Nukleáris meghajtású repülőgép hozta volna el a világvégét

Szép új világ

A második világháborút követő évtizedben a fegyverek elhallgattak ugyan, de a világ korántsem lett békés. Az egész világot uralni kívánó törekvések helyébe az egész világot elpusztítani képes rém - a nukleáris fegyver - lépett, a megvívhatatlan háború, vagyis az atomháború eszköze, amely eddigre már nem csak az Egyesült Államok privilégiuma volt. Miután 1949-ben a szovjetek is felrobbantották saját kísérleti eszközüket, az amerikaiak a még pusztítóbb, kétfázisú, vagy másképp fúziós, azaz a hidrogénbomba felé fordultak. De amint 1955. november 22-én az RDSz-37-el ezen a téren is behozták lemaradásukat az oroszok, a kérdés már nem az volt többé, hogy ki vetheti be először, hanem, hogy hogyan.

Az amerikaiak behozhatatlan fölényre tettek szert a hadászati bombázógépeik rendszeresítése terén, és ez a tény abban a hitben tartotta őket, hogy habár a szovjetek is rendelkeznek a „Bombával”, de célba juttatni azt már nem tudják olyan hatékonyan, mint az amerikai légierő.A mindenható atom ereje persze egyszeriben jelentette mindenre az örökkévalóságig tartó megoldást.Napnál is világosabb volt, hogy ez az új, korlátlan energia pár évtizeden belül a hétköznapi élet szerves része lesz, hiszen nem elég, hogy a világ első atommeghajtású tengeralattjárója könnyüszerrel volt képes még az Északi-sark jégpáncélja alatt is áthajózni, a repülőgép-hordozókat és egyéb felszíni egységeket is nukleáris meghajtással álmodták meg, és ne feledjük a mai szemmel már kissé bizarr „Atom autót” se. Az atom- és hidrogénbombák a háborús költséghatékonyság csúcsát képezték. A 280mm-es ürméretü „atomágyú” lövedékének 11 kilotonnás hatóerejü robbanása a nevadai kísérleti telepen a harcászat forradalmát vetítette előre, hiszen nagy sorozatú gyártás esetén a mindössze párezer dolláros atomlőszer képes akár komolyabb szovjet csapatösszevonásokat is elpusztítani a leendő NSzK-NDK fronton. Csakúgy, mint az M28-as és M-29-es jelü hátrasiklás nélküli lövegből kilőtt különös, leginkább egy karikatúrára emlékeztető, ürméret feletti Davy Crockett gránát, amely mindössze 15 tonnás(!) TNT egyenérték W54-es robbanófejével a valaha megépített legkisebb hatóerejü nukleáris töltet volt, amit fel is robbantottak. Három katona, egy lövészárok, 2 mérföldes hatótáv és egy gombnyomásra egy kisebb lőszerraktár felrobbanásával egyező pusztító erő. Rendkívüli kilátások, hiszen innentől akár egy tizedes és két egyszerü G.I. Joe is képes komolyan veszélyeztetni az esetleges orosz előrenyomulást. Csakhogy a felrobbanó töltet kihullási övezete nagyobb térséget fedett le, mint ami a fegyver lőtávolsága volt. Vagyis, garantált volt a kezelők sugárfertőzése!

Repülő örökmozgó – avagy az atomrepülőgép

Az „atomimádat” a repülést sem kerülte el. Annak ellenére, hogy a B-36-osok hatótávolsága már interkontinentális volt, a Pentagon ennél is többet akart: a kimeríthetetlen energiakészletü atommeghajtású bombázógépet. Azonban az NB-36H géppel végrehajtott kísérletek és a Légierő különös kritériuma a toborzandó állománnyal szemben (a gyermekvállalási időszakon túli korosztály jöhetett csak szóba) mutatta, hogy egy nukleáris reaktor elhelyezése a gépen korántsem biztonságos az emberre nézve. Ami még inkább aggasztotta a hadvezetést az az esetleges katasztrófa lehetősége, ami a lezuhanás helyét lakhatatlanná változtatta volna.1957-ben azonban az oroszok által fellőtt Szputnyik és annak R-7-es rakétája egyszeriben vágta le az összes kanyart a hadászati fegyverhordózók orosz-amerikai versenyében.Az interkontinentális ballisztikus rakéta sikeres megjelenése egyszeriben tette lomhává és rugalmatlanná az amerikai Strategic Air Command-ot, még akkor is, ha az a nap 24 órájában a levegőben volt, bármely pillanatban készen állva a nukleáris csapás végrehajtására.Miután az amerikai stratégák a Szputnyikot látva attól tartottak, hogy az oroszok a rakétatechnikájukkal képesek lehetnek akár egy hatékony ellen-rakéta kifejlesztésére is, így arra a következtetésre jutottak, hogy a megfelelő ellenlépés egy, a radarok észlelési zónája alatt repülni képes, interkontinentális, nagy sebességü robotrepülőgép lehet, amit SLAM-nak (Supersonic Low Altitude Missile) neveztek.

Project Pluto: a „tökéletes válasz”

A SLAM robotrepülőgép nem szokványos szerkezetnek indult. Leglényegesebb eleme a Pluto fedőnév alatt kifejlesztett nukleáris torlósugárhajtómü (innen kapta végül a rendszer is a nevét), amely az elméletben korlátlan hatótávot biztosította volna a rendszernek. A közel gőzmozdony méretü gép a fák magasságában több mint háromszoros hangsebességgel repült volna, hajtómüvében a beszívott és összetorlódó levegőt pedig nem kerozin vagy egyéb fosszilis, vagy más kémiai tüzelőanyag, hanem egy atomreaktor hevítette volna fel, így képezve a tolóerőt. Vagy egy 25Mt-ás háromfázísú fúziós hidrogéntöltetet, vagy több kisebb hatóerejü fúziós, illetve fissziós, vagyis atomtöltetet hordozott volna magával.A gép képes lett volna Amerikából indulva az egész Szovjetuniót autonóm módon „bebarangolni”, és közben azt az őskorba visszabombázni. Miközben repül, megálmodói szerint már önmagában a hatalmas lökéshullámával képes lehetett volna az alatta tartózkodó emberek megölésére, azonban a jóformán fedetlen reaktorából kiáramló gamma- és neutronsugárzás, továbbá a beszívott, majd a hajtómüvéből kirepülő radioaktív por még pusztítóbbá tehette a szerkezetet.Jellemző, hogy az egyik „progresszív” gondolkodású tervező javasolta, hogy a Pluto, miután ledobta terhét, programja szerint repüljön oda-vissza a Szovjetunióban, fokozva ezzel a hatást.

A kifejlesztés

Miután 1957 január elsején a projekt zöld utat kapott a USAF-tól és az Atomenergia Bizottságtól, a kifejlesztést a kaliforniai Lavrence Livermore laboratórium kezdhette meg, miközben az örök ellenfél Los Alamos laboratórium Új-Mexikóban is hozzáláthatott egy hasonló elképzeléshez, mégpedig a nukleáris rakétahajtómü kifejlesztéséhez.A Pluto-n a Livermore legjobb tudósai kezdtek dolgozni, hiszen az egész projekt minden elemében a „határon” volt.

Háromszoros hangsebességgel repülve a fák magasságában, a szerkezetre mintegy ötször nagyobb torlónyomás hatott, mint a hiperszonikus X-15-ös repülőgépre, ami mind anyagtudományi, mindpedig kohászati, illetve gyártástechnológiai szempontból komoly kihívást jelentett. A Pluto a földről gyorsító-rakéták segítségével szállt volna fel, majd amint elérte az utazómagasságát és már távol volt a lakott területtől, beindult volna a nukleáris reaktora.Jóformán korlátlan hatótávjának köszönhetően így repült volna köröket az óceán felett, míg meg nem kapja a támadási parancsot, ami után leereszkedett volna a felszín közelébe.TERCOM navigációs rendszere olyan pontosságot biztosíthatott, amelyre a ballisztikus rakéták nem voltak képesek. Egy gép képes lett volna egyszerre akár tucatnyi széttelepített célpont támadásra is.Mivel a szerkezete relatív kevés mozgó alkatrészt tartalmazott, továbbá nélkülözött minden olyan berendezést, amire az ember vezette bombázógépeknél kényszerből szükség van (fedelzeti életfenntartó berendezések, védelmi berendezések, stb.), ezáltal a gép igen robosztus és sérülésálló lehetett. Ted Merkle, a projekt vezetője egyszerüen csak „repülő pajszernek” nevezte.

Merkle 500 megawatt-ra becsülte a szükséges reaktor teljesítményét, ami már kellő hőenergiát adhatott a megfelelő tolóerő előállításához. A reaktor a Tory fedőnevet kapta.  A gép sárkányának kifejlesztésével a légierő a Chance-Vought-tal szerződött, míg a torlósugárhajtómüvet a Marquart Aircraft készítette.

Miután egy nukleáris torlósugárhajtómü hatékonysága annál jobb, minél magasabb az üzemi hőmérséklete, Merkle a „forróbb-jobb” égisze alatt a közel 1600 fokos üzemi hőmérsékletet jelölte meg a kívánatos értéknek, amelynél a hagyományos anyagok elveszítik szerkezeti szilárdságukat, így Merkle egy Colorado-i kerámiakészítő üzemet, a Coors-t bízta meg a közel félmillió ceruza nagyságú tüzelőanyag-töltet legyártására.A szélsőségesen magas hőmérséklet csak az egyik probléma volt, mivel számolni kellett a kis magasságú repülés során a hó, eső, sós levegő okozta korrozív hatásokkal is.A legfőbb gondot azonban a hő és radioaktív sugárzás jelentette, ami miatt egy sor új anyagot kellett kikísérletezni. Jellemző, hogy számos, hagyományos érzékelőelem egyszerüen elégett a Tory tesztelése során, de a legfőbb gondot az adta, hogy mindössze 150 fokkal volt alacsonyabb az üzemi hőmérséklet a reaktor öngyulladási hőfokánál!

A teszt

Miután minden szükséges rendszerelemet és tesztelési metódust kifejlesztettek, kezdődhetett a hajtómü és a kísérleti telep meg- illetve kiépítése.A megfelelő adottságú terep Nevada államban, nem messze az atomtesztek helyszínétől adódott, a lehető legmesszebb mindenféle lakott területtől. A Site 401 jelü telepen építették fel a hatalmas szétszerelő üzemet, amely vasbetonból készült fala helyenként meghaladta a 2 métert és a Pentagonnak egy külön bányát kellett vásárolni a cement előállításához. Egy 40 kilométer hosszú vezetékrendszerben közel 500 tonnányi sürített levegőt tároltak, amit négy hatalmas tartályban, mintegy 14 millió, két és fél centis acélgolyón, mint hőátadó felületen keresztül, olajtüzelésü kazánokkal hevítettek fel az üzemivel megegyező 740 fokos belépő hőmérsékletre.A  telephez 10 kilométernyi utat építettek fel és a hajtómü szállítását a próbapadra egy önmüködő vonattal oldották meg. A próbákat a kutatók három kilométernyi távolságból egy bunkerben kialakított irányítóközpontból szemlélték.1961. május 14-én a Tory-IIA jelü első prototípus beindult, és ezzel életre kelt a világ első nukleáris torlósugárhajtómüve.Az üzem mindössze néhány másodpercig tartott, de teljes siker volt. Nem igazolódott be az aggodalma az Atomenergia Bizottságtól delegált hivatalnokoknak, a hajtómü nem gyulladt ki, így elhárult minden akadály egy könnyebb, ám sokkal erősebb változat megépítése elöl.Az új hajtómü a Tory-IIC jelzést kapta, mivel a B sohasem jutott túl a tervezési fázison.513 megawattnyi energiája 156kN tolóerő kifejtésére volt képes háromszoros hangsebességnél.1964 májusában törte meg a sivatag csendjét az orkánszerüen felüvöltő Tory-IIC és öt percnyi folyamatos és problémamentes üzeme során a vártnál kevesebb radioaktív szennyezés érte a környezetet. A kísérletet megtekintette számos tábornok és bizottsági tag is.Merkle és csapata a sikeres teszt után a legközelebbi településen egy lánykollégiumból „kölcsön vett” egy zongorát, amit egy platós teherautóra raktak. Míg Merkle zongorázott és énekelt addig elrobogtak Mercury-ba, a legközelebbi bárba, ahol mindenki jól elázott. Amint Merkle újra visszaért a laborba, rögtön hozzá is látott a még újabb verzió, a Tory-III tervezéséhez, amellyel már a négyszeres hangsebesség is elérhető lehetett volna.

A vég

A Pluto által nyújtott lehetőség elsőre fantasztikusnak hangzott. A jóformán végtelen hatótávolság, a szédítő sebesség közel akkora ugrást jelentett, mint jó másfél évtizeddel korábban a dugattyús motor-légcsavar együtteshez képest a gázturbinás sugárhajtómü adott.De már ekkor látszott, hogy a gyilkos módon sugárzó reaktora amennyi előnyt jelent a hadviselésben, legalább ugyanekkora hátránnyal is bír, mégpedig ugyanott.Hiszen a gépnek el is kell jutni az ellenségig, és ezt néhány bevetési módtól eltekintve Európa felöl kizárólag szövetséges területek felett tudja megtenni, veszélyeztetve ezzel az ő területüket is. A másik gond a hatalmas zaj. Vajon hogyan maradhat észrevétlen egy olyan gépezet, amely mikor még nem is keltett hatalmas lökéshullámokat, már a földi teszt során is mintegy 150dB hangnyomást produkált? Az „emberiség által megalkotott leghangosabb szerkezet” címére is jogosult Saturn V-ös hordozórakéta 200 dB-es zajhatása után a második helyezett minden bizonnyal a Pluto lett volna. Miután a légierő is inkább az egyre sikeresebb Atlas és Titan ballisztikus rakéták, mint hordozóeszközök felé fordult, a Pluto-projekt utolsó mentsvárát egy sikeres repülési próba jelenthette volna. Azonban pont ez volt az, amire eleve alkalmatlan volt a rendszer. Ugyanis hol lehet kipróbálni egy erősen radioaktív repülő atomreaktort?Az Egyesült Államokban a legnagyobb rendelkezésre álló terület Nevada állam felett sem volt elegendő egy ilyen teszthez, míg az alternatívaként megjelölt csendes-óceáni Wake Island és környéke más okokból vetődött el.1964. július 1-jén, 7 évvel és hat hónappal az indulást követően végleg törölték a projektet. A 260 millió dolláros kísérlet gyakorlati haszna az újszerü anyagok kifejlesztésén túl nehezen állapítható meg.

Hasonlóan a szintén fantasztikus, hidrogénbombák robbanása által hajtott Orion-ürhajó, illetve a nukleáris reaktor hőenergiája által hevített folyékony hidrogén üzemanyagú KIWI, Peewee, Phoebus és NRX rakétákhoz a Pluto is csak egy álom maradt. Egy rémálom.De álmodói végül felébredtek. Szerencsénkre…