Repülőgép-hordozók az Olasz Haditengerészetben - III. rész

A meglehetősen hosszú, közel három évig tartó tervezési folyamat során az MM Garibaldit - a még élő, merevszárnyú repülőgépek alkalmazását a tengerészet számára tiltó törvény miatt - csak helikopter üzemeltetésére tervezték. A gyártás megkezdéséhez szükséges engedélyek megszerzése után a genovai Fincantieri cég 1981 márciusában megkezdte a gerincfektetést. A hajó építése viszonylag gyorsan haladt, így 1983. június 4.-én vízre is bocsátották. A hajtómüvek, az elektronikai rendszerek és a fegyverzet felszerelése, valamint az átvételi rendszerpróbák azonban nagyon elhúzódtak, az egység csak 1985-ben állhatott hadrendbe, teljes harckészültségét pedig 1987-ben érte el. Az anyahajó rendszerbe állítása után a fent említett törvényt megváltoztatták, így már nem volt akadálya az amerikai McDonnel Douglas AV-8B Harrierek beszerzésének. Érdekesség, hogy a rendszerpróbákat még a brit Royal Navy SeaHarrier vadászgépeivel bonyolították le, később mégis az amerikai gyártású gépeket választották. 1985-ben átvette a Vittorio Veneto-tól az olasz flotta zászlóshajója címet.

Az MM Garibaldi kisebb, mint a brit Invincible-osztályú hordozók, harcértékben azonban nem marad el mögöttük.

A Garibaldi a három egységből álló brit Invincible-osztály illetve a spanyol Principe de Asturias által alkotott könnyü-hordozó kategóriába sorolható, bár méretét tekintve némileg kisebb. Fő feladata az ASW (Anti-submarine Warfare - tengeralattjáró elleni harcmód) repülőgépek és helikopterek hordozása, de a Harriereknek köszönhetően flottakötelék légvédelmi, csapásmérő és partraszállás támogató hadihajóként is bevethető. Navigációs és kommunikációs rendszerei alkalmasak nagyobb létszámú felszíni és felszín alatti hajókötelékek valamint szárazföldi bázisokról felszálló repülőegységek irányítására, komplex hadmüveletek koordinálásra. Ez utóbbi képességek különösen fontosak a NATO szövetségesi kötelezettségek, valamint az ENSZ békefenntartó hadmüveletek teljesítése révén végrehajtott feladatok során. A hajó hossza 180 méter hosszú és 33 méter széles, teljes vízkiszorítása 13850 tonna. A repülőfedélzet hossza 174 méter hosszú és 30,5 méter széles. A felszálló pálya végén egy 6,5 fokos emelkedésü rámpa – un. „síugró sánc” - található, ami megkönnyíti a merevszárnyú repülőgépek felszállását a fedélzetről. A meghajtásról 4 darab licencben gyártott General Electric/FIAT-Avio LM2500 gázturbina gondoskodik, a hajó maximális sebessége 29 csomó, gazdaságos üzemmódban 20 csomó. Teljes üzemanyag töltéssel 7000 tengeri mérföld megtételére alkalmas.

AV-8B Harrierek és egy Seaking a Garibaldi fedélzetén

A Garibaldi elektronikájának a lelke az Alenia Marconi System IPN 20 típusú irányító és ellenőrző rendszere. Az IPN 20 összegyüjti az információkat a hajó érzékelőitől, a kommunikációs- és adatrendszerektől, és a kinyert információk alapján szerkeszti meg az adott taktikai helyzetet, amit az illetékes parancsnokok irányító pultján jelenít meg. A kommunikáció müholdon és Link 11 illetve Link 14 rendszeren keresztül történik, amit hamarosan a modernebb Link 16-ra és WAN-ra (Wide Area Network) cserélnek.A hajó önvédelmi rendszerének egyik eleme a nagy hatótávolságú az MBDA által gyártott Otomat típusú föld-föld rakéták. A rakétákat egy állandóan müködő önvezérlésü radar indítja szükség szerint az ellenséges célpontra. A közel 200 kilogrammos Otomat hatótávolsága eléri a 120 kilométert. A rakéták mellett fedélzeti gépágyúk is növelik a hajó védelmét. Az MM Garibaldin a hajó tatján és mindkét oldalán egy-egy ikercsöves 40/70 milliméteres gépágyút helyeztek el, melyek percenként 300 lőszert lőnek ki. A gépágyúkat az AMS NA 21 rendszer irányítja. A repülőgépek jelentette fenyegetés elhárítására is felkészítették a C551-et. Fedélzetéről rövid hatótávolságú Albatros Aspide típusú föld-levegő rakéták indíthatók, melyek akár a 14 kilométerre közeledő légicélt is megsemmisítik. A hajó fedélzetén negyvennyolc ilyen rakétát visznek egy-egy útra. Az Albatros rakétákat három AESN NA 30 típusú radar irányítja, vezeti a célra. A hajó fegyverzetéhez tartózik még két darab ILAS 3 típusú torpedó kilövő. A kivető cső átmérője 324 milliméter, ahonnan Honeywell Mark 46 vagy A290 típusú torpedókat lőnek ki.

SH-3D Sea King helikopterek a Garibaldi fedélzetén

A Garibaldi fő erejét természetesen a fedélzetén települő repülőcsoport alkotja. Feladattól függően maximálisan 16 darab AV-8B Harrier vadászbombázó elhelyezésére és kiszolgálására alkalmas a hordozó, vagy 18 darab Agusta Sikorsky SH-3D Sea King illetve Agusta-Bell AB.212 tengeralattjáró-elhárító, kutató-mentő helikopter üzemelhet róla. Normál esetben a gépállomány vegyes, 6-8 darab Harrier és 8-10 darab helikopter állomásozik a fedélzeten, ez az arány specializált harcfeladat végrehajtása érdekében mindkét irányban eltolható. A belső hangárak 10 darab merevszárnyú, vagy 12 darab forgószárnyas tárolására alkalmas, ha ennél több repülőeszköz van a fedélzeten, akkor a maradékot a nyitott felső szinten kell elhelyezni. A Garibaldi méreteiből adódik egy igen komoly hátrány is, nevezetesen, hogy nincs mód egy nagy teljesítményü légtér ellenőrző gép alkalmazására, így a légi célok felderítésekor jórészt a hajó beépített lokátoraira és a vadászgépek fedélzeti radarjaira kell hagyatkozni. A hasonló felépítésü brit Invincible-osztályú hordozók is ezzel a problémával küzdenek, ami a Falkland-szigeteki háborúban meg is mutatkozott.   Békeidőben a hajó fő alkalmazási területe a Földközi-tenger medencéje, de ENSZ felkérés, vagy NATO hadmüvelet keretében a világ több pontján részt vett már bevetésen. A Garibaldi első éles harci bevetésére 1995-ben került sor, ekkor a Szomália partjai mentén hajózó hordozóról felszálló Harrierek biztosították az ENSZ békefenntartó erőinek tevékenységét a polgárháború sújtotta országban. A kéksapkások táborait és segélyszállító konvojait közvetlenül támogató vadászbombázók hatékonyan távol tudták tartani az egymással acsarkodó helyi hadurak bandáit. 1996-ban a Bosznia-Hercegovina feletti repülési tilalmi övezet ellenőrzése idején együtt hajózott az Adrián a US. Navy USS America (CV 66) nevü repülőgéphordozójával. A következő nagyobb bevetésre 2001 novemberében került sor. Az Enduring Freedom hadmüvelet részeként az Arab tengeren vett részt a szövetséges erők afganisztáni hadmüveleteiben az amerikai Theodore Roosevelt és John C. Stennis, valamint a francia Charles de Gaulle hordozók alkotta flottakötelék tagjaként.

A Garibaldi már teljes fedélzetes hordozónak épült, szemben az Andrea Doria és a Vittorio Veneto osztályú helikopterhordozó cirkálókkal.

Az utód

Mi sem bizonyítja jobban, hogy a repülőgéphordozó hajóknak van jövőjük az olasz haditengerészetnél, minthogy a Fincantieri cég genovai üzemében már épül a C552 számot viselő MM Conte de Cavour nevü egység. A Garibaldinál lényegesen nagyobb, 26000 tonnás hordozó hossza 236,5 méter, fedélzetének szélessége pedig 39 méter lesz, a „síugró sánc” szöge 12,5 fok. A tervezőasztalon Luigi Einaudi, majd pedig Admiral Andrea Doria névre keresztelt, végül Cavour nevet kapott hajó gerincfektetésére 2001-ben került sor. A meghajtást négy darab General Electric LM2500 COGAG gázturbina biztosítja majd, melyek 29 csomó maximális sebesség elérését teszik lehetővé. A hajó közvetlen légvédelmét 32 darab Aster-15 rakéta, 2 darab 76mm-es és 3 darab 25mm-es Oto Melara gépágyú fogja ellátni. A Garibaldihoz képest a fő előrelépést azonban a fedélzeten települő repülőegység harcértéke jelenti majd. A hajó ugyanis akár 20 darab merevszárnyú repülőeszköz befogadására és üzemeltetésére alkalmas. A 2008-ra tervezett szolgálatba állításkor még Harrier-ek és EH-101 Merlin helikopterek, 2010 után viszont a JSF haditengerészeti változata, az F-35B-k üzemelnek majd a fedélzetéről.

Könnyü hordozók összehasonlítása

Hordozó

Hossz

Szélesség

Vízkiszorítás

Repülőcsoport

Invincible-osztály

36 m

Max. 22 darab repülőeszköz

Principe de Asturias

24,3 m

Max. 24 darab repülőeszköz

Giuseppe Garibaldi

33,4 m

Max. 18 darab repülőeszköz