2024. 04. 19. péntek
Emma
: 394 Ft   : 369 Ft Benzin: 625 Ft/l   Dízel: 687 Ft/l   Írjon nekünk HADITECHNIKA

LST- Pearl Harbor 2.0

LST- Pearl Harbor 2.0
Nemes Ferenc  |  2018. 05. 03., 09:43

1944. május 21-én délután, gomolygó fekete füst takarta el Pearl Harbor felett a ragyogóan kék égboltot. Hadihajók lángoltak és robbantak fel, tengerészek százai haltak meg, de ehhez a japánoknak ezúttal semmi köze sem volt.

A második Pearl Harbor-i katasztrófáról a közvélemény egészen a hatvanas évekig nem szerezhetett tudomást, mert a jelentések szigorúan titkos minősítést kaptak, a túlélők pedig nem beszélhettek.

Nagy lassú célpont

A 2. világháború a korabeli stratégák várakozásaival szemben egyáltalán nem vált állóháborúvá, mint az előző világégés, sőt számos, korábban ritkaságnak számító partraszállási manőverre is sor került, amelyek teljesen új harceljárások kidolgozását és új eszközök kifejlesztését tették szükségessé. Ennek komoly lökést adott a Dinamo Hadművelet, vagyis a Dunkerqe kikötőjébe szorított brit és francia csapatok evakuálása, amelyet megfelelő szállítóeszközök híján, kénytelenek voltak a sebtében összeszedett, nagyrészt civil hajókból álló, szedett-vedett flottával megoldani. Ezek palettája a kis jachtoktól a halász és komphajókon át a rombolókig terjedt és a csodával határos, hogy sikerült velük mintegy 330000 katonát kimenekíteni a körülzárt városból. Az Dinamo nyilvánvalóvá tette, hogy szükség van olyan vízi szállítóeszközökre, amelyek kiépített kikötő hiányában közvetlenül a tengerpartról tudják felvenni rakományukat és/vagy utasaikat, de képesek azokat közvetlenül oda ki is szállítani, majd útjukra engedni. 

Fejlesztések történetek a világ több pontján is, de kezdetben a nyugatiak által alaposan lesajnált japánok jártak az élen. Mérnökeik még a harmincas évek közepén megalkották a Daihatsu bárkát, amely lényegében egy 14 méter hosszú, dízelmotorral felszerelt csónak volt, amely hetven felszerelt katonát, vagy akár tíz tonna rakományt is elbírt, majd közvetlenül a partratehetett, köszönhetően lapos fenekének és rámpaként lehajtható orr részének. 1937-ben, a Kínával vívott háború során már eredményesen be is vetették őket. A Daihatsu bárka hamar felkeltette a nyugati katonai szakértők figyelmét is, így az szolgált mintaként az amerikai, tervezőjéről Anthony Higginsről elnevezett úgynevezett Higgins csónakhoznak ( hivatalosan LCVP – Landing Craft Vehicle, Personnel – személy és jármű patraszállító naszád ) vagy a nagyon hasonló brit LCA - hoz ( Landig Craft Assault – partraszállító támadónaszád ) . Bár ezek a japán eredetivel ellentétben nem fémből, hanem nagyrészt keményfából készültek ( minimális páncélozással ), dízel, vagy benzinmotorral meghajtva, alkalmasak voltak akár 30 - 40 katona és felszerelésük, vagy egy - egy kisebb jármű, esetleg löveg szállítására is, kb. 22 km/óra sebességgel. Mivel szinte teljesen fából készültek, gyorsan és olcsón gyárthatták őket olyan faipari üzemekben is, amelyek csak korlátozottan voltak alkalmasak haditermelésre.

A Higgins csónak ( LCVP)

Legnagyobb hátrányuk az volt, hogy nehezebb járművek, így tehergépkocsik és főleg páncélosok szállításra egyik sem volt alkalmas. Ezért hamarosan megkezdték többféle, egyre nagyobb teherbírású változatok kifejlesztését, de még ezeknek a szállítási kapacitása is korlátozott volt. Olyan nehéz partraszállító hajóra volt szükség, amely nemcsak alkalmas egy egész páncélosalakulat, vagy tehergépjármű szállításra, de fel is tudja őket venni, majd ki is tudja rakni őket kiépítetlen tengerparton. De ez még nem volt minden, mert megfelelő tengerállósággal és akkora hatótávolsággal kellett rendelkeznie, hogy szükség esetén akár egy óceánon is átkelhessen. A szerteágazó és nehezen összeegyeztethető követelményeknek egyszerre megfelelni nem volt könnyű, de mégis sikerült, így született meg az LST - Landing Ship Tank, vagyis a Harckocsi Partraszállító Hajó.

Az LST korai változatát néhány, eredetileg más célra készült hajó átépítésével hozták létre még 1940 – ben. A Royal Navy lefoglalta a Lago Oil and Transport Company, három 4000 tonnás, Maracaibo osztályú tankhajóját, amelyeket kifejezetten a venezuelai Maracaibo tó alattomos, homokpadokkal tagolt, sekély vizére terveztek, így alkalmasnak látszottak az új feladatra. A Misoa, a Tasajera és a Bachaquero eredeti gőzgépeit érintetlenül hagyva, olajtárolóit eltávolították, hogy helyükön nagyméretű járművek szállítására alkalmas egybefüggő, zárt fedélzetet és stabilizáló ballaszttartályokat alakítsanak ki. Orrukon egy kapuszerű nyílást vágtak, amelyet egy csaknem 1 méter vastag, lehajtható rámpával kombinált vízálló ajtóval lehetett lezárni. A fedélzetre két 50 tonna teherbírású darut telepítettek, az egyéb rakomány mozgatására. Két felépítményüket meghagyták, de valamellyest páncélozták őket és géppuskákat, valamint néhány gépágyút kaptak önvédelemre.

A HMS Bachaquero

Az így rögtönzött LST - k messze nem voltak tökéletesek, de a feladatra azért többé-kevésbé megfeleltek és részt vettek az európai hadszíntér legfontosabb partraszállási műveleteiben, Észak-Afrikától, Normandiáig. Az üzemeltetésük során szerzett tapasztalatok nyomán aztán hamarosan megszülettek a már kifejezetten partraszállító hajónak tervezett újabb típusok, amelynek első képviselői a HMS Boxer és testvérhajói, a Bruiser és a Thruster voltak. Ezeknek is megvoltak a maguk hibái, mivel bár 13 Churchill tankot, vagy 27 más, könnyebb harcjárművet, illetve akár 200 felszerelt katonát is szállíthattak, de törzsük hagyományos kialakítása miatt rámpájuk még túlságosan hosszú és ezért meredek volt, megnehezítve a járművek behajtását, ráadásul gőzturbinás meghajtórendszerük sok helyet foglalt és gépészetileg is bonyolultnak bizonyult.

A HMS Thruster

A később legjobban beváltnak bizonyuló és legnagyobb számban gyártott típus kifejlesztéséről Churchill és Roosevelt new foundlandi találkozóján született megállapodás, amelynek nyomán a britek tapasztalatait figyelembe véve és felhasználva, az US Navy Építési és Tervezési Hivatalának szakemberei, John C. Niedermair, a korszak egyik legnevesebb amerikai haditengerészeti mérnöke vezetésével rövid idő alatt kidolgozták az előzetes terveket, amelyeket aztán több módosítás, elsősorban a mértek növelése és szerkezeti egyszerűsítés után véglegesítettek. Az ezek nyomán legyártott mintegy 1150 LST többsége amerikai, kisebb hányada brit és kanadai üzemekben készült. Az alaptípust főleg járművek, katonák és felszerelésük szállítására optimalizálták, de idővel többféle, modernizált, kisebb-nagyobb mértékben eltérő alváltozatot is kifejlesztettek, sőt később nemcsak csapatszállítóként, hanem műhely és ellátóhajóként is kiválóan beváltak. 

Az LST belső felépítése

Az átlagos LST hajó vízkiszorítása teljes terheléssel elérte a 3890 tonnát, hossza 100, szélessége 15 méter volt, a tatra telepített masszív felépítménnyel. Leginkább egy nagy, motoros uszályra emlékeztettek. Meghajtásukat két 900 lóerős GM 12-567 dízelmotorral oldották meg, amelyek a hajók méretéhez képest elég gyengék voltak, de üzembiztosabbak és kevésbé tűzveszélyesek voltak mint a benzinmotorok. Arról nem beszélve, hogy lényegesen kisebb helyet foglaltak el és könnyebbek voltak mint az, olajkazánokkal kombinált gőzturbinák. A dízelmotorok 24000 kilométeres hatótávolságot és mindössze 12 csomós ( kb. 22 km/ óra ) maximális sebességet tettek lehetővé, emiatt a tengerészek az LST rövidítést a Long Slow Target vagyis nagy lassú célpontra „fordították le”.


Az LST – k belső, zárt, csarnokszerű rakterükben egyszerre 18 – 20 Sherman harckocsit, vagy 170 felszerelt katonát szállíthattak, de a felső fedélzetükön további járműveket, vagy más rakományt is elhelyezhettek, amelyet eredetileg egy emelőlift, a késői verziókon ennek helyén egy nyílásfedélként is szolgáló, lehajtható acélrámpa segítségével juttathattak oda. Csónakdarukra függesztve a felépítmény kétoldalán több LCVP – t is hordozhattak, sőt a britek számára olyan verzió is készült, amely fedélzetén egy 378 tonnás, 46 méter hosszú LCT ( Landing Craft Tank ) bárkát is szállíthatott, amelyet azonban úszó, vagy parti darukkal lehetett mozgatni.

Két úszódaru, egy LCT – t emel egy brit LST fedélzetére

Sajátos feladatkörük, sajátos technikai megoldásokat igényelt, amelyek közül talán a leghétköznapibbnak az orr részen nyíló kétszárnyú ajtó és a mögötte lévő lenyitható rámpa volt nevezhető. A járműveket a szállításhoz láncokkal a padlóba és a fedélzetbe épített, megerősített pontokhoz rögzítették, hogy el ne mozduljanak viharos idő, erős hullámzás idején. A hajótest, mivel tekintélyes mérete ellenére, a parti sekélyesben is mozgásképesnek kellett lennie, lapos fenékkel készült, kétoldalt beépített ballaszttartályai segítségével pedig bizonyos mértékig lesüllyeszthető volt ( ennek a rendszernek hasznát vették a nyílt óceánon is, szükség esetén növelve a merülés nagyságát és csökkentve a dülöngélést ) . A hajók stabilitását növelte szélességük, a két kormánylapát és a két hajócsavar. Szükség esetén az LST a tatba épített horgony és erős csörlője segítségével lehúzhatta magát a partról a mélyebb vízbe. Mivel a szállított harckocsik és egyéb járművek motorjait időnként ellenőrzés céljából út közben is elindították, hatékony, elektromos ventillátorokból, kéményszerű kürtőkből és lezárható szellőzőnyílásokból álló szellőzőrendszert alakítottak ki, hogy meggátolják a kipufogógázok és a szén-monoxid megrekedését a zárt térben. A rendszert a Kentucky államban lévő Fort Knoxban felépített, az LST – k törzsét modellező, azonos nagyságú épületben tesztelték, amely még ma is látható.

Az LST - k szellőzőrendszerének tesztépülete Fort Knoxban

Az LST- k lassúak voltak, de korántsem védtelenek. Változatos konfigurációban 76 mm – es lövegekkel, 40 mm – es Bofors gépágyúkkal, 12,7 és 7,62 mm – es géppuskákkal látták el őket elsősorban a repülőgépek támadásai ellen, amelyek számára lomhaságuk miatt ideális célpontok voltak. A fegyvereket az orr és a tatfedélzeten, valamint a felépítményen kiépített, megemelt lőállásokba telepítették. Az LST- k jól megállták a helyüket a harctéren, Normandiától egészen a csendes-óceáni szigetvilágig. Egyik legnagyobb bevetésükre a Mariana – szigetek inváziója során került sor, 1944 nyarán. 

Operation Forager

Az 1943 novembere és 1944 február vége között zajló csendes-óceáni hadműveletek során a japán haderő véres harcok után kénytelen volt feladni a Gilbert és a Marshall-szigeteket. A „békaugrásnak” nevezett, szigetről, szigetre való előrenyomulás következő célpontjaként az amerikai hadvezetés a Mariana-szigeteket szemelte ki. A korábbiaknál nagyobb szabásúra tervezett akció az Operation Forager, vagyis Gyűjtögető Hadművelet elnevezést kapta. A Filippínó–tenger keleti szélén, nagyjából észak-dél irányban húzódó szigetcsoport fontos részét képezte a japán anyaország körül kialakított belső védelmi zónának. Fontos bázisai voltak itt a flottának, a jól kiépített repülőtereken pedig nagyszámú harci repülőgép állomásozott. Az amerikaiak a Mariana-szigetek elfoglalásával egyszerre több célt is elérhettek. Egyrészt elvághatták a Csendes–óceán ásványkincsekben, főleg kőolajban gazdag déli része felé vezető hajózási és utánpótlási vonalakat, egyben kiiktathatták a Fülöp-szigetek hamarosan bekövetkező inváziójára induló amerikai csapatokat oldalbatámadással fenyegető japán bázisokat. Másrészt a Tinian szigetén lévő japán légibázis megszerzése lehetővé tehette, hogy az új típusú, Boeing B-29 Superfortress nehézbombázók közvetlenül támadhassák a Japán anyaországot. Volt azonban mégegy további, nem katonai, sokkal inkább lélektani vonatkozása is a tervezett hadjáratnak, mivel a Mariana-szigetek 1920 óta, a versailles – i békeszerződés nyomán japán fennhatóság alá tartoztak, így megtámadásukkal a háború közvetlenül is elérte a Felkelő Nap Országának területét.

Az amerikai felderítés nem állt a helyzet magaslatán, mert eléggé alábecsülték a Mariana-szigeteken állomásozó japán erők nagyságát, pedig Josicugo Saito altábornagynak legalább 71000 katonája volt és ezek közül a fő szigetnek tekintett Saipanon csaknem 30000 állomásozott ( az amerikaiak úgy vélték, hogy legfeljebb 15 - 20000 – en lehetnek ). Azt sem tudták, hogy mesterien kiépített, bunkerekből és alagutakból álló, félelmetes védelmi rendszert építettek ki, a Saipan közepén álló, 500 méter magas Tapotchau-hegyen, szinte bevehetetlen erődítménnyé alakítva azt. Az amerikaiak mindenesetre semmit sem bíztak a véletlenre, ezért az invázióhoz mintegy 127000 katonát vontak össze, akiket egy összesen 535 különböző hadi és szállítóhajóból álló armada szállított a céljukhoz. A partraszálló erők főparancsnoka Holland M. Smith altábornagy volt, a biztosÍtó flottát Raymond A. Spruance admirális irányította.

Fekete füst Pearl Harbor felett

Az invázióra kijelölt 2. és 4. tengerészgyalogos, valamint a 27. gyalogoshadosztályt május elejére vonták össze Pearl Harborba hogy itt készüljenek fel, majd innen induljanak a bevetésre. A csapatok a küldetés előtt intenzív kiképzésen, majd annak zárásaként május 14 - 15 folyamán nagyszabású partraszállási gyakorlaton vettek részt, amely azonban korántsem volt zökkenőmentes. A zárógyakorlat során, amelyet Maui közelében, a Kaho’olawe szigeten hajtottak végre, nemcsak a rossz időjárás okozott gondokat, hanem a benne részvevő LST – k és LCT – k személyzeteinek gyakorlatlansága is, emiatt aztán a partvidék megközelítése közben több ütközés és emiatt számos kisebb-nagyobb személyi sérülés is történt, ez pedig nem sok jót ígért a jövőre nézve. 

Miközben a csapatok a partraszállásra készültek, folyamatosan zajlott felhalmozott rengeteg felszerelésük, járműveik és a többi hadianyag behajózása, komoly fejtörést okozva Chester Nimitz flottatengernagy logisztikai szakembereinek, mivel a Forager Hadművelet megindítása csaknem egybeesett a világ túlsó oldalán ugyancsak előkészítés alatt álló normandiai partraszállással és emiatt az US Navy szűkében volt a teherhajóknak.

Az akcióhoz összeszedett 110 szállítóhajó közül 47 volt LST. Ezek többségét, mintegy 29 – et a Pearl Harbor fő kikötőjét, a kisebb területű West Lochtól elválasztó, Waipio – félsziget nyugati oldalába középtájon beékelődő szűk öbölben, annak Powder Pointnak nevezett parti kiszögellésénél zsúfolták össze. A West Loch-öböl manapság már nagyrészt körbeépült lakónegyedekkel, golfpályákkal és ipari létesítményekkel, de 1944 – ben még szinte teljesen lakatlan volt, mivel katonai területnek számított és többnyire csak fás és homokkal borított lapos partszakaszok váltakoztak egymással, ahol elszórva fából épült raktárbarakkok és lőszeres depók sorakoztak. A máskor többnyire kihalt parton 1944 májusában nagy volt a nyüzsgés és óriási volt a zsúfoltság, mert hatalmas halmokban álltak a lőszeresládák, százával a benzineshordók és hosszú sorokban parkoltak a szintén behajózásra váró tehergépkocsik, jeepek, páncélosok és az LVT 4 típusú, kétéltű, lánctalpas csapatszállítók, valamint ezek löveggel felszerelt tűztámogató testvérei. A rengeteg hadianyag berakodásnak megkönnyítésére, a part mentén, a Powder és a közeli Intrepid Pointnál összesen hét ideiglenes rakodómólót létesítettek, amelyek vízbesüllyesztett, lehorgonyzott acélpontonok voltak, az LST – ket és a feleakkora LCT – ket ezek közelében horgonyozták le. Hogy helyet takarítsanak meg, a hajókat ötösével-hatosával csillag alakban orruknál egymáshoz rögzítették. Ezt a formációt fészeknek nevezték és senki sem lelkesedett érte, maga Nimitz admirális sem, de amikor felvetették neki a „fészkelés” veszélyes voltát a tengernagy azt mondta aggodalmaskodó beosztottjainak, hogy mivel a lassú szállítóköteléknek minél hamarabb útra készen kell állnia, vállalniuk kell a kockázatot. 

Volt azonban más probléma is, mivel a berakodás kényes műveletéhez kevés volt az igazán hozzáértő szakember, akik pedig rendelkezésre álltak, erre többségükben egyáltalán nem kaptak kiképzést. Az amerikai flottánál és a hadseregnél a korszak gyakorlatának megfelelően a lőszerek és általában a felszerelések rakodását, mozgatását fekete tengerészekkel és katonákkal végeztették el, lényegében egyenruhába öltöztetett rakodómunkásként alkalmazva őket. West Lochban történetesen a 29. vegyvédelmi és vegyimentesítő század katonái voltak erre a kevéssé dicsőséges munkára beosztva. Köztük voltuk ugyan, akik már tapasztalt rakodónak számítottak ( tekintve, hogy eredeti kiképzésüknek megfelelő feladatot gyakorlatilag szinte sohasem végezhettek… ) , de nemrég besorozott társaiknak teljesen új volt ez a feladat.

1944. május 21. vasárnapra esett, ezért a hamarosan frontra induló katonák többsége és az LST – k legénységeinek is közel fele kimenőn volt. Mivel azonban a munka nem állhatott le, így a West Lochban hátramaradt társaiknak kettőzött erővel kellett dolgozniuk, hogy minden hadianyag időben a lomha és csúf monstrumok gyomrába és fedélzetére kerüljön. Munícióval és benzines hordókkal megrakott LCT- k ingáztak a parti raktárak és a ”fészkek” között, míg más bárkákra a távolabb horgonyzó SS Joseph B. Francis teherhajóból osztották szét a csaknem 3000 tonnányi, főleg tüzérségi gránátokat és egyéb lőszereket tartalmazó faládák százait. Mivel az idő sürgetett, az amúgyis elég lazán vett biztonsági előírások betartásával és a fegyelmezéssel a fel – alá rohangáló, parancsokat kiabáló tisztek, altisztek nem sokat foglalkoztak, nekik az volt a lényeges, hogy minden időben a helyére kerüljön. Így aztán a szabadjára engedett tengerészek rugdosták, dobálták a nehéz ládákat, abban a szent meggyőződésben, hogy tartalmuk nem éles ( ezt mondták nekik a feletteseik ), pedig valójában az volt...
A nehéz munka közben ráadásul, a tilalom és a figyelmeztető táblák, feliratok ellenére rendszeresen rágyújtottak egy - egy cigarettára, nem törődve az orrfacsaró szagot árasztó, repülőbenzinnel teli hordókkal sem.

Délután 15 óra körül a 8 – as móló mellett, a vele egy „fészekben” várakozó öt testvérhajójához hasonlóan az LST-353 – on is javában folyt a berakodás. A szorosan mellette imbolygó LCT-963 a Joseph B. Francisről újabb lőszeresládákat hozott. A hajó elején lévő teherlift jókora, telezsúfolt platformja éppen lefelé ereszkedett, ami már nem fért rá, az a fedélzethez láncolt, ponyvás teherkocsikra került.

15 óra 08 perckor, James Caldvell tengerész éppen felemelt egy újabb lőszeresládát, hogy az egyik teherautóhoz vigye, amikor váratlanul éles csattanást hallott a 353 – as belsejéből, majd vakító, sárgásszínű lángcsóva lövellt ki az emelőlift nyílásán és a következő pillanatban egy csomó izzó fémdarab kísértében lerepült a fedélzetről, bele a vízbe. Egyik társa James R. Cleveland odalent a 963 – as fedélzetén, csak arra emlékezett később, hogy a 353 – ból óriási dördüléssel, váratlanul hatalmas láng csap ki és egyik pillanatról a másikra minden tűzbe borul, majd a forró acélfedélzetre löki egy hatalmas erő, miközben forró fémdarabok kopognak körülötte, mint a jégeső. Feltápászkodott és nagy nehezen átmászva a bárka magas oldalán, a vízbe vetette magát. Nekik szerencséjük volt, de akik odalent a 353 - as gyomrában dolgoztak, többségükben azonnal meghaltak. Pillanatokkal később újabb, az elsőnél kétszer nagyobb erejű robbanás történt, amelynek lángja legalább 100 méter magasba csapott és feltépte az LST-353 acélfedélzetét. A vörösen izzó fémrepeszek úgy lyuggatták ki a többi hajó vékony lemezeit, mint a géppuskalövedékek, ezzel detonációk láncreakcióját indítva el. Egymás után borult lángba a többi, LST, LCT és minden más ami csak a közelükben volt. A 15 óra 22 körül bekövetkezett újabb, az előző kettőnél sokkal nagyobb robbanás légnyomása felborított több a parton álló teherautót és más járművet, megrongálta a közeli raktárbarakkokat, letépve a tetejüket, az aláhulló égőtörmelék pedig mindenfelé kisebb-nagyobb tüzeket okozott a szárazföldön is. Néhányan a hajók legénységéből a tűzoltófecskendőkkel megpróbálták felvenni a harcot a tomboló tűzzel, de a hőség és a másodlagos robbanások meghátrálásra és menekülésre késztették őket. A többi, egyelőre még sértetlen, vagy alig sérült LST személyzete kétségbeesetten indította a dízeleket, hogy lomha bárkáikat mozgásba hozva, minél távolabb kerüljenek a feléjük sodródó, elszabadult égő roncsoktól és az öböl vízének felszínén egyre jobban szétterülő, kiömlött, lángoló üzemanyagtól. A magasba felgomolygó fekete füstfelhő eltakarta a kék trópusi égboltot, a látvány kísértetiesen olyan volt, mint 1941. december 7 – én. Az ügyeletet ellátó kis tűzoltóhajók rögtön a helyszínre indultak, de hamar kiderült, hogy a fecskendőik vízsugarai messze nem lesznek elegendőek a tűzvésszel szemben. 

Lángokban az LST – k 1944. május 21 – én délután

A környéken mindenki érezte ahogy a talpa alatt hirtelen megrázkódik a föld és hallotta a robbanások tompa dörrenéseit, látta amint betörnek az ablakok. Sokan, még a Pearl Harbor-i főparancsnokságon is először azt hitték, hogy talán földrengés történt, de amikor meglátták az égboltot elborító, fekete füstfelhőt, mindenkinek rögtön ez futott át az agyán: Újra itt vannak a japánok! Azonban a japánoknak ehhez semmi közük sem volt.

Hamarosan már nemcsak a hajók, hanem a telefonvonalak is égtek, még ha az utóbbiak csak képletesen is. Befutottak az első jelentések, amelyek alapján a parancsnokok előtt kirajzolódó kép nemcsak rémisztő, de kaotikus is volt. Az nyilvánvaló volt, hogy a West Lochban égnek a hajók, de nem volt világos, hogy hány, mert a füst és a hangos detonációk alapján az is elképzelhető volt, hogy az összes. A hidroplán támaszpontról PBY Catalina felderítőgépeket indítottak, hogy a levegőből mérjék fel az földről átláthatatlan helyzetet és pontosan informálják a mentést kezébe vevő Richmond. K. Turner admirálist. A nagy kétmotorosok pilótái a felfelé áradó rettenetes hő, a magasba, újra és újra tűzijátékrakétaként felrepülő izzó törmelék és a füst miatt sokáig nem mertek közelebb menni és lejjebb ereszkedni.

Miután végül közelebb merészkedtek, már jobban át tudták látni a helyzetet. A 8 – as móló romokban állt, a pontonok részben elsüllyedtek. A közelben álló parti raktárépületek rombadőltek, vagy megsérültek. Nem lehetett pontosan kivenni hány, de legalább hat LST és több LCT lángoló roncshalmazzá vált, némelyik már süllyedt, vagy megfeneklett, de volt olyan is, amely elszabadulva a part, vagy más hajók felé sodródott. A tűzoltóhajók és néhány vontató a fecskendőikkel oltani próbálta őket, de egyelőre kevés sikerrel, mert ezek személyzete sem mert közelebb menni. A többi LST és teherhajó igyekezett a lehető legtávolabb húzódni, de a hely szűkössége és lomhaságuk miatt ez nem ment könnyen, ráadásul ezek között is voltak sérült, vagy kisebb – nagyobb mértékben égő példányok, ezeknek legénysége azonban szerencsére szemmel láthatóan sikeresen szállt szembe a tűzzel.

Turner a pilóták jelentései nyomán további vontatókat és tűzoltóhajókat irányított át West Lochba, de ezeknek legalább egy órába telt mire odaértek. Addig is a vízen kisebb motorosok és Higgins csónakok cirkáltak, hogy kimentsék akit csak lehetett. A később megérkező Osceola, Hoga, Tamaha, Geronimo és a Mikoi, valamint számos további kis vontató személyzete, halálmegvető bátorsággal közelítette meg és vette kötélvégre a sodródó roncsokat, miközben fecskendőikkel ezekről is vizet zúdítottak rájuk. Így sikerült elhárítani egy mégnagyobb katasztrófát, mert még mindig fennállt a veszélye, hogy valamelyik elszabadult mégis LST nekiütközhet az egyik nagy, nehezen manőverező lőszerszállítónak, amelyik nem tud kitérni a szűk helyen és a robbanás letarol mindent a közelben. A tűzvészt több mint 24 óra múltán sikerült megfékezni, de hiába zúdítottak a roncsokra több száz tonna vizet és oltóanyagot, így is voltak olyanok, amelyek már másnap, vagy csak két nap múlva, de váratlanul ismét kigyulladtak. 

A west lochi katasztrófa hivatalos mérlege 196 halott, vagy eltűnt személy és 396 sérült. ( egyes vélemények szerint a halottak valós száma meghaladta a négyszázat ) Elpusztult 6 LST ( LST-39, LST-43, LST-69, LST-179, LST-353, LST-480 ), három LCT ( LCT-961, LCT-963, LCT-983 ) , 15 lánctalpas LVT 4 lánctalpas kétéltű csapatszállító, 8 darab 155mm – es löveg, ezeken kívül számos teherautó, jeep, és féllánctalpas jármű, több száz tonna üzemanyag és lőszer. Megsérült négy további LST és számos épület, raktár. A pusztítás nagysága ellenére, az inváziós flotta leglassúbb egységei az eredeti tervek szerint, május 25 - én el tudtak indulni a Mariana-szigetek felé, csak a sérült LST-205 és 225maradt hátra, mert ezeket nem tudták időben kijavítani. Az Operation Forager végrehajtása nem került veszélybe.

Az LST-480 kiégett roncsa, a kudarcba fulladt vontatás után

Senkinek egy szót se!

A West Lochban történtek ellenére, Saipan invázióját mindössze egyetlen nappal kellett elhalasztani és 1944. június 15 – én az amerikai csapatok sikeresen partraszálltak a szigeten. Ezzel elkeseredett és kegyetlen küzdelem kezdődött, földön, vízen, levegőben egyaránt, mert a fanatikusan harcoló japánok elképesztő veszteségeket szenvedtek. A négy nappal az invázió kezdete után, június 19 - 20 folyamán a Filippínó-tengeren Spruance admirális hajói megütköztek Dzsiszaburo Ozawa admirális ellene küldött flottájával. Az amerikaiak egyetlen sérült csatahajójával és 129 elvesztett repülőgépével szemben, Ozawának három hordozója elsüllyedt, számos másik hajója súlyosan megrongálódott, de a legnagyobb katasztrófát a japánok számára több mint 330 repülőgépük, a haditengerészeti légierő nagyrésze és személyzeteik elvesztése jelentette, ami pótolhatatlannak bizonyult. Nem véletlenül emlegetik a Filippínó-tengeri csatát amerikai részről „Mariana-szigeteki nagy pulykavadászatnak”. Saipan helyőrsége ezek után már nem számíthatott sem utánpótlásra, sem bármiféle erősítésre. A brutális harcok végére a több mint 30000 japán katonából, alig 4000 – en maradtak. Július 7 – én Saito tábornok és Nagumo admirális a parancsnoki bunkerben rituális öngyilkosságot követett el, mert nem bírták elviselni a sziget elvesztésének és az esetleges fogságba esés szégyenét. Megmaradt embereik, utolsó parancsuk értelmében egy végső öngyilkos rohamban, banzait ordítva, lőszer híján kardokkal, szuronnyal, bambuszból fabrikált lándzsákkal, vagy puszta kézzel rontottak az ellenségre. Szinte mindegyikük elesett a géppuskatűzben. Saipan polgári lakosságából is egyes számítások szerint több ezres nagyságrendben, szintén az öngyilkosságba menekültek, sokan családostul vetették magukat a cápáktól hemzsegő vízbe, a partmenti sziklákról. A következő hetekben egymás után elestek a szigetcsoport többi tagja is, amelyeken hasonló, megdöbbentő események játszódtak le.

Mialatt a Mariana – szigeteken a kegyetlen küzdelem zajlott, Pearl Harborban összeült a John F. Shafroth Jr. ellentengernagy vezette bizottság, hogy fényt derítsen a west lochi katasztrófa okaira. A 60 napig tartó vizsgálat végül nem tudta kétséget kizáróan megállapítani a robbanás és a nyomában kitört tűzvész valódi okait, csak feltételezéseket fogalmazott meg. Egy esetleges tengeralattjárótámadás lehetőségét hamar elvetették, mivel a West Lochba vezető hajózócsatorna túl sekély volt ahhoz, hogy egy nagy tengeralattjáró észrevétlenül fellopózhasson rajta, erre legfeljebb a kisméretű Ko-hyoteki típus lett volna képes, de a csatorna szájánál lévő, éppen ellenük kihúzott acélháló az események idején zárva volt és később a vizsgálat során is sértetlennek találták.

A bizottság legvalószínűbbnek azt tartotta, hogy az LST-353 fedélzetén akkor és azért következett be a katasztrófát elindító robbanás, amikor a lőszeresládák a mozgó emelőliftről valamiért leborultak, vagy lezuhantak és tartalmuk az acélpadlóra esve felrobbant. Nem zárták ki azt sem, hogy a tragédiához köze volt a biztonsági rendszabályok súlyos megszegésének, így a robbanást és a tüzet okozhatta a lőszerek helytelen kezelése, de egy óvatlanul eldobott cigarettacsikk, vagy a rakodás közben is folyamatosan zajló javítási munkálatok során kipattant hegesztési szikra, amely könnyedén berobbanthatta a 353 – as rakterébe zsúfolt több mint 90 benzineshordóból szivárgó, magas oktánszámú, repülőbenzin páráját, amely a szellőztetés elmulasztása miatt gyűlhetett fel. Végül senkit sem állítottak hadbíróság elé, mivel a valószínű felelősök már a katasztrófa legelején meghaltak. De nem büntették meg azokat a tiszteket és legénységi állományú tengerészeket sem, akik a tűz kitörése után meg sem próbálkoztak az oltással, hanem elmenekültek. A szokatlanul elnéző hozzáállást a rendkívüli körülményekkel és azzal indokolták, hogy szinte minden érintett, újonc, vagy minimális tapasztalattal rendelkező tartalékos volt. A bizottság külön dícséretben részesítette az LST-274 személyzetét akik bátran szembeszállva a lángokkal, sikeresen megmentették hajójukat és megakadályozták a mégnagyobb pusztítást.

A west lochi tragédiának azonban rövid időn belül, nemvárt folytatása következett, mivel alig két hónappal később július 17 – én a kailforniai Port Chicago tengerészeti lőszerraktárában az E. A. Bryan lőszerszállító teherhajó berakodása közben, valószínűleg szintén az amúgyis elégtelen biztonsági rendszabályok áthágása miatt, olyan pusztító robbanás történt, amelynek ereje, egy kisebb atombombáéval vetekedett. A két egymás után, alig két hónapon belül bekövetkezett súlyos baleset, valamint a port chicagoi robbanást követő zendülés és hadbírósági per végre ráébresztette a hadügyminisztérium és a flotta illetékeseit, hogy sürgősen szigorítani kell a hadianyagokra vonatkozó biztonsági rendszabályokon és a kezelésükre vonatkozó eljárásokon. A lőszerek mozgatására és rakodásra beosztott sorállományú katonákat és tengerészeket, valamint parancsnokaikat pedig megfelelő, szakszerű kiképzésben kell részesíteni. Rendelkezés született a tüzérségi lőszerek módosításáról, a gyártókat áttervezésükre utasították, hogy jobban bírják a fizikai behatásokat, kevésbe legyenek érzékenyek az ütődésekre.

A Port Chicagoban történtekről már csak a katasztrófa méretei és a fekete polgárjogi mozgalom által gerjesztett politikai felhangjai miatt is hamar tudomást szerzett a közvélemény, West Lochról azonban a mai napig kevesen tudnak és ez nem vételen. A haditengerészet közvetlenül a baleset után kiadott ugyan egy rövid sajtóközleményt, de ebben szűkszavúan csak egy több halálos áldozatot követelő robbanásról írtak. Az áldozatok családjai nem kaptak közelebbi információt hozzátartozójuk halálának körülményeiről, ugyanakkor a túlélőket a környék lakosságával együtt, hadbíróság és börtön kilátásba helyezésével szigorú titoktartásra kötelezték, az aktákat pedig titkosították, amit csak 1960 - ban oldottak fel. Az ügy eltussolása érdekében a roncsokat a lehető leggyorsabban eltávolították, miután az LST-480 kivételével - amely utólag még többször újra kigyulladt - , sikerült felúsztatni őket. A hajóroncsokat kivontatták a nyílt óceánra és kb. 6 kilométerre a parttól elsüllyesztették őket. A munkálatok során életét vesztette Francis P. Hammerberg haditengerészeti búvár, aki a roncsok alá szorult két társának próbált segíteni. Bátorságáért posztumusz megkapta a Kongresszusi Becsületérmet. Ő volt a west lochi katasztrófa utolsó áldozata. Az LST- 480 törzse annyira kiégett, hogy több próbálkozás után sem sikerült ismét úszóképessé tenni, ezért a Powder Point mellet bontották szét, ahol megfeneklett, kibelezett roncsának helyszínen hagyott, rozsdásodó orr része a mai napig látható az események mementójaként. 1995 - ben a parton egy egyszerű kis emlékmű is felállításra került.

Az LST-480 rozsdásodó roncsa napjainkban

Az LST- k a 2. világháború alatt jól megállták a helyüket, de úgy tűnt, hogy gyorsan bealkonyul számukra, mivel a stratégák egy része úgy vélte, hogy a nukleáris fegyverek uralta újfajta hadviselés feleslegessé teszi őket. Ez a vélemény akkor változott meg gyökeresen, amikor a koreai háborúban 1950. szeptember 15 – én MacArthur tábornok csapatai sikeresen partraszálltak Inchonnál, bizonyítva a partraszállító hajók létjogosultságát. Nem véletlen, hogy a 2. világháború után több ország haditengerészete is tovább üzemeltette az amerikaiak által átadott példányokat, másokat lefegyverezve civil társaságok vásároltak meg és használtak még hosszú évekig teherszállításra, vagy komphajóként. Több példány az úgynevezett „szellemflotta” tagjaként, a csendes-óceáni kísérleti atomrobbantások céltárgyaként végezte.

Az LST – k modern leszármazottait keleten és nyugaton egyaránt ma is számos flotta hadrendjében tartja.

Az egykor legyártott több mint 1100 LST – ből, több is fennmaradt és néhány még ma is működőképes. Az egykori LST-510 napjainkban New York keleti része és New London között közlekedik komphajóként, de a leghíresebb az 1942- ben épült LST-325, amelyet haditengerész veteránok vásároltak meg a görög haditengerészettől, ahol 1964 – től RHS Syros (L-144 ) néven szolgált 1999 - es selejtezéséig. Hazaszállítása, majd eredeti állapotába történt helyreállítása óta, az indianai Evansville - ben látható, működőképes múzeumhajóként, amely időnként kisebb-nagyobb utakat is megtesz turistákkal a fedélzetén az Ohio folyón.

Az LST-325 múzeumhajó

Ha tetszett a cikk, kövesse a
Háború Művészetét a Facebookon!

Még több friss hír

2024. 03. 18., 13:56
Az Oroszország és Ukrajna közötti háborúban mindkét fél, de elsősorban az ukránok több ízben bevettettek különböző típusú és méretű (pl. Sea Baby, Magura, stb.), robbanóanyaggal megrakott drónhajókat, hogy ezekkel mérjenek csapást az ellenfél tengeri és kikötői célpontjaira.
2024. 03. 11., 11:50
Az MH Klapka György 1. Páncélosdandár katonái többhetes elméleti és gyakorlati képzés keretében sajátították el a Spike LR2 típusú páncéltörő rakéta használatát és karbantartását, a tatai laktanyában, illetve a Magyar Honvédség Központi Gyakorlóterén, a Bakonyban.
2024-04-04 12:53:29
„Európa legmodernebb tüzérségi lövedékeket gyártó fegyvergyártóműve épül Várpalota keleti városrészén – húzta alá prof. dr. Palkovics László, az N7 Holding Nemzeti Védelmi Ipari Innovációs Zrt. vezérigazgatója a Várpalotai Védelmiipari Komplexum 155 milliméteres tüzérségi lőszereket gyártó épületének alapkőletételén, április 3-án, szerdán.
2024-03-25 13:49:47
„Az ejtőernyős állomány képességének fenntartása kihívás, felkészítésük nehéz, ám az alkalmazásuk pillanatában rendkívül fontos, nélkülözhetetlen szerepet kapnak” – nyitotta meg kötetlen hangnemben a 2024-es ejtőernyős napot Sánta Gábor dandártábornok, az MH vitéz Bertalan Árpád 1. Különleges Műveleti Dandár parancsnoka.
2024-03-18 15:07:54
2024-ben az EUFOR parancsnoki teendőit ellátó nemzet, így magyar csoport biztosítja a misszió MEDEVAC (Medical Evacuation), azaz egészségügyi kiürítési képességét. Beszélgetés a misszióra való felkészülés részleteiről és a külföldi szolgálat körülményeiről Dajka Attila alezredessel, az EUFOR Helikopter Alegység parancsnokával és dr. Forgács Levente hadnaggyal, az alegység egyik orvosával.
   MÁSOK ÍRTÁK
2024. 04. 17., 13:42
Fodor László számtalan alkalommal és szerepkörben bizonyította, hogy a hazai lövészet központi alakja, hiszen többek között lövészetvezető, bíró, edző, fegyvermester és szerszámkészítő. Nem mellesleg, közelgő nyugdíjba vonulása előtt több, mint négy évtizeden át vezette a szentendrei laktanya lőterét.
2024. 04. 16., 12:25
Ma már alig emlékszik valaki Tankó Béla grafikusművészre, aki az ötvenes évektől kezdődően a nyolcvanas évek elejéig alkotott.
2024. 04. 16., 10:37
Tizennyolc nemzet hallgatóinak részvételével kezdődött a 44. Nemzetközi Katonai Megfigyelő Tanfolyam április 8-án, az MH Béketámogató Kiképző Központban.
2024. 04. 15., 13:26
Harckocsi vezetési gyakorlatot tartott az MH Klapka György 1. Páncélosdandár Szomódon, április 9-én. A tatai katonák a „harcmezők királyával”, a Leopard 2A4HU típusú harckocsival manővereztek a változatos terepen.

  JETfly Magazin

A magyar főváros légikikötője ismét elnyerte a Skytrax „Kelet-Európa legjobb repülőtere” címét a World Airport Awards díjátadón. Az idei már zsinórban a tizenegyedik alkalom, amikor a Budapest Airport az utasok visszajelzése alapján kiérdemelte a rangos elismerést.