Kicsi, de odacsap - Lánctalpakon érkező segítség

Minden hadsereg fontos ütőereje a létező legnagyobb védelmet nyújtó páncélzattal ellátott, legalább 120 milliméteres ágyúval felszerelt harckocsi. De mi van akkor, ha kisebb tömegben, tűzerőben, korlátozott feladatkörben és persze sokkal olcsóbb előállítási, üzemeltetési költségekben kell gondolkodni? Az amerikai hadsereg jelenleg is zajló, a piaci szereplők között (a várható több száz darabos megrendelés miatt) nagy izgalmat kiváltó „Mozgékony, védett tűzerő” (Mobile Protected Firepower – MPF) nevet kapott programjának eredete egészen a második világháborúig nyúlik vissza. Ekkor jelentek meg a német hadsereg soraiban a rohamlövegek – a legendás Sturmgeschütz III-as család. A Panzerkampfwagen III-as közepes harckocsi alvázából átalakított, torony nélküli, a jármű első részébe beépített 75 milliméteres, rövid (24-es kaliberhosszú) StuK–37 ágyúval felszerelt lánctalpasok elsődleges feladatát a lövészkatonák támogatásában határozták meg. Célpontjaik az ellenséges megerősített állások, bunkerek, géppuskafészkek, aknavető- vagy ágyúütegek voltak.

A visszatérő

Ez a kategória az Egyesült Államok hadseregében sosem létezett: a közepes és a nehéz harckocsiknak kellett a „mindenes” szerepet betölteni, s a Vietnamban finoman szólva is eredménytelennek bizonyult M551 Sheridan 1996-os kivonása óta minden, az előzőekben említett feladat az M1 Abrams-ekre hárul. Most azonban a jelek szerint a hadsereg (illetve a remények szerint a tengerészgyalogság is) ismét a gyalogsági harcjárműveknél nagyobb, de a nehéz harckocsiknál kisebb tűzerejű, közepesen páncélozott lánctalpasok (könnyű harckocsik) hadrendbe állításán gondolkodik.

Nem véletlen a lánctalpas járószerkezet hangsúlyozása: a gumikerekes, 8×8-as, M1128 Mobile Gun System nevet kapott harcjármű nem bizonyult jó megoldásnak. Pedig kipróbált dolgokat házasítottak össze: a kanadai LAV III-as járművet a 105 milliméteres, M68A2, huzagolt csövű, automata töltőberendezéssel ellátott ágyúval. Igaz, ezt még a hidegháború (akkor véglegesnek gondolt) lezárása után fejlesztették ki, amikor sokan azt hitték: örökre leáldozott a nehézpáncélos-hadosztályoknak, a 60 tonna feletti harckocsiknak.

Ma már – az azóta megvívott vagy éppen zajló háborúk tapasztalatait figyelembe véve – tudjuk, ez óriási tévedés volt. Az iraki, a szíriai, az ukrajnai hadszínterek megmutatták, „vastag bőrű” lánctalpasokra továbbra is szükség van – viszont ezekből még az USA hadseregében sincs elég, ráadásul nem is minden feladathoz szükséges egy M1A2-es.

De mi a feladat?

Az új harcjárművel szemben az elvárások egyértelműek: a saját lövészalegységek támogatása, méghozzá olyan harcászati helyzetekben, amikor a lánctalpassal közel vagy teljesen egyenrangú, gépesített egységeket felvonultató ellenséges erőkkel kell megküzdeni. Szó sincs már arról, hogy kalasnyikovos, RPG-s, szedett-vedett ruházatú „szabadcsapatok” alkotnák a leküzdendő felet: a megváltozott biztonságpolitikai környezetben visszatértek a hagyományos fenyegetések és ellenfelek. Ehhez kell egy olyan harckocsi, amely a könnyűlövész-dandárok számára megfelelő, s csapásmérő képessége jelentős mértékben meghaladja akár a 30 milliméteres gépágyúval felszerelt, az európai hadszíntérre szánt M1296 Stryker Dragoon csapatszállító járművekét is. Emellett legyen mozgékony, haladjon olyan környezetben is, ahol az Abrams menthetetlenül elakad. Kisebb teherbírású hidak, keskeny városi utcák, hegyvidék: a lövészkatonák azonnali támogatásra számítanak, nem várhatnak a veszteglő nehézpáncélosokra.

Emellett persze az önvédelem is fontos: a könnyű harckocsi ágyújához (ami lehet 57, 105 vagy 120 milliméter űrméretű) készletezett kumulatív páncéltörő lőszerekkel az ellenséges gyalogsági harcjárműveket, csapatszállítókat, ideális esetben a közepes harckocsikat is le kell küzdeni, persze menetből, bármilyen időjárási viszonyok között. A páncélzatnak a 30 milliméteres gépágyúk páncéltörő lőszerének kell ellenállnia, s persze alapkövetelmény az aktív védelmi rendszer integrálása is.

A tervek szerint már 2025-re hadrendbe áll az új jármű, melyből az első megrendelés alapján legalább ötvennégyet vásárol majd a hadsereg, 2022-ig mintegy 1,2 milliárd dollárt költve a fejlesztésre és a gyártásra. A darabszám azonban csak a kezdeti gyártási sorozatot jelenti: ha a könnyű lánctalpasok beválnak, szakértők szerint nincs kizárva az 500–1000 darabos megrendelés sem – s ez még nem tartalmazza a várható exportot.

Kétszereplős vetélkedő

Az amerikai hadsereg 2017 de-cemberében jelentette be, hogy a megrendelésekért két neves gyártó küzdhet meg: a párharc a General Dynamics Land Systems (GDLS) és a BAE Systems között dől majd el. Mindkét vállalatcsoport megbízást kapott a tervek további finomítására és 12-12 prototípus megépítésére, majd leszállítására. Ez 335 millió dollárt jelent a GDLS-nek, 375 milliót pedig a BAE-nek. A járművek átadásának végső dátuma 2020 februárja, míg a tesztelést 2020 áprilisáig kell megkezdeni. A kétszereplős vetélkedő végén, várhatóan 2022-ben pedig egyvalaki kapja meg az amerikai hadsereg megrendelését.

Lássuk, ki mit kínál! Fontos leszögezni: mindkét harcjármű tornyában emberek foglalnak helyet, azok nem távirányításúak. A GDLS két projektben is érdekelt a Griffin nevet kapott lánctalpasával: a Griffin II-es változatot ezen a tenderen, a III-ast pedig a hadsereg másik pályázatán, az M2 Bradley-család leváltására tervezett, „Opcionálisan ember vezette harcjármű” (Optionally Manned Fighting Vehicle – OMFV) elnevezésű programban igyekszik eladni. A brit hadsereg Ajax felderítő páncélosára alapozott, legfeljebb 30 tonnás harckész tömegre tervezett Griffin II-es alapfegyverzete egy 120 milliméteres, kis tömegű XM360 ágyú, melyet még az Abrams-ek felváltására szánt, de végül leállított Future Combat System programtól örökölt. Szintén az Abrams-ből ismerős a torony formája és kialakítása: ez a ki- és átképzést teszi a remények szerint gyorsabbá, hatékonyabbá. A jármű hagyományos turbódízel motort és automata váltórendszert kapott – egyelőre nincs ugyanis olyan hibrid (dízel-elektromos) meghajtás, amely megfelelő üzembiztonsággal és teljesítménnyel bírna. A járművet a tervezők a GDLS sajtónyilatkozata szerint felkészítették a drónok elleni védekezésre is: ma már könnyen belátható, ahol harc lesz, ott feltűnhetnek apró, nehezen észlelhető, de halálos rakománnyal ellátott légi járművek. Azt nem közölték, hogy passzív, vagyis zavarásra, esetleg aktív, azaz megsemmisítésre alkalmas rendszerrel védik majd a Griffin II-est a drónoktól.

A BAE Systems a korábban expedíciós könnyű harckocsi címkével kínált, az 1990-es évek elején éppen az M551 Sheridan váltótípusaként kifejlesztett M8 AGS (Armoured Gun System) lánctalpasának továbbfejlesztett változatával próbálja megszerezni a győzelmet. Az alumínium ötvözetű páncélzata miatt lényegesen könnyebb, téglás aktív pótpáncélzattal is csak 20 tonna körüli tömegű, hagyományos meghajtású jármű tornyába egy XM35 típusú, 105 milliméteres, huzagolt csövű ágyú, mellé pedig egy párhuzamosított, 7,62 milliméteres M240-es géppuska került. A feladatnak megfelelően „állítható be” a védelem mértéke: a felerősíthető pótpáncélzat nélkül a jármű akár egy C–130J Super Hercules-ből ejtőernyővel is a hadszíntérre juttatható.

Kérdés, hogy a két harckocsi tesztelése után a hadsereg milyen további igényekkel lép majd fel? S persze az is: képesek-e ezek a könnyű járművek megfelelő védelmet nyújtani a személyzetnek a páncéltörő gránátok, rakéták, illetve aknák, improvizált robbanótestek ellen?

Forrás: https://honvedelem.hu