Újra szolgálatba állhat a ´´Linebacker´´

A hasonló fenyegetések és támadások kivédésére a szárazföldi csapatoknak gyorsan reagáló, azonnal alkalmazható közeli hatótávolságú légvédelmi (SHORAD) rendszerekre van szüksége. Leginkább olyanokra, amelyek képesek könnyedén együtt tevékenykedni az első vonalban harcoló csapatokkal a műveleti területen. 

Az elmúlt évtizedekben az amerikai hadvezetés alapvetően a vadászrepülőkre alapozta a légtér feletti uralmat, a földi telepítésű légvédelmi rakétákat – mint a nagy hatótávolságú Patriot rendszer is – többnyire a ballisztikus rakéták elleni védelemre alkalmazta. Amíg a fenti eszközök képesek néhány drónnal felvenni a harcot, igazából egyik sem alkalmas apró és filléres eszközök tömeges támadásának elhárítására, különösen a rakéták magas árát is figyelembe véve. Legtöbbször a vadászgépek és légvédelmi rakéták nem állnak rendelkezésre az adott helyszínen, a gyors támadásra nem tudnak időben reagálni, különösen az első vonalban harcolók esetében. 

Ez a felismerés kényszerhelyzetbe hozta az US Army vezetését. 2004 óta drasztikus csökkentéseket hajtottak végre a meglévő SHORAD képességek és erők terén. Az addigi huszonhat zászlóalj kilencre apadt, ezekből kettő lát el aktív szolgálatot. Ezzel egy időben kivonták a szolgálatból az utolsó páncélozott légvédelmi eszközüket, az M6 Linebackert is.

A Linebacker az M2 Bradley gyalogsági harcjármű egyik alváltozata volt. A 27 tonnás, erősen páncélozott eszköz tornyán lévő dupla TOW páncéltörő rakétát cserélték le egy négyes Stinger indítókonténerre, létrehozva ezzel a légvédelmi változatot.

A FIM–92 Stinger légvédelmi rakéta még a ’80-as években szerzett hírnevet magának, amikor az amerikai vezetés több százat juttatott el titokban a mudzsáhideknek Afganisztánba, hogy sikerrel vegyék fel a harcot a szovjetekkel, akik a lázadók elleni műveleteket főleg helikopterekre alapozták. A „tüzelj és felejtsd el” Stinger a cél hőképét követi, változattól függően 5–8 km-es távolságig.

A Stinger páncélozott járműre történő helyezésével olyan légvédelmi eszközhöz jutottak, amely képes együtt mozogni a gépesített és harckocsi alegységekkel, mialatt a személyzet nincs kitéve a kézifegyverek és a tüzérség tüzének. A Linebacker megtartotta a Bradley eredeti 25 mm-es M242 Bushmaster lánchajtású gépágyúját, amely földi célok, vagy akár alacsonyan szálló helikopterek ellen is alkalmazható.

Az M6 többször került bevetésre Irakban, azonban ezekben az esetekben nem légvédelmi szerepkörben, hanem gyalogsági harcjárműként alkalmazták. A maitól eltérően, akkoriban az olcsó drónok még nem terjedtek el, nem számoltak tömeges alkalmazásukkal. A fentiek eredményeként 2005-től az amerikai hadsereg több millió dollárt költött a Linebackerek visszaépítésére hagyományos M2 Bradley változattá, nyugdíjazva ezzel a teljes M6 állományt.

Ezzel a lépéssel a Humvee-re alapozott AN/TWQ-1 Avenger maradt az amerikai haderő egyetlen mobil SHORAD rendszere. Az Avenger kettő darab négyes Stinger indítókonténerrel rendelkezik, emellett egy M3P típusú .50 cal. (12,7 mm) nehézgéppuskát is beépítettek. Az M3P a jól ismert M2 nehézgéppuska légvédelmi feladatokra kifejlesztett, nagyobb tűzgyorsaságú változata.

Ezekből 400 marad rendszerben a hadsereg és a tengerészgyalogság kötelékében az eredeti 2000 darabos flottából.

Meg kell jegyezni, hogy a Humvee lényegesen sebezhetőbb mint egy páncélozott jármű, és az infravörös-önirányítású Stinger rakéták is kisebb hatótávolságot biztosítanak mint más korszerű SHORAD rendszerek, például az orosz Pantsir-S1 (NATO kód: SA–22 Greyhound), amelynek lokátor- és rádióvezérlésű rakétái akár 20 km vagy afölötti hatótávolságot is lehetővé tesznek. A Stinger kettős, infravörös/ultraibolya keresője egyébként sem ideális drónok elfogására, amelyek jóval kevesebb hőt bocsátanak ki, mint egy vadászgép vagy egy helikopter.

Ezen hiányosságok ellenére ötven Avengerrel sietve megerősítették a NATO európai erőit, miután jelentések érkeztek, hogy az oroszok széles körben alkalmaznak drónokat Ukrajnában érzékelők és híradó berendezések kiiktatására, vagy akár tüzérségi tűz vezetésére.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az amerikai hadsereg már teszteli a Stinger egy új változatát, amely lézerirányítású és közelségi gyújtóval ellátott, miáltal nagyobb eséllyel veheti fel a harcot a kis hőkibocsátású drónokkal.

Most a hadsereg újra fel akarja építeni légvédelmi erejét, minden hadosztály mellé egy légvédelmi zászlóaljat rendelve, emellett a dandárokat egy-egy üteggel erősítenék meg. Az elképzelés hatalmas anyagi terhet ró a költségvetésre, amelynek fedezetét egyelőre nem látni.

2018 januárjában a korábbinál hatszázzal több Stinger csoport kiképzése kezdődött meg a könnyű és gépesített zászlóaljak részére, azonban ezek jelentős hányada csak járművön kívüli tüzelést tesz lehetővé.

Időközben a Pentagon széles körben tesztel új járműveket és légvédelmi eszközöket, hogy a haderőnek valódi, a drónok jelentette veszéllyel is megbirkózni képes SHORAD képességet biztosítsanak. Számos elképzelés létezik, többek között a Bradley új légvédelmi változata is. Az új SHORAD Bradley átépítés a BAE Systems javaslata, melyet felszerelnének új hőképes irányzékkal, kis hatótávolságú fázisvezérelt (AESA) radarral és drónzavaró rendszerekkel.

A Stinger mellet alkalmazhatná az AIM-9X Sidewinder nagy manőverező képességű légiharc-rakéta földi indítású változatát, vagy a Hellfire páncéltörő rakéta radarvezérlésű, légi célokra optimalizált verzióját is. Ezek az eszközök ugyanígy a Stryker 8X8-as páncélozott szállító harcjárműre is illeszthetők, vagy a vadonatúj JLTV-re (Joint Light Tactical Vehicle), ami a Humvee utódja lesz. Korábban a hadsereg megvonta a támogatást a SLAMRAAM (az eredeti cikkben hibásan SLAMRAM – a fordító megjegyzése) programtól, ami Humvee-re telepített AIM-120 AMRAAM rakétán alapult.

Azt azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a légiharc-rakéták túl költségesek ahhoz, hogy egy-egy olcsó drón lelövésére használják, főként azért, mert ezek tömeges támadására kell felkészülni a közeljövőben. Így már most is tesztelik azokat a lézereket és mikrohullámú fegyvereket, amelyek a szó szoros értelmében megsütik a drónokat, és maga a „lövés” sem jár költségekkel, bár ezeknek az eszközöknek kell pár másodperc, amíg a kívánt pusztító hatást elérik. Ez éppen elég ahhoz, hogy nehezen lehessen alkalmazni a közeledő tüzérségi rakéták és lőszerek ellen. Eközben egy 5 kilowattos lézerfegyverrel felszerelt Stryker sikeresen semmisített meg 21-et a 23 drónból egy 2017 májusában tartott gyakorlaton. A jövő egyik lehetősége tehát az energiafegyverekkel ellátott Stryker vagy akár a JLTV.

Másik lehetőség a nagy tűzgyorsaságú, radarvezérelt légvédelmi ágyúk szolgálatba állítása, mint akár az egykori M163 volt. Ez egy M113 páncélozott szállító harcjármű, amelyre egy lokátorvezérelt, hatcsövű, 20 mm-es M61 Vulcan gépágyút helyeztek el. Ezek alkalmazása szintén lényegesen olcsóbb, mint a rakétafegyvereké. Ezen a vonalon szóba kerültek 30 mm-es gépágyúk, vagy akár 25 mm-es automata gránátvetők is. Akármelyik megoldás mellett is döntenek, egy valamirevaló anti-drón rendszer elképzelhetetlen az elektronikai hadviselés területét érintő berendezések nélkül, amelyek képesek akár a drónok zavarására, vagy a drónok feletti irányítás átvételére – állítólag az orosz csapatok ezeket a módszereket alkalmazták a szíriai esetben, ahol a tizenhárom támadó drónból hatot így tettek ártalmatlanná.

A drónhadviselés új kora talán azt jelenti majd, hogy a légtér uralma nem lesz többé elegendő ahhoz, hogy megvédjük a csapatainkat a drónok jelentette fenyegetéstől, akár minimális erőforrásokkal rendelkező ellenség esetében sem.

Az amerikai hadsereg és a tengerészgyalogság elkényelmesedett a SHORAD képesség terén, hiszen a ’91-es öbölháború óta azzal számoltak, hogy a légierő képes a hagyományos értelemben az abszolút légi fölény kivívására és megtartására. Bár egy közel azonos képességű ellenséggel szemben már korántsem biztos, hogy ez az első napokban megvalósulhat, kiszolgáltatva a szárazföldi csapatokat az ellenséges légi támadásoknak. Az is látható, hogy a tüzérségi rakéták és robotrepülőgépek rohamos terjedésére szintén a gyorsan alkalmazható, mozgékony SHORAD eszközök jelenthetnek választ, akár a frontvonalban, akár a hátországi bázisok védelmében.

Fordította: Marót Ádám százados

Forrás: raketaezred.hu