Bevetésen a USS Enterprise, a világ első nukleáris meghajtású repülőgép-hordozója

Korunk sokat csodált haditechnikai eszközei a hatalmas méretü, nukleáris meghajtású amerikai repülőgép-hordozók, melyek fedélzetén egy kisebb ország légierejével azonos erőt képviselő repülőezred állomásozik. A hadihajó-fejlesztés jelenlegi csúcsát képviselő, napjainkban a US Navy állományában standardnak számító Nimitz-osztályú szuperhordozók technológiai elődjének tekinthető USS Enterprise (CVN 65) számos különlegességgel és elsőséggel büszkélkedhet, a tervezők számára a legnagyobb elismerés azonban vélhetően az, hogy a hajó szolgálatba állítása után 46 évvel (!) is még mindig félelmetes erejü, nagy harcértékü egységnek számít. 

2007. augusztus 17-én a Perzsa-öbölben

Nukleáris pionírok

A II. világháború idején óriási versenyfutás zajlott a hadviselő felek között azért, hogy a nukleáris technológiát minél hamarabb a katonai célok szolgálatába tudják állítani. A minden addigi fegyvernél pusztítóbb erejü atombombára az Egyesült Államok tett legelőször szert, az alkalmazás eredményét pedig szinte azonnal mindenki megismerhette Hirosima és Nagaszaki elrettentő példáján. Arra azonban, hogy a palackból kiengedett „nukleáris szellem” a romboláson kívül másra is alkalmazható legyen, még sok-sok évet kellett várni.

A fejlesztések első fázisában az új energiaforrás müködőképessége és a fegyver mihamarabbi bevehetősége miatt a gyorsaság volt a szempont, a második lépcsőben a hatóerő növelése és a bombák fizikai méretének csökkentése került előtérbe, és csak a harmadik, jól elkülöníthető periódusban kezdtek el azon gondolkodni, hogy más célokra is felhasználják a hihetetlen teljesítménytartalékokkal rendelkező technológiát. Az egyik ilyen lehetőség a polgári atomerőmüvek felépítése volt, ugyanakkor a nagyobb méretü hadihajók és tengeralattjárók meghajtására is alkalmassá lehetett tenni a fejlődés során egyre zsugorodó méretü nukleáris reaktorokat. A hosszú távú tengeri bevetésekre induló felszíni és felszín alatti egységek mobilitását ugyanis nagymértékben megnöveli az üzemanyag-ellátó hajóktól való függetlenség, a hatótávolságot pusztán a személyzet teljesítőképessége és a fedélzeten tárolt élelmiszer mennyisége határolja be. A hagyományos meghajtású hadihajók turbináit tápláló olajkazánok fogyasztása egyrészt igen magas, másrészt a kéményekből kiáramló sürü fekete füst növeli a felderíthetőségüket, továbbá az sem elhanyagolható szempont, hogy az utántöltésükhöz szükséges ellátóhajók fenntartása igencsak költséges. A tengeralattjárók esetében még fokozottabban problémás a helyzet, ráadásul a tankoláshoz szükséges felszínre emelkedéssel éppen a rejtőzködésre építő taktikai előnyüket veszítik el.

Utántöltés menet közben

Az 50-es évek elejére az atomenergia-kutatás fejlődése lehetővé tette, hogy olyan kisméretü reaktorokat építsenek, amelyek akár hajókon alkalmazott gőzturbinák táplálását is képesek biztonságosan megoldani. A meglepetésszerü stratégiai csapásmérés mindenekfeletti fontossága miatt először tengeralattjárókon próbálkoztak, mivel azok alkalmazásának lehetőségeit jelentősen kitágította az új meghajtási mód. A világ első nukleáris meghajtású tengeralattjárója, a USS Nautilus (SSN-571) 1954-ben történő szolgálatba állítása minden kétséget kizáróan új fejezetet nyitott a haditengerészet történelemkönyvében. Az atom-tengeralattjárókkal szerzett kedvező tapasztalatok arra ösztönözték a US Navy vezetőit, hogy a cirkálóknál és a repülőgép-hordozóknál is megvizsgálják a nukleáris meghajtás alkalmazásának lehetőségét. A hordozók esetében az új technológiának több, egymással összefüggő pozitív hozadéka is van, ugyanis nemcsak a hajó taktikai függetlensége és hatótávolsága nő meg, hanem a fedélzetén állomásozó repülőeszközök hajtómüveinek meghajtásához elengedhetetlen tüzelőanyag tárolására is lényegesen nagyobb kapacitást tudnak biztosítani, hiszen a hajónak nincs szüksége óriási saját olajtartályokra. Ráadásul a repülőgép-hordozók manőverezőképessége szinte nullára csökken, amikor a nyílt tengeren össze vannak kapcsolva a mellettük haladó ellátóhajókkal, így ilyenkor a legsebezhetőbbek.

Az atom-tengeralattjárók mellett a hajógyárak természetesen a felszíni egységek esetében is megpróbálkoztak a nukleáris meghajtással. A meglehetősen szokatlan felépítménnyel rendelkező, 15 000 tonna vízkiszorítású USS Long Beach (CGN 9) rakétás cirkáló lett az első ilyen kategóriájú amerikai hajóegység. Ezt követően egy kisebb, szintén atomreaktorok által termelt energiával mozgatott fregattot – USS Bainbridge (DLGN-25/CGN-25) – is építettek, a még amerikai léptékkel mérve is elképesztően magas költségek miatt azonban hosszabb távon felülvizsgálták a programokat, és néhány, inkább kísérletinek tekinthető hajóosztály megalkotása után az 1980-as évektől kezdve már ismét a hagyományos meghajtású egységek irányába fejlesztettek tovább. A tengeralattjárók és a repülőgép-hordozó monstrumok terén azonban teljesen más volt a helyzet: a nukleáris technológia ezeknél nyerte el igazán a létjogosultságát. 

Zsúfolt fedélzet

Reinkarnálódik a Big E

Az 1952 és 1959 között megépült, négy hajóegységből álló Forrestal-osztály volt a háborút követő időszak első, már eleve szögfedélzettel ellátott, modern repülőgép-hordozónak tekinthető hadihajótípusa. Ezek az egységek azonban még hagyományos meghajtással rendelkeztek, az őket követő Kitty Hawk-osztályú hordozókhoz hasonlóan. A hatalmas úszó szigetek meghajtását biztosító 4 darab gőzturbinához a gőzt 8 darab olajkazán segítségével állították elő, melyek tüzelőanyag-igénye rendkívül magas volt, így a hajó tartályainak nagy részét a gázolaj foglalta el. Ez a tény erősen behatárolta a járőrözések és az éles bevetések időtartamát, hiszen nemcsak a hajó saját tüzelőanyag-tartályait kellett gyakran feltölteni, hanem a repülőgépek és helikopterek számára szükséges hajtóanyagból is sürün kellett vételezni.

A fenti okok vezettek oda, hogy az óriási költségek ellenére – az első egység építése olyan nagy összeget emésztett fel, hogy miatta öt másik hajó építését kellett törölni a US Navy terveiből – megkezdődött a később USS Enterprise névre keresztelt repülőgép-hordozó építése. A tervezés során közel ezer mérnök dolgozott a projekten, több mint 16 000 különféle tervrajzot állítva elő. A Forrestal-osztály létrehozása során felhalmozódott tapasztalatokra épített, de jelentősen továbbfejlesztett új nukleáris hordozó gerincének lefektetését 1958. február 4-én kezdték meg a Northrop Grumman cég Newport News-i hajógyárában. A vízre bocsátásra két és fél évet kellett várni, ez idő alatt készült el a hajótest és a felépítmény szerkezete, illetve a helyükre kerültek a legfontosabb rendszerek – mint például a meghajtás – főbb elemei. A teljes befejezésre azonban csak 1961-ben került sor, ekkor kezdődhettek meg a tengeri próbák és az ezt követő átadás-átvételi procedúrák. 

Az új repülőgép-hordozó, amely az USA és egyben a világ első nukleáris meghajtású repülőgép-hordozója lett, az igen találó USS Enterprise (merész, vállalkozó szellemü) nevet kapta. Az Egyesült Államok Haditengerészetének történetében legendásnak számító nevet nem kevesebb mint hét elődje viselte már, ezek közül a leghíresebb talán a II. világháború egyik legsikeresebb repülőgép-hordozójának számító USS Enterprise (CV 6) volt. Ezt az egységet egyébként éppen a CVN 65 gerincfektetése előtt kezdték el szétbontani, így spirituális kifejezéssel élve a reinkarnációjának is tekinthetjük. A tengerészek körében hagyományosan Big E-nek becézett Enterprise nevü hordozókat kiemelten nagy tisztelet övezi, az előd esetében a háborús eredmények, míg az utódnál a gyökeresen új technológia játszik ebben fontos szerepet.

A 342 méter hosszú és 76 méter széles, 10,8 méter merülésü hajótest az akkor már standardnak számító, felülnézetből jellegzetes formát képező szögfedélzettel épült meg. A vízkiszorítás teljes feltöltöttség esetén 93 500 tonna, ez némileg meghaladja a kortársnak számító Forrestal- és a Kitty Hawk-osztály egységeinek hasonló adatait. Szolgálatba állításakor ez a hordozó volt a legnagyobb és legerősebb hadihajó a világon. A négy darab, önálló tengelyen elhelyezkedő hatalmas hajócsavar meghajtását szintén négy darab gőzturbina biztosítja, ezekhez a túlnyomású gőzt nyolc darab A2W nyomottvizes, U-235 jelü dúsított uránnal üzemelő atomreaktor állítja elő. A tengelyteljesítmény összesen 280 000 lóerő, melynek köszönhetően 61 km/h-s maximális sebesség érhető el.Az A2W reaktorokat kifejezetten haditengerészeti alkalmazásra fejlesztették ki az 1950-es években. A jelölésben az A betü a repülőgép-hordozóra utal (aircraft carrier), a 2-es szám azt mutatja, hogy már a második generációs reaktorról van szó, a W pedig a gyártó cég (Westinghouse) nevének kezdőbetüje. A hajótestbe nyolc darab A2W reaktor került beépítésre négy, számmal jelölt csoportban, ezeken belül A és B betükkel jelölik őket. A reaktorcsoporton belüli meghibásodás esetén egy-egy reaktor is képes ellátni a hozzá tartozó kazánt elegendő gőzzel, és elvileg a maximális sebesség is tartható.

A merev szárnyú repülőgépek indítására négy gőzkatapult került beépítésre, az ezekhez szükséges energia előállítását is a reaktorok végzik. A hangárakból a repülőeszközök négy hatalmas lift segítségével juthatnak a fedélzetre, ezek közül kettő a torony előtt, egy pedig közvetlenül mögötte helyezkedik el, a negyedik a hajótest másik oldalán került kiépítésre. Az önvédelemről napjainkban már a NATO-standard Sea Sparrow és RIM-116 Rolling Airframe Missile (RAM) rakéták, illetve a Phalanx gépágyúk gondoskodnak.A hajó személyzete 3395 fő tengerészből és 1891 fő repülőszemélyzetből áll, ez utóbbiak felelnek a helikopterek és a repülőgépek müszaki kiszolgálásáért, és ide tartoznak a pilóták és a fegyverzetkezelők is.

A kísérő flotta védőgyürüjében hajózik a USS Enterprise

Mindig a legforróbb helyeken

A USS Enterprise fedélzetét 1962. január 17-én érintették először harci gép kerekei. Az első repülőgép egy F8U Crusader vadászgép volt, majd sorban következtek a többi típusok is. A hordozó februárban indult első útjára, melynek során követő- és mérőállomásként vett részt a Mercury ürprogramban Vincent P. DePoix kapitány parancsnoksága alatt. A US Navy legújabb büszkesége augusztusban csatlakozott a Földközi-tengeren hajózó, kiemelten fontos feladatot ellátó 6. Flottához. A nemzetközi politikai helyzet miatt azonban nem sokkal később átvezényelték a 2. Flotta állományába, és egy hatalmas flottakötelék tagjaként részt vett a szovjetek által Kubába telepített nukleáris rakéták miatt kirobbant válság kezelésében. Mint ismeretes, a hajók elsődleges feladata a Kuba körüli tengeri blokád biztosítása volt, de adott esetben készen kellett állniuk a szigetország és az ott állomásozó szovjet erők elleni támadásra is. A Föld országait a harmadik világháború szélére sodró válság szerencsére békés úton rendeződött, így a hajó visszatérhetett a Földközi-tengerre, ahol 1963–64-ben teljesítette második és harmadik útját. A harmadik útja során május 13-án a USS Enterprise-hoz csatlakozott másik két, szintén nukleáris meghajtású hadihajó, a USS Long Beach rakétás cirkáló és a USS Bainbridge fregatt, létrehozva a 60.1 számú alkalmi harci csoportot, mely a világ első nukleáris hajóköteléke lett. Az „Operation Sea Orbit” hadmüvelet keretében a csoport öt hónap alatt 30 565 mérföldet hajózott mindenféle utánpótlás felvétele nélkül. Az októberben befejeződött bevetéssorozatot követően a Big E visszatért az Egyesült Államokba, ahol a Newport News-i hajógyárban elvégezték a hajó első, tervezett javítását és az elhasználódott nukleáris fütőelemek cseréjét.

A közel egy évig tartó javítás és az ezt követő kötelező próbák után 1965 novemberében az Enterprise csatlakozott a csendes-óceáni 7. Flottához, és 1965. december 2-án bekapcsolódott a Vietnam elleni háborúba. Egy hétéves háborús periódus következett, melynek során a hajó 1965 és 1972 között hatszor vett részt bevetésen. A Tonkini-öbölben kialakított tengerészeti hadmüveleti zónából támadták a hordozóról felszálló harci gépek a vietnami célpontokat. 1970-ben vált esedékessé a második nagyobb javítás, ennek során ismét elvégezték a hajó karbantartását és a fütőelemek cseréjét. Természetesen a korszerübb reaktorokkal felszerelt Nimitz-osztályú hordozóknál már lényegesen nagyobbak a javítási és a fütőelem-cserélési periódusok, az Enterprise esetében azonban ezeket még csak így tudták megoldani.

Valahol Irak felett

Ebben az időszakban történt a US Navy egyik legsúlyosabb balesete is, mely sajnos a hajó nevéhez füződik. 1969. január 14-én a Hawaii–szigetek közelében hajózva egy Zuni típusú rakéta felrobbant az egyik előkészítés alatt álló F-4 Phantom szárnya alatt. A robbanás láncreakciót indított el, és a fedélzeten előkészített 500 fontos bombák sorra robbantak fel. 18 detonáció követte egymást, melynek során 15 repülőgép semmisült meg. Ennél is fájóbb veszteség azonban, hogy a szörnyü balesetben 28 tengerész meghalt, míg több mint 300-an kisebb-nagyobb sérüléseket szenvedtek.

Az 1973-as vietnami tüzszünetet követően a hajó a Washington állambeli Bremerton kikötőjében jelentős átalakításokon esett át, ugyanis alkalmassá tették a haditengerészet legújabb, F-14A Tomcat típusú repülőgépeinek üzemeltetésére. 1974 szeptemberében az Enterprise lett az első repülőgép-hordozó, amely megkapta a „dupla svancú Kandúrokat”, ezáltal ismét történelmet írt. A hajó 1975 februárjában egy meglehetősen megalázó hadmüveletben vett részt: a magára hagyott dél-vietnami hadsereg felmorzsolódását követően, Saigon elestekor az Enterprise-ról felszálló helikopterek is segédkeztek a város kiürítésében. A hadmüvelet során a hordozóról 95 bevetést teljesítettek. Ez volt a Big E hetedik csendes-óceáni küldetése…

Ezt követően még két bevetéssorozatot teljesített a csendes-óceáni flotta kötelékében, majd 1979 januárjától ismét visszatért a bremertoni hajógyárba, ahol egy minden eddiginél nagyobb és alaposabb, két és fél évig tartó átfogó nagyjavításon, illetve átépítésen esett át. A javítás és karbantartás során a hajó elektronikai rendszereinek nagy részét lecserélték, és a Nimitz-osztály egységeihez hasonló árbocrendszerrel látták el, továbbá új lokátorokat is kapott. Az átépítés során jól láthatóan megváltozott a felépítmény külseje is. A hajó elöregedett A2W atomreaktorait szintén újabbakra cserélték. A javítás és a tengeri próbák elvégzését követően az Enterprise 1982-ben futott ki ismét a Csendes-óceánra. A hajó tizenkettedik útján, 1986-ban a nukleáris repülőgép-hordozók közül elsőként haladt keresztül a Szuezi-csatornán, és 22 év után ismét a Földközi-tengeren hajózhatott.

Az Enterprise-t 1988 tavaszán a minden szempontból forró területnek számító Perzsa-öböl térségébe küldték, ahol az irak–iráni háború miatt célponttá vált olajszállító tankhajók biztonságára kellett ügyelnie. Az Egyesült Államok gazdasága számára létfontosságú nyersolajszállítmányok megvédésére azonnali fegyverhasználati engedélyt adtak ki, így feladat végrehajtása érdekében a repülőgép-hordozón állomásozó 11. Hordozófedélzeti Repülőezred gépei több esetben is támadták az Iráni Haditengerészet egységeit. Az Enterprise és legénysége tehát ismét élesben, a frontvonalban bizonyíthatott, mint története során már oly sokszor.

1989 decemberében Corazon Aquino fülöp-szigeteki elnök kérésének engedve idősebb George Bush amerikai elnök a kormány megdöntésére fellázadt puccsisták ellen indított „Classic Resolve” hadmüvelet keretében a térségbe vezényelt egy haditengerészeti csapásmérő harccsoportot. A Manilai-öbölben horgonyzó Midway és Enterprise repülőgép-hordozók fedélzetéről felszálló harci gépek és helikopterek demonstratív légi fedezetet nyújtottak a lázadók elleni harcban. A sikeres rendteremtés után 1990 márciusától kezdődően egy újabb világ körüli út következett. A hordozó a kaliforniai Alameda kikötőjéből kihajózva több mint 69 000 km-t tett meg, ismét demonstrálva a nukleáris meghajtás előnyeit. A maratoni tengeri bevetés után egy újabb, menetrend szerinti nagyjavítás következett Newport Newsban, ez viszont azt jelentette, hogy az Enterprise kimaradt a Sivatagi Vihar hadmüveletből. A hajó felújítása és átépítése, mely az amerikai haditengerészet által valaha végrehajtott legnagyobb volumenü ilyen jellegü projekt volt, közel négy évig tartott, és rendkívül nagy összeget emésztett fel. Ez utóbbi tény is mutatja, hogy a flotta vezetése akkor még úgy gondolkozott, hosszabb távon is számít a veterán repülőgép-hordozóra. A felújítási munkákat a kötelező tengeri próbák követték, majd az Enterprise 1996. június 28-án ismét aktív szolgálatba állt. Rövid időn belül két hadmüveletben is részt vett: az „Operation Joint Endeavor” és az „Operation Southern Watch” során Bosznia és Irak felett ellenőrizték a tengerészeti vadászgépek a repüléstilalmi zónák légterét. Egy szomorú eseményre is sor került a bevetéssorozat alatt, ugyanis a haditengerészet ekkor vált meg az utolsó A-6E Intruderektől, melyek a hajón állomásozó VA-75 század állományából kerültek nyugállományba. A kissé bumfordi formájú, de az üzemeltetők és az ellenfelek által is rendkívül tisztelt és elismert bombázók a US Navy történetében fontos, meghatározó szerepet játszottak három évtizeden át. Pótlásukra az F/A-18E/F Super Hornet programot indították el.

A két hosszabb bevetést követően az Enterprise egy újabb, de kisebb mélységü karbantartáson esett át, mely négy és fél hónapig tartott Newport Newsban. A hajó a javítást követő első, összességében 16. bevetéssorozatára 1998 novemberében futott ki, fedélzetén a CVW-3 repülőezreddel. Az Enterprise és kísérete a Nimitz-osztályú USS Eisenhower hordozó vezette harccsoportot váltotta fel a Perzsa-öböl térségében. Az út során, 1998. december 16-án az Enterprise harccsoport hajóiról kilőtt Tomahawk rakéták támadásával és a CVW-3 repülőgépeinek bevetésével kezdődött az iraki katonai célpontok ellen végrehajtott Desert Fox hadmüvelet. A 70 órás hadmüvelet végeztével a repülőgép-hordozó és köteléke az Adria felé vette az irányt, hogy részt vegyen a koszovói válság kapcsán megindított, Jugoszlávia elleni NATO-támadássorozatban. A Milosevics-rezsim tüzszüneti kérelme után a Big E 1999 májusában tért ismét vissza az Egyesült Államokba.

Az Enterprise 2001 áprilisában indult ismét bevetésre, melynek során a Földközi-tengeren és a Perzsa-öböl térségében hajózott, és részt vett a Southern Watch hadmüveletben. A több hónapos távollét után hazafelé tartó flottaköteléket azonban a szeptember 11-i terrortámadások miatt nem a jól megérdemelt pihenőre, hanem éles bevetésre azonnal a Perzsa-öböl térségébe vezényelték. A terrortámadások kitervelőinek és végrehajtóinak aktív támogatásával gyanúsított afganisztáni tálib kormányzat ellen megindított Enduring Freedom hadmüveletben ismét első volt az Enterprise, a fedélzetéről startoló vadászbombázók és elektronikaiharc-gépek ott voltak a kezdetektől az arcvonalban. A megfáradt legénységet és a maratoni hosszúságú bevetést teljesítő öreg hordozót november 10-i hazaérkezésekor ünneplő tömeg fogadta a norfolki kikötőben.

2002 januárjában ismét egy hosszabb, nagyobb volumenü karbantartás következett, mely 16 hónapig tartott. Az Enterprise 2003 augusztusától állt ismét a flotta rendelkezésére, a hónap végén ki is hajózott, hogy a Földközi-tengeren, illetve a Perzsa-öbölben részt vegyen az Iraqi Freedom és az afganisztáni Enduring Freedom hadmüveletekben. A hajó februárban fejezte be a küldetését, és tért haza. Ezt követően pihentetőbb feladat következett, ugyanis az Egyesült Államok partjainál hajózva a haditengerészet új pilótáinak hordozófedélzeti minősítéséhez szükséges kiképzést biztosította, majd a nyár folyamán részt vett a „Summer Pulse 2004” NATO-gyakorlaton.A 2005-ös évben az Enterprise a norfolki kikötőben egy újabb karbantartáson esett át, ennek során többek között új repülőgép-fékező rendszerrel is felszerelték a hajót.

Felszállási engedély

A Big E és kísérő harccsoportja 2006-ban ismét egy maratoni hosszúságú bevetéssorozaton vett részt Iraktól Afganisztánig. A hajó 30 hétig volt távol, ez idő alatt nem kevesebb mint három különböző flottacsoportosítás (az 5., a 6. és a 7.) tagjaként vett részt az amerikai fegyveres erők különböző hadmüveleteiben. A USS McFaul (DDG 74) rakétás romboló és a USS Nicholas (FFG 47) rakétás fregatt mellett a Ticonderoga-osztályba tartozó USS Leyte Gulf (CG 55) cirkáló biztosította a hordozó védelmét. A kötelék készleteinek feltöltéséről a USS Supply (T-AOE 6) ellátóhajó gondoskodott. A hordozóról felszálló vadászbombázó-, elektronikaiharc-, tengeralattjáró-elhárító és kutató-mentő századok repülőeszközei összesen 23 000 órát töltöttek a levegőben, ennek 52%-át közvetlenül a hadmüveleti zónában. Az afganisztáni bevetések sajátossága, hogy az Indiai-óceánról csak hosszú repülés után érik el a haditengerészeti gépek a célterületet, miközben idegen országok felett is át kell haladniuk. Éppen ezért ezek a bevetések nemritkán a hat órát is elérik, amihez többszöri légi utántöltésre van szükség. Az afganisztáni harcok kiújulását jelzi az a tény is, hogy a USS Enterprise repülőgépei szeptember eleje óta 133 alkalommal mértek csapást a tálib gerillák egységeire és támaszpontjaira. További érdekes adat, hogy a hajó a hat hónap alatt közel 60 000 tengeri mérföldet tett meg. A személyzet tagjai nem kevesebb mint 15,6 millió e-mailt küldtek szeretteiknek, barátaiknak.

Fedélzettakarítás

A hordozó fedélzetén legutóbb a CVW-1 ezred repülőegységei állomásoztak. A VFA-211 „Fighting Checkmates” század már az F/A-18F Super Hornetekkel, míg a VMFA-251 „Thunderbolts”, a VFA-136 „Knight Hawks” és a VFA-86 „Sidewinders” még a régebbi F/A-18C Hornet vadászbombázókkal van felszerelve. A VAQ-137 „Rooks” század feladata az elektronikai harc megvívása EA-6B Prowler gépekkel, a hordozó tágabb környezetének szemmel tartásáról pedig a VAW-123 „Screwtops” E-2C Hawkeye 2000-es gépei gondoskodnak. Kutató-mentő szolgálatot a HS-11 „Dragon Slayers” SH-60F és HH-60H Seahawk helikopterei látnak el, a VS-32 „Maulers” S-3B Vikingjei pedig a tengeralattjárókra vadásznak.  

A USS Kitty Hawk nyugdíjba vonulása után a „Mobil Csernobil” néven is emlegetett USS Enterprise lesz a flotta legidősebb hajója, így a „First Navy Jack” zászló birtokosa is. Az úttörő jelentőségü egység kivonása 2015-ben várható.