagyományos védelmi képességeik fejlesztik, újragondolják a lehetőségeiket és úgy szervezik meg a védekezésüket, hogy az képes legyen kihasználni az erősebb támadó fél gyengeségeit. Így, nagy mennyiségű, vállról indítható tankelhárító és légvédelmi rakétát halmoznak fel, high-tech robbanóeszközöket gyártanak, távirányítású és önvezérlésű platformokkal erősítik meg a védelmi vonalakat, valamint felfegyverzik a kereskedelemben is elérhető robotokat.
Fábián gondolatmenete szerint, egy ilyen professzionális irreguláris haderő aztán a városi harcra fókuszálva, az infrastruktúra megerősítésén keresztül készül az összecsapásra. Minden település, legyen az város vagy falu, ezen stratégia mentén építi ki védelmét, így egy katonai konfliktus esetén könnyen ’Sztálingrádokká’ alakíthatóak és a jól szervezetett védők segítségével lassíthatják, vagy akár teljesen el is vehetik a támadók kedvét a jelentős kockázatokkal járó összecsapásoktól.
A stratégia megannyi előnye közül az egyik legjelentősebb, hogy így a Balti államok be tudnák fejezni a nagy országra jellemző, jelentős kiadásokkal járó hadsereg fenntartásának az imitálását és a hazai kivitelezésű megoldások használatával még a nemzeti ipart is fejleszthetnék. Nem beszélve arról, hogy azonos költségek mellett, sokkal komolyabb védelmi erőt tudnának kialakítani a városi környezetben megvalósuló irreguláris ellenállást előtérbe helyezve.
Forrás: https://rusi.org/