Nimitz-osztályú repülőgép-hordozók, a tengerek óriásai

Az új osztály első hajójának – mely nevét a II. világháború idején elévülhetetlen érdemeket szerző Chester William Nimitz admirálisról kapta – a tervezését már az 1960-as második felében megkezdték, hogy a régebbi és kisebb hordozók felváltásáról időben gondoskodjanak.

A kezdeti elképzeléseket nagymértékben befolyásolta a kor fegyverkezési versenye, a sugárhajtású repülőgépek gyors fejlődése és a meghajtás terén a nukleáris technológia előretörése. Főleg ez utóbbi tényező bírt nagy fontossággal, ugyanis a világ első atommeghajtású repülőgép-hordozójával, a USS Enterprise-zal szerzett pozitív üzemeltetési tapasztalatok meghatározták a fejlődési irányt. Monetáris okokból a Kitty Hawk-osztály negyedik tagja, a USS John Fitzgerald Kennedy hordozó még hagyományos meghajtással készült, az új Nimitz-osztály összes egységét azonban már eleve atomreaktorokkal tervezték felszerelni.

A képen az utolsó, szolgálatba állított egység, a USS Ronald Reagan látható Pearl Harbor kikötőjében. Ez a hajó az osztály kilencedik tagja, a tizedik egység jelenleg építés alatt áll

A Midway-osztály mihamarabbi és a Kitty Hawk-osztály majdani felváltására kiírt pályázatot a virginiai Newport News Shipbuilding Company nyerte, akik – miután az 1966-os pénzügyi évben a Kongresszus biztosított az első egység megépítéséhez szükséges költségkeretet – azonnal nekiláttak a 333 méter hosszú és 41 méter legnagyobb szélességü, teljes feltöltöttség esetén több mint 98 000 tonna vízkiszorítású hajók létrehozásának.

Az óriás hátulnézetben

A hajótest kialakításánál már kezdetben figyelembe vették a fedélzeten majdan állomásoztatandó 80-90 gépes repülőezred támasztotta, hatalmas belső hangárakra vonatkozó igényt, illetve a minden eddiginél nagyobb létszámú személyzet elhelyezéséről is gondoskodni kellett. A méretek érzékeltetése, illetve az összehasonlítás érdekében érdemes megjegyezni, hogy egy Nimitz-osztályú hordozó tömege egyenértékü kb. tíz darab nagyobb méretü cirkálóéval vagy közel 20 darab rakétás fregattéval. A lapos fedélzetből a hajó középvonalától jobbra és kicsit a tat felé eltolva emelkedik ki a szigetszerü, viszonylag magas felépítmény a hajóhíddal és a különböző radaroknak, illetve antennáknak helyet adó toronnyal. A torony meglehetősen keskeny és alacsony, összehasonlítva például a szovjet Kijev- és Kuznyecov-osztállyal vagy a francia Charles de Gaulle felépítményével látható az eltérő kialakítás. A repülőgépek és helikopterek tárolására, illetve indítására szolgáló ún. repülőfedélzet két jól elkülöníthető részre osztható, a szögben elfordított leszállópályára, illetve a hajó első felén található felszállófedélzetre. Ez az építési mód a II. világháborút követően alakult ki, mivel így jobban kihasználható a rendelkezésre álló terület, mint az egyenes fedélzetes hordozóknál, ugyanis a leszálló, illetve átstartoló gépek nem zavarják a felszálláshoz készülődő, illetve valamilyen egyéb okból ott tartózkodó társaikat. A légcsavaros gépekkel szemben ráadásul a sugárhajtómüves típusok leszállósebessége meglehetősen nagy, ami miatt megnőtt a sikertelen landolások utáni átstartolások száma, ez szintén indokolta egy különálló leszállófedélzet létrehozását. A repülőgépek indítását négy gőzkatapult segítségével oldották meg, melyek közül kettő az orr-részben, másik kettő pedig a szögfedélzeten található. Ez a kialakítás lehetővé teszi, hogy a hordozó egyidejüleg indítson és fogadjon gépeket, nagy taktikai szabadságot nyújtva a parancsnokoknak. A Nimitz-osztályú hordozók 20 másodpercenként tudnak katapultálni gépeket, így a például a készültségi gépek riasztás esetén nagyon hamar a levegőben lehetnek. A hangárak és a nyitott főfedélzet között a repülőgépek és helikopterek mozgatását négy nagyméretü lift végzi. A személyzet és a fegyverzet szállítására további kisebb felvonókat építettek be.

Felszálláshoz készülődő Hornet harci gép

A hatalmas hajótest megfelelő mozgatására az Enterprise-on alkalmazott nyolc darab, nyomottvizes A2W típusú atomreaktor helyett a továbbfejlesztett, és a jelentősen megnövelt teljesítményü A4W reaktorokból elegendő volt négyet beépíteni. Ezt a Bettis Atomic Power Laboratory által kifejlesztett reaktortípust alkalmazzák az összes Nimitz-osztályú hordozón, az elődtípussal szemben kevésbé karbantartás-igényesek, és mivel csak négyet kellett beépíteni a hajótestbe a rendelkezésre álló hasznos terület is növekedett. Ennek különösen a hangárak elhelyezésénél és a repülőgépek üzemanyag-tárolóinak kialakításánál jelentkezett nagy haszna. A reaktorokat ellátták egy belső neutron védőpajzzsal is, mely nagymértékben hozzájárul a hosszú élettartamhoz. A fütőelemek cseréjére tízévente van szükség, ezt összesen négy alkalommal lehet elvégezni, tehát a reaktorok összélettartamát 50 évben határozták meg. A reaktorok által meghajtott General Electric gyártmányú turbinákból négy hatalmas tengely továbbítja a hajócsavarok felé a közel 280 000 lóerőnek megfelelő erőt. Tartalék meghajtásról is gondoskodtak a tervezők, négy nagy teljesítményü dízelmotor áll készenlétben, ha a nukleáris reaktorokat valamilyen okból le kell állítani. A maximális sebesség 30 tengeri csomó (kb. 57 km/h), ami egy ilyen nagyméretü hajótól kiváló teljesítménynek számít. Érdekesség, hogy az osztály egyes hajói között némi eltérés tapasztalható a maximálisan elérhető sebesség tekintetében (Nimitz: 58,3 km/h, Roosevelt: 58,0 km/h, Truman: 57,2 km/h), ennek okai a minimális külső különbözőségben, illetve az erőátvitel korszerüsítésében keresendőek. A Nimitz-osztály hordozói nem rendelkeznek beépített támadó fegyverzettel, mint például a szovjet Kijev-osztályú hajók, ellenben kiterjed védelmi rendszerekkel szerelték fel őket. Közepes távolságú légi célok ellen a 14,5 km hatótávolságú Sea Sparrow rakéták és az ezek indítására szolgáló Mk.29 állványok lettek rendszeresítve, míg a közelbe merészkedő támadókat a Vulcan gépágyúkra épülő Raytheon/General Dynamics gyártmányú, 20 mm-es, hatcsövü Phalanx Mk.15-ösök küzdik le. Ez utóbbi fegyverek 3000 lövés/perc tüzgyorsaságukkal és 1,5 km hatótávolságukkal kisebb hajók és csónakok ellen is bevethetőek segítve a kikötőkben és szük tengeröblökben a hordozó védelmét a terrorista akciók ellen. A navigációt LN-66 lokátor biztosítja, a légtér ellenőrzésére az E-2C Hawkeye AWACS repülőgépek mellett SPS-48B és SPS-43A háromdimenziós nagy hatótávolságú, illetve SPS-49 kétdimenziós radarok szolgálnak. A vízfelszíni célokat az SPS-10F lokátorral deríthetik fel. Természetesen az igen elterjedt TACAN leszállítórendszer is beépítésre került.

Sakkozás haditengerészeti módra. A hordozó fedélzetének méretarányosan kicsinyített másán a gépek elhelyezését próbálgatják

Az első egység már a tervezőasztalon a USS Nimitz nevet, illetve a CVN-68 hadrendi megjelölést kapta, ez utóbbi kódban az N betü utal a hajó nukleáris meghajtására. Mint minden esetben a legelső egység megépítése, felszerelése és tesztelése lényegesen több ideig tartott, mint az ezt követő hordozóké, és csúszásoktól sem volt mentes. A gerincfektetésére 1968 június 22-én került sor, a vízre bocsátás pedig 1972-ben volt. A teljes befejezést és felszerelést, valamint a kötelező rendszerpróbákat követően a Nimitz 1975. május 3-án állt aktív szolgálatba. Az ünnepélyes átadáson részt vett Gerald Ford akkori amerikai elnök is, azóta is hagyomány, hogy az USA első emberei személyesen vannak jelen a hordozók vízre bocsátásakor. Szinte teljesen azonos kialakítású testvérhajói sorban követték a Nimitzet, a második egység a Dwight D. Eisenhower (CVN-69) 1977-ben, a harmadik a Carl Vinson (CVN-70) pedig 1982-ben lépett a flotta kötelékébe.

A USS Theodore Roosevelt (CVN-71) egy ellátóhajó társaságában

A negyedik hajó, a Theodore Roosevelt (CVN-71) és az ezt követő egységek azonban már némileg módosított tervek alapján készültek – pl. kissé módosított geometriájú repülőfedélzet –, és kezdettől fogva alkalmasak voltak tengeralattjárók elleni hadviselésre is az S-3 Vikingek révén, ezért egyes szakirodalmi hivatkozások külön osztályként kezelik őket. Mivel időközben az első három egységet is ezeknek a módosításoknak megfelelően átalakították, az egységes osztályként való hivatkozás célravezetőbb. A USS Theodore Roosevelt 1986. októberi szolgálatba állítást szabályos időközönként három évente követték a többiek, a USS Abraham Lincoln (CVN 72) 1989 novemberében, USS George Washington (CVN 73) 1992 júliusában, a USS John C Stennis (CVN 74) 1995 decemberében, a nyolcadik egység a USS Harry S. Truman (CVN 75) pedig 1998 júliusában állt a flotta kötelékébe. Az eredeti elképzelések szerint csupán az első három hajó került volna megépítésre, azonban a konstrukció sikeressége meggyőzte a döntéshozókat, hogy hosszabb távon erre az osztályra építsék az amerikai haditengerészeti csapásmérő erőt.

Pár nappal ezelőtt a USS John C. Stennis (CVN 74) is megérkezett az 5. Flotta hadmüveleti területére, így az iraki, az afganisztáni és szükség esetén az iráni célpontokat is támadhatja

A Nimitz-osztály 9. hajójaként megépült USS Ronald Reagan repülőgéphordozót 1994-ben rendelte meg a flotta, a gerincfektetésre 1998 februárjában került sor. A hajó vízre bocsátása 2001. március 4-én volt, ezt követően szerelték fel teljesen. 2003. július 12-én nyilvánították elkészültnek, azóta az átvételi próbák, a különféle rendszer tesztek és a személyzet kiképzés zajlott. A hajó jelenleg a Perzsa-öbölben teljesíti első, hat hónapos éles bevetését.

Egy E-2C Hawkeye légtérfelderítő leszállása

Néhány érdekesebb adat az „úszó szigetekkel” kapcsolatban. A hajók legmagasabb pontja és a gerinc között 18 emeletnyi magasságkülönbség van. Naponta átlagosan 18-20 ezer adag ételt készítenek a konyhákban, a borbély hetente közel 1500 hajvágást végez el, míg a posta évente több mint egymillió küldeményt továbbít. A fogászati rendelőben öt fogorvos dolgozik, az 53 ágyas, mütőkkel és kezelőkkel ellátott kórház az egész csapásmérő csoport számára nyújt egészségügyi szolgáltatásokat. A repülőgép-hordozók saját postai irányítószámmal, újsággal és rádióállomással rendelkeznek, a hivatalos internetes honlapról nem is beszélve.