2024. 04. 13. szombat
Ida
: 392 Ft   : 367 Ft Benzin: 625 Ft/l   Dízel: 687 Ft/l   Írjon nekünk HADITECHNIKA

K-19 – Beceneve Hirosima

K-19 – Beceneve Hirosima
Nemes Ferenc  |  2019. 06. 04., 15:17

A szovjet haditengerészetnél állítólag az a vicc járta, hogy az Északi Flotta matrózait lehet arról felismerni, hogy világítanak a sötétben. A fekete humorral átitatott tréfa születéséhez alaposan hozzájárult a K-19, a Szovjetunió első nukleáris meghajtású, rakétahordozó tengeralattjárója, amelyet a tengerészek egymás között csak így hívtak: Hirosima. Nem véletlenül…

Belépés az atomkorba

Az ötvenes évek elejére a Szovjetunió a világ legnagyobb szárazföldi haderejével rendelkezett, a nukleáris fegyverkezés és a rakétatechnika terén pedig gyorsan behozta lemaradását, sőt kezdte lehagyni a nyugatot a KGB és a nyugati kommunista kollaboránsok hathatós közreműködésével. Amikor azonban 1954. szeptember 30 – án szolgálatba állt a világ első nukleáris meghajtású tengeralattjárója az USS Nautilus (SSN-571), új fejezetet nyitva a tengeri hadviselés történetében, a szovjetek azon kapták magukat, hogy nincs válaszuk erre az új kihívásra.

A baljós külsejű K-19

Valójában a nukleáris meghajtású tengeralattjáró koncepciójával Borisz Malinyin a Szovjetunió vezető tengeralattjáró konstruktőre 1947 óta foglalkozott, de a tényleges fejlesztés beindítására Sztálin csak 1952 szeptemberében adott engedélyt. Jellemző, hogy az egészből éppen a későbbi üzemeltetőt a haditengerészetet hagyták ki. A szovjet vezetőkön a titkolózás mellett, természetesen ezúttal is erőt vett a megalománia és egy olyan fegyvert akartak, ami az amerikaiaknak biztosan nincs. Tudták, hogy az USA a nagy hatótávolságú bombázók terén sokkal jobban áll náluk és az akkor rendszerben álló ballisztikus rakétáik hatótávolsága túl kicsi ahhoz, hogy elérjék a stratégiailag fontos amerikai célpontok többségét. Az új nukleáris meghajtású tengeralattjárót ezért egy olyan pusztító fegyver hordozójának szánták, amellyel közvetlen csapást mérhetnek a gyűlölt jenkikre, a saját felségterületükön. Ez volt a T-15 típusú megatorpedó, amelyet ekkor már titokban évek óta fejlesztettek.

A munka még 1949 körül kezdődött, a T-5 jelzésű, 533 mm – es, 5 kilotonnás nukleáris robbanófejjel felszerelt torpedóéval együtt, ezúttal is a flotta megkerülésével. A T-15 kisebb testvéréhez képest igazi szörnyeteg volt, 24 méter hosszú, másfél méter átmérőjű és csaknem 40 tonnás. Akkumulátorokról táplált, villanymotorjával a 30 csomós sebességet is elérhette, de hatótávolsága kevesebb lett volna, mint 50 kilométer. Valójában nem is annyira elképesztő mérete tette igazán félelmetessé, hanem 100 megatonnásra tervezett termonukleáris robbanófeje. (a világ valaha felrobbantott legnagyobb atomfegyvere, a hírhedt Cár Bomba „csak” 50 megatonnás volt…) A T-15 – öt nem egy – egy hajó, hanem egész flották, kikötők, haditengerészeti bázisok (kiemelt cél volt Pearl Harbor és Gibraltár), valamint olyan partmenti nagyvárosok ellen szánták, mint New York. A pusztítást elsősorban nem maga a robbanás, hanem az általa keltett mesterséges szökőár végezte volna el. Azt nem tudni mennyire lett volna hatékony egy ilyen fegyver, mert amikor 1954 - ben Vlagyimir Kuznyecov tengernagy, a szovjet flotta főparancsnoka tudomást szerzett az addig a háta mögött zajló fejlesztési programról, azt azonnal leállította. Kijelentette, hogy a flottának nincs szüksége egy olyan tengeralattjáróra, ami csupán egyetlen behemót torpedó hordozására épült, aminek indítócsöve egymagában elfoglalja a hajótest szinte teljes elülső részét és egyébként is valószínűleg képtelen lenne elmenekülni a saját maga által előidézett robbanás elől. Az admirális ezt a döntést egy – két évvel korábban, aligha hozhatta volna meg, de Sztálin már nem élt, így a szovjet atomtengeralattjáró program éles fordulatot vett. (a T-15 kései utódja, a méreteiben nagyon hasonló, 2M39 Poseidon, nukleáris meghajtású és töltetű mélytengeri drón, amelyet nemrég mutattak be Oroszországban és a hatalmas, Belgorod nevű tengeralattjáró egyik fő fegyvere lesz)

A szovjet atomtengeralattjáró program lebonyolítására létrhozott SKB-143 elnevezésű, különleges tervezőirodát, amelyet Vlagyimir Peregudov elsőosztályú kapitány (ő volt a kevés beavatott tengerésztiszt egyike) és Anatolij Alekszandrov akadémikus, a Szovjetunió első számú atomtudósa vezette. Az ő feladatuk volt koordinálni a 20 másik tervezőiroda, 35 kutatóintézet és mintegy 80 üzem munkáját, amelyek munkatársaival persze hivatalosan nem közölték, hogy micsodán is dolgoznak tulajdonképpen. (a mérnökök és kutatók, egy idő után persze maguktól is rájöttek...) Dolgukat nehezítette, hogy külön, egymás eredményeinek ismerete nélkül kellett megtervezniük a hajó részegységeit. Az atomreaktor (a hivatalos iratokban „kristályosító” elnevezéssel szerepelt) prototípusát a Moszkvától délnyugatra, kb. 60 kilométerre fekvő Obnyinszkben építették meg Nyikolaj Dollezahl vezetésével, akit a szovjet atomreaktorok atyjának is neveznek. A prototípust 1956. március 8 – án helyezték üzembe. A korai amerikai reaktoroknál kompaktabb felépítésű és nagyobb teljesítményű volt, de nem volt idő a konstrukció gyermekbetegségeinek kiküszöbölésére, ami később sok baj forrása lett.

A Projekt 627 típusú (a NATO kód szerint November osztály) első egységének a K-3 – nak gerincét 1954 júniusában fektették le a Fehér–tenger partján fekvő Molotovszkban (ma Szeverodvinszk). 107 méter hosszú, 4750 tonnás hajó volt, elegáns, áramvonalas formával és feltűnően kisméretű toronnyal. A korai amerikai nukleáris tengeralattjárók, mint a Nautilus, Seawolf, vagy a Triton alakja a német XXI – es osztályét idézte, mivel azt vették hozzá alapul, de a következő generációk jellegzetes, csepp alakú törzsét az USS Albacore nevű kísérleti hajóval szerzett tapasztalatok nyomán alakították ki. Az Albacore – ról több fotó is megjelent az amerikai képes magazinokban, amelyeket a szovjet hírszerzés is gondosan figyelemmel kísért és ezek a képek is inspirálták a szovjet mérnököket a November osztály hajótestének kialakításánál… A meghajtást két, egymástól független, 70 MW – os, VM-A típusú nyomottvizes atomreaktor, két gőzturbina és két propeller biztosította. Mintegy 30 csomós vízalatti sebességükkel, a November osztályú hajók egy ideig koruk leggyorsabbjainak számítottak, de ennek megvolt a maga ára, ugyanis rendkívül zajosnak bizonyultak, így a hanglokátorokkal könnyen felderíthették őket. A fegyverzet a T-15 törlése után, az orrba épített, nyolc 533 mm – es torpedócsőre módosult, összesen húsz – huszonnégy torpedóval. A K-3 az általában csak betű és számjelzést viselő szovjet tengeralattjárók között ritkaságként nevet is kapott, így 1958 júniusában Leninszkij Komszomolként lépett szolgálatba. A K-3 és tizenkét testvérhajója állandó műszaki problémákkal küzdöttek (megbízhatatlanságuk miatt maradtak ki a kubai rakétaválságból is) és több egység fedélzetén is történt súlyos sugárszennyezéssel és halálos áldozatokkal járó baleset. (a K-8, 1970 áprilisában 52 fős veszteséggel egy fedélzeti tűz miatt süllyedt el a Vizcayai – öbölben négy nukleáris töltetű torpedóval együtt) Az osztályt ennek ellenére csak a kilencvenes évek elején selejtezték ki, csaknem három évtizedes szolgálat után.

Projekt 627 (November) osztályú tengeralattjáró

A szovjet atomtengeralattjáró tehát végre megvolt, de a szovjet vezetést akkor érte a következő sokk, amikor megérkezett a hír, hogy Grotonban elkezdték az USS George Washington (SSBN-598) nukleáris meghajtású rakétahordozó tengeralattjáró építését, amely 16 darab, 4600 kilométeres hatótávolságú Polaris A-1 típusú rakétát hordozott. A hajót eredetileg USS Scorpion néven Skipjack osztályú támadó tengeralattjárónak tervezték, de törzsét később meghosszabították, hogy alkalmas legyen a 16 rakétaindító tubus befogadására. Az amerikaiak újra előnybe kerültek és a hidegháború logikája szerint, a másik oldalnak erre újra lépni kellett. A szovjet flotta rendelkezett már rakétahordozó egységekkel, de ezek a Projekt 629, (Golf osztályú) hajók mind dízel – elektromos meghajtásúak voltak, ebből adódó műszaki korlátaikkal. Az általuk hordozott három előbb R-11 (a hírhedt SCUD tengerészeti változata), majd R-13 (S-S-N-4) típusú ballisztikus rakéták a német V-2 és R-1 nevű szovjet klónjának egyenesági leszármazottai voltak.

R-13 ballisztikus rakéta emlékműként felállítva Szeveromorszkban

A modernebb R-13, 12 méter hosszú, 14 tonnás monstrum volt, mindössze 650 kilométeres hatótávolsággal. Pontatlanságát 2 megatonnás, brutális hatóerejű robbanófejjel ellensúlyozták. Elődeihez hasonlóan még folyékony hajtóanyaggal működött, de ekkorra már sikerült megoldani, hogy ennek komponenseit a rakéták tartályaiban tárolhassák. Az üzemanyag beltöltésének veszélyes és hosszú procedúrájára már nem volt ugyan szükség, de még így is mintegy 10 - 12 perc kellett, hogy egy - egy rakéta startra kész állapotba kerüljön, a D-2 indítórendszer nehézkes volta miatt. Míg a Polarist már a víz alól is kilőhették, az R-13 – at előbb az indítóplatformmal együtt, egy felvonószerkezettel ki kellett emelni a tárolócsőből. Minderre azonban csak nyugodt tenger esetén volt lehetőség, mert erős hullámzás esetén a rakétát tartó rövid, hidraulikus támasztókarok nem tudták volna a behemót fegyvert a helyén tartani és az a tengerbe bucskázott volna.

Más, gyors megoldás híján, a November osztályt kombinálták a Golf osztályról átvett indítórendszerrel és rakétákkal, így született meg a Projekt 658, a NATO kódja szerint Hotel osztály. A két típus gépészetileg szinte azonos volt, így egymással párhuzamosan gyárthatták őket, de a Hotel osztályú hajók törzsét a beépített rakétacsövek miatt 7 méterrel meghosszabbították és az orr rész kialakítása is változott a fejlettebb szonár és érzékelők, valamint a fegyverzet módosítása miatt. A kormányrendszeren is változtattak, így javult a manőverezőképesség és a típus némileg csendesebb is lett. Elől négy 533 mm – es és két 406 mm – es, hátul pedig két további 406 mm – es torpedócsővel látták el, de a legfontosabb fegyvere természetesen a három R-13 ballisztikus rakéta volt. Mivel a rakétacsövek hossza jóval nagyobb volt mint a hajótest átmérője, felső részüket a meghosszabbított torony foglalta magába, amelyet nehéz, hidraulikusan mozgatható, nyomásálló fedelekkel láttak el. Az új rakétahordozó osztály első egysége a K-19 jelzést kapta.

Projekt 658, vagy Hotel osztályú tengeralattjáró

Az úszó rémálom

A nyolctagú Projekt 658 típus első egységének gerincét 1958. október 17 - én fektették le, alig öt hónappal unokatestvére a K-3 üzembeállítása után, a molotovski 402-es számú hajógyárban. (később az osztály többi egysége is itt épült)

Igazi rohammunka kezdődött, mert a Kreml urai elvárták, hogy minél hamarabb elkészüljön a Szovjetunió első bevethető atommeghajtású rakétahordozó tengeralattjárója. 3000 munkás - férfiak és nők - napi három műszakban dolgozott a K-19 – en. A munkakörülmények a szovjet gyárakban többnyire rémesek voltak, a munkabiztonság pedig nem sokat számított, a tervet viszont teljesíteni kellett, ezért aztán hamar elkezdtek szaporodni a friss sírok a városi temetőben.

A kisebb szerencsétlenségek, még nem követelték senki életét, de egy idő után tragédiák bizarr sorozata kezdődött. Az egyik mérnök miközben a munkálatokat ellenőrizte, beesett az épülőben lévő kettős hajótest közé és ott halálra zúzta magát. Aztán a ballaszttartályok belső rozsdagátló festése alatt, váratlanul heves tűz ütött ki, az odabent dolgozó két munkással pedig végzett a füst és a szén- monoxid. Nem sokkal később hat munkásnő, akik az egyik édesvíztároló belső gumiborítását illesztették a helyére, az erősen párolgó ragasztó gőzétől súlyos mérgezést szenvedtek. Mire kihozták őket, már nem lehetett rajtuk segíteni.

Materialista világnézet ide, materialista világnézet oda, egy idő után már szinte mindenki meg volt győződve róla, hogy a K-19 – et elátkozták. Erre aztán még rátett egy lapáttal a vízrebocsátási ceremónián történt kínos baki. Az új hajók felavatására még a Szovjetunióban is nőket kértek fel, de a K-19 esetében valamiért szakítottak a régi hagyománnyal és 1959. április 8 – án a megtisztelő feladatot V. V. Panov harmadosztályú kapitányra, a hajó fő elektrotechnikusára bízták. Panov lelkesen meglendítette a kötél végén lógó pezsgősüveget, de rosszul célzott és az a hajótest gumiborításának vágódott, majd sértetlenül lepattant róla. A tapasztalt, öreg tengerészek sokatmondóan összenéztek, mert immár nyilvánvaló volt számukra, hogy a K-19 - en tényleg rontás van. Ez aztán hamarosan újabb bizonyságot nyert, mert a rakéták beemelésekor az egyik rakétacső acél zárófedele, rázuhant a torony tetején dolgozó tengerészre, aki azonnal szörnyethalt.

Nyikolaj Vlagyimirovics Zatyejev (1926 – 1998)

Megkezdődtek a próbamenetek és a nyílttengeri tesztek, Nyikolaj Vlagyimirovics Zatyejev másodosztályú kapitány parancsnoksága alatt. A 34 éves Zatyejev kiváló tengerész volt, akit már 28 évesen parancsnokká neveztek ki. Alaposan kiismerte új hajóját és nem tartotta még műszakilag alkalmasnak a szolgálatba állításra és tudta, hogy sok probléma várható. Különösen az zavarta, hogy a reaktorokat nem látták el tartalék, biztonsági hűtőrendszerrel, de amikor ezt szóvá tette feletteseinek és a gyár illetékeseinek, azok válaszra sem méltatták.

1960 januárjában még a futási próbák kezdetén, egy műszakváltás után szolgálatba lépő technikus ki akarta próbálni a szabályozórendszer működését, azonban tapasztalatlansága miatt, az egyik moderátor rudat túl gyorsan engedte le és annak mozgatókarja elgörbült. A javításhoz szét kellett szedni a reaktort és a méregdrága javítás több mint egy hétig tartott. A vétkes technikust kirúgták, főnökét Panov kapitányt, a félresikerült avatási ceremónia főszereplőjét pedig lefokozták. Egy történet szerint, amikor a reaktor felső borítását leszerelték, a rögzítésére szolgáló tőcsavarokat borító grafitos zsírban jókora, keményhátú bogarakat találtak, amelyek láthatólag jól érezték magukat egy működő atomreaktoron és ízlett nekik a rozsdagátló trutymó is. Állítólag elküldték őket egy kutatóintézetnek, hogy kiderítsék róluk mifélék, de többet nem hallottak az ízeltlábú potyautasokról…

Egy darabig nem történt újabb baj, de az már a próbák elején kiderült, hogy a K-19 – nek stabilitási problémái vannak, mert állandóan egy fokkal jobbra dőlt, lemerülve pedig ez a dőlés akár 35 fokig is nőhetett, ezért a víz alatt szinte állandó ellenkormányzásra volt szükség, hogy kompenzálják. A hajó 1960. augusztus 12. és november 8. között egy hosszú próbautat tett meg a Fehér-tengeren, változó mélységben, teljes terhelésnek alávetve. Már gyanús volt hogy látszólag minden rendben ment, amikor aztán a felszínre emelkedtek a legénység döbbenten látta, hogy a hajótest hangszigetelésére szolgáló gumiborítás nagyrésze levált útközben, ezért újra hetekre dokkba kellett állni amíg pótolták.

A következő mélyvízi teszt során aztán csaknem katasztrófa történt. A K-19 éppen 280 méteres mélységben haladt teljes sebességgel, amikor a hatos szekcióból, ahol a reaktorok voltak, vízszivárgást jelentettek. Eleinte nem tűnt vészesnek a dolog, de amikor a maximálisan engedélyezett 300 méterre süllyedtek, újabb rémült telefonhívás érkezett a parancsnoki központba, mert a víz, most már áradatként zúdult befelé. Zatyejev azonnal elrendelte a vészemelkedést . A K-19 valósággal kirobbant a felszínre csaknem felöklelve az egyik kísérőhajót, ráadásul majdnem felborult. Mint a vizsgálat kiderítette, a vízbetörést egy rossz tömítés okozta, amit hanyagságból nem cseréltek ki. Nemsokkal később az emberi tényező ismét jelentkezett és az eleinte komikusan induló eseményekből majdnem igazi tragédia lett.

A dolog előzménye annyi volt, hogy a kiürült, fa élelmiszeres ládákkal nem tudtak mit kezdeni és állandóan láb alatt voltak. Mivel a víz alatt haladva, ki nem dobhatták őket, ezért fejszével felaprították valamennyit, hogy a konyha hulladékzsilipjén át szabaduljanak meg tőlük. Csakhogy a számításba hiba csúszott és egy túlméretes fadarab megakasztotta a zsilip külső ajtaját és előbb a konyhát majd az egész kilences szekciót elöntötte a víz, mire nagy nehezen ki tudták piszkálni egy seprűnyéllel. Ezen az úton történt az is, hogy a személyzet hibájából, az egyik reaktor hűtővízszintje túl alacsonyra süllyedt és amikor ezt észrevették, a kapkodással kishíján tönkretették a teljes hűtőrendszert. Ismét megúszták a nagyobb bajt, de egy hétig tartott a szelepek cseréje, megakasztva a további próbákat.

A viharos előzmények ellenére a K-19 – et 1961. április 30 – án átvette az Északi Flotta és hivatalosan hadrendbe állt Zatyejev kapitány parancsnoksága alatt, támaszpontja pedig Poljarnij lett Murmanszktól északkeletre, a Kola-félszigeten. A hajóra feltűnően gyakran lesújtó balszerencse mögött állhattak ugyan földöntúli erők is, azonban sokkal nagyobb szerepet játszott benne, az új, még kiforratlan technológia, az emberi hanyagság a gyakran silány minőségű alapanyag és végül, de nem utolsósorban az építés feszített tempója a gyárra nehezedő politikai nyomás miatt. Mindezek a tényezők az egész szovjet gazdaság működésére rányomták bélyegüket és ez alól nem volt kivétel a különösen kényes atomipar sem, csak itt sokkal nagyobb volt a titkolózás. A nukleáris technológia esetében különösen fontos lett volna az előírások szigorú betartása, gyakran mégsem jártak el a kellő gondossággal. Még évtizedekkel később 1989 – ben is előfordult, hogy egy év alatt nem kevesebb, mint 529(!) panasz érkezett a flottától, mert a gyárak az új nukleáris tengeralattjárókat rendszeresen hibás, vagy hiányos berendezésekkel és felszerelésekkel adták át. Előfordult az egyik vadonatúj hajón, hogy a személyzet meglepetten tapasztalta, miszerint egyszerűen nem szerelték fel a villanykapcsolókat a legénységi szállásokon és ez még csak hagyján, de a rakétatérben sem…

Nyolc leforrasztott cinkkoporsó

1961. április 12 – én Jurij Gagarin űrrepülésével volt tele a világsajtó, de a K-19 kishíján szintén címoldalra került a híres USS Nautilussal együtt, mert a poljarniji bázis közelében majdnem egymásnak ütköztek és csak heves kitérőmanőverrel sikerült elkerülniük a balesetet. (az megint más kérdés, hogy mit keresett ott a Nautilus…) A dolgot érthető módon egyik fél sem verte nagydobra és nemsokkal később a K-19 - et egy nagyszabású hadgyakorlatra vezényelték a sarki vizekre. A feladata az volt, hogy az USS George Washingtont imitálva, játssza ki a szovjet tengeralattjáró elhárító erőket, majd az északi sarki jégmezőn áttörve, indítson el egy töltet nélküli gyakorlórakétát. Miután a feladatot sikeresen és baj nélkül végrehajtotta, a K-19 visszaindult Poljarnijba. A fedélzeten mindenki örült, hogy a többhónapos távolét után végre hazatérhetnek, azonban az események váratlanul drámai fordulatot vettek.

Borisz Korcsilov (1941 - 1961)

1961. július 4 – én hajnali 4 óra 15 körül, amikor kb. 130 kilométerre, nyugatra jártak a norvégiai Jan Mayen-szigettől - amelyre nemsokkal korábban telepítettek fontos NATO támaszpontot -, az ügyeletes technikus észrevette, hogy a kettes reaktorral valami probléma van, mert a hűtővíz nyomása csökkenni kezdett. A részleg parancsnoka, a mindössze húszéves Borisz Korcsilov hadnagy, akinek az akadémia elvégzése óta ez volt az első bevetése, azonnal jelentette a kapitánynak az üzemzavart és utasította embereit, a kettes leállítására. A szabályozórudak a helyükre csúsztak, de ez nem volt elegendő a veszély elhárításához, mivel a reaktort továbbra is hűteni kellett, az urán-235 hasadóanyag tekintélyes bomlási hője miatt. Korcsilovék azt hitték, hogy megint a tápszivattyúval van baj, ezért két órán át kínlódtak vele, de hiába. A hiba valódi oka egy hanyagul elvégzett hegesztés volt, amely szemmel nem látható repedéseket okozott a csővezetéken. A bajt tetézte, egy korábban ugyancsak nem kellő odafigyeléssel elvégzett nyomáspróba, amelynek során túl nagy terhelésnek tették ki a hőtől már amúgyis meggyengült fémet. A hibát akkor időben észrevették és mivel az látszólag nem okozott károsodást, úgymond „elfelejtették” jelenteni. Az acél végül július 4 - én hajnalban megadta magát és forró, erősen radioaktív gőz és víz jutott a reaktorkamrába. A hűtés helyreállítására tett egyre kétségbeesettebb próbálkozásokkal, a személyzet tönkretette a tápszivattyút és ezzel a reaktor végképp megfelelő hűtés nélkül maradt. A hasadóanyag hőmérséklete közben vészesen emelkedett, csak idő kérdése volt, hogy mikor következik be a leolvadás rettegett jelensége. A kapitány, Korcsilov, valamint Jurij Posztyev harmadosztályú kapitány, a hajó főmérnöke attól tartottak, hogy ha ez megtörténik, a megolvadt urán elérheti a kritikus tömeget és atombombává változtatja a kettes reaktort. Ez összeadódva a másik reaktor fűtőanyagával és a két maradék rakéta robbanófejeivel, leírhatatlan méretű nukleáris katasztrófát okozott volna. Az utólagos számítások később kimutatták ugyan, hogy a kritikus tömeg nem alakulhatott volna ki, de az amúgyis nyomás alatt lévő reaktortartályban lévő hűtővíz elforrása olyan pusztító gőzrobbanást idézett volna elő, mint amilyen szétvetette a csernobili atomerőmű négyes blokkját. Egy ilyen, a NATO bázis közelében bekövetkező esetleges detonációt az USA akár háborús provokációként is értelmezhette volna, hiszen a hidegháború legvadabb évei jártak ekkoriban.

A legénység körében hamar elterjedt a baj híre és a tisztek közül többen is a hajó azonnali elhagyását követelték, ezért Zatyejev az esetleges zendülés elkerülése végett a fedélzeten található kézifegyvereket öt pisztoly kivételével - amelyek közül egyet magánál tartott, a többit pedig legmegbízhatóbbb tisztjeinek osztott ki - a tengerbe dobatta, miután a felszínre emelkedtek. Az amerikaiaktól semmilyen körülmények között sem kért volna segítséget. Tudta hogy ha mégis partraszállnának a Jan Mayen-szigeten miután elsüllyesztették a hajót, azt Moszkvában árulásnak minősítenék és rá tisztjeivel együtt kivégzőosztag, de minimum munkatábor várna, és talán másokra is. Most jól jött volna az általa javasolt tartalék hűtőrendszer, mivel azonban azt nem építették be, rögtönözniük kellett. A legkézenfekvőbb, a hajó ivóvíz készletének felhasználása volt, de ehhez a reaktortartály légtelenítő szelepét össze kellett kapcsolni a vízvezetékkel. Valakinek be kellett mennie a súlyosan radioaktívvá vált reaktorkamrába. Korcsilov a fő reaktortechnikus önként jelentkezett a feladatra, bár jól tudta, hogy ezzel aláírta a saját halálos ítéletét.

A fedélzeten a hagyományos gumírozott vegyvédelmi öltözékeken kívül nem volt semmilyen védőruha, ezek viszont semmit sem értek a radioaktív sugárzás ellen. Korcsilov jobb híján mégis egy ilyenben lépett be a kamrába és egy erős gumicsövet próbált a szelepekre erősíteni. Odabent pokoli hőség uralkodott és a padlón egyre gyűlt az erősen radioaktív víz. A kamra kinyitása után, a kijutó radioaktív gőzt a kondícionáló rendszer szétterítette az egész hajóban és a teljes legénység kisebb – nagyobb mértékben sugárfertőzést kapott. A hadnagynak sikerült ugyan a gumicsövet rögzítenie, de amikor megnyitotta vizet, a keletkező gőz azt azonnal ledobta. Egyedül képtelen volt megoldani a problémát, ezért másoknak is be kellett mennie, hogy a levágott légtelenítő szelep helyére acélcsöveket hegesszenek és ezekkel kapcsolják az édesvízrendszerhez a reaktort. Korcsilov rettenetes állapotban támolygott ki a nehéz acélajtón. Amikor lehámozták róla a gumiruhát, egész teste olyan volt a sugárzás okozta égéstől, mintha leforrázták volna, beszélni alig tudott, hányt, állapota pedig később folyamatosan romlott és gyakorlatilag már ekkor haldoklott. 54 Sievert sugárdózist kapott, a halálos adag több mint ötszörösét. Ennek ellenére, további önkéntesek kétórás gyötrelmes munkával 10 – 15 percenként váltva egymást, elkészítették a rögtönzött hűtőrendszert. Miután elindították a hidegvizet a reaktormag hőmérséklete ha őrületes lassúsággal is, de süllyedni kezdett, a több mint 800 fokról 330 alá, a már kezelhető tartományba.

Korcsilov és társai megmentették ugyan a hajót, de az mozgásképtelen volt, a másik elvileg sértetlen reaktort nem merték elindítani, a központi rádióberendezés pedig korábban megsérült antennája miatt használhatatlan volt. A tartalék rádió hatótávolsága nem volt elegendő, így nem tudtak közvetlen kapcsolatot teremteni a főparancsnoksággal, de szerencsére az adásukat vette az ugyancsak gyakorlatról hazatérő SZ-270 dízel-elektromos tengeralattjáró, majd az SZ-159 is. Az amerikaiak is vették a vészjelzést, de a felajánlott segítséget a Zatyejev kategorikusan visszautasította. A K-19 teljes egészében sugárszennyezett volt, így amikor az SZ-270 megérkezett amilyen gyorsan csak lehetett a teljes legénységet evakuálták. Lefürdették őket és másik ruhát kaptak. Időközben az SZ-270 kapcsolatba lépett a parancsnoksággal, de onnan az első reakció az volt, hogy Szverbilov kapitányt alaposan letolták, amiért elhagyta a számára kijelölt harci zónát és beletelt némi időbe amíg megértették mi is a helyzet valójában. Ezután utasították, hogy vontassa haza a K-19 - et és ekkor kapta a „legendássá” vált jótanácsot a flotta főorvosától, miszerint adjanak a sugárbetegeknek sok friss gyümölcsöt… (az SZ-270 raktáraiban már csak krumpli volt, mivel szinte teljesen kifogytak a készletei a hadgyakorlat végére és az időközben befutó szovjet rombolók segítsége nélkül nem is tudtak volna mindenkinek élelmet biztosítani)

A K-19 – et Poljarnijba vontatták, útközben végig lesve a láthatárt, nem tűnik – e fel egy amerikai hadihajó, vagy repülőgép, mert akkor azonnal elsüllyesztették volna a tengeralattjárót. Megérkezés után a dokkot 900 méteres körzetben lezárták, a legénység tagjait kórházba vitték, ahol Borisz Korcsilov hadnagy, Jurij Posztyisev főmérnök, Jurij Ordocskin altiszt, Jevgenyij Kasenkov altiszt, Szemjon Penkov tengerész, Nyikolaj Savkin tengerész és Valerij Haritonov tengerész tíz napon belül szörnyű kínok között belehalt a sugárbetegségbe. Könyörögtek bajtársaiknak, hogy végezzenek velük, mert annyira szenvedtek. A halottak között volt Borisz Rizsikov, a hajó orvosa is, aki a sugárfertőzést szenvedett tengerészek ápolása közben kapott halálos dózist. A következő két évben a legénység tagjai közül még további tizenöt ember halt bele a sugárzás okozta valamilyen betegségbe. Ivan Kulakov altiszt, Mihail Krasikov főhadnagy és Vlagyimir Jenin harmadosztályú kapitány azon kevesek közé tartoztak, akik annak ellenére, hogy megjárták a radioaktív poklot a Z. Volinszkij professzor kidolgozta kezeléseknek köszönhetően végül életben maradtak, de a következményeket egész hátralévő életükben viselték.

A halottak teste annyira erősen radioaktívvá vált, hogy lehegesztett, ólommal bélelt cinkkoporsókban temették el őket a szűk családjuk jelenlétében. Hat főt Moszkvában egy közös sírhelyen, kettőt a szülőföldjén. Rokonaiknak, akik a szovjet államtól egyébként semmilyen támogatást sem kaptak (sem akkor, sem később), azt mondták, hogy hozzátartozójuk halálának oka „astheno-vegetatív szindróma” volt, vagyis valamiféle elmebetegség. Ez a semmitmondó kifejezés lett később a sugárbetegség „fedőneve” a hivatalos szovjet iratokban. Huszonhat tengerész megkapta a Bátorságért Érdemrendet és mindenki egy karórát jutalomként, de a hősi halottak Szovjetunió Hőse kitüntetésre való felterjesztését maga Hruscsov pártfőtitkár utasította el, arra hivatkozva, hogy egy balesetért nem jár ilyen kitüntetés. Zatyejev kapitányt öt nappal hazatérése után Moszkvába rendelték, ahol egy bizottság előtt kellett számot adnia a történtekről. Felmentették, de ő is 18 hónapos kórházi kezelésre szorult és számos vérátömlesztésen, valamint csontvelő transzplantáción kellett átesnie. Felépülése után megkapta a Vörös Zászló Érdemrendet, majd a Tengerészeti Akadémiára küldték továbbképzésre és előléptették elsőosztályú kapitánnyá. Sokáig ő vezette a flotta hajóátvételi bizottságát, de többet nem kapott hajóparancsnoki beosztást. 1998 – ban hunyt el tüdőrákban. A történtekről sohasem beszélt, de titokban papírra vetette visszaemlékezéseit, amit a lánya hozott nyilvánosságra apja elhunyta után.

A K-19 hőseiről és a történtekről évtizedekig hallgatni kellett, mint ahogy a többi nukleáris balesetről is, mert az elkövetkező évtizedek során nagyon is sok volt belőlük. Az érintettek a Szovjetunió fennállása alatt tartották is magukat a szigorú parancshoz. Korcsilovról ugyan egy Poljarnijhoz közeli kis faluban elneveztek egy utcát, de az ő és társai nevét őrző emléktáblát Anatolij Szarokin admirális, aki 1966 tavaszán a K-133 és a K-116 jelű hajókkal felmerülés nélkül körbehajózta a Földet, 1969 – ben, röviddel főparancsnoki kinevezése után levetette a parancsnokság épületének faláról, arra hivatkozva, hogy rombolja a tengerészek morálját.

Hirosima visszatér

Az időközben a tengerészek által fekete humorral Hirosimának elkeresztelt hajót az Alekszandrov akadémikus által vezetett szakértői bizottság erősen sugárszennyezettnek minősítette, ezért azt javasolta, hogy süllyesszék el a Barents-tengeren, de erre végül mégsem került sor. A legénység tagjai úgy gondolták, hogy túl sokan szenvedetek és haltak meg a K-19 megmentéséért, hogy most csak egyszerűen megsemmisítsék és saját szakállukra hónapokon keresztül mosták, sikálták szappannal, vegyszerekkel, minden négyzetcentiméterét és ők is legfeljebb a vegyvédelmi ruhát viselték munka közben, vagy még azt sem. Nem tudni, hogy a hónapokig tartó sugármentesítés alatt hányan szenvedetek maradandó egészségkárosodást. A flotta vezetése hallgatólagosan támogatta a tengerészek magánakcióját, mivel a K-19 stratégiai fegyver volt és egyelőre még túl kevés állt belőle rendelkezésre. Miután a sugárzás szintje végre a veszélyes érték alá csökkent, 1961 decemberében a K-19 - et Szeverodvinszkba vontatták, ahol Hotel II osztályúra korszerűsítették. Új reaktorokat és 1450 km hatótávolságú, szilárd hajtóanyagú R-21 – es (S-S-N-5) rakétákat kapott, amelyeket a modernebb, D-4 indítórendszer révén, már a víz alól is kilőhettek. (az első sikeres indításra 1963 decemberében került sor) A korábbi legénység tagjait, akik olyan sokat tettek a hajó megmentéséért, miután nyomatékosan figyelmeztették titoktartási kötelezettségükre, szétszórták más egységekre, vagy leszerelték.

Néhány katasztrófamentes esztendő következett, ami a K-19 estében igazi csodának számított. Ezalatt az új legénység több kitünteteést is kapott kiváló munkájáért és felkészültségéért. Azonban 1969. november 15 – én újra történt valami. Alig negyven kilométerre a Fehér-tenger bejáratától, a szovjet felségvizek közvetlen közelében, a K-19 összeütközött az USS Gato (SSN-615) amerikai támadó tengeralattjáróval, amely a Holystone akció keretében felderítést hajtott végre. A K-19 orra és tornyának elülső része alaposan összetört, de saját erejéből, a felszínen haladva haza tudott térni. A Gato is megsérült, de az amerikaiak azt állították később, hogy éppencsak behorpadt a törzs középső része, mivel ott a reaktor miatt szerkezetileg meg volt erősítve. Valóban nem érhette nagyobb károsodás, mert nem kellett hazatérnie javításra. Az ügyet hat évvel később a The New York Times szellőztette meg, azzal kiegészítve, hogy Burkhardt kapitánynak felsőbb utasításra meg kellett hamisítania a hajónaplót, így aszerint a Gato november 15 – én már két napja másfelé járt. A Pentagon nem kommentálta a cikkben foglaltakat, de az eset után hamarosan megvonták az amerikai tengeralattjárók fegyverzeti tisztjeinek támadási parancs kiadásához való jogát, mivel az ütközés után a torpedótiszt azt gondolva, hogy a szovjet hajó szándékosan öklelte fel őket, elrendelte a válaszcsapást és csak a kapitány közbelépésén múlt, hogy erre nem került sor.

Ismét csalóka nyugalom és unalmas hétköznapok következtek, de aztán újból beütött a baj. Nagy baj. Tűz ütött ki a kilences rekeszben a segédberendezéseknél. Egy héttel korábban ugyanis eltört egy hidraulikavezeték és a legénység nem takarította fel eléggé gondosan az olajat, és valamennyi belefolyt a légtisztító rendszer egyik belülről fűtött szűrőjébe, ott aztán folyamatosan hevült és párolgott. Február 24 – én, amikor a hajó a Dániai-szorosban haladt 120 méteres mélységben, az egyik tengerész elindított egy légszivattyút és az ekkor keletkezett szikra belobbantotta az olaj gőzeit. A robbanás nem volt végzetes, de elszakított egy sűrített levegőt szállító vezetéket, amitől a légnyomás a háromszorosára növekedett és a kisebb tűzből igazi tűzvész lett, ami továbbterjedt a nyolcasra, majd a hetesre is. A legénység és az oltórendszer nem bírt a lángokkal, ezért Vlagyimir Kulibaba kapitány a felszínre vitte hajóját és miután leállították a reaktorokat lezárták a hatos rekesztől hátrafelé lévő szekciókat, abban a nyomaszó tudatban, hogy ezzel halálra ítélték ott tartózkodó társaikat. Később szinte mindannyiuk testét szolgálati helyén találták meg. Ennek a huszonnyolc embernek volt köszönhető, hogy a hajó egyáltalán a felszínre tudott emelkedni és a többiek megmenekültek.

A K-19 1972. február 29 – én, öt nappal a tűzvész kitörése után

A K-19 elülső részébe szorult legénységet akkor érte a meglepetés, amikor egy idő után megszólalt a fedélzeti telefon és a leghátsó, tizes rekeszből Poljakov harmadosztályú kapitány jelentkezett és közölte, hogy sikerült a rekeszajtót időben lezárniuk és ottrekedt tizenegy emberével együtt. A többiek többször is megpróbáltak hátrajutni hozzájuk, de vízzáró ajtók kinyitásakor a mögöttük lobogó tűz mindig újra erőre kapott, így aztán nem sokat tehettek értük. Azt azért sikerült megoldaniuk, hogy néhány csövet átkötve, egy sértetlenül maradt vezetéken tiszta levegőt tudtak hátrapumpálni. (hátul a vészhelyzeti légzőkészülékek többsége rossz, vagy tartálya üres volt…) Amikor a felszínen napokig tomboló, ház nagyságú hullámokat keltő orkán alábbhagyott megkezdődött a mentőakció amúgy szovjet módra. A végére már csaknem húsz kereskedelmi és hadihajó tolongott a K-19 mellett (miközben a magasban amerikai felderítő repülőgépek köröztek), de a tizenkét embernek mégis 23 napot kellett a hajó farába zárva töltenie, egy idő után már vaksötétben és telefonösszeköttetés nélkül, mert a mentést végzők nagy igyekezetükben véletlenül átvágták a vezetékeket. Poljakov és emberei kényszerű rabságuk alatt, azon a néhány tej és káposztakonzerven, két csomag cukron és són tengődtek, amit a tízes rekeszben találtak és közben a hátsó, szinte üres édesvíztartályban megmaradt, állott, rozsdaízű vizet itták. Már kezdték elveszíteni a reményt, amikor végül kiszabadították őket. A szovjet flotta a mentés során finoman szólva sem brillírozott. A mentési és a vontatásra tett kísérletek még az időjárás javulása után is sorra kudarcot vallottak és csak hetedszerre sikerült végre kötélvégre venni a sérült hajót, ráadásul a munkálatok közben ketten életüket vesztették. A K-19 - et végül hazajuttatták és ismét megjavították, de ez sem ment zökkenőmentesen, mert közben újabb tűz ütött ki a fedélzeten, ezúttal egy rossz hegesztőtrafó miatt, de most időben el tudták fojtani a lángokat.

A tűzvész tizenkét szerencsés túlélője

Három évvel később a K-19 – ről eltávolították a rakétákat és helyükre ballaszt került. Ezután egy gyakorlótorpedó belefúródott a burkolatába, és kisebb károkat okozott, majd 1978 novemberében a reaktorok rekeszében elektromos tűz ütött ki, de ezt az automata oltórendszer gyorsan elfojtotta. 1979. július 26 – án kommunikációs tengeralattjáróvá minősítették át, afféle úszó reléállomássá KSZ-19 jelzéssel. 1982. augusztus 15 - én az akkumulátorok karbantartása közben két matrózt áramütés ért és egyikük néhány nap múlva meghalt a kórházban. Amennyire tudni lehet, ő volt a K-19 utolsó áldozata.

Az ekkorra már teljesen elavult hajót utolsó aktív éveiben az új kommunikációs rendszerek és rádiók tesztelésére használták, majd 1990. április 19 – én leszerelték. Évekig félreállítva rozsdásodott számos elöregedett társával együtt a poljarniji kikötőben. Miután reaktorait kiszerelték, 2002 - ben a seznyogorszki hajógyárba vitték bontásra. Csaknem sikerült megmenekülnie a lángvágóktól, mert Vlagyimir Romanov orosz milliárdos, aki egykor hat évet szolgált tengeralattjárósként, felajánlotta, hogy megvásárolja és afféle nemzetközi találkozóhellyé és múzeummá alakíttatja tengeralattjárós veteránok részére. Javaslatát azonban elutasították és a K-19 – et 2003 – ban szétbontották.

Az utolsó kép a K-19 – ről szétbontása előtt

A K-19 évtizedekig eltitkolt viharos története megihlette Hollywoodot és Kathryn Bigelow rendező mozifilmet forgatott az 1961 – es események alapján, amelyet 2002 – ben Az özvegycsináló címmel (The widowmaker) mutattak be (Magyarországon, Atomcsapda néven futott), Harrison Ford és Liam Neeson főszereplésével. A film a K-19 még élő egykori tengerészeinek körében nem aratott osztatlan sikert, mert cseppet sem tartották hitelesnek az események bemutatását, de legfőképpen a szovjet tengerészek filmbéli ábrázolását, mondván, hogy a filmesek az amerikaiakban az oroszokról élő negatív sztereotípiákat alkalmazták. Néhány veteránegyesület pert is fontolgatott, de végül elálltak tőle. A film nemzetközi fogadtatása is vegyes volt és a világsztárok szerepeltetése ellenére, a bevétel szempontjából bukás lett, mivel költségeinek alig harmadát hozta vissza. Talán a K-19 – et üldöző balszerencse csapott le ismét, ezúttal remélhetőleg utoljára...

Az 1961 – es baleset áldozatainak közös síremléke és emlékműve Moszkvában

Ha tetszett a cikk, kövesse a
Háború Művészetét a Facebookon!

Még több friss hír

2024. 03. 18., 13:56
Az Oroszország és Ukrajna közötti háborúban mindkét fél, de elsősorban az ukránok több ízben bevettettek különböző típusú és méretű (pl. Sea Baby, Magura, stb.), robbanóanyaggal megrakott drónhajókat, hogy ezekkel mérjenek csapást az ellenfél tengeri és kikötői célpontjaira.
2024. 03. 11., 11:50
Az MH Klapka György 1. Páncélosdandár katonái többhetes elméleti és gyakorlati képzés keretében sajátították el a Spike LR2 típusú páncéltörő rakéta használatát és karbantartását, a tatai laktanyában, illetve a Magyar Honvédség Központi Gyakorlóterén, a Bakonyban.
2024. 03. 18., 15:07
2024-ben az EUFOR parancsnoki teendőit ellátó nemzet, így magyar csoport biztosítja a misszió MEDEVAC (Medical Evacuation), azaz egészségügyi kiürítési képességét. Beszélgetés a misszióra való felkészülés részleteiről és a külföldi szolgálat körülményeiről Dajka Attila alezredessel, az EUFOR Helikopter Alegység parancsnokával és dr. Forgács Levente hadnaggyal, az alegység egyik orvosával.
2024-03-25 13:49:47
„Az ejtőernyős állomány képességének fenntartása kihívás, felkészítésük nehéz, ám az alkalmazásuk pillanatában rendkívül fontos, nélkülözhetetlen szerepet kapnak” – nyitotta meg kötetlen hangnemben a 2024-es ejtőernyős napot Sánta Gábor dandártábornok, az MH vitéz Bertalan Árpád 1. Különleges Műveleti Dandár parancsnoka.
2024-03-07 11:04:37
Semmi, mert egy hasonló méretű, ARV vontatókocsi siet segítségére, hogy biztonságos helyre szállítsa. A pótolhatatlan eszköz kezelését öthetes kiképzés alatt sajátították el a hódmezővásárhelyi és tatai honvédek, tudásukról pedig a március első hetében rendezett táborfalvai vizsganapokon adtak számot.
   MÁSOK ÍRTÁK
2024. 04. 11., 10:42
Az MH Egészségügyi Központ állománya a ROLE-2 egészségügyi komplexum elemeinek telepítését gyakorolta.
2024. 04. 09., 13:17
Szalay-Bobrovniczky Kristóf honvédelmi miniszter dr. Töll László ezredes, hadtörténész, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnoka személyében új miniszteri biztost nevezett ki.
2024. 04. 08., 14:59
Hatvanhárom második világháborús aknagránát szunnyadt egy Csép melletti szántóföldön, több mint 250 kilogrammnyi össztömegben. Az MH 1. Tűzszerész és Folyamőr Ezred katonái többnapos munkával tisztították meg a területet.
2024. 04. 05., 13:00
A Magyar Honvédség Katonai Igazgatási és Központi Nyilvántartó Parancsnoksága köszöntötte csütörtökön a 100 éve született Tóth Lajost.

  JETfly Magazin

2024. április 12-én, pénteken nem sokkal fél 10 után érkezett meg Kecskemétre a magyar részre készült, PT-ZHP ideiglenes lajstrommal ellátott KC-390-es katonai szállítógép. Helyszíni fotókkal frissítjük cikkünket!