Az M4 Sherman harckocsi II. rész

Az M4A2-től az M4A6-ig

A típus harmadik változatát, az M4A2-est (Sherman III) a General Motors 12 hengeres, 375 LE-s kétütemü dízelmotorjával szerelték fel. A harckocsinak ezzel javult a terepjáró képessége, 20%-kal nőtt a sebessége (48 km/h-ra), ugyanakkor 30%-kal csökkent a fogyasztása. 1942 áprilisától 1945 májusáig összesen 8053 darab 75 mm-es és 2915 darab 76 mm-es löveggel felszerelt M4A2 harckocsit gyártottak.Mivel az amerikai hadsereg tengerentúli alakulataihoz egy 1942. márciusi határozat értelmében csak benzinüzemü harckocsikat lehetett küldeni, az M4A2-eseket főleg a szövetségesek részére gyártották. A Szovjetunió, ahol a dízelüzemü hajtómü számított szabványosnak, 1990 darab 75 mm-es és 2073 darab 76 mm-es löveggel szerelt példányt kapott, míg a fennmaradó mennyiség zömét Nagy-Britannia alkalmazta. Az amerikaiak csak az észak-afrikai partraszállásukkor, illetve Okinawán vetettek be belőle néhány példányt. 1944 tavaszán a harci tapasztalatok hatására a hegesztett homloklemez dőlésszögét 47 fokra változtatták, miközben a páncélvastagságot megnövelték. Emiatt el kellett hagyni a jármü elején található búvónyílásokat, ami nagyban megnövelte az immáron egy darab hengerelt lemezből készített elülső páncélzat szilárdságát.

Az M4A3 változat meghajtásáról egy 450 LE-s Ford GAA nyolchengeres benzinmotor gondoskodott – az összes alkalmazott motor közül ezt tartották a legjobbnak. 661 literes üzemanyag-mennyiségével a harckocsi 210 km-t tudott megtenni, úton legfeljebb 42 km/h sebességgel. Ebből a változatból összesen 12 342 darabot gyártottak 75, 76 és 105 mm-es löveggel egyaránt. 7 darab, Angliának átadott példányt (Sherman IV) kivéve az összeset az amerikai hadsereg alkalmazta. A változatnak létezett egy M4A3E2 jelzésü altípusa is, amelynek páncélvastagságát jelentős mértékben megnövelték, de így a harckocsi tömege 47,7 tonnára nőtt, ezért a gyártást 254 példányt követően leállították.Az összes motorvariáció közül kétségkívül az M4A4 (Sherman V) Chrysler A57-es több hengersorú motorja volt a legkülönlegesebb. Ennél öt blokkban helyezték el a hathengeres blokkokat, ami így minden berendezésből (gyújtáselosztó, karburátor stb.) öt darab alkalmazását tette szükségessé. Méretéből adódóan a motor csak úgy fért el, ha a törzset 28 cm-rel kiszélesítették és az üzemanyagtartályok számát lecsökkentették – emiatt ez a változat rendelkezett a legkisebb hatótávolsággal. 1942 júliusa és 1943 szeptembere között összesen 7499 darabot gyártottak ebből a változatból, melyek 56 példányt kivéve külföldi (brit, kínai stb.) hadseregekben kerültek alkalmazásra. Nagy-Britanniában ez a változat képezte alapját a 17 fontos harckocsiágyúval felszerelt Sherman VC Firefly típusnak.

Mivel az A5-ös jelzést a kanadai építésü, M3-as alváz felhasználásával készült Ram harckocsi kapta, az utolsó amerikai Sherman alváltozat M4A6 jelöléssel került rendszeresítésre. Meghajtásáról egy 450 LE-s D200-as (RD-1820) "mindenevő" motor gondoskodott, ami nyersolajtól a benzinig bármilyen üzemanyaggal müködtethető volt. 1943 januárjában a Fegyverzetügyi Bizottság 775 darabot rendelt meg belőle, de a 75. példányt követően a gyártást 1944 februárjában felfüggesztették, hogy az M4A3-ra koncentrálhassanak.

Harci alkalmazásban

A típus első harci alkalmazására 1942. október 24-én El-Alameinnél került sor, amikor a brit 2. harckocsidandár Sherman II és III harckocsijai – összesen 252 darab állt rendelkezésre – összecsaptak az Afrika Korps 15. páncéloshadosztályának PzKpfw III és IV harckocsijaival. Az angolok 1800 m-ről tüzet nyitottak és több ellenséges harckocsit kilőttek, miközben maguk is számos Shermant vesztettek. A németek végül visszavonultak.Az első bemutatkozás tehát jól sikerült, és bár a britek az 1943 májusáig tartó észak-afrikai harcokban még sok harckocsit vesztettek, egyértelmüvé vált, hogy végre megtalálták a német Panzerek ellenszerét. A tüzerőben és a páncélvédettségben mutatkozó hiányosságokat ugyanis a Sherman kiváló mozgékonysággal és megbízhatósággal ellensúlyozta. A német harckocsizók, amint ez az 1944. október 19–25. között Olaszországban tartózkodó Albert Speer fegyverkezési miniszter Hitlernek tett jelentéséből kiderült, igen nagyra értékelték a Shermanok manőverező-képességét:"A délnyugati [értsd: olaszországi] fronton katonáink nagyra tartják a Sherman tank terepjáró képességét. A Shermanok olyan hegyeken is át tudnak kelni, amire a mi Panzereink képtelenek. Ezt a harckocsi saját tömegéhez képest rendkívül erős motor teszi lehetővé. A 26. páncéloshadosztály jelentéséből az is kitünik, hogy a Sherman terepjáró képessége nem csak a hegyekben, hanem sík terepen is (a Pó völgyében) felülmúlja a mi harckocsijainkat. A Shermanok szabadon mozoghatnak a vidéken bármerre, a mi páncélosaink viszont csak a keskeny utakat használhatják, ami jelentős mértékben korlátozza bevethetőségüket és harcértéküket.Minden páncélos katona könnyebb, mozgékonyabb, jobb terepjáró képességgel rendelkező harckocsikat szeretne, amelyek kizárólag erős fegyverzetükkel biztosítanák a harctéri fölényt. Ez az igény más szempontokból is megfontolandó. Termelési kapacitásunk egyre csökken, a krómhiány miatt pedig képtelenek leszünk a terveknek megfelelő mennyiségü páncéllemezt előállítani. Következésképpen vagy az előállított harckocsik számát, vagy a páncélzat vastagságát kell csökkentenünk. E két megoldás közül a csapatok egyöntetüen a páncélvédettség mérséklése mellett vannak, hiszen így több harckocsi kerülhetne a gyárakból a frontra."

A típus univerzalitása nem ismert határokat. Páncélvadász, lángszórós, rakétavető, önjáró löveg, aknarobbantó, müszaki mentő, buldózer, rőzsenyaláb-szállító, hídvető, kétéltü, csapatszállító, légvédelmi harckocsi – megannyi változat, melyek ékesen bizonyították a típus kiválóságát. A Sherman minden hadszíntéren bizonyított. Olaszországban, Franciaországban, a Szovjetunióban, a csendes-óceáni szigeteken, Burmában, majd a II. világháborút követően a koreai háborúban, illetve az arab–izraeli háborúkban egyaránt megállta a helyét. L/51-es 105 mm-es löveggel felszerelt változata, amelyeket M51-esnek hívtak, még az 1973-as arab–izraeli háborúban is szerepet vállalt, és győzedelmeskedett a sokkal korszerübb T-62-esek fölött!

Előnyök és hátrányok

Az M4 fegyverzetét és páncélzatát tekintve egyértelmüen gyengébb volt, mint a német harckocsik. A vastag homlokpáncélzatú Tigris és Párduc ellen a 75 és 76 mm-es harckocsiágyúk nem sokat értek, egyedül a brit Firefly 17 fontos lövege rendelkezett elegendő tüzerővel a német páncélosok leküzdésére. Ezzel szemben a németek már messziről kilőhették a közelítő Shermanokat, éppen ezért az amerikaiaknak csak úgy lehetett esélyük az ellenséges tankok elpusztítására, ha álcázott rejtekhelyeikről a Panzerek vékonyabb oldalsó vagy hátulsó páncélzatát vették célba. Emellett komoly hátrányt jelentett, hogy a Shermannal nem lehetett helyben megfordulni, hanem csak egy 20 m sugarú köríven, ami igencsak megnehezítette a hegyvidéki és a városi közlekedést.Ugyanakkor az M4 rendkívül megbízható és egyszerü konstrukciónak bizonyult, ami igen értékes harceszközzé tette, bármelyik fronton is vetették be a szövetségesek. A harc hevében egy beragadt váltó nagyon könnyen végzetessé válhatott, visszavonuláskor pedig egy kis hiba is az egész harckocsi elvesztését jelenthette – amint ez oly sokszor megesett a német harckocsikkal. A Shermanok ebből a szempontból messze felülmúlták ellenfeleiket.

A torony forgási sebessége is kiemelkedő volt: egy teljes fordulathoz elegendő volt 10 mp. Összehasonlításként a Tigris személyzetének a legjobb esetben is 25 mp-be telt körbeforgatni a tornyot, de ez akár 1 percet is igénybe vehetett. Ennyi idő alatt a Sherman 2-3 lövést is leadhatott, ami gyakran döntőnek bizonyult a harc kimenetele szempontjából.Mindemellett egyszerü konstrukciójuk révén gyorsan, nagy mennyiségben lehetett őket előállítani – összesen 49 234 Shermant gyártottak –, ami szintén jelentős előnynek bizonyult a kétségkívül világszínvonalú, de bonyolult felépítésü harckocsik gyártásával pepecselő német hadiiparral szemben.