A védelem fegyvere - Pusztításra teremtve (1.)

A tüzgyorsaság növelésének igénye már a lőfegyverek megjelenésének korai szakaszában felmerült, de az első igazán hatásos sorozatlövő fegyver csak 1862-ben született meg. Ezt az amerikai Richard J. Gatling tervezte, aki a megoldást a többcsöves konstrukcióban vélte megtalálni. Az eszköz a csapatpróbákon jól teljesített, de ütközetben nem bizonyult elég megbízhatónak. A katonák ugyanis (ha elkapta őket a harctéri idegesség) túl gyorsan tekerték a csöveket forgató kart, így túlhevült és beragadt a fegyver, amely emellett meglehetősen nehéz is volt; 40 kilogrammot nyomott, mozgatása egy kis kocsit igényelt. Mindezek ismeretében talán nem meglepő, hogy sem a konföderációs, sem az uniós erők nem mutattak érdeklődést iránta. Mindenki csak a hibáit látta, a megbízhatóság hiányát, ezért mindössze néhányat tudtak eladni belőle 1861–1865 között, az amerikai polgárháború idején. Ennek ellenére a fegyver a hadviselést teljesen új megközelítésben mutatta be: minimális emberi erőforrás, maximális tüzerő. Kezeléséhez elég volt 2–5 katona, tüzereje azonban felért 150–200 lövészével. 

 Gatling nagy tüzgyorsasággal és tüzerővel rendelkező találmánya tehát bizonyos tekintetben a jövőbe mutató konstrukció volt, de mégis túlszárnyalta azt egy amerikai születésü brit feltaláló – Hiram Maxim – az első, igazán automatikusan üzemelő fegyverrel. Az 1883-ban szabadalmaztatott eszköz valódi technikai áttörés volt, felhasználta az egyik lövedék kilövésekor fellépő energiát a következő betöltésére. A fegyver tüzsebessége ezzel a forradalmi módszerrel elérte a percenkénti 500–600 lövést. 

Egy barátja azt tanácsolta az 1881-ben Londonba emigrált Maximnak: „Ha szeretnél egy rakás pénzt csinálni, akkor találj fel valamit, amivel az európaiak könnyebben és hatékonyabban elvághatják egymás torkát.” A feltaláló, megfogadva e szavakat, eladási kampányba kezdett. A bemutatóira meghívott magas rangú vendégek a világ minden tájára elvitték fegyvere pusztító erejének hírét. 

Maxim valamennyi jelentősebb állam hadseregének eladta találmányát, amelynek hatalmas felvevőpiaca volt. A nagyhatalmak közötti politikai feszültség ugyanis addig soha nem látott fegyverkezési lázba, majd az első világháborúba torkollott.

Kísérlet a mobilizációra: motorkerékpár oldalkocsijára szerelt angol Vickers géppuska.

Időtálló hatékonyság 

Az 1914–1918 között vívott harcok géppuskái olyan hatékonynak bizonyultak, hogy az alapvető tervezési elvek gyakorlatilag a mai napig változatlanok. Az eszköz emellett teljesen átformálta a csatatéren alkalmazott taktikákat. A gyalogság túlnyomó többségét tudniillik még az első világháború idején is az ismétlőpuskával és a szuronnyal történő támadásra képezték ki – a sorozatlövő fegyverek gyors térnyerése ellenére. Mindkét oldal stratégái közelharcban akarták kivívni a győzelmet, az ellenséges vonalak elleni nyílt támadások azonban hatalmas emberveszteséggel jártak; a hadviselő felek 5,5 millióra becsülik a géppuskák első világháborús áldozatainak számát. Az eszköz védelmi képességének megtörésére irányuló kísérletek kudarcot vallottak, a harcok menete holtpontra jutott. A kor önmüködő fegyvereinek éppen ez kedvezett, hiszen túl nehéznek bizonyultak a mozgékony harcmodorhoz, ráadásul kezelésükhöz 2–4 katona kellett. 

A harcok során a védők mindössze két, a szárnyakon elhelyezett géppuskával megóvhattak egy teljes lövészárokszakaszt. A fegyverek kezelői előre meghatározott zónában pásztázták a terepet, olyan közel tüzelve a saját erőkhöz, amennyire csak lehet. A roham megindulásának pillanatában ugyanis nem nyitottak azonnal tüzet. Megvárták, amíg a támadók elérik a halálzónát; itt a fegyverek áthatolhatatlan golyózáport hoztak létre. Kiváló példa erre 1916. július elseje, a somme-i csata kezdete, a brit hadtörténelem leggyászosabb napja. A senki földjén 20 000 halott katonájuk feküdt, nagyrészt a német sorozatlövő fegyverek pusztításának következtében. A terv az volt, hogy ötnapos ágyúzással megtörik az ellenséges védelmet. A német géppuskások azonban mély bunkerekben rejtőztek el a tüzérségi tüz elől, majd ahogy a lövegek elcsendesedtek, gyorsan újra elfoglalták állásaikat. A támadókat így az arcvonal teljes hosszában a párban dolgozó automata fegyverek gyilkos kereszttüze fogadta. A végeredmény: az angol hadsereg történetének egyetlen nap leforgása alatt elszenvedett legnagyobb embervesztesége. 

A sorozatlövő fegyverek idővel a légvédelem eszközei is lettek.

A géppuskák igazából egy egyszerü, a mezőgazdaságban használatos eszközzel együtt alkalmazva váltak a lövészárok-háború rettegett fegyvereivé. Az amerikai Joseph F. Glidden szabadalmáról, a szögesdrótról van szó, amelyet az Illinois állambeli farmer a szarvasmarhák legelőn tartása érdekében alkotott meg. A hadsereg azonban nagyon hamar szemet vetett rá. A védelem hatásos eszköze, géppuskával kombinálva pedig alkalmas az ellenség előrehaladásának lelassítására, sőt megállítására – vélték a szakértők. Teóriájukat az első világháború eseményei az utolsó szóig igazolták. 

A közelharc eszköze

A lövészárok-háború rémálma arra ösztönözte a fegyvertervezőket, hogy kifejlesszék a géppuskák kisebb távolságokon is hatásos változatát, a könnyü géppuskát, majd a golyószórót. 1915-ben a német, a francia és az angol hadseregben is rendszeresítettek golyószórókat (Bergmann, Chauchat, Lewis). A mérnökök azonban hamar felismerték, hogy a kisebb fegyverekhez célszerü lenne kisebb lőszert használni. A megoldást a pisztolytöltények jelentették. 

Az első géppisztolyokat pisztolyokból alakították ki. A német 1908M. 9 milliméter ürméretü, hosszú csövü (20 centiméteres) Parabellum öntöltő pisztolyt csigatárral 32 töltény kilövésére tették alkalmassá. E fegyvereket a német Zeppelin-léghajók legénysége, továbbá a tábori tüzérség és a haditengerészet katonái használták. A géppisztoly fejlődésének másik útját az olasz hadseregben, 1915-ben rendszeresített Villar–Perosa (Fiat–Revelli) kétcsövü géppisztoly jelentette, amely az 1910M. 9 milliméteres Glisenti-pisztoly töltényét tüzelte, s csövenkénti tüzgyorsasága 600 lövés volt percenként. Az osztrák–magyar hadsereg is megszerkesztette saját géppisztolyát 1916-ban, majd 1912/16M. 9 milliméteres Steyr öntöltő pisztoly néven rendszeresítette. 

A géppisztolyok a géppuskák tüzgyorsaságával rendelkeztek, de lényegében pisztolyok voltak; olyan fegyverek, amelyek elég kicsik és könnyüek ahhoz, hogy egyetlen ember hordozza, illetve kezelje. Bár nem helyettesíthették a nagyobb hatótávolságú lőfegyvereket, közelharcban kimondottan hatékonynak bizonyultak.

A francia Chauchat golyószóró.

A gengszterek kedvence 

Az amerikai John T. Thompson még az első világháború alatt hozzálátott egy olyan viszonylag könnyü, hordozható, önmüködő fegyver megtervezéséhez, amellyel a támadó csapatok akár mozgás közben is lőhettek. Konstrukciója ugyanakkor későn készült el ahhoz, hogy a harcokban is bevessék, de mivel sokan ezt tekintik minden géppisztoly ősének, cikkünk zárásaként érdemes néhány bekezdést rászánnunk. 

Thompson rájött, hogy a kor géppuskái túl sok nehéz alkatrészt tartalmaztak; ezektől kivétel nélkül meg kellett szabadulni. Találmányában az egyetlen nehéz mozgó alkatrész a zár maradt, ami minden tüzelési ciklusban kivetette az üres hüvelyt, és a tár rugója segítségével egy új töltényt juttatott a töltényürbe. E géppisztolyt – amelynek tömege az egynegyedét sem érte el az akkori géppuskákénak – feltalálója lövészárok-sepregetőnek nevezte, mindenki más Thompsonnak. Jellegzetes csigatára könnyen felismerhetővé tette, ugyanakkor létezett szekrénytáras változata is. 

A gengszterek kedvence akár egy hegedütokban is elfért.

Az amerikai hadsereg azonban nem tartott igényt az új koncepciót megtestesítő gyalogsági fegyverre, mivel a háború már véget ért. A szesztilalom idején rettegett hírnevet szerzett gengsztereknek viszont azonnal elnyerte a tetszését. Az 1920-as évek maffiafőnökei nyomban felismerték az eszközben rejlő lehetőségeket. Könnyü volt elrejteni, és segítségével gyorsan el lehetett takarítani az útból az ellenlábasokat. A fegyver tehát a gengszterek pusztító arzenáljának kötelező darabjává vált, így hamarosan a rendőrség is rákényszerült az alkalmazására. A Thompson géppisztollyal végrehajtott első maffia-leszámolás mindazonáltal sikertelen volt. Spike O’Donnell-t, Chicago déli részének egyik jelentős szeszcsempészét riválisa, Frank McErlane kívánta eltenni láb alól egy ilyen fegyverrel, ám az 1925. szeptember 25-én lejátszódott események mindkét gengszter számára életük legnagyobb meglepetését okozták. McErlane ugyanis hiába adott le 50 lövést, egyszer sem találta el vetélytársát. A merénylet mégsem járt minden eredmény nélkül, hiszen O’Donnell az eset hatására úgy döntött: okosabb lesz kiszállni ebből a kockázatos üzletből. 

De vajon miért tévesztettek célt a lövések? A válasz a Thompson géppisztoly jellegzetes hibájában rejlik. A korai változat ugyanis tüzelés közben felugrott, és kissé jobbra húzott. Ezt a problémát egy apró alkatrész, a kompenzátor segítségével orvosolták, ami a lőporgázok egy részét felfelé tereli, ezáltal lefelé nyomja a csőtorkolatot. O’Donnell mérhetetlen szerencséjére azonban az ellene megkísérelt merénylet időpontjában még ismeretlen volt ez az eszköz. 

A géppisztolyok a második világháború idejére az egyik legfontosabb gyalogsági fegyverré váltak, a legendás Tommy Gun azonban túlszárnyalta a kategória más képviselőit. Népszerüségének oka egyszerü volt; extra nagy tüzerővel bírt. Az európai gyártmányú géppisztolyokkal szemben, amelyek főként 9 milliméteres tölténnyel müködtek, a Thompson az amerikai .45 kaliberü (11,43×23 milliméteres) ACP (Automatic Colt Pistol) lövedékkel volt kompatibilis. John Thompson ugyanis a vágóhídról beszerzett marhahúson végzett kísérletei nyomán megállapította, hogy a lassú, nagy lövedék sokkal komolyabb kárt okoz a testben, mint a gyorsabb apró. Fegyvere emellett jelentős, a típustól függően 720–1200 lövés/perc tüzgyorsasággal rendelkezett, míg a hatalmas tüzerőről az 50 lövedéket befogadó csigatár gondoskodott (az első szekrénytáras változatok kapacitása 20 lőszer volt). 

A szögesdrótakadályokat a heves ágyútüz sem tudta teljesen elpusztítani.

Azt gondolhatnánk, hogy a lövészárkok között húzódó senki földjén előrenyomuló katonák könnyü célpontot kínálnak egy géppuska számára. Azonban a legjobb fegyver sem ér sokat, ha nem a megfelelő módon alkalmazzák. A legkézenfekvőbb védekezési pozícióval, amikor a géppuskát a támadó alakzattal pontosan szemben állítják fel, az a legnagyobb probléma, hogy minden katonát külön kell célba venni, eközben a védők értékes időt veszítenek, a támadók egyre közelebb érnek. A különbség azonnal nyilvánvaló, ha a fegyvereket az arcvonal szárnyain helyezik el. A rohamozó katonák így ugyanis egymást takarják, tehát a célpontok nagyobb sürüséggel helyezkednek el. A végeredmény valódi tömegmészárlás, hiszen egy lövedékkel több támadó is leteríthető. Ha tehát a géppuska oldalról nyithat tüzet a támadó alakzatra, akkor nincs menekvés. 

Fotó: archív 

Cikk: Feith László

Forrás: Magyar Honvéd 2015. október

Galéria: A védelem fegyvere - Pusztításra teremtve (1.)

aaaa dddddd