A hazaáruló Patriot

Az "egyenes adásban" közvetített háború egyes eseményeiről a média enyhén szólva pontatlanul számolt be, ez volt a helyzet a Patriot (hazafi) rakétarendszer hatékonyságával kapcsolatban is. A szóban forgó fegyverek elsősorban repülőgépek megsemmisítésére készültek, ezeknek megfelelően optimalizálták harci részüket illetve, közelségi gyújtójukat. A lényegesen nagyobb sebességü és jóval kisebb (legalábbis az átmérőjét tekintve) Scud rakéták hatékony elhárításához azonban csak részben volt megfelelő ez a kialakítás. A légvédelmi rendszer számítástechnikai elemeit ugyan alkalmassá tették a hiperszonikus sebességgel közeledő rakéták elfogásához szükséges rávezetési adatok kidolgozására, de a PAC-2 változatú elfogó rakéták nem voltak optimálisak a feladatra. Egy repülőgép esetében ugyanis a fokozott repeszhatású harci részt elegendő 20-30 méteres távolságban felrobbantani a kellő pusztítás eléréséhez. A több, mint 5-6 Mach-hal közeledő, kevesebb mint egyméteres átmérőjü Scud megsemmisítéséhez jóval közelebbi és korábban bekövetkező robbanás szükséges, nagyobb repeszsürüséggel.A Szaúd-Arábia területén lévő célpontok ellen indított iraki rakéták kb. 70%-át érte találat, míg Izraelben csak 40% volt ez az arány, ami azonban még nem jelentett megsemmisítést. Többnyire ugyanis csak a rakéta nagyobb részét kitevő hajtóanyagtartályt rongálta meg a robbanás, az elöl lévő rendkívül erős szerkezetü harci rész "túlélte" a találatot, legalábbis néhány másodperccel, mivel a becsapódásnál természetesen az is felrobbant, de éppen ezt kellett volna megakadályozni. Az utólagos elemzések szerint a 104 kilőtt iraki rakéta közül csak kb. 25%-nyit sikerült teljesen megsemmisíteni a becsapódás előtt, amihez a háború ideje alatt összesen 158 db Patriot rakéta indítására volt szükség, a megsemmisítés valószínüségének növeléséhez minden célra többet indítottak.A háború tapasztalatai alapján továbbfejlesztett, illetve módosított Patriot komplexumok komoly szerepet játszottak a 2003 tavaszán lezajlott "Iraqi Freedom" hadmüvelet során is. Itt már bevetették a PAC-2 GEM (Guidance Enhanced Missile) , GEM+ és PAC-3 változatokat, amelyek irányítási rendszerét, harci részét és közelségi gyújtóját már a nagy sebességü és kisméretü célokhoz optimalizálták. Az amerikai légvédelmi komplexumok bevetése azonban megintcsak felemás eredménnyel végződött, noha most összehasonlíthatatlanul magasabb volt a megsemmisítési valószínüség. A "baráti tüzben" lelőtt szövetséges repülőgépek ügye lerombolta a rakéták elhárításában most kiválóan szereplő fegyverrendszer nehezen megszerzett presztízsét.

Irak az ENSZ követelésére már évekkel ezelőtt megsemmisítette a Scud kategóriájú ballisztikus rakétáit, amelyektől a leginkább tartottak a környező országok. Kisebb hatótávolságú rakétákat azonban továbbra is rendszerben tarthattak, amely lehetőséggel éltek is, saját terveik alapján kifejlesztették és sorozatgyártásba vették az Ababil-100 és al-Samoud-2 rakétákat. Ezek közül húsz példányt vetettek be a háború során a Kuvaitban telepített, illetve az iraki területen előrenyomuló szövetséges csapatok ellen. A rakéták fele meglehetősen pontatlanul kilométerekre csapódott be a céloktól, így ezekkel nem volt sok teendője a légvédelemnek. A többi azonban komoly veszélyt jelentett, így a Patriot ütegek újabb bizonyítási lehetőséget kaptak. A PAC-2 változatú rakétákkal felszerelt komplexumok hét, míg a kisebb hatótávolságú, de nagyon pontos PAC-3-assal rendelkező ütegek kettő iraki rakétát semmisítettek meg becsapódásuk előtt. Az utóbbi típus vadonatúj, és még mindössze néhány tucat példányban állt rendelkezésre a háború idején. Érdekesség, hogy az US ARMY állományába tartozó Patriotok hat lelövésért felelősek, a többi hármat a kuvaiti hadsereg saját rakétáival és saját személyzetével érte el.

A kilenc iraki rakéta lelövéséhez összesen 24 Patriot indításra volt szükség, ezek közül négy volt az új PAC-3. Most is minden közeledő cél ellen több rakétát indítottak, hogy növeljék a megsemmisítés esélyét. A fegyverrendszer hatékonysága tehát ezen számok alapján megfelelőnek volt ítélhető, noha egyes vélemények szerint sokkal könynyebb dolguk volt az iraki rakéták kisebb sebessége miatt. Ez részben igaz, de ugyanakkor jóval kevesebb idő állt rendelkezésre az elhárításhoz, és az sem elhanyagolható szempont, hogy a célok mérete is kisebb volt a Scudénál. A Patriot komplexumok két alkalommal mondtak csődöt, 2003. március 20-án és 29-én, amikor lokátoraik nem észlelték az alacsonyan közeledő szubszonikus CSS-3 "Seersucker" kínai gyártmányú csapásmérő robotrepülőgépeket. Mindkettő kuvaiti területen csapódott be, az egyik a Camp Coronado katonai tábor közelében, ahol nem okozott kárt, a másik viszont egy bevásárlóközpontban két ember sérülését okozta.

Ha csak ennyi történik a háború ideje alatt, úgy a Patriot vitán felül dicsőséggel vonulhatott volna be a hadtörténelembe. Két súlyos balesetért azonban ugyancsak ezek a fegyverrendszerek, illetve kezelőik voltak felelősek.Az amerikai hadsereg katonái hozzászokhattak, hogy háború esetén a legritkább esetben kell ellenséges légitámadással számolniuk, mivel a légierő vadászgépei mindig meghiúsítják a próbálkozásokat. Az ellenfél birtokában lévő ballisztikus rakéták változtattak ezen a képen, a légierő ezek ellen ugyanis tehetetlen. A légvédelmi csapatok katonáira tehát 1991-ben és 2003-ban is komoly felelősség hárult. Kevés tapasztalat birtokában, bizonyítási vággyal telve látták el feladatukat.Az elmúlt évtizedek háborúiban szinte kivétel nélkül előfordult, hogy a szemben álló felek légvédelme tévedésből saját vagy szövetséges repülőgépeket is megsemmisített, amikor a harc hevében csődöt mondott az azonosítás. A "csúcsot" az egyiptomi légvédelem tartja, nekik 1973 októberében "sikerült" több tucat saját gépet lelőniük. Az 1980 és ‘88 között lezajlott iraki–iráni háborúban is előfordult néhány eset, és ugyancsak emlékezhetünk az amerikai haditengerészet USS Vincennes cirkálója által tévedésből lelőtt iráni Airbus 300-as utasszállítóra. A közelmúlt évek eseménye volt, amikor az ukrán légvédelem éleslövészetének egy utasokkal teli Tu-154-es esett áldozatul.A mai technikai színvonalon már alapvető elvárás lenne a százszázalékos biztonságú célazonosítás, amire úgy tünik, hogy még mindig várni kell.

Az "Iraqi Freedom" hadmüvelet első napjaiban javában folyt a szövetségesek előrenyomulása Irak területén. Az angol RAF több alakulata is részt vett a légicsapásokban, többek között a Marham légibázisról áttelepült Tornado GR.4A típusú gépek is, amelyek másodlagosan felderítőként is bevethetők. Ezek felismerhetők a törzsorr két oldalán lévő barnás színü "ablakról" amely mögött az infravörös letapogató rendszer található. Ezek berendezései miatt a jobb oldali gépágyút is ki kellett szerelni, így a Tornado-típusnak ez az egyetlen angol változata, amely nem rendelkezik beépített tüzfegyverrel.2003. március 23-án nem sokkal nulla óra után indult bevetésre a kuvaiti Ali Al Salem légibázisról a ZG710 oldalszámú Tornado GR.4A, amelyet Kevin Main és David Williams századosok vezettek. Feladatuk a Bagdad közelében telepített légvédelmi rakétabázisok radarjainak megsemmisítése volt, amihez a gép törzse alá ALARM típusú "radargyilkos" rakétákat szereltek. A személyzet még a hajtómüvek indítása előtt bekapcsolta és leellenőrizte a fedélzeti válaszadó IFF berendezést, majd a tervezett időben felszállt. A légtérben tartózkodó rengeteg repülőgép miatt kiemelt fontossággal bírt a megbízható azonosítás, mivel a visszatérő gépek között elvileg "elvegyülhetett" volna egy-egy iraki harci gép is. Mint már akkor is ismeretes volt, az iraki légierő teljes passzivitást tanúsított, egyetlen repülőgépük sem szállt fel a háború alatt. A Tornado IFF-rendszere rendben müködött, amiről meggyőződhetett a légibázis közelébe telepített angol Rapier légvédelmi üteg lokátora is. Néhány órával később a Tornado feladata végeztével visszafelé repült és megközelítette a határt. Közben süllyedni kezdett és éppen 5470 méteres magasságban volt, amikor helyi idő szerint hajnali 2 óra 48 perckor találat érte. A gép azonnal lezuhant, a pilóta és az operátor meg sem próbálta a katapultálást, mert nagy valószínüséggel a rakéta becsapódásakor életét veszítette.

A Tornadot nem iraki rakéta semmisítette meg, hanem egy kuvaiti területen telepített amerikai Patriot üteg, nyilvánvaló tévedés következtében. A rakétarendszer tüzvezető számítógépe ugyanis iraki radarelhárító rakétaként azonosította a pontosan feléjük süllyedő pályán repülő angol gépet. Az azonosítást végző szoftver hibás volt, hiszen egy rakéta sebessége sokkal nagyobb, míg radarhullám visszaverő keresztmetszete viszont jóval kisebb, mint egy repülőgépé. A hibához hozzájárult, hogy a Tornado IFF berendezésének tápegysége időközben meghibásodott, így már nem sugározta a Mode 4 kódú saját jelet. Erről azonban a személyzet semmit sem tudott, ugyanis a hibáról nem volt semmiféle visszajelzés a kabinban.Az egy hónappal a háború előtt helyszínre szállított Patriot üteg kommunikációs rendszere még csak részben volt kiépítve, így nem állt rendelkezésre a környező légtér komplex helyzetképe, adatokat csak a szomszédos üteg rádióját reléállomásként használva kaptak. A nagyrészt automatizáltan müködő rendszert felügyelő katonáknak mindenképpen többszörösen ellenőrizniük kellett volna a célt, de a számukra előírt harcérintkezési szabályok szerint önállóan saját megítélés alapján is tüzelhettek, ha támadás éri őket. Az irányukba süllyedő, azonosító jelet nem sugárzó, a számítógép által ellenséges "radargyilkos" rakétának minősített célt így "önvédelemből" megtámadhatták.A baleset nyomán az angol parancsnokság azonnal igyekezett megnyugtatni a pilótákat, hogy "az eset nem ismétlődhet meg, mivel azonnali lépések történtek a lehetőség kiküszöbölésére". Ennek ellenére másnap, március 24-én mélyen iraki területen egy előretolt Patriot üteg ugyancsak hibás azonosítás után célba vett egy amerikai F-16CJ típusú vadászbombázót. Az előzmények ismeretében a pilóta nem sokat teketóriázott, nem fecsérelte az időt kérdezősködéssel, hanem haladéktalanul elindított egy HARM "radargyilkos" rakétát, amely használhatatlanná tette a tüzvezető üzemmódon müködő légvédelmi radart. Mivel az automatikusan emberek nélkül üzemel, ezért nem sérült meg senki.

Azt hihetnénk, hogy ennyi melléfogás után már tényleg hathatós intézkedések történtek a "baráti tüz" megelőzésére. A pilóták figyelmét felhívták, hogy többszöri visszaellenőrzés után lőjenek csak a földi lokátorokra, és a légvédelmi rendszer katonái számára is szigorú új szabályokat léptettek érvénybe. Mindez azonban még mindig kevés volt, ugyanis április 2-án egy másik előretolt Patriot üteg PAC-3-as rakétával lelőtte az amerikai haditengerészet egyik F/A-18C Hornet vadászbombázóját, amelynek pilótája Nathan White hadnagy életét vesztette. A PAC-3 különösen pontos fegyver, nem közeli robbanással, hanem közvetlen ütközéssel semmisíti meg a célt, amihez kombinált aero- és gázdinamikai kormányrendszerrel látták el. A baleseteket követő kivizsgálás számos további hiányosságot tárt fel. Sajnos szinte mindenhol tapasztalható probléma, hogy a katonák csak a saját eszközeik müködését illetve használatát ismerik, és a más területekről fogalmuk sincs. Elvileg rendszeres hírszerzési tájékoztatót kell tartani az állománynak, ami ha rendben lezajlik, úgy tisztában lehettek volna azzal, hogy mire is képes az iraki légierő. Pl. tudniuk kellett volna, hogy az irakiak rendelkezésére álló orosz "radargyilkos" rakétáknak milyen a bevetési profilja, a hatótávolsága, így nyilvánvalóan először a hordozó repülőgépet derítette volna fel a Patriot komplexum radarja.További kérdés, hogy van-e, és ha van, akkor miért müködött hibásan a radarok NCTR üzemmódja? Az amerikai vadászgépek már régóta képesek a visszavert jelek jellemzői alapján nagy biztonsággal azonosítani a célokat, és erre még inkább szükség van a légvédelemnél.A Patriot ütegek kezelői nem voltak tisztában az amerikai légierő és haditengerészeti légierő harceljárásaival, repülési profiljaival sem, így a háború után külön tanfolyamokat tartottak, ahol csak ezzel a területtel ismerkedtek, hiszen bonyolult légi helyzet esetén ez is segíthet az azonosításban.

Alapvető hiányosság mutatkozott a fegyvernemek közötti együttmüködésben, az AWACS légtérellenőrzők adatait pl. az elsődleges információk között kellett volna felhasználniuk, de az esetek egy részében nem kapták meg azokat. A Patriot komplexumok tehát fegyverrendszerként kiválóan müködtek, hiszen a célba vett rakétákat és repülőgépeket nagy hatékonysággal megsemmisítették, a harcvezetés rendszere azonban csődöt mondott, mert egyes név nélkül nyilatkozó katonák szerint "majdnem" rakétaindítás saját gépek ellen még tucatnyi más alkalommal is előfordult.