Partvédelmi rakétarendszerek

A hivatalos információk szerint az ausztrál tervezésű és építésű, eleinte az amerikai haditengerészet számára dolgozó, majd az Egyesült Arab Emirátusok által bérelt gyors szállítóhajó 2016. október elsején segélyszállítmányt vitt a háború sújtotta Jemenbe, amikor nemzetközi vizeken, Aden kikötője felé haladva rakétatalálat érte. A támadást az Irán által támogatott huti kormányellenes erők követték el, amelyek több forrásból is hozzájuthattak ehhez a fegyverhez. A jemeni haditengerészet már korábban hadrendbe állította a kínai gyártmányú C–802-es partvédelmi rakétát, így az akció során használt eszköz akár egy tőlük zsákmányolt példány is lehetett. Ugyanakkor elképzelhető az is, hogy a C–802-est – vagy annak iráni másolatát, a nagyobb hatótávolságú Noor rakétarendszert – Irán szállította le a huti erőknek.

Miként a támadók által készített éjszakai felvételen is látható, a rendszer indítójárművének harcálláspontján a radar befogja a célként megjelölt hajót, majd a gyorsító töltet kiégése után az utazósebességre gyorsult rakéta eltalálja azt. Az elektronikai zavarórendszerek és önvédelmi fegyverzet nélkül megépített HSV–2-es alumínium hajóteste nyilván nem volt ellenfél a radarvezérlésű rakétának: a hajóorr jobb oldalán becsapódó, 200 kilogrammos robbanófej azonnal felgyújtotta a vízi járművet. A szaúdi hatóságok szerint minden tengerészt sikerült kimenteni a hajóról, ami persze nehezen hihető, hiszen a rakéta a hajóhíd közelében becsapódva robbant fel, s a kimentett tengerészeket sem látta senki. A teljesen kiégett hajó maradványát egyébként sikerült kikötőbe vontatni. 

A támadás után a zavartalan nemzetközi hajóforgalom biztosítása érdekében az amerikai haditengerészet három hadihajója is a helyszínre, a Bab-el-Mandeb szorosba érkezett. Ennek ellenére nem kellett sokáig várni a második rakétatámadásra sem: október kilencedikén az amerikai USS MASON (DDG–87) Arleigh Burke-osztályú rombolót és a USS PONCE (LPD–15) előretolt úszó bázisként használt hajót vette célba két, a kormányellenes erők ellenőrizte területről indított rakéta. A megsemmisített katamaránéhoz viszonyítva persze a romboló védekező képessége – AEGIS lég- és rakétavédelmi, illetve elektronikai zavaróeszköz-rendszere – óriási helyzeti előnyt jelentett. Így aztán a modern hadihajó eredményesen védte meg magát (és a USS PONCE-t) a támadástól, s végül mindkét rakéta a vízben landolt. Október 12-én újabb két rakétát indítottak el a USS MASON ellen, de ezek sem értek el találatot. Válaszul – még aznap – a USS NITZE (DDG–94) hadihajó indított BGM–109 Tomahawk cirkálórakétákat három, huti kézben lévő radarállomás ellen. Az amerikai felderítési adatok szerint ezek a lokátorok segítettek az amerikai úszó egységek felderítésében és bemérésében. A három radarállomás megsemmisült a támadásban. 

Megjegyzendő azonban, hogy még a legfejlettebb hadihajók is sebezhetőek, főleg, ha nincs „beélesítve” a védelmi rendszerük. Ez történt például az izraeli haditengerészet INS HANIT Sa’ar 5-osztályú korvettjével is 2006. július 14-én. A hajó az akkor zajló libanoni háborúban, a Gázai-övezet tengeri blokádjában vett részt. A Hezbollah palesztin terrorszervezet (hivatalos izraeli vélemény szerint az iráni iszlám forradalmi gárda aktív segítségével) egy C–802-es rakétát indított a parttól alig 10 tengeri mérföldre (18 kilométerre) lévő hajó ellen. Az izraeli korvett automatikus védelmi rendszerei ki voltak kapcsolva, mert a hírszerzés (legalábbis a támadás után elrendelt vizsgálat jelentései szerint) nem jelezte a kínai gyártású, de Iránba szállított és onnan a Hezbollahnak átcsempészett partvédelmi rakétarendszer jelenlétét. Az „alvó” hadihajót el is találta a rakéta: a hátsó felépítménynél, a darunak csapódó robbanótöltet tüzet okozott a helikopterfedélzeten, s megrongálta a hajó meghajtórendszerét is. A támadásban négy tengerész veszítette életét, az INS HANIT azonban nem süllyedt el, saját erejéből hazai kikötőbe tudott hajózni. 

Rakétából kerítés 

A világ országainak jelentős része rendelkezik tengerparttal, amelyek biztosítására úgynevezett partvédelmi rakétarendszereket használnak. Ilyeneket szinte minden, tengerrel határolt, saját hadiiparral és haderővel rendelkező ország kifejlesztett vagy vásárolt magának, ám ezek a rendszerek sehol máshol nem töltenek be olyan látványos és éles szerepet, mint Kína és Tajvan között. Az itt húzódó Formozai-szoros 130–180 kilométer széles, így a két, egymással igencsak feszült viszonyban lévő ország partvédelmi rakétái gyakorlatilag lefedik a teljes területet. A cél mindkét nézőpontból ugyanaz: a másik ország haditengerészeti műveleteinek megakadályozása. Tajvan számára az elsődleges szempont a kínai tengeri invázió elhárítása, Kína pedig a tajvani mellett az amerikai haditengerészet kizárását igyekszik elérni az ezres nagyságrendben telepített, különböző rakétarendszerek alkalmazásával. A világ legnépesebb országának hadereje egyébként külön partvédelmi fegyvernemet is fenntart, amely fő fegyverzetének éppen a mobil, terepjáró gépjárművekre telepített, hajók elleni rakétarendszerek számítanak. Kína az 1980-as években fejlesztette ki a C–801-es rakétacsaládot. A szubszonikus (hangsebességhez közeli), 40 kilométer körüli hatótávolságú rakéta 165 kilogrammos robbanófejjel és a rakéta változatától függően aktív radarvezérléssel, infravörös önirányítással vagy televíziós távirányítással találja meg célpontját. Váltótípusa a már említett, széles körben exportált C–802-es rakéta 1989-ben állt hadrendbe. A kínai haderőben YJ–8 néven használt rendszernek ez a továbbfejlesztett típusa szintén szubszonikus sebességű, de változatától és indításának módjától (légi, szárazföldi, tengeri vagy tenger alatti) függően 120–500 kilométer közötti hatótávolsággal és 165–285 kilogrammos robbanófejjel veszélyezteti kijelölt célpontjait. A felderített ellenséges hajót inerciális (a tehetetlenség elvén alapuló) navigációs rendszerrel közelíti meg, majd a támadás végső szakaszában aktív radarirányításra vált át. A csapás sikerét segítheti az alacsony, 3–5 méteres repülési magasság is.

Tajvan partjainak védelmét (legalábbis annak jelentős részét) a saját fejlesztésű Hsziung Feng-rakétacsaládra alapozza. Ennek első tagja a Hsziung Feng I volt, amelyet 1978-ban állítottak hadrendbe. A fegyver alapvetően az izraeli Gabriel Mk II rakéta tajvani változatának tekinthető. A 150 kilogrammos robbanófejjel felszerelt, Mach 0,65 maximális sebességű rakéta hatótávolsága 40 kilométer, és a radar vezetősugarát követve, a célpont közelében félaktív radarvezérlésre váltva csapódik a célpontba. Kis hatótávolsága és meglehetősen nehézkes irányítása miatt azonban hamar kifejlesztették a ma is hadrendben álló Hsziung Feng II rakétarendszert. A megnövekedett, immár 160 kilométeres hatótávolsághoz természetesen új irányításra is szükség volt: a szilárd hajtóanyagú gyorsító fokozattal indított, majd apró sugárhajtóművet alkalmazó, szubszonikus sebességű rakétát inerciális navigációs rendszere vezeti, majd a rácsapás végső fázisában aktív radar- és infravörös önirányító rendszerekkel „tapasztja magát” a célpontra. A még ennél is modernebb változat, a nemrég hadrendbe állított Hsziung Feng III pedig – meg nem erősített értesülések szerint – már a hangsebesség többszörösével képes megközelíteni célpontját. Irányítása a bevált, hagyományos receptet követi, vagyis az inerciális rendszerrel végzett megközelítés után az aktív radarvezérlés veszi át a főszerepet a becsapódás előtt. 

Szupervadászok 

Egy egészen speciális szelete a partvédelmi fegyverek arzenáljának a szárazföldről indított, nagy hatótávolságú, ballisztikus, hajó elleni rakétarendszereké. A vezető szerep jelenleg itt is Kínáé, és nem ok nélkül, hiszen a már említett tajvani „probléma” mellett a Csendes-óceán egyre nagyobb részére igényt tartó ország ellenségképének szerves elemei a térség nemzetközi vizein tevékenykedő amerikai repülőgép-hordozó kötelékek is. A Dong Feng-21 (DF–21D) volt az első rendszeresített – 1500 kilométeres hatótávolságú, nukleáris robbanófejjel felszerelt, mobil, szárazföldről indítható – rakéta, amely már komoly fenyegetést jelenthet a ballisztikus rakétavédelmi rendszerek nélkül hajózó kötelékek számára. A Dong Feng–26 már megnövelt pontossággal rendelkezik, így a nukleáris helyett a hagyományos (1200–1800 kilogrammosra becsült) robbanófej is megfelel a repülőgép-hordozók megsemmisítésére – kínai állítások szerint akár 5000 kilométeres távolságban is. 

Közlése szerint Irán is rendelkezik ilyen célra kifejlesztett ballisztikus rakétával. Igaz, a jól ismert Fateh–110 rakéta átalakításával kifejlesztett Khalij Farsz hatótávolsága csupán 300 kilométer. Ez a távolság azonban alkalmas a Perzsa (Arab)-öböl, a stratégiai fontosságú Hormuzi-szoros és persze az Ománi-öböl fenyegetésére is. 

Északi megoldás 

Norvégia számára szintén létfontosságú a partvédelem, hiszen a szigeteket is beszámítva közel 117 ezer kilométernyi tengerparttal rendelkezik. Nem meglepő tehát, hogy ez az ország fejlesztette ki Európa legmodernebb partvédelmi rakétarendszerét, a Lengyelországban is hadrendbe állt Naval Strike Missile-t (NSM). A 125 kilogrammos robbanófejjel felszerelt, a kialakításából adódóan nehezen felderíthető, szubszonikus sebességű rakéta hatótávolsága, terepjáró hordozógépjárműről indítva 185 kilométer (légi indítású változatáé 290 kilométer). Az NSM a repülés során egyaránt használhatja a beépített inerciális, a műholdas és a betáplált domborzati térkép adatait használó navigációs rendszereket, majd a végső támadási szakaszban infravörös önirányításra vált át. Az NSM 2012-ben állt hadrendbe Norvégiában. Lengyelország pedig saját, a Balti-tenger partját őrző partvédelmi hadosztályát látja el a lengyel Jelcz páncélozott terepjáró tehergépkocsikra szerelt NSM-rendszerekkel. A tervek szerint 12 indítójárműre telepítve 48 rakétát állítanak hadrendbe, a szükséges kommunikációs, parancsnoki és a TRS–15C típusú felderítő-tűzvezető radarokat hordozó járművekkel együtt. 

Magyar Honvéd 2016. november/Trautmann Balázs

Forrás: honvedelem.hu