A Skipjack és Tresher osztály

1952-ben megrendelték az USS ALBACORE kísérleti tengeralattjárót 1500/1850 t vízkiszorítással. Ez a Portsmouth-i Naval Shipjard gyárban épült SS–569 jelzéssel. Hossza 64,2 m, szélessége 8,4 m, merülése 5,6 m volt, majdnem akkora, mint a II. világháborús régi hajóké. A fő újítás a hajótest alakja volt és az, hogy a tat végére került az egyetlen hajócsavar. A meghajtást 2 db General Motors radiál dízel végezte, de ezek csak áramfejlesztők voltak a Westinghause gyártmányú elektromotorhoz. 1953-ban átadták, a hajó fegyverzetet nem hordozott, csak müszereket. Legénysége 52 fő volt, már első útjain 25 csomó sebességet ért el a felszínen, és 33-at a víz alatt.Ez akkor hallatlan eredmény volt, 50 év múlva is ez a legjobb atom-tengeralattjárók sebessége. Nyomban titkosították is, és a flottaparancsnokság fellelkesült. Azonnal megrendelték a BARBEL osztály 3 hajóját, hasonló kialakításban, de flotta-tengeralattjárók felszerelésével. Ezután alig pár hónap múlva a NAUTILUS osztály hajóinak eredményeire támaszkodva, 1955-ben megrendelést adtak a nukleáris üzemü SKIPJACK osztály tervezésére is. Ennél az orrban lévő mélységi kormányt áttették a torony két oldalára és tisztázták, hogy nagy sebességet csak egy hajócsavarral lehet elérni.Az ALBACORE kísérleti hajó maradt, 1961-ben új farkialakítást kapott, merülő kormányait a hajóközépre helyezték. 1965-ben új meghajtó-rendszert építettek be ezüst-cink telepekkel és ellenforgó kettős hajócsavart. Ezután 1970 körül kivonták és lebontásra került, a feladatát elvégezte.

Az utolsó 3 hagyományos üzemü őrjáratozó flotta-tengeralattjáró 1956–59 között megépült. A BARBEL, BONEFISH (SS–582) és BLUEBACK mire elkészült el is avult. Ezzel egy időben már vízre bocsátották az első új nukleáris üzemü vadászhajókat is.Mégis jó 10 évig szolgálatban maradtak, mert belső felépítésük szinte azonos volt a SKIPJACK osztálylyal, és manőverezésük is azonos volt. Így kiképzőhajók voltak a drága nukleáris egységekhez. Az eredeti orrkormányt áttették a torony oldalára és már egybeépített harcvezető központjuk volt, összevonva a hajó irányítását ugyanúgy, mint a nukleáris egységekben. A 2145/2895 t-s hajók 6 db 533 mm-es torpedóindítót hordoztak az orrban, legénységük 79 fő volt. A 66,9 m hosszú, 8,8 m széles merülésü hajók meghajtását 3 db Fairbanks Morse dízelmotor végezte 4800 LE teljesítménnyel. Ez adott áramot a 2 db összekapcsolt General Electric elektromotornak. Egy csavarral a felszínen 15, víz alatt 25 csomó sebességet értek el. Ezeket beosztották az Atlanti-óceáni flottához, hogy a megjelent szovjet tengeralattjárókat állandóan kövessék, erre a nagy teljesítményük megfelelő is volt. Alig több, mint 10 évi szolgálat után tartalékba kerültek, az amerikai flotta leépítette a hagyományos tengeralattjáróit.

A SKIPJACK osztály

A BUSHIPS tervezőiroda (Navy Burreau of Ships) 1956–57-ben kidolgozta a SKIPJACK osztály fő terveit, amelyhez az akkor meglévő egyetlen új atomreaktort az S5W-t használták fel, amely 2 db General Electric gőzturbina felhasználásával 15 000 LE teljesítményt adott le egy hajócsavarral. 1957. november 01-én fektették le az SSN–589 SCORPION hajógerincét. A Polaris A–1 rakéta fejlesztése közben gyorsan haladt előre, és 1960-ra hordozó tengeralattjáró kellett az indításához. Kiderült, hogy nem fejlesztettek ki előre rakétahordozó tengeralattjárót, így nincs mivel kísérletezni.Ekkor, azóta is példátlan rögtönzésre került sor. 1957 decemberében a félig kész SSN–589 hajótestet kettévágták a hajógyárban a parancsnoki torony mögött. A két rész közé betoldottak egy 39,6 m hosszú hengeres részt a 16 db rakétasilóval, és ebből lett az SSBN–598-as számú GEORGE WASHINGTON 6020/6700 t vízkiszorítással. 1958. 08. 20-án fektették le az új SKIPJACK hajógerincét, a hajó gyorsan épült és 1959. 03. 08-án megkezdte első útját. Az osztály 6 hajóját 4 gyár építette, ezért 1959–61 között elkészültek. A General Dynamics Electric Boat Co. a SKIPJACK és SCORPION, az Ingalls S. B. Co. a SCULPIN és SNARK, a Mare Island Yard a SCAMP, a Newport News S.B. & D.D.Co. a SHARK nevü egységeket építette.Az irodalmakban eltérő adatok vannak a technikai jellemzőkről nem véletlenül, hanem az amerikai hatóságok dezinformációja miatt. A hajók sebessége hivatalosan +20/+30 csomó, az összes egyéb adat a szerzők szüleménye.A SKIPJACK osztály minden hajója kb. 40 millió $-ba került. Az elektronikai központja Mk.101 Mod.17 TFCS, a szonárja módosított BQS 4 típusú volt. Abban az időpontban ez megfelelő volt, a fegyverzete még az orrban lévő 6 vetőcsőből indítható régi Mk.37 és Mk.48 típusú torpedóból állt.

Az amerikai flotta egyik katasztrófája éppen az SSN–589 sz. SCORPION-nal történt 1968. 05. 04-én. A hajó egy 70 napos víz alatti őrjáraton volt és a Földközi-tengerről hazafelé tartott a virginiai Norfolkba. Terv szerint éles-torpedókilövést végzett volna az Azori-szigetek mellett, amikor utolsó rádiójelentkezése után nyomtalanul eltünt. A keresés eredménytelen maradt, ekkor lehallgatták és elemezték az Atlanti-óceánt behálózó SOSUS lehallgató rendszer hangfelvételeit. Ebben a kérdéses időpontban egymás után rövid időre bekövetkező egy kisebb és egy nagyobb robbanás hangját tudták azonosítani. Iránymérésekkel és a hang terjedési sebességének kiszámításával megállapították, hogy a pozíció az Azori-szigetektől DNy-ra 643 km-re volt. Itt a vízmélység 5200 m, ezért a helyszínre vezényelték a MYSAR nevü oceanográfiai kutatóhajót, amely a víz alatt vontatott szonárral és TV-kamera-rendszerrel megkezdte a tengerfenék átvizsgálást. Két hónap múlva megtalálta a tengeralattjáró szétesett roncsait a tenger fenekén.Ekkor a helyszínre vitt TRIESTE és ALVIN batiszkráf több merülést végzett, lefilmezett minden roncsot és felhozott több mintát. A vizsgálat azt állapította meg, hogy a személyzet betöltéskor egy Mk.37 torpedót hozzáütött valamihez, ez felrobbant és rést vágott a hajó orrában, ahol mindenki meghalt. A kitóduló víz a mélybe lökte a hajót, és amint elérte a biztonsági határt (kb. 300 m) a hajótest összeroppant. A 99 fős teljes legénység meghalt.Az osztály többi hajója mintegy 20 évi aktív szolgálat után kivonásra került, és pár évi raktározás után a 80-as évek végén lebontották őket.

A PERMIT osztály

A SKIPJACK osztály számos problémát mutatott, elsősorban azt, hogy hiába a közel optimális hajótest, ennek belső térfogat kihasználása nem lehetséges. A több, mint 100 fős személyzetnek több helyre van szüksége, a fegyverzet nem hagyható az orrban, ez a hely az aktív és passzív szonárnak kell.Az új megoldások kipróbálására egy prototípus épült az SSN–597 számú TULLIBEE. Ez a kis, 2317/2640 t-s hajó egy S2C típusú reaktort kapott, turbó-elektromos meghajtórendszere csak 2500 LE teljesítményü volt.A 83 m hosszú hajót 1960-ban átadták, a sebessége csak +15/+20 csomó volt, de a hajótest új alakját itt próbálták ki. A 4 db 533 mm-es torpedóindítót a hajó oldalába helyezték át 10o-os ferdeséggel, az orr-rész csak szonárokkal volt kitöltve. Itt próbálták ki a BQQ–2 rendszer aktív és passzív részét. A tüzvezető rendszer próbáihoz három kúpos antennafedél került a hajótestre. A legénység csak 56 főből állt. Ez a hajó soha nem került harci állományba, egész pályafutása alatt kísérleti és bemérő egység volt.A tapasztalatok nyomán végezték a TRESHER osztály tervezését, amely a névadó hajó pusztulása után PERMIT-re változott. Ezek jóval hosszabb (89,1–90,7 m) és karcsúbb hajók voltak. A torony nagyobb lett és a mellső harmadba került, a 2–2 db Mk.63 típusú torpedóindító hátrább, a hajó oldalában volt. A meghajtórendszer ugyanaz az S5W atomreaktor és 15 000 LE-s gőzturbina volt, mint a korábbi torpedóknál. A bővítés a SUBROC típusú rakéta-torpedók alkalmazása volt a normál Mk.48 torpedók mellett. A sorozat utolsó 4 egysége már alkalmas volt Harpoon típusú robotrepülőgép indítására is a torpedóvető csövekből. A sorozatból 14 egység épült 1959–1966 között 5 különböző hajógyárban.

Ezzel a hajótípussal történt az amerikai flotta második katasztrófája. 1963. április 10-én a TRESHER egy gyári nagyjavítás után ellenőrző próbákra futott ki. A fedélzeten 129 fő volt, 108 a személyzet, 4 megfigyelő tengerésztiszt, és 17 hajógyári munkás. A New England partvidéke előtt végzett merülési próbán hirtelen eltünt. Kapcsolat nem volt, a kísérőhajó hamarosan müanyag alkatrészeket fogott ki a vízből és nyilvánvaló volt, hogy katasztrófa történt.A helyszínre szállították a TRIESTE–II batiszkráfot, és ez 2 hónappal később, 3200 m mélységben megtalálta a szétesett hajóroncsot. A vizsgálat azt állapította meg, hogy a hajó mélységmérő müszerei rosszul müködtek, mert a gyárban nem távolították el a csővezetékeket eltömítő dugókat. Merülés közben elérték a biztonsági határt és a hajótest megrepedt, majd a betóduló víztől mélyebbre merülve szétrobbant.A 2 katasztrófa nyomán számos biztonsági intézkedést vezettek be, megerősítették a SUBSAFE nevü biztonsági rendszert. A torony konstrukcióját a későbbi hajóknál megváltoztatták. Hasonló katasztrófa azóta sem fordult elő, balesetek, müszaki hibák persze voltak, de egyik sem járt a hajó elvesztésével. A PERMIT osztály 13 hajója tovább szolgált és 22 évi futásidő után kivonták őket, és 1985 után lebontásra kerültek.