Repülőgép-hordozók az Olasz Haditengerészetben - I. rész

Indító katapultok és fogadó berendezések híján a vízre leeresztett gépek bevetés után is oda szálltak le, majd pedig felcsörlőzték őket a fedélzetre. Az Európa névre keresztelt hajó nem váltotta be a hozzá füzött reményeket és továbbfejlesztésére sem került sor. Ugyanakkor Nagy-Britanniában, Japánban és az USA-ban is az 1920-as években számos sikeres repülőgép hordozó tesztet hajtottak végre, és nekiláttak az új fegyvernem, a haditengerészeti légierő kialakításának. Nyilvánvalóvá vált, hogy egyik komoly flotta sem nélkülözheti a hadihajókat közvetlenül támogatni tudó, szárazföldi repülőterekről, vagy repülőgéphordozó hajókról felszálló felderítő- és bombázó-, illetve vadászrepülőgépeket. Olaszország - bár a győztesek oldalán került ki a vérzivatarból – némileg elmaradt ezekben a fejlesztésekben, melynek okai sokrétüek voltak. A másodrendü hatalommá degradálódó Itáliában a politikai elégedetlenség és a gazdasági nehézségek táptalajt adtak a kibontakozó fasiszta mozgalomnak. Olaszország hatalmának növelésére és ezzel párhuzamosan teljes földközi-tengeri hegemóniára nyíltan törekvő Mussolini hatalomra jutását követően megindult a haderő modernizálása és bővítése. Ezen belül a légierő kiemelt figyelmet kapott nem utolsó sorban a kiváló aviatikus, Italo Balbo tábornok, légügyi miniszter, a fasiszta mozgalom egyik alapítójának köszönhetően. Ennek ellenére a légierő vezetői mindig is konkurenciának tekintették a hadiflottát és igyekeztek annak befolyását, pozícióját gyengíteni. Arra a feltevésre alapoztak, hogy a rohamléptekkel fejlődő aviatika hosszabb távon ellehetetlenítheti a nagy és sebezhető, ráadásul rendkívül költséges hadihajókra építő hagyományos haditengerészetet. A szárazföldi bázisú, nagy hatótávolságú és gyors bombázó, valamint torpedóvető gépek révén helyettesíthető a hadihajók tüzereje illetve hajózási útvonal ellenőrző szerepe. Ráadásul Olaszország sajátos földrajzi elhelyezkedésének következtében – a Földközi-tenger medencéjébe mélyen benyúló Appenin-félsziget, valamint Szicília és Szardínia szigete alkotja az anyaországot – a környező tengerek legtávolabbi pontjai is jól elérhetőek voltak már az akkori repülőgépekkel is. Ezen tényezőknek és a flotta vezetőinek gyenge érdekérvényesítő képességének is köszönhetően a repülőgéphordozók fejlesztésére illetve az önálló haditengerészeti légierő felállítására nem is került sor, a torpedóvető és tengerészeti járőrgépek illetve hidroplánok is a légierő állományába tartoztak. Ez a felállás békeidőben, illetve a gyarmatosító háborúk során kielégítő megoldásnak is tünt, azonban már a II. Világháború elején elszenvedett a flotta olyan kínos vereségeket, melyek az elégtelen légi felderítés és vadászvédelem miatt következtek be. A keserü tapasztalatok rádöbbentették a flotta és a légierő vezetőit is arra, hogy felül kell bírálniuk a hibás elképzeléseiket. Létrehoztak egy egyeztető bizottságot, mely az új koncepció kialakítását és a két fegyvernem között hatékony kommunikáció szervezését kapta feladatul. Kiderült, hogy a haditengerészet berkein belül már születtek különböző elképzelések olyan, egyenes fedélzettel ellátott un. repülőgép-elhárító, vagy légvédelmi cirkálók megépítésére, melyek sajátos módon ötvözik a vízfelszíni célok elleni ágyúkkal és légvédelmi lövegekkel is jól felszerelt hajókat a néhány vadászgép indítására és fogadására is alkalmas, kisméretü kísérő hordozókkal. Az illetékesek szerint azonban ezek a tervek müszakilag nehezen kivitelezhetőek, időigényesek és költségesek voltak, valamint a végeredmény sem lett volna kellően hatékony harceszköz, ezért elvetették őket. A megoldást abban látták, hogy egy már meglévő nagyméretü hajót alakítanak át teljes fedélzetes hordozóvá, ellátják egy szigetszerü felépítménnyel, valamint a hajótestben kialakított hangárakkal.

Az Aquila (ex-Roma) Genova kikötőjében

A választás a Roma nevü óceánjáróra esett, mely viszonylag fiatal, mindössze tizenöt éves hajó volt, szerkezete megfelelően erős ahhoz, hogy a felépítmények lebontása után ráépítendő fedélzetet megbírja, valamint a hajótest is kellően tágas ahhoz, hogy a belső hangárak elférjenek. Ráadásul ez egy eredetileg polgári célokra épített, eredeti formájában a háborús célokra nehezen hasznosítható óceánjáró volt, nem pedig egy olyan értékes hadihajó, melyet az amúgy is leterhelt flotta kötelékéből kellett volna kivonni az átépítés idejére. A hajó átépítése 1940 nyarán kezdődött el, melynek során lebontották a felépítményeket, kialakították a repülőfedélzetet és az alatta elhelyezkedő, normál esetben 36 gép befogadására alkalmas hangárakat, valamint a hajóhidat és a 8 darab 135-, valamint 12 darab 65 mm-es légvédelmi lövegállást. Számos kis kaliberü géppuskát is elhelyeztek mely a torpedók és a közel merészkedő repülőgépek ellen voltak hatásosak. Megnagyobbított üzemanyag tartályokat - a tekintélyes mennyiségü repülőbenzin tárolására - és új, erősebb hajómotorokat, valamint megfelelő hajócsavarokat kapott, melyeket eredetileg a könnyücirkálók számára fejlesztettek ki. Mindezek együtt növelték az elérhető maximális sebességet és a manőverezőképességet. A hajó fő harci erejét 51 darab egymotoros, együléses Reggiane Re-2001 vadászgép alkotta. Mivel a belső hangárakban alap esetben csak 36 gép fért el, az olaszok egy rendkívül leleményes megoldáshoz folyamodtak. A plafonról lelógó teheremelő kampókon kötelek segítségével rögzítették a többi gépet, így azok szabályosan lógtak a levegőben.

A Re-2001-esek már soros motorokkal épültek

Az átépítési munkálatok 1943 szeptemberéig tartottak, ekkor végezték el a hajó tengeri átvételi próbáit is. A Genovában horgonyzó, ekkor már Aquila névre átkeresztelt, bevetésre kész hordozó 1944-ben, az olasz kapituláció után a németek kezére került. Számos szövetséges bombatámadást szenvedett el, melyek során súlyosan megsérült, végül olasz ellenállók süllyesztették el torpedókkal. A dicstelen pályafutású Aquilán kívül a háború alatt volt még egy hajó, melyet 1942-ben kezdtek el átalakítani kísérő hordozóvá, azonban ez az egység nem készült el, építését abbahagyták.