A katonai repülésnek vannak olyan klasszikus légi járművei, amelyek egyszerűen nem tudnak eltűnni a gyártósorokról. Ilyen például a C–130 Hercules szállítógép, a Mi–8-as helikopter és jelen írásunk főszereplője, a nehéz szállítóhelikopterek királya, a CH–47 Chinook is.
Július közepén jelentették be, hogy az amerikai hadsereg 156 darab CH–47F Block I változatú gépet vásárol. A helikoptereket 2022. december 31-ig kell leszállítania a Boeingnek. Ez egyben azt is jelenti, hogy többségében továbbra is az 56 éve hadrendben álló, különleges tandemrotoros kialakítású forgószárnyas lesz felelős a hadsereg nehéz felszereléseinek, nagy létszámú egységeinek hadszíntéren belüli szállításaiért. De mitől lett legenda egy olyan légi jármű, aminek kezdetben sokan a létjogosultságát, sőt a kifejleszthetőségét is kétségbe vonták?
Mélyre nyúló gyökerek
A második világháborút követően az Egyesült Államokban is viharsebesen indult meg a helikopterek fejlesztése. Bell, Sikorsky, Kaman – ma már világhírű tervezőirodák alkották meg azokat a korai gépeket, melyekből a ma is repülő Apache-ok, Black Hawk-ok, Huey-k és nem utolsósorban a Chinook-ok alakultak ki. Az 1940-es, 1950-es évek hőskorszakában ugyanakkor robbanómotorokat használtak, hasonlóan a repülőgépekhez. Ezek viszont méretben és tömegben nagyok, teljesítményben viszont elégtelenek voltak az egyre nagyobb szállítókapacitás követelményeihez képest. Ez igaznak bizonyult az elképesztően csúnya, bumfordi kialakítású Sikorsky CH–37 Mojave-ra is, amelyet 1956 júliusában állítottak hadrendbe, összesen 154 példányban. A 26 katonát vagy három, apró terepjárót szállítani képes Mojave két Pratt & Whitney R–2800 Double Wasp csillagmotorját két pilonra, oldalt helyezték el. Bár ekkor ez volt a nyugati világ legnagyobb forgószárnyasa, a hadsereg még nagyobbat akart. Ehhez azonban radikálisan új felépítés és gázturbinák kellettek. Na meg a Vertol mérnökeinek bátorsága, akik 1956 végétől, a hadsereg felhívásának megfelelően, nekiálltak elkészíteni a Model 107 nevű prototípus tervrajzait; 1957-ben kapta meg a ma is ismert formákat – igaz, nem a Chinook-ét. 1958 júniusában a hadsereg megrendelte az első, kis számú sorozatot az akkor YHC–1A típusjelzésű helikopterből, hogy kellő tapasztalatot szerezzenek a gyakorlatban is a gázturbinás, 20 felszerelt lövészkatonát befogadni képes, tandemforgószárnyas nehéz szállítóhelikopterről. A gép kicsinek bizonyult, de CH–46 Sea Knight néven a tengerészgyalogság alapvető szállítóhelikoptere lett. A továbbfejlesztett, mind méretében, mind hajtóműteljesítményében alaposan átdolgozott Model 114 első prototípusa YHC–1B jelzéssel 1961. szeptember 21-én szállt fel először. A legenda megszületett...
Tűzkeresztség
Az 1962-es típusjelzés-egységesítés során CH–47A Chinook-ra átkeresztelt helikopter két, egyenként 2200 lóerős Lycoming T–55 gázturbináját a törzs hátsó részének tetején, két pilonra helyezték el, kialakítva a mai napig jellegzetes külsőt. Az egymással ellentétes irányban mozgó, tandem forgószárnyak miatt nincs szükség faroklégcsavarra, azaz a teljes teljesítmény a gép emelési és haladási képességére fordítódik. A kettős rotor miatt a gép nyugodtabban reagál, ha megváltozik a terhelés, például leoldják a külső terhet. Ezt hamarosan „élesben” is tesztelhették, hiszen már 1965-ben megérkeztek az első Chinook-ok Vietnamba. Volt miből vinni: a hidegháborús termelés miatt 1966 februárjára már 161 gép állt hadrendben. A Chinook-oknak kezdetben leginkább utánpótlás- és csapatszállítási szerepkörben kellett helytállniuk. Kiemelt feladat volt a tüzérség tarackjainak légi átszállítása olyan hegytetőkre, ahová nem vezetett semmilyen út, viszont az előre nyomuló amerikai lövészkatonákat és tengerészgyalogosokat tüzérségi tűzzel kellett támogatni. S persze a lövegek után a lőszer is légi úton érkezett…
Vietnamban kellett megtanulni, hogy hiába a roppant tágas belső tér, a gépet nem lehet túlterhelni (3200 kilogramm szállítmányt bírt el a hegyek között), s persze a külső függesztéses teheremelést is be kellett gyakorolni. Ez fontos volt például a kényszerleszállást végrehajtó, de még menthető repülőgépek, helikopterek kiemeléséhez és a közeli repülőtérre szállításához.
Az önvédelem ekkor még gyerekcipőben járt: egy-egy 7,62 milliméter űrméretű M60-as géppuska jutott a gép ajtólövészeinek. Talán ennek is köszönhető, hogy a közel 750, a hadszíntérre kerülő amerikai és dél-vietnami CH–47A-ból mintegy 200 példány megsemmisült. Volt azonban négy, állig felfegyverzett ACH–47A is: a mai, különleges műveletekben használt MH–47G-k elődje öt M60-as vagy 12,7 milliméteres M2HB nehézgéppuskát kapott. Ezt az orr alatti toronyban egy 40 milliméteres gránátvető, illetve a gép oldalára erősítve 70 milliméteres nem irányított rakétablokkok, valamint egy-egy M24A1 20 milliméteres, mereven beépített gépágyú egészítette ki. Az egyetlen túlélő ACH–47A, az „Easy Money” az alabamai Redstone Arsenal múzeumában tekinthető meg.
Továbbfejlesztve
A korai vietnami tapasztalatok alapján készült el a CH–47B, immáron 2850 lóerős T55-L7-C hajtóművekkel, új, aszimmetrikus rotorlapátokkal, áttervezett és egy M60-assal védhető rámpával. A típus óriási szerepet kapott a közel 12 ezer, kényszerleszállást végrehajtott saját és szövetséges repülőgép kiemelésében, számítások szerint 3,6 milliárd dollár értéket megmentve.
A CH–47C („Super C”) már 3750 lóerős T55-L11-es hajtóművekkel is épült (a korai darabok megtartották az L7-C-t), s ezzel a maximális felszállótömeg 21 tonnára nőtt. A Vietnamban szintén bevetett forgószárnyas már exportsikert is aratott: Kanada vásárolt nyolcat, C–147-es típusjelzéssel.
Az első, igazán nagy változást az 1979-ben megjelent CH–47D hozta. A gépek (a korai példányokat leszámítva) már a 4867 lóerős T55-GA-714A hajtóművet kapták meg, s így radikálisan nőtt a szállítható teher: külső függesztéssel akár 12 tonnát is elbír. E modellből ma is sok áll még szolgálatban, de döntő többégüket folyamatosan modernizálták, elsősorban a pilótafülkét és a műszerparkot, a navigációs és kommunikációs rendszereket érintve. Érdekesség, hogy az amerikai CH–47D-k szinte mindegyike a korábbi A, B és C változatok átépítésével készült. MH–47D néven a híres 160. különleges műveleti repülőezred is kapott 12 gépet, amelyek többek között légi utántöltő képességgel, extra páncélzattal és önvédelmi fegyverzettel épültek, emellett éjjellátó szemüvegek használatával is repülhetők. Az MH–47D-ket huszonhat MH–7E követte az alakulatnál, s ezek már terepkövető radart és nagyobb üzemanyagtartályokat kaptak.
A jelen harcosai
A harmadik generáció, a cikk elején is említett CH–47F prototípusa 2001-ben szállt fel – ez a gép is egy átalakítás eredményeként kelt életre, CH–47D-ként kezdte még szolgálatát. Az eredeti amerikai tervek egyébként még arról szóltak, hogy az F-ek nagy része a D-k átépítésével születik meg, de ez az elképzelés hamar meghiúsult. Mint kiderült, pénzügyileg – a teljes élettartamra vetített költségeket figyelembe véve – olcsóbb az új építésű gépek beszerzése. A Foxtrot Block I-esek már szinte csak külsejükben hasonlítanak nagyapjukra, a CH–47A-ra. A Honeywell Lycoming T55-GA-714A hajtóműnek köszönhetően a maximális felszállótömeg már 22 680 kilogramm, amelyből 10 886 kilogramm a hasznos tömeg. A belső üzemanyagtartály közel 4 köbméteres (pontosan 3914 liter), s a maximális sebessége eléri a 301 kilométert óránként. Azonban még ez sem jelenti a fejlesztések végét: már készül a Block II-es változat is, mely 2023 és 2040 között 473 darab CH–47F és 69 darab MH–47G, különleges műveletekre specializált forgószárnyas átépítését jelenti. A főbb változások között említhető a javított hatásfokú, kompozit rotorlapát, az immár egy darabból készülő külső üzemanyagtartályok (amelyek a jellegzetes, „szoknyás” kialakítást adják), továbbá a szerkezetében megerősített orr- és hátsó rész, illetve a hajtómű-pilonok. A tervek szerint a három prototípus után 2021-ben indulhatnak meg az átalakítások s az első Block II-es gép 2023-ban állhat majd hadrendbe.
A legharciasabb Chinook kétségtelenül a már említett MH–47G, amely a CH–47F összes fejlesztését megkapta, de teljesen digitalizált pilótafülkével, légiutántöltő-rendszerrel, csörlővel, éjjellátó szemüvegekkel, előre néző infravörös kamerával, külön elektrooptikai felderítőeszközökkel, talajkövető repüléshez szükséges radarral, műholdas navigációra alapozott mozgó térképpel, elektromos és infravörös önvédelmi, illetve rakétaészlelő berendezéssel, továbbá speciális, szabad szemmel nem látható infravörös csalival is felszerelik. A megnövelt hatótávolság elérésébe azért a 7828 liter befogadó képességű üzemanyag-tartályok is besegítenek. A 61 gépet szintén a 160. repülőezred használja.
Forrás: honvedelem.hu