Százhuszonöt milliméteres gránáteső

Bármennyire is készül rá az ember, az első lövés mindig váratlanul éri: a dobhártyaszaggató robajra, az ágyúcsőből kicsapó hatalmas tüzgömbre, vagy éppen a közel ötvenméteres távolságban is jól érezhető, „mellbevágó” lökéshullámra egy laikus nem igazán számít, mint ahogy arra sem, hogy a lövés pillanatában még a talaj is megremeg a lába alatt.

Az viszont már a Szomód település határában található helyőrségi lőtér sajátossága, hogy a földrajzi viszonyok miatt egy lövés kétszer-háromszor is „dörren”: a területet körbevevő hegyek miatt ugyanis remek a környék akusztikája.

A „tüzmegnyitás terepszakasza” előtt felsorakozott T–72-esek három-három fős kezelőszemélyzeteinek tagjai között van, aki már rutinos „vén rókának” számít, mások viszont még csak nem túl régen ismerkednek a harckocsizószakmával; az elmúlt hetekben végrehajtott kiképzéseknek köszönhetően azonban az már elmondható, hogy valamennyi lánctalpas legénysége – katonai zsargonnal élve – „összekovácsolódott”.

Legalábbis ezt mondja Hattyár István alezredes, a zászlóalj parancsnoka, akitől megtudjuk azt is, hogy a harckocsiszakaszok összekovácsolását április 30-ig kell befejezniük, azonban már e folyamat vége felé járnak. A mostani lövészet egy háromnapos kiképzési foglalkozás zárómozzanata, amelynek során a harckocsiszakaszt megerősítették egy lövészrajjal. A két alegységnek közösen kell végrehajtania az előírt tüzfeladatokat − gyakorolva ezzel az együttmüködést és elsajátítva egymás harceljárásait.

Míg a parancsnokkal beszélgetünk, megkezdődik a harckocsik bemálházása. Magyarán: a kezelőszemélyzetek az előírtaknak megfelelően bepakolják a lánctalpasokba az egyenként huszonhárom kilogrammos gránátokat és a kilenckilós indítótölteteket. Az ezt követő eligazítás során sokadszorra is elismételik a biztonsági rendszabályokat, megmutatják a lőtér fő lőirányát, majd felhangzik a várva várt parancs: „Harcjármüre! Motort indíts!”

Hatalmas robajjal kelnek életre a negyventonnás, lánctalpas vasszörnyek, a kipufogókból kicsapó fehér füst lassan beteríti mind a hat T–72-est és a közöttük várakozó – a lövészraj katonáit rejtő – BTR–80/A-t.

A harckocsik 125 milliméteres ágyúi egymás után lövik ki a gránátokat a több mint két kilométeres távolságra kihelyezett célokra. A „gránátesőben” kevés az a lövés, amely nem telitalálat, messziről is jól látszik, hogy a támadó ellenséges páncélosokat szimbolizáló jutacélok szanaszét szakadnak a robbanásokban. Két sorozat között pedig „halk” pufogások hallatszanak: a BTR irányzója a 30 milliméteres toronyfegyverrel „aprítja az ellenséget” – ugyancsak kiváló eredménnyel. A lövészkatonák AK–47-eseinek kattogása szinte elveszik a pokoli zajban, csak az RPG-k indítása utáni jellegzetes süvítést és a rakéták becsapódását lehet még tisztán hallani.

Halálos kakofónia ez…