Az elveszett cirkáló I.

Ilyen rémségek csak egy regényíró képzeletének szüleményei lehetnek!" - legyintettem akkor. Az amerikai "World War II" magazin cikke azonban a sztorit, mint valóságos eseményt tárgyalta. Ennek nyomán olvasóink is megismerkedhetnek a csendes-óceáni háború utolsó napjaiban történtekkel, melynek fő bünöse - a torpedókat és a cápákat messze megelőzve - az emberi nemtörődömség volt.

Japán víz alatti óriása

Hasimotó fregattkapitány 1941-ben torpedótisztként szolgált azoknak a nagy hatótávolságú óceánjáró tengeralattjáróknak egyikén, melyek december 7-én törpe búvárhajókat indítottak Pearl Harbor ellen. Azokban a napokban a Császári Hadiflotta verhetetlennek látszott. 1945 júliusára fordult a kocka. A császár egész haditengerészetének összesen 12 müködőképes nagy tengeralattjárója maradt. Az üzemanyag-ínség miatt azonban, ezekből is csak négyet tudtak egyidejüleg bevetésre küldeni. A Hasimotó parancsnokolta I-58 tengeralattjárót 1943-ban bocsátották vízre a jokoszukai dokkban. A 2600 tonnás hajót eredetileg arra tervezték, hogy előfedélzetére épített hangárjában két hidroplánt szállítson. 1945 márciusában a hangárt, a gépindító katapultot, sőt még a 25 mm-es légvédelmi ikergépágyút és a 140 mm-es ürméretü fedélzeti löveget is leszerelték. Az említett, megszokott fegyvereket hat "Kaiten" típusú, embervezette torpedóval váltották fel, melyeket a hajótorony mögé erősítettek. Az együléses, 14,5 m hosszú öngyilkos pusztító eszközt hidrogénperoxid hajtású, 1500 LE-s motorja 60 km/h-s sebességgel hajtotta a legfeljebb 25 km-re lévő célpont felé. A fél tucat Kaiten közegellenállása és 53 tonnányi tömege drámaian csökkentették az I-58-as teljesítményét: víz alatti sebességét 12 km/h-ról 5,5-re, a vízfelszínit pedig 45 km/h-ról 30-ra. Hatósugara 16500 km-ről 11 250-re zsugorodott. Biztos, ami biztos, a hat orr- és a négy tat-vetőcsőből kilőhető 530 mm-es, hagyományos torpedókból is magukkal cipelték a teljes javadalmazást. Hasimotó azonban tisztában volt vele, hogy használatukhoz a felsorolt módon nehézkessé tett tengeralattjárójával nem tudna elég fürgén manőverezni. Az I-58 gyakorlatilag egy 110 m hosszú, támadni és védekezni jóformán képtelen, könnyen sebezhető tengeri tehénné vált.  

Öngyilkos megbízatás

Július 29-én éjszaka már 11 napja volt annak, hogy a tengeralattjáró kifutott a Japánban levő, Kure-i flottatámaszpontról. A felszínen lassan haladó I-hajó Guam és Leyte között járt. Feladata nem volt kisebb, mint a Guam partjainál horgonyzó amerikai flotta becserkészése. Az ellenség közvetlen közelében kellett volna az öngyilkos Kaiteneket vízre bocsátania. A japán kapitánynak nem voltak illúziói a több mint kockázatos bevetésről való hazatérés valószínüségét illetően. 23.00-kor a fedélzeten tartózkodó 108 fős személyzet 1/3-a pihent. A hajótoronyba beosztott őrszemek éberen figyeltek. Hasimotó is odafent volt, bár őt éppen sötét gondolatai foglalták le. Nem csupán ő és tisztjei, hanem még a fanatikus Kaiten-vezetők is jól tudták, hogy a háború elveszett. Az amerikai bombázógépek porig égették városaikat. Hosszú, véres küzdelem után az anyaország utolsó védőbástyája, Okinava is elesett. Az I-hajó legénysége számára csupán egy dolog maradt: becsülettel meghalni a császárért.

Készülődés az okinavai csatára

Az amerikai flotta kellős közepén támadásba kezdő tengeralattjáró megmenekülésére vajmi kevés esélyt láttam. Biztosnak tartottam, hogy az ellenség radarjai egyből felfedezik, amint a felszínre bukkan. Ha aztán a radarvezérlésü hajóágyúk sortüzei valahogy mégsem végeznének rövid úton velünk, akkor majd a rombolók szonárjai akadnak ránk a mélyben. Vízibombáik gyilkos áradata elől pedig, bajosan találunk odalent menedéket. Bajtársaim többségét sajnos éppen így intézték el a jenkik!

A torpedótámadás

A japán parancsnokot az elülső őrszem felcsattanó kiáltása térítette vissza a valóságba: Hajó előttünk! Szeméhez kapta távcsövét és egy nagy, sötét tömeget látott az I-58 felé közeledni. Riadó! Merülés! - kiáltotta, és ösztönösen megnyomta a merülőkürt gombját. A torony nyílásában már eltüntek az őrszemek. Hasimotó, villámgyorsan követve őket, lecsukta és rögzítette a bebújó-nyílás fedelét. 30 m-re süllyedtek, miközben a kapitány minden pillanatban várta az ágyúlövedékek becsapódását. Meglepetésére nem történt semmi. Fel, periszkópmélységig! - adta ki a parancsot. Amint elérték, a müszert a közelgő hajó irányába fordította és alig mert hinni a szemeinek. Úgy 15 km-nyire az I-58 orrától egy amerikai csatahajó közeledett kényelmes tempóban, és ami még megdöbbentőbb volt, hogy egyenes vonalban. Hasimotó a háború addigi 1261 napján egyetlen egyszer sem látott ellenséges hajót másként, mint cikkcakkban manőverezve haladni. Akkor hirtelen ott termett ez a kövér amerikai csatahajó, ami nemcsak hogy nem manőverezett, hanem tetejébe még utazósebességének is csupán a felével haladt! A japán csapdát szimatolva, lassan körbeforgatta a periszkópot. A közelgő acélmonstrum, rombolókból álló kíséretét kereste. A környéken azonban más hajót nem látott. Szinte hihetetlen, de az amerikai egyedül volt! Minden torpedócsövet készenlétbe! - kiáltotta. Hasimotót ekkor hirtelenében körülvették a Kaiten-vezetők. Kérlelték, hogy emelkedjen a felszínre, és őket indítsa az amerikai hajó elpusztítására. Még ha lett volna is ideje a Kaitenek időigényes vízre bocsátására, a kapitány akkor sem vetette volna be őket. Az egész háború alatt ugyanis addig még nem volt példa arra, hogy amerikai csatahajót japán tengeralattjáró süllyesszen el. Hasimotó ezt a páratlan lehetőséget harcban odaveszett bajtársai megbosszulására akarta kihasználni. Szinte nem is volt szükség arra, hogy manőverezzen a lőhelyzetbe kerüléshez.

Az Indianapolis pályafutásának csúcsát az jelentette, mikor Nimitz, King, Sqruance tengernagyok (balról jobbra) fedélzeten tartottak haditanácsot

Csupán 16 fokkal kellett jobbra fordulni és közben, legyező alakban kilőni a hat torpedót. Három másodpercenként, egyik "angolna" a másik után hagyta el sziszegve a vetőcsöveket. A víz a levegőnél hétszer gyorsabban vezeti a hangot, így Hasimotó és bajtársai szinte azonnal halhatták, ahogy 30-án 0 óra 15-kor az első torpedó célba talált. A legénység éljenzését túlharsogta a három másodperccel később bekövetkezett, második robbanás. Aztán a 18. másodpercben egy sokkal erősebb jött. Lökéshulláma 30 fokra megdöntötte az I-hajó testét, és a falhoz csapta a legénységet. A kapitány a detonáció erejéből arra következtetett, hogy az utolsó torpedó az amerikai hajó lőszerraktárába talált. A tengeralattjárón a váratlan hánykolódás egy csukló- és két kartörést okozott.

Mit látott Hasimotó?

Miután a víz az I-58 körül lecsendesedett, a japán parancsnok - minden, támadás utánra előírt szabályt felrúgva - ahelyett, hogy lemerülve menekült volna a tetthelyről, ismét periszkópmélységig emelkedett. A lángoló csatahajó jóformán nappali világosságot árasztott. Hasimotó centiméterről centiméterre fürkészte át a horizontot. Kereste a kísérőhajókat, melyeknek mindenképpen ott kellett lenniük a közelben.

Az I-370, melyre az I-58-hoz hasonló módon szerelték fel a Kaiteneket

Még a nyerésre álló Amerikai Flotta sem lehet ennyire elbizakodott, hogy kíséret nélkül küldjön egy ilyen értékes, nagy hadihajót ezekre a veszélyes vizekre! - morfondírozott közben hitetlenkedve. Úgy tünt, hogy mégis, hiszen egy korvett nem sok, de még annyit sem látott! 180 fokos fordulásra adott parancsot, hogy a tat-vetőcsövek torpedóival megadja ellenfelének a kegyelemdöfést. Erre a szokásos eljárásra ez esetben nem volt szükség. A letört orrú hajó már a végét járta. A japán kapitányban pillanatokra felötlött, hogy segít kimenteni a vízben vergődő szerencsétleneket, ám gyorsan elhessegetve ezeket a gondolatokat, parancsot adott a teljes sebességgel való menekülésre. Nem kegyetlenségből döntött így. Az életösztön volt cselekedetének mozgatórugója. Egyszerüen nem akarta megvárni a bosszúálló amerikaiak vízibombáit. Minthogy a víz alatt haladva a Kaitenek nagyon lelassították, Hasimotó I-58-a a felszínre emelkedett és összesen 12 000 LE-nyi teljesítményt leadó motorjai segítségével iszkolt hazafelé, ötször gyorsabban, mintha a víz alatt próbált volna egérutat nyerni a villanymotorokkal. Amint a hajótorony a felszínre bukkant, a kapitány felküldte az őrszemeket, majd maga is felkapaszkodott a hídra. Ott hátrafordulva, mereven bámulták áldozatuk lángoló roncsait. Az első torpedó becsapódásától számított 13. percben az amerikai csatahajó elsüllyedt. A távolodó búvárhajó zakatoló dízelmotorjai pedig elnyomták a túlélők segélykiáltásait.

Egy dicsőséges pályafutás katasztrofális befejezése

Hasimotó csak a háború befejeződése után jó pár hónappal tudta meg, hogy amit a hullámsírba küldött, az nem csatahajó, hanem a CA-35 jelzésü, USS "Indianapolis" nehézcirkáló volt. A Portland-osztályú hadihajót 1932-ben bocsátották vízre. Egyike volt annak a két világháború közt épült 18 nehézcirkálónak, melyeket kilenc db 203 mm-es löveggel fegyvereztek fel. 1934-ben Roosevelt elnök fedélzetéről szemlélte meg az Amerikai Flottát. A háború elejétől részt vett az Aleut-szigetek körüli hadmüveletekben, egészen 1943 augusztusáig, Kiska szigetének visszafoglalásáig. Aztán, még akkor ősszel, Spruance tengernagy zászlóshajójaként tünt fel az 5. Flotta élén. A szigetcsatákból bőven kivette a észét. Ott volt a Gilbert-, a Marshall- és a Karolina-szigetek visszahódításánál, valamint Makin, Tarawa és Abemana inváziójánál. Utóbbi hadmüveletekben, a japán védmüveket ágyúzva, a partraszálló erők tüztámogatásában is aktívan közremüködött. Eközben egy japán torpedóvető "acélszivarja" eltalálta. A javítás után ismét, mint Spruance tengernagy 5. Flottájának zászlóshajója harcolt tovább. A Filippínó-tengeri ütközet volt a következő állomás. A "Nagy Marianna-szigeteki Pulykalövészet" idején, a kevés átjutott japán zuhanóbombázó egyike eltalálta, de csak jelentéktelen sérüléseket szenvedett. Júliusban, Saipan elfoglalását követően parancsnoki értekezletnek adott otthont. Ezen a tanácskozáson Nimitz, King és Spruance tengernagyok vettek részt. 1945. január 28-án a fedélzetén tartózkodó Curtis LeMay vezérőrnagy, a bombázóerők parancsnoka kijelentette: Ivo Dzsima nélkül nem tudom hatékonyan bombázni Japánt! Egy hónap sem telt el és az Indianapolis ott volt a sziget ostrománál. Március 31-én, az okinavai partraszállás előkészítése közben egy kamikáze - sikeres becsapódással végződött zuhanásával - súlyos károkat okozott a hajóban. Sebtében befoltozták, majd hazaküldték az Államokba nagyjavításra. A sors fintora, hogy pont akkor készült el, mikor a hadsereg egy gyors és erős hajót kért. San Franciscóból kellett az atombombák részegységeit Tinian -szigetére szállítani. Az Indianapolis tehát útra kelt, hogy találkozzon végzetével. A japán kapitány a legnagyobbat nem is a hajótípus meghatározásában tévedte. Éjszaka, hajója tengerből alig kilátszó, vízzel telefröcskölt periszkópján keresztül könnyen elhibázhatta a célpont azonosítását. Nagy tévedése az volt, hogy azt hitte, a "csatahajó" kísérői hamarosan a helyszínre érnek és megkezdik a mentést. Ilyen kíséret azonban nem létezett. A hajótöröttek teljesen magukra hagyva evickéltek a Filippínó-tenger kellős közepén. Ami pedig ezután történt velük, az a mai napig példátlan az Amerikai Haditengerészet történetében.

A cikk folytatása 2006.02.13-án következik...