Kormoran a hajók ellen

A szemben álló erők, vagyis a keletnémet, lengyel és szovjet haditengerészet a Balti-tengeren jelentős flottát tartott fenn. Jelentős volt a kisméretü rakétahordozó gyorsnaszádok száma, amelyek megsemmisítését a levegőből nagyobb távolságból lehetett csupán megoldani.A Bölkow mérnökeivel párhuzamosan a francia Nord Aviation cég tervezői hasonló terven dolgoztak, így hamarosan kialakult a francia–német együttmüködés, amelyben fele-fele arányban vett részt a két fél. A kooperáció eredményesnek bizonyult, de az új rakéta megszületéséig nagyon sokat kellett várni. Talán ez is volt az oka annak, hogy az európai államok egy sor azonos célú és kategóriájú rakétát fejlesztettek ki a keleti tengeri fenyegetés ellensúlyozására. Az olaszok a Marte, a norvégok a Penguin, az angolok a Sea Eagle, a svédek az RB04, majd RBS15 légi indítású hajó elleni rakétát állították szolgálatba. Az anyagi források szétforgácsolása helyett inkább két különböző teljesítménykategóriájú rakétát kellett volna kidolgozni, de még a franciák „házon belül” sem tudtak megegyezni, így az Aerospatiale is létrehozta saját típusát, az Exocet rakétát.

A Nord Aviation típusa nem kellett a francia hadseregnek, a németek viszont mindenképpen folytatni akarták a programot. Az 1967-től folyó közös munka eredménye azonban nagyon nehezen akart megszületni. A repülési teszteket csak 1970. március 19-étől kezdhették meg egy német F–104G fedélzetén. A müszaki problémák miatt a fejlesztés nagyon elhúzódott, a sorozatgyártásra szóló szerződés aláírására 1976-ban került sor. Három hónappal az utolsó tesztsorozat után, 1977 decemberében megkezdődhetett a gyártás az akkor már Messerschmitt Bölkow Blohm nevü cég németországi üzemében, természetesen számos francia alkatrész és részegység felhasználásával.Az AS.34 Kormoran 1 rakétából 350-et rendelt a Marineflieger, vagyis a német haditengerészeti légierő, ezenfelül az olaszok is rendszerbe állítottak 60-at. 1978-ban az Eggebeckben állomásozó MFG2 (Marine Flieger Geschwader) ezred F–104G Starfighter gépeinek fegyverzetébe kerültek az új rakéták, az eredetileg elfogó vadásznak tervezett típus egyidejüleg két Kormorant hordozhatott a szárnyai alatt. 1982-től már a Leck légibázison települt MFG1 ezred új Tornado gépei is bevethették a rakétát, amelynek gyártása egy évvel később be is fejeződött. Ezzel párhuzamosan azonnal elkezdték a továbbfejlesztett Kormoran 2 tervezését, ám ez ugyancsak elhúzódott. A digitális elektronikával felszerelt változatból eredetileg 262 gyártását tervezték, de a kommunizmus bukása és a szovjet fenyegetés megszünése miatt a mennyiséget 124-re csökkentették. A szakirodalomban régebben számos fotó jelent meg egy angol felségjelü Tornadóról, amely Kormoran rakétákkal volt felszerelve. A gép harmadik prototípusát, amely az angoloké volt, használták a fegyverintegrációs tesztekre, de ők nem rendszeresítették a német fegyvert.

A korszerübb Kormoran 2 változat élettartama húsz évre hosszabbítható, így ezek leváltása csak a következő évtizedben esedékes. A régebbi Kormoran 1 még üzemben lévő példányait gyakorlatokon használják fel, a német Tornado gépek rendszeresen települnek át az Atlanti-óceán túlsó oldalára, de nemcsak a kanadai Goose Bay vagy a nevadai Nellis bázisra, hanem Puerto Ricóba is, ahol az US Navy segítségével tengeri éleslövészeteket tartanak. Csak itt több mint ötven Kormoran 1 rakétát indítottak, további több tucatot használtak fel a Földközi-tengeren megtartott gyakorlatokon. Az utóbbi években a Kormoran rakétákat célpontként is használják a NATO hadihajóinak légvédelmében szolgáló Sea Sparrow rakéták lövészetein.A Kormoran 1 és 2 külső méretei azonosak. A rakéta hossza 4,4, átmérője 0,344, szárnyainak fesztávolsága 1,0 méter. A fegyver orrába építették be a kisméretü aktív radart, amely a célpontként kijelölt hajótól kb. 5-7 km-re kapcsol be, és ettől fogva ez végzi a rávezetést. A radar mögött találhatók a francia fejlesztésü navigációs rendszer és a robotpilóta berendezései. A hossz- és kereszttengely körüli elmozdulást két giroszkóp érzékeli, ezek mellett három szögsebességadó jelei alapján dolgozza ki és hajtja végre a robotpilóta a kormányzást a hátul lévő négy aerodinamikai felülettel. Ezek kicsik, mivel a rakétának nem kell intenzív manővereket végeznie, hiszen a célpontok lassúk és nagyok. A minimum 40, maximum 3500 méteres magasságból való indítást követően a rakéta az inerciális navigációs rendszerbe betáplált adatok alapján repül nagyjából a cél irányába, pontosabban az elé. A húszméteres utazómagasságot a rádiós magasságmérő segítségével lehet tartani, a radar bekapcsolása és a cél befogása után a rakéta 2–5 méterre süllyed, hogy megnehezítse az elhárítást, és a hajót a vízvonal közelében találja el.

A megsemmisítendő célpont helyzetét az indítás előtt a repülőgép radarjától kapja meg a rakéta navigációs rendszere. Intenzív elektronikai zavarás esetén vizuális célzással is indítható a Kormoran, amely ekkor nem végez semmiféle manővert, és radarját is csak vételi üzemmódon használja. Ekkor a végső fázisban a zavarforrás helye alapján történik a megközelítés.Az eddigi tapasztalatok alapján a rakéta kilencven százalék feletti valószínüséggel talál célba, ahol akár kilencven milliméter vastagságú acélt is átütve jut be a hajó belső terébe. Az elektronikus blokkok mögött beépített harci rész az 1-es változatnál 165, a 2-esnél 220 kg. A rakéta induló tömege azonban 600 kg-ról csak 630-ra nőtt, annak köszönhetően, hogy a Kormoran 2 digitalizált elektronikája sokkal könnyebb, és kevesebb helyet foglal el. A harci rész különleges kialakítású. Két sorban nyolc-nyolc sugárirányban elhelyezett kisméretü kumulatív töltetet tartalmaz, amelyek a hajó belső terében robbannak fel, olvadt fémsugárral átütik a válaszfalakat, valamint kisebb hajók esetében a fenéklemezt, továbbá tüzet okoznak. A nagyobb fregattokat vagy rombolókat a Kormoran nem képes elsüllyeszteni, de súlyos sérüléseket okoz, ezáltal a hajó harcképtelenné válik.

A harci rész mögött található a rakéta legnagyobb méretü része, a hajtómü. A francia SNPE kétfokozatú rendszert dolgozott ki, ez hasonló az Exocet és az AS.30 esetében is. A mindössze egy másodperces üzemidejü Prades fokozat osztott fúvócsövein keresztül 2,7 tonna tolóerővel 0,95 Mach sebességre gyorsítja fel a rakétát, majd az előrébb beépített, mindössze 285 kp tolóerejü Eole 4 száz másodpercen keresztül müködik, amelynek egyetlen kis átmérőjü fúvócsöve a gyorsító fokozat közepén helyezkedik el. A Kormoran két változatának hajtómüve is különbözik, ezért az 1-es maximális hatótávolsága 30, míg a 2-esé 35 km.