Védőernyő

Az MH 54. Veszprém Radarezred és jogelődjei 1949. június 15. óta oltalmazzák légterünket. Aktuális és várható feladataikról a parancsnokkal, Zentai László ezredessel, valamint Kuti Ferenc őrnaggyal, az MH 11. gerincradar-század parancsnokával beszélgettünk.

A hivatalos megfogalmazás szerint a radarezred rendeltetése: Magyarország légtérfelségjoga (légtér-szuverenitása) felhasználásának biztosításához, légterének védelméhez és ellenőrzéséhez, váratlan légitámadás felfedéséhez szükséges, az elöljárói intézkedésekben meghatározott támogató, biztosító feladatok végrehajtása. Feladataikat 1999. március 12-től – vagyis a NATO-ba történő belépésünktől – kezdve a szövetség integrált légvédelmi rendszerének (NATINADS) részeként végzik.

Mégpedig olyan körülmények és feltételek közepette, ahol megtalálhatók a 21. századi és az 1970-es, 1980-as évek technológiai szintjének megfelelő, bár modernizált technikai eszközök is…

Ez utóbbi problematika pedig számomra is tanulsággal szolgált. Amikor ugyanis belekezdtem jövetelem céljának ismertetésébe, miszerint: a 3D-s radarok mellett a réskitöltő radarszázadoknál alkalmazott hagyományos eszközökről is írni akarok, Zentai ezredesnek hirtelen felszaladt a szemöldöke, és rögtön kijavított.

– Szeretném, ha egyszer s mindenkorra elfelednénk a katonai szlengben ezt a „réskitöltő” megnevezést, a valóság ugyanis teljesen más – mondta, s azonmód kaptam is egy kis „radaros átképzést”.

– Alapfeladatunkból adódóan Magyarország légterének ellenőrzéséhez radarinformációkat kell szolgáltatnunk, s ehhez egy olyan szervezeti és technikai rendszert kellett létrehozni, szükséges fenntartani, amely biztosítja a légtér adott követelmények szerinti teljes lefedését. A rádiólokációs térnek ugyanis két fő jellemzője van. Az első a fizikai kiterjedés. Itt a hadműveleti szempontból a kismagasságú lefedettség az egyik fontos jellemző. A másik a többszörös átfedettség: az adott térrészt több radar is látja, így bármelyik kiesése esetén megmarad a folyamatosság.

Ezeknek az igényeknek a Magyar Néphadsereg időszakában, sőt, egészen az 1990-es évek elejéig 23 radarszázaddal lehetett csak megfelelően eleget tenni, az akkori technológiai szint miatt. Ma ezt a feladatot három darab háromdimenziós (3D) gerincradar mérőpont (Békéscsaba, Medina, Bánkút), valamint a 11. (Kup), és a 12. (Juta) gerincradar-század látja el állandóan telepített radarjaival; a kupi és a medinai alegységek pedig kiegészülnek egy-egy mobil radarcsoporttal is.

Egy légi cél felderítéséhez, beméréséhez alapvetően három paraméter meghatározása szükséges. A radartól mért távolsága, a helyszöge (magassága), valamint az irányszöge. A gerincradar-mérőpontokon telepített 3D-s, RAT–31 DL lokátorok mindezt önmagukban is képesek produkálni, a régebbi, úgynevezett kétdimenziós berendezéseknek viszont kell egy kis segítség a repülési magasság megállapításához.

Ugyanakkor a három darab 3D-s radar, a telepítés helyéből eredően (talán közismert, hogy ezek kiválasztása nem kizárólag szakmai vita következménye volt) nem lát be mindenhová, s így önmagukban nem tudják biztosítani a többszörös lefedettség követelményét. Ezért volt tehát szükség a két, régebbi eszközöket használó gerincradar-század megtartására is.

A radarok primer, illetve szekunder üzemmódban dolgoznak – vagy pedig együtt. A primer azt jelenti, hogy a kisugárzott és a céltárgyról visszavert jelet dolgozzák fel, a szekunder esetében pedig a céltárgy „válaszol” is, ezáltal újabb adatokat szolgáltatva magáról. Míg a bánkúti, a békéscsabai és a medinai 3D-s radarok mindezt „gyárilag” produkálják, addig Jután és Kupon ehhez kell a már említett rásegítés.

Ma a gerincradar-századok P–37M (modernizált) kétdimenziós primer, AN/TPX–54 szekunder, valamint PRV–17M magasságmérő radarokkal állítják elő azt a „jelhalmazt”, amelyre a 3D technika önmagában képes. A P–37 az 1970-es, míg a PRV–17 az 1980-as évek terméke, de a Magyar Honvédségben ezeket már régóta modernizált változatban használják, vagyis megoldották az adatok digitalizálását és számítógépre vitelét. Régebben ugyanis a radarkezelő ült az indikátor-képernyő előtt, a látott adatokat telefonon továbbította, amelyeket aztán tükörírással felvezettek a tervtáblára: tehát a fogott jel, és az abból kiinduló parancsnoki döntés között akár tíz perc is eltelhetett. Gondoljunk csak bele, ennyi idő után már hol járhatott az a repülőgép… A modernizálásnak köszönhetően viszont nálunk a „múlt századi” technika is valósidejű információkat biztosít a döntéshozó számára.

Miután Zentai ezredes korábban említette, hogy van két mobil radarcsoportjuk, természetesen rákérdeztem ezek rendeltetésére is, bízva abban, hogy nem veszek el a „radarszakma” újabb rejtelmeiben.

– Mobil radarcsoportjaink – P–18-as, és SZT–68U radarokkal – bárhol telepítve képesek a feladatuk ellátására – mondta a parancsnok, majd hozzátette még, hogy ebből adódóan nemcsak katonai konfliktusok idején alkalmazhatók, hanem használhatják őket például kiemelt politikai, társadalmi, és sportrendezvények biztosítására is. Így az „54-esek” az elmúlt években részt vettek többek között Bush elnök látogatásának, illetve a pozsonyi NATO-csúcsnak az oltalmazásában is. Végezetül ne feledkezzünk meg arról sem, hogy Medinán található még egy Oborona–14 nagy hatótávolságú felderítő radar is, amely szükség esetén hatszáz kilométeres betekintést képes biztosítani.

A sok technikai adat után az ezredparancsnok sem „kínzott tovább”, inkább néhány érdekességet említett, amelyek persze szintúgy igényelnek némi szakmai ismeretet. Mint például, hogy a radarok különböző hullámtartományokban működnek – centiméteres, méteres stb. –, s ebben a „dimenzióban” találkozik az ötödik generáció, a lopakodó üzemmód, meg a jó öreg „méteres” technika. A délszláv háború óta pedig tudjuk, hogy bizony nem mindig a csúcstechnológia a nyerő, hiszen az amerikai légierő F–117-es lopakodóját egy „öreg”, méteres hullámhosszon dolgozó radar mérte be, és így sikerült lelőni. Szintén érdekesség, hogy a nagy teljesítményű régi radarok érzékeny hatással vannak a mobilrendszert üzemeltetőkre is: főleg a 4G forgalom esetében, a 3D-s radaroknál azonban már nincsenek ilyen problémák.

Összegezve tehát, az ezred egyszerre használja a legmodernebb és a már igencsak váltásra szoruló technikát. Ez utóbbi kapcsán a parancsnok meg is jegyezte: csak a kiválóan felkészült mérnökeik áldozatos munkájának köszönhető, hogy (egyelőre) ilyen megbízhatóan működik a régi technika. Mindennek azonban ára van. A huszonnégy órás folyamatos üzem után ezek az eszközök jelentős karbantartásra szorulnak, korukból fakadóan pedig egyre nehezebb alkatrészhez jutni hozzájuk. Paradoxon, hogy miközben a parancsnok minden fórumon hangoztatja: itt az ideje a cserének, a máshonnan kivont eszközök „kannibalizálásával” a mérnökök és az alkalmazók a NATO által is elismert szinten üzemeltetik a rendszert. Szerencsére azonban már ezen a téren is várható kedvező fejlemény; a honvédelmi miniszter ugyanis nemrégiben jelentette be az új radarmodernizációs programot, amelynek kidolgozása után már csak a szükséges erőforrásokra lesz szükség.

Ami pedig az „általános közérzetüket” illeti, azzal kapcsolatban Zentai ezredes több, a munkájukat befolyásoló tényezőt is említett. Az első és legfontosabb, hogy az „54-es” békeidőben is harcfeladatot lát el, éppúgy üzemel békében, mint ahogy háborús környezetben tenné. Náluk nincs vasárnap és ünnepnap, ha egy radar forog, a másik ott áll mellette tizenöt perces készenlétben. Mindegyikre kell személyzet. Miután pedig a kezdetektől részt vesznek ők is a határvédelmi feladatokban, az állomány jelentősen leterhelt, s nagyon nehéz lavírozni a feladatok között.

Máshol talán megtehetik időszakosan, hogy az aktuális feladatok ellátása érdekében valamit szüneteltetnek, de ez az opció náluk „nem játszik”. A radarezrednél ugyanis nem kiképzésre jönnek be a huszonnégy órás szolgálatok alkalmával a munkatársak, hanem „éles” feladatra. Egy kiképzési, vagy technikai kiszolgálási jellegű feladatot talán kényszerűségből el lehet halasztani, de – ahogy fogalmazott a parancsnok –, ez nem lehet megoldás hosszú távon, hiszen a kiképzés elmaradása képességvesztéshez, a karbantartás hiánya pedig eszközvesztéshez vezethet. Mindezek ellenére úgy véli, hogy az ezred kellő motiváltsággal, a nehéz feltételek ellenére is elismerésre méltóan teljesít. Ehhez persze nagyban hozzájárul, hogy az elöljáróik a lehetőségek függvényében igyekeznek tehermentesíteni őket az alaprendeltetéstől eltérő feladatok alól.

Kuti Ferenc őrnagy, a kupi század parancsnoka további adalékokkal szolgált Zentai ezredes helyzetértékeléséhez. Mint mondta, jelenleg, ha nem kis kompromisszumok, belső innováció, tervező-szervező munka árán is, de „megy a szekér”. Sok tekintetben különleges a helyzetük, hiszen az ezred diszlokációjából eredően önállók/önellátók kell, hogy legyenek. Aminek persze akadnak jó és kevésbé jó oldalai. Például saját „logisztikájuk”, személyügyük, pénzügyük van, de minden szakágat csak egy ember lát el – egyéb más teendők mellett. Szintén a települési helyükből fakad, hogy „önellátók” a víz- és áramrendszer tekintetében is, hiszen nem függhetnek a külső szolgáltatóknál esetleg bekövetkező problémáktól. Csakhogy ezeket a rendszereket nekik is kell üzemeltetniük. Mindez pedig csak úgy lehetséges – tette hozzá a századparancsnok–, hogy az itt szolgálók jelentős pluszterheket vállalnak, ami annál is inkább elismerésre méltó, mert a hadsereg többi alakulatához hasonlóan náluk sem száz százalékos a feltöltöttség. 

Forrás: honvedelem.hu