Rendhagyó főhajtás az égi vándorok jutaspusztai emlékművénél

A járványveszély miatt a honvédség vezetői, az egyesület tagjai és a katonazenekar éppúgy otthon kényszerültek maradni, mint a hivatalos és társszervek képviselői. Elmaradt a Pápán állomásozó egyik C-17-es repülőgép, egy An–26-os szállító és deszantgép látványos „áthúzása” is.

A hazai katonai repülés legsúlyosabb balesete 1941. április 12-én történt. Mik is voltak az előzmények és a következmények?

A második világháború éppen másfél éve robbant ki Lengyelország 1939. szeptember 1-jei német lerohanásával. Magyarország csak rövid ideig volt képes „kívül maradni” az egyre jobban terjedő háborúból. Annak ellenére, hogy Horthy javaslatára 1940 decemberében magyar-jugoszláv örökbarátsági egyezményt írtak alá, röviddel később Hitler kérésére (és Teleki miniszterelnök határozott tiltakozása ellenére) a kormányzó mégis átengedte Magyarországon a német csapatokat, s 1941. április 11-én hadba léptünk Jugoszlávia ellen. Még ugyanezen a napon a magyar III. hadtest alakulatai támadást indítottak a Duna–Tisza által határolt jugoszláv területek, a baranyai háromszög, valamint a muraközi területek elfoglalására. A hadművelet során az Első Magyar Ejtőernyős Zászlóalj bevetésével is számoltak. A terv az volt, hogy Bácskában, a Ferenc József-csatorna stratégiai szempontból egy fontos hídját (Szenttamás) az ejtőernyősök 104 fős harccsoportja egy meglepetésszerű támadással elfoglalja, és a saját csapatok beérkezéséig azt megtartsa.

Így került sorra a Pápán állomásozó egységek bevetésére. Csakhogy az esőzések miatt a füves repülőtér talaja felázott, így a csapatszállító gépek csak terhelés nélkül, üresen voltak képesek levegőbe emelkedni, ezért az öt Savoia-Marchetti SM-75 repülőgép parancsot kapott a Veszprém melletti Jutas repülőtérre történő átrepülésre, melynek talaja szilárd (köves) burkolatú volt. Az E-105 lajstromszámú gép motorhiba miatt csak másnap (április 12-én) tudott átrepülni Jutaspusztára. Ennek megfelelően – és az eredeti tervtől eltérően – már csak négy géppel készülhettek az ejtőernyősök a bevetésére. Az ugróállományt és a deszantterheket Pápáról Veszprémbe tehergépkocsik szállították.   

A terveknek megfelelően április 12-én a reggeli órákban a magyar légierő Önálló Távolfelderítő Repülőosztály egy Ju-86-s gépe felderítést hajtott végre a tervezett bevetés körzetében. A pilóta jelentése szerint a hídon a visszavonuló jugoszláv katonák özönlenek, és az átkelő felrobbantására utaló előkészületek is jól észlelhetők. Az események innentől fogva felgyorsultak: a 17 órára szóló bevetési parancs 15 óra 45 perckor érkezett meg géptávírón. A pilóták és a deszant 16 óra 45 perckor beszálltak, majd a motorok indítása, bemelegítése történt. Az első, E-101 lajstromjelű gép – fedélzetén Bertalan őrnaggyal – megkezdte a felszállást, és a hangárok vonalában felemelkedett. Közben a második gép a végrehajtó startvonalon, a harmadik gurulásban volt, az utolsó éppen az állóhelyéről elindult, amikor a vezérgép hirtelen meredeken emelkedni kezdett, elveszítette sebességét, 50-80 méter magasságban átbillent, majd jobbra dőlt, és lapos szögben, de működő motorokkal a talajnak csapódott. A gép légcsavarjai leszakadtak, a jobb motor levált, és benyomódott a kabin oldalába; az alsó géppuskaállás leszakadt, s a kiömlő benzin pedig a forró alkatrészektől lángra lobbant. A katasztrófa alig két perc alatt zajlott le. 17 óra 1 percet mutattak az órák. A tragikus végkifejlet előtti másodpercekben az 5 fő repülő-katona, a 23 ejtőernyős, köztük vitéz Bertalan Árpád őrnagy (aki az ejtőernyős zászlóalj parancsnoka volt) talán éppen indulót énekelt, vagy azon gondolkodott, hogy az igazságtalanul elvett országrész visszahódításának lehet történelmet alakító szereplője. Egyikük sem gondolhatott a halálra, hiszen a mögöttük álló másfél év alatt edzett katonáknak bizonyultak.

A becsapódás örökre törölt mindent, amit ember eltervezhet: húszan azonnal életüket vesztették, de 11 katonának még megadta a Teremtő a tűzhaláltól való megmenekülést, ám 3 ejtőernyősnek csak egy nap haladékot adott. Ők másnap követték elhunyt bajtársaikat…

Képgaléria megtekintése (21 db kép)

A kifutón várakozó további három Savoia-Marchetti SM.75 típusú favázas repülőgép felszállását azonnal leállították. A tragédia híre mélyen megrázta a közvéleményt, s annak ellenére, hogy számos elmélet született a baleset közvetlen okairól, mindent megnyugtató eredmény máig sem született. A legvalószínűbb, hogy túlterhelésről, esetleg a teher rossz elosztásáról lehetett szó. Az előbbi tűnik hihetően, hiszen a pilóta még a kigurulás előtt jelezte, hogy túlterhelt lehet a gép. Mindemellett a műszaki hiba, a teher rossz rögzítése, meteorológiai okok is közrejátszhattak (érdekes: a reptér gyakorlatilag párhuzamos építésű volt a Bakonnyal, így a fel- és leszálláshoz ideális szelet nem szemből, hanem oldalról kapták).

Érdemes pár szót ejteni a repülőgépről is: az olasz gyártmányú Savoia-Marchetti hárommotoros, alsószárnyas, vegyes építésű, vászonborítású, hadicélokra is alkalmas gép volt. Korszerűségéről már akkor megoszlottak a vélemények: hidraulikus rendszereket alkalmaztak, mely pl. a futóműbevonás, fékszárny- és kiegyenlítőlapmozgatás és légcsavarállítás terén jelentett modernséget, csakhogy ezek gyakran meghibásodtak. Sőt: bírálat érte magát az egész konstrukciót is, olyannyira, hogy 1938-ban a MALÉRT által vásárolt öt gép polgári használatáról 1940-ben le is mondtak. Így kerültek a honvédség állományába. Az átalakítás során géppuska-állásokkal szerelték fel, s ejtőernyős, csapat-, illetve sebesültszállító gépekké alakították át. A rossz hidraulikus szerkezetek, s az átalakításból eredő túlterhelés, valamint a helytelen tárolás következtében 1941-ben az említetten kívül egy másik gép is lezuhant. A megmaradt hármat korlátozottan használták szállításra. (forrás: Arcanum) 

A baleset helyszínének közelében egy mesterséges dombra építették a fordított keresztet és az ejtőernyőt szimbolizáló emlékművet, mely M. Nagy József szobrász alkotása. A tartó oszlopok az imára emelkedő két alkart jelképezik, amíg a fordított kereszt – a tévhittel ellentétben nem a Sátán, hanem Szent Péter keresztje. Felirata: „1941. április 12-én hősi halált halt ejtőernyősök emlékére”. A később elhelyezett márványtáblán már ez a szöveg áll: „Veszprém földjén és légterében hősi halált halt repülők és polgári lakosok emlékére. A magyar honvédség 150. A magyar katonai repülés 60. évfordulóján. 1998.”

Az évfordulón húsz gyertyát gyújtott, s koszorút helyezett el Soós Lajos ny. alezredes, az egyesület elnöke, Nincsics Lajos, ny. őrnagy titkár és Zatkalik András egyesületi tag.

A jutaspusztai tragédia áldozatai: vitéz Bertalan Árpád ejtőernyős őrnagy (posztumusz alezredes), az ejtőernyős zászlóalj parancsnoka (43 év); Kelemen Károly repülő-százados, pilóta (33 év); Bene László repülő-főhadnagy, navigátor (31 év); Petri János repülő-őrmester, rádiós (kora nem ismert); Döbör János repülő-szakaszvezető, szerelő (23 év); Horváth Gyula szakaszvezető (21 év); Kerekes Imre szakaszvezető (22 év); Koscsó Lajos tizedes (27 év); Auth Károly őrvezető (21 év); Molnár András őrvezető (24 év); Németh János őrvezető (23 év); Szabó György őrvezető (24 év); Czakó Mihály ejtőernyős (21 év); Fejes József ejtőernyős (21 év); Horváth Mihály ejtőernyős (25 év); Pados Géza ejtőernyős (23 év); Pomázi Imre ejtőernyős (26 év); Radványi Mihály ejtőernyős (21 év), Sándor Sándor ejtőernyős (24 év); Varga Gyula ejtőernyős (22 év).

A repülés hőseit a veszprémi alsóvárosi temetőben búcsúztatták, majd kihantolás után a Vámosi úti temető katonai parcellájába kerültek.

(A sors úgy hozta, hogy 2001-ben – légvonalban pár kilométerre Jutaspusztától – ugyanezen a napon ütközött össze Gyulafirátót és Hajmáskér között két Mi–24-es harci helikopter. A balesetben elhunyt Sápi Zoltán százados helikoptervezető, illetve Nagy László főhadnagy fegyverzeti operátor.)

Zatkalik András