1941 júliusában a Szovjetunió ellen támadó német hadseregek egy olyan harckocsival találták szembe magukat, mely páncélvédettségét, lövegének tűzerejét és mozgékonyságát tekintve jelentős mértékben felülmúlta az alkalmazott német típusokat. Hitler tábornokainak szerencséjére azonban a T-34 típusjelzésű, forradalmian új harckocsiból ekkor még nem állt elegendő mennyiség a szovjet hadvezetés rendelkezésére, sőt a meglévőket is szétszórva, elavult harcászati elméleteket követve vetették be.
A D–5T ágyús változat
A D–5T ágyúval felszerelt négyszemélyes T–34/85 harckocsi külső és belső felépítését tekintve is jelentős mértékben különbözött a későbbi változatoktól. A golyóscsapágyakon forgó parancsnoki kupola, melynek kétfelé nyíló páncélfedele volt, például jóval előrébb helyezkedett el a torony tetején és közvetlenül előtte egy körkörös kilátást biztosító MK–4 periszkóp kapott helyet. A torony mindkét oldalán egy-egy figyelőrést alakítottak ki, melyeknél szilánkmentes háromrétegü üveget alkalmaztak. A rádió a harckocsitestben kapott helyet, az antenna pedig a harckocsi jobb oldalán elöl – mint a T–34/76-nál. A típus összesen 56 ágyúlőszert és 1953 géppuskalőszert vihetett magával. Mindemellett az azonos változatú harckocsik között is voltak apróbb eltérések: pl. a korábbi gyártásúaknál csak egy toronyventillátort, míg később kettőt alkalmaztak.
A D–5T löveggel felszerelt változat pontos gyártási mennyiségét mind a mai napig homály fedi. A T–34/85-tel foglalkozó müvek a számukat 5–700 közé teszik, de ennél minden bizonnyal jóval kevesebb (kb. 300) készült el. Ez elsősorban a legyártott D–5T ágyúk számából következik, hiszen 1943–44 folyamán 543 ágyú hagyta el a gyárat, melyekkel nem csak a T–34-eseket fegyverezték fel, hanem az ISZ–1 és KV–85 nehézharckocsikat, valamint számos prototípust is.
Az S–53 (ZISZ–S–53) ágyús változat
Az S–53 löveggel felszerelt új, Nyizsnij Tagilban tervezett tornyot a Vörös Hadsereg 1944. január 1-én fogadta el. A gyártás márciusban indult, de az igazi tömegtermelés csak májusban kezdődött el három gyár (Nyizsnij Tagil, Omszk, Krasznoje Szormovo) bevonásával. Mindeközben folyamatosan zajlott a típus tesztelése, melynek során hamarosan fény derült a hátrasiklási mechanizmus hibájára. A probléma orvoslásával a gorkiji Sztálin löveggyárat bízták meg. Az általuk kidolgozott ZISZ–S–53 típusjelzésü módosított löveg 1944 novemberétől került gyártásra – az S–53-ból összesen 11 518, a ZISZ–S–53-ból 14 265 példány készült el 1945 végéig.A D–5T ágyús változattal szemben, ahol a kétfős toronyban a parancsnoknak is be kellett segíteni a löveg kezelésébe, ezek a harckocsik már három főnek helyet biztosító toronnyal készültek, így a harckocsiparancsnok kizárólag elsődleges feladatára tudott összpontosítani. A parancsnoki kupolát a torony hátsó részén helyezték el, a motor Cyclone légszürő berendezését pedig egy jóval hatékonyabb Multi-Cyclone típussal váltották fel. Az S–53 és a ZISZ–S–53 ágyús változatokon belül szintén számos eltérésre akadt példa, főleg a torony öntési módozatai, a parancsnoki kupola, valamint a sajtolt, vagy öntött futógörgők alkalmazása terén. Emellett időközben változtattak az egyik toronyventillátor elhelyezkedésén is, illetve 1945 januárjától a kupola kétrészes fedelét egyrészesre cserélték.
A T–34/85 szovjet tömegtermelése 1946-ban ért véget, habár néhány forrás tanúsága szerint kis mennyiségben a típust egészen 1950-ig gyártották a krasznoje szormovói gyárban. A néhány száz parancsnoki és lángszórós változatot beleszámítva a 85 mm-es löveggel felszerelt T–34 közepes harckocsiból összesen 25 899 darabot gyártottak.
T–34/85 a II. világháborúban
Az első 85 mm-es löveggel gyártott T–34-esek 1944 február–március folyamán jelentek meg a fronton a 2., 6., 10. és 11. gárda-harckocsihadtestek kötelékében, de mivel a harckocsikat szétosztották az alárendelt harckocsidandárok között, az új típus eleinte nem sok vizet zavart, ráadásul a harcok közepette nem is maradt túl sok idő a 76 mm-es változatokat használó harckocsizók átképzésére. Katukov, az 1. harckocsihadsereg parancsnoka 1944 áprilisában a heves ukrajnai harcok kapcsán emlékirataiban külön kitért erre a problémára:"Nehéz napokat éltünk, melyeket csak ritkán szakítottak meg örömteli pillanatok. Ezen ritka alkalmak közé tartozott az utánpótlásként küldött harckocsik megérkezése. A hadsereg ekkor [1944 tavaszán] új "harmincnégyeseket" kapott – igaz, kisszámban. Ezek nem a szokásos 76 mm-es löveggel, hanem 85 mm-esekkel voltak felszerelve. Azok, akiket az új tankokra osztottak be, alig két órát kaptak, hogy megismerkedjenek a kezelésével. Egyszerüen nem volt több idő. A túlságosan elnyújtott frontvonal helyzete miatt az erősebb fegyverzetü új harckocsikat harcba kellett vetnünk, amilyen gyorsan csak lehetett."Mind közül legelőször az OT–34 lángszórós harckocsikat egyaránt alkalmazó 38. önálló harckocsiezred kapott a D–5T ágyúkkal felszerelt T–34/85-ösökből. Érdekesség, hogy az ezred összes harckocsijára az anyagi fedezetet az orosz ortodox egyház teremtette elő, ezért a páncélosok tornyának oldalára a "Dimitrij Donszkoj" feliratot festették. (Dimitrij Donszkoj moszkvai nagyherceg volt, aki a kulikovói csatában legyőzte a támadó mongol hordát.) Az ezred az 53. összfegyvernemi hadsereg kötelékében Ukrajna felszabadításában vett részt.Az ötszemélyes T–34/85 harckocsik megjelenése egyébként bizonyos fokú szervezeti átalakítással is járt, lévén az érintett dandárok mindaddig csak négyszemélyes harceszközöket alkalmaztak. A hirtelen fellépő harckocsizó-hiányt minden dandárban a géppisztolyos zászlóaljhoz csatolt páncéltörő tüzérüteg személyzetével egészítették ki egy gyors átképzést követően.
A D–5T löveges változat egyébként nemcsak a Vörös Hadsereg kötelékében szolgált, hanem a szovjetek oldalán küzdő szövetséges seregeknél is. A lengyel hadsereg például 1944–45 folyamán összesen 328 ilyen harckocsit kapott, az utolsókat 1945 márciusában. Közülük egy 1945. július 16-i jelentés szerint 132 darab élte túl a háborút. 1945 elején az 1. önálló csehszlovák dandárt szintén ilyen harckocsikkal szerelték fel. A dandár a 38. szovjet hadsereg részeként súlyos harcokat vívott Ostrava környékén. A harcok hevességére jellemző, hogy május 7-én, Olmütz bevételét követően a csehszlovák alakulatnak mindössze 8 müködőképes harckocsija maradt a 64-ből. A háború vége felé a jugoszláv Népi Felszabadító Hadseregen belül egy harckocsidandárt állítottak fel 60 darab T–34/85-össel.A keleti fronton dúló harcok során néhány példány a németek és szövetségeseik kezébe került, melyeket azok igyekeztek felhasználni korábbi gazdáik ellen. Bizonyított tény, hogy az 5. Wiking SS-páncéloshadosztálynál és a 252. gyalogoshadosztálynál is szolgált néhány T–34/85. A finn hadsereg ugyanakkor kilenc darabot zsákmányolt a típusból; közülük hatot egészen 1960-ig rendszerben tartott.Érdekes módon előfordult, hogy a németektől sikerült visszazsákmányolni a szovjet harckocsikat. Ez történt az 5. gárda-harckocsidandárral is Csehszlovákiában, amikor egy német felségjelzéssel ellátott T–34/85 került a kezükbe. Lévén a dandár T–70, T–34 és zsákmányolt magyar harckocsikkal volt felszerelve, ilyen módon jutottak hozzá saját hadiiparuk egyik legjobb termékéhez.A világháború befejeződését követően egyébként a T–34/85 harckocsik alkották a szovjet harckocsicsapatok gerincét egészen az 1950-es évek közepéig. A típus természetesen rengeteg külföldi üzemeltetőhöz eljutott és gyakorlatilag a XX. század végéig minden jelentős konfliktusban részt vett (hozzánk legközelebb a balkáni konfliktusok során kerültek bevetésre a szerb hadsereg állományában). Sajnos pontosan nem lehet meghatározni, hogy hány T–34/85 került külföldre, mivel nem csak a Szovjetunió, hanem Lengyelország és Csehszlovákia is exportálta a típust.
![]() |
![]() |
![]() |
![]() |
![]() |
![]() |
![]() |
![]() |