A Washington és az Ethan Allen osztály

Ekkor egyedülálló rögtönzés kezdődött, ami a későbbiekben már nem fordult elő. Mivel csak a SCORPION vadászhajónak volt kidolgozott gépészeti rendszere és fegyverzete, az első FBMS-eket (Fleet Ballistic Missile Submarines) vadászhajók darabjaiból építették meg. A BUSHIPS tervezőiroda SCB –180A fejlesztési számon kiadott egy tervet, amely szerint a sóján épülő SSN 589-es (SCORPION) vadászhajó testét kettévágták a parancsnoki torony mögött. Itt betoldottak egy több mint 30 m hosszú középrészt a 16 rakétasilóval, majd a hátrészt egy púpos fedélzetrésszel lefedték. Ebben voltak a silók fedelei és több segédberendezés. Ezért ezeket a hajókat másfél-fedélzetesnek nevezték.

A G. WASHINGTON osztály

Mivel a rendszeresítés sürgős volt, az első 5 hajót 4 hajógyár építette.- General Dynamics (Electric Boat Co.): SSBN 598 GEORGE WASHINGTON és SSBN 599 PATRICK HENRY- Mare Island Shipyard SSBN 600 THEODORE ROOSEVELT- Newport News SB and DD Co. SSBN 601 ROBERT E LEE- Portsmouth Naval Shipyard: SSBN 602 ABRAHAM LINCOLN

Ezek 1959–61 között megépültek, valamennyi a Polaris A –1 rakétát kapta 1930 km hatótávolsággal. Ez nem volt elegendő, de ekkor nem volt más. A fő feladat az volt, hogy harci őrjáratokat mielőbb kezdjék meg a Szovjetunió rakétaeszközeinek ellensúlyozására. Így 1962-ben a Kubai válság napjaiban az USN 80 rakétát tartott a víz alatt, a szovjet flotta csak 21-et. Az egyéb fegyverzet maradt a vadászhajó kialakításában, vagyis 6 db Mark 16 Mod. 6 torpedóindító az orrban, ezekhez csak Mk.37 típusú torpedók voltak önvédelmi célból. Ezeket 1974 után a Gould Mark 48 típusú, kettős feladatú, vadonatúj torpedókkal cserélték le. Ez az 1587,6 kg-os típus első ízben volt bevethető felszíni és víz alatti célok ellen is. Ez huzalvezérlésü típus volt, de lehetőség nyílt a huzal leoldására és önvezérlő módon való alkalmazására is.

A dízelolaj tüzelőanyagú torpedó hatótáva több mint 37 km, sebessége több mint 80 km/h volt, újabb változatai ma is rendszerben állnak.

Mivel az építés sürgős volt, a Polaris A –1 rakéták indítását a legegyszerübb módon oldották meg. A reaktor hőcserélőjét megcsapolva, sürített gőzzel vetették ki a rakétákat a silóból, kb. 15 –16 m mélységből. A hajó periszkópjának ugyanis a víz felett kellett lennie. Ez nagy gőzfogyasztással járt, és a fehér gőzoszlop messziről látható volt, de akkor megelégedtek ezzel. Az első 10 hajóegység így indította a rakétáit, 5 db a Polaris A –1-et, 5 db a Polaris A-2-t. Az első átépítésüknél, a Polaris A –3 rakéta bevezetésekor áttértek a gőzgenerátoros indításra, és az összes hajót így módosították.

A G.WASHINGTON-t 1954. 06. 09-én bocsátották vízre és 1959. 12. 30-án átadták a flottának. Már 1960. 07. 20-án indította Capa Canaveral előtt az első Polaris A –1 rakétáját, meglepő módon sikeresen. 1960. 11. 15-én kifutott az első harci őrjáratra. Ekkor Charlestonból indult és 67 nap múlva New London kikötőjébe tért vissza. Ebből 66 nap és 10 órát töltött a víz alatt, ezt a Mark. 2 típusú SINS navigációs rendszere tette lehetővé. Később is hasonló őrjárati idők voltak, a hajó méretei a 112 fős legénység számára eddig tudtak készleteket biztosítani. Már 1960-ban kialakították ezt a rendszert, hogy minden hajónak 2 komplett legénysége van, a Blue és a Gold, ezek a visszatérő kikötőben váltanak. Ez a rendszer a mai napig is fennáll.

A PATRICK HENRY már 1960. 12. 30-án kifutott az első harci őrjáratra, utána sorban következett a további 3 hajó. Mindig csak egy-egység volt a kikötőben, a többi 4 a tengeren. A típus teljes legénysége 12 tiszt és 127 beosztott tengerész volt, de ennél kevesebbel hajóztak, mert szükös volt a belső tér. Négyévi üzem után 1964-ben kezdődött a hajók müszaki felülvizsgálata és a reaktor újratöltése. Ekkor egymás után átfegyverezték őket a Polaris A –3 (UGM –27C) rakétákra. 1970-es években kapták a javított Polaris A –3T rakétákat, hidrogéntöltettel. Ezek hatótávolsága már 4820 km volt.

A hajók 20 évet szolgáltak, amikor 1980-ben a ROOSEVELT és LINCOLN egységeket Charleston kikötőjében leszerelték, majd a hajókat szétvágva lebontották. A SALT–I egyezmény keretszámai miatt csökkent a rakéták száma és a régi egységeket nem üzemeltették tovább. A megmaradt 3 hajó rakéták nélkül SSN hajóként üzemelt 1982-ig, amíg reaktoruk kimerült. 1983-ban egymás után lebontották a WASHINGTON, LEE és P.HENRY nevü egységeket is. Érdekes módon egyet sem őriztek meg muzeális célra, pedig ennek semmi akadálya nem volt.

Az ETHAN ALLEN osztály

Az első 5 hajó után azonnal megkezdték egy javított változat tervezését. Ennél a TRESHER osztály nyomásálló hajótestét vették alapul HY –80 típusú acélötvözetből. Ezzel nagyobb merülési mélységet érhettek el, mint a WASHINGTON osztály hajói. A hajótest hosszabb lett, növelték a rakéta középrész hosszát, viszont áramvonalasabb alakot kapott. A tapasztalatok alapján csak 4 db 533 mm-es torpedóindítója volt az orrban, növelték a szonartér magasságát.

Ezek is az egyetlen megbízható reaktortípussal az S5W-vel készültek, ez Westinghaus-gyártmány volt. Teljesítménye 2 gőzturbinával 15 000 LE volt, egy 7 ágú hajócsavarral. A szabványosítás érdekében 3 hajót General Electric, 2 hajót Westinghause turbinával rendeltek meg, ezek egyébként csereszabatosak voltak.

A gazdaságosság miatt 2 nagy hajógyár között osztották meg a munkát. Az Electric Boat (Groton) építette az USS ETHAN ALLEN (SSBN 608) és USS THOMAS A. EDISON (SSBN 610) egységeket, míg a Newport News Shipbuilding Co. (Virginia) az USS SAM HOUSTON (SSBN 609); USS JOHN MARSHALL (SSBN 611) és USS THOMAS JEFFERSON (SSBN 618) nevü tengeralattjárókat. Ezek 1961–62-ben kerültek a flottához és 1962–63-ban megkezdték harci őrjárataikat. Charleston kikötői bázissal. Ezeket részben a Földközi-tengeren, részben az Északi-tengeren végezték, mivel 16 db Polaris A –2 rakétájuk hatótávolsága csak 2735 km volt.

Ezért létesült a skóciai Holly Loch-öbölben egy előretolt báziskikötő és a hajók innen őrjáratoztak a Szovjetunió északi partvidéke felé. Az 1970-es években az 5 hajót átfegyverezték Polaris A –3T rakétára és áttelepítették a Csendes-óceánra. Itt Guam-sziget Apra kikötője volt a bázisuk. A hajók ezzel szolgálták ki aktív idejüket, ezeket a példányokat nem fegyverezték át Poseidon rakétákra, mivel a szolgálati idejük meghaladta a 20 évet és az elöregedés már fellépett.

Így 1981-ben végezték az utolsó harci őrjáratot, majd mind az 5 egységet kivonták, és átalakították SSN vadászhajónak a SALT –I egyezmény keretében. Ekkor kiépítették a rakétákat, azonos tömegü cement került a silókba. Kiszerelték az egyik SINS navigációs, és a rakéta tüzvezető-rendszert, hajónként 0,4 millió $ költséggel.

Amíg a reaktorok fütőelemei jók voltak, célhajóként müködtek az amerikai vadász tengeralattjárók számára. Az ETHAN ALLENT 1982-ben, a THOMAS A.EDISONT 1983 . 12. 01-én, a THOMAS JEFFERSON-t 1985. 02. 01-én vonták ki a flottáról és Bremertonban elkezdték lebontásukat.

Két hajó, a SAM HOUSTON (SSN 609) és JOHN MARSHALL (SSN 611) 1981-ben átépítésre került, mint Amphibions Transport. Itt 2 db DDS konténer (Dry Deck Shelters) került a torony mögé a fedélzetre, ebben szállították a SEAL Team tengerészeti kommandó speciális jármüveit. A két hajó 1992-ig szolgált az atlanti- és a csendes-óceáni flottánál, ekkor ezek is kivonásra kerültek.