Egy életre szóló kötődés

„Jó érzés újra együtt lenni – mondta Hortobágyi Ferenc nyugállományú őrnagy, a találkozó főszervezője. A rendezvény támogatói között szerepelt többek között dr. Simicskó István, a Honvédelmi Minisztérium parlamenti államtitkára, a városi önkormányzat, a tüzoltó parancsnokság, a televízió, valamint számos magánszemély is.

A találkozóra érkezettek között többségben voltak a nyugdíjasok, de még szép számmal akadtak olyan tisztek, akik napjainkban is a Magyar Honvédség, illetve a rendőrség állományában szolgálnak. De semmi sem volt fontosabb a találkozónál, mintha megállt volna az idő. Egymás láttán felszínre törtek a szívszorító érzelmek. Örömkönnyes szemek, meleg ölelések árulkodtak arról, amit egymás iránt éreztek. Bár az évek őket sem kímélték, a történetek kemény helytállásról, a fiatalságukról szóltak. Emlékszel? És emlékeztek… Így tárult fel előttem életük egy töredéke, amit csak ők élhettek meg.

A 11. Harckocsi Hadosztály parancsnoksága 1961. szeptember 15. után több új egységet és alegységet állított fel, így a 69. Harckocsi Ezredet is, a tatai Klapka György laktanyában. Ám az 1962 októberében végrehajtott gyakorlaton az ezred már a 9. Gépkocsizó Lövészhadosztály kötelékében hajtotta végre harcászati feladatait. Személyi állománya körében ekkor terjedt el a ma is sokat idézett szólás: „Ne gondoljon csak a mára, jöjjön velünk Nagyatádra”. És az ezred 1963-ban Tatáról Nagyatádra diszlokált, ahol kiképző bázisok nem voltak, saját erőből alakították ki az üzemanyag tároló helyeket, közben T-34-es harckocsik folyamatos buldózerezéssel egyengették a talajt. A parancsnoki állomány lakóépületeinek környékén még utak sem voltak, így az ide költözködők sártengeren keresztül közelítették meg a lakóépületeket. A családtagok elhelyezkedése szinte lehetetlen volt. Ráadásul az egység állományából közel 400 fővel népgazdasági munkán kellett részt venni. A parancsnoki állomány leterheltsége átlagon felüli volt. A sorállomány jelentős része Borsod, Hajdú-Bihar, Szabolcs-Szatmár megyékből és Budapest környékéről vonult be az alakulathoz, szabadságra ritkán tudtak hazamenni. A harckészültségi feladatok végrehajtása is nehéz helyzet elé állította az egész állományt. A különböző harckészültségi körletek elfoglalása technikával – az útviszonyok miatt – időjárás függvénye volt.

A körülmények ellenére a 3. harckocsi zászlóalj már hadseregszintü módszertani bemutató harcászati foglalkozást és gyakorlatot hajtott végre Kalocsa mellett, vízi akadály víz alatt történő leküzdésével, melynek egy-egy mozzanatát a televízió is közvetítette. A harcászati gyakorlat – először a Magyar Néphadseregben – „kiváló” értékelést kapott. Az ezred katonái első nemzetközi gyakorlatukon is megállták helyüket, hiszen a kiképzési feladatokat megfelelő, a „Fegyverbarátság” gyakorlatot jó eredménnyel zárták.

A hetvenes években megépült az új javítómühely és a harckocsi mosó, mely egyedülálló volt abban az időben. A kiképzési, harckészültségi feladatok teljesítése mellett állandósult a népgazdasági és mezőgazdasági munkákban történő részvétel, ugyanakkor a nagyszámú vezénylések sem kímélték az ezredet. A kiképzési tempó pedig sajnos egy mindmáig emlékezetes eseménnyel is szolgált: 1979-ben felrobbant a lőszerraktár. A robbanás Nagyatád városában nagy riadalmat okozott, a valós okokról azonban a mai napig sem tud senki semmit.

A nyolcvanas években sem változott a kiképzési feladatrendszer, mint ahogy az anyagellátás mennyisége és minősége sem. Fokozatosan nőtt a terhelés, az élet minden területén túlhangsúlyozták a takarékosságot és tovább növekedett a hivatásos állomány leterheltsége. Továbbra is a harckészültségi és a mozgósítási feladatok naprakészségének biztosítása, a különböző hazai és nemzetközi gyakorlatokra való felkészülés szerepelt a teendők élén. A Barátság ’83 elnevezésü nemzetközi gyakorlat embert és technikát egyaránt próbára tévő kihívás volt: több mint ezer méter tengerszint feletti magasság, -25 és -35 C fok közötti hőmérséklet, méteres hómagasság, a parancsnok begipszelt lábbal vezette az ezredet.  A magaslatokat, emelkedőket csak jégsarkantyúval lehetett leküzdeni, a 36 tonnás harckocsik sok esetben szánkó módjára viselkedtek. A gyakorlat magas szintü elismerése és a „jó” értékelés megalapozta az ezred későbbi hangulatát, eredményességét és munkáját. Mint mondták, ekkor érezték először, hogy a több mint húszéves fáradtságos munkájuk eredményes volt.

Az évtized közepe az ezred kiemelkedő eredményekkel teli időszaka volt. A két ütemben végrehajtott HM szemle összesített értékelése jó lett, ugyanakkor a harckiképzés, a magas fokú harckészültség, a fegyelem, a technikai eszközök kezelése és karbantartása terén meghatározott követelmények kimagasló szintü teljesítésért megkapták az „élenjáró ezred” címet. Az 1987-es esztendő azonban már a felszámolás éve volt. Előbb az ezred állományának jelentős része átkerült a 63. Gépesített Lövészdandár állományába. Végül 1987. június 30-án a 69. Harckocsi Ezred – jogutód nélkül – hivatalosan is megszünt. A hivatásos állomány egy része nyugdíjba ment, de továbbra is Nagyatádon maradt. Megalakították a „69. Harckocsi Ezred Baráti Körét”, ezzel felvállalták és a mai napig szervezik az évente megrendezendő páncélos találkozókat a valaha volt „tankosokkal”, családtagjaikkal és barátaikkal.

– Erős kötés ez, egy életre szól. Aki harckocsizó volt, az az is marad, aki Nagyatádon volt, az nem felejti el ezt a várost. Mi sem felejtjük el a katonákat, nem felejtjük el a harckocsiezredet, az ott szolgálókat. Nagyatád együtt élt a katonákkal, a katonák együtt éltek a várossal. Sokat kapott lakóhelyünk a katonaságtól, erősödött általa. Most ezt az alkalmat is megragadva köszönöm meg a Nagyatádon szolgálóknak; parancsnokoknak, hivatásos állományúaknak, katonáknak mindazt, amivel az évek során a várost, annak fejlődését segítették. Így köszöntötte Ormai István polgármester – nem mellesleg tartalékos őrnagy –, a 25. páncélos találkozó albán és német vendégekkel kiegészült nemzetközi résztvevőit.