Új amerikai robotrepülőgép-hordozó atom-tengeralattjáró

A tengeralattjárók átalakításáról még a Clinton-adminisztráció hozott döntést, a munkálatok négy évig zajlottak. Az Ohio-osztály létrehozása és üzemeltetése ugyanis rendkívül költséges volt, ugyanakkor a hidegháború befejeződése miatt már nem is volt szükség mindegyik, ballisztikus rakétákkal felszerelt stratégiai csapásmérő egységre, míg az SSGN-ekre a tervezők szerint egyre nagyobb szerep hárul majd a jövőben. A  döntés értelmében négy darab Ohio-osztályú egységet átépítenek manőverező robotrepülőgépek hordozására. Ezek a taktikai fegyverek ugyanis olcsóbbak, és a helyi háborúkban jobban alkalmazhatóak, mint a stratégiai csapásmérésre kifejlesztett ballisztikus rakéták. Ez a lépés egyébként összhangban állt a stratégiai nukleáris fegyverek csökkentése érdekében megkötött nemzetközi egyezményekkel is. Az átfegyverzés során ezek az egységek Tomahawk robotrepülőgépeket kapnak, ezek indítóegységeit a korábbi rakétasilókban helyezték el.

Rakéták indítása a vízfelszín alatt

Az eredeti Ohio-osztály fejlesztése 1972-ben kezdődött meg, az első megrendeléseket az 1974-es pénzügyi évben adták le. A tervezés megkezdésétől az első egység átadásáig végül kilenc év telt el. A legfontosabb cél az volt, hogy az új Trident rakéták számára biztosítsanak egy ideális hordozóeszközt. Azt is megkövetelték a tervezőktől, hogy bár hatalmas méretü hajókat kellett létrehozni, azok sokkal kevésbé zajosak legyenek, mint jóval kisebb elődeik. A hajótest kialakításánál tehát kettős követelménynek kellett megfelelni, el kellett benne helyezni a 24 darab hatalmas Trident rakéta indítócsöveit, ugyanakkor mindezt úgy megoldani, hogy az ideális, csepp alakú forma minél kevésbé torzuljon. Az eredmény egy, a lemerült állapotában 18 700 tonna vízkiszorítású, 170 méter hosszú, legszélesebb részén közel 13 méter átmérőjü, a torony előtt és mögött egy kissé kidudorodó hajótest lett, melyet mindössze egyetlen hétlapátos hajócsavar hajt meg. Jellemző az Ohio-osztály méreteire, hogy ez utóbbi alkatrész 7 méter átmérőjü. Kialakításánál rendkívül pontos tervezésre és kivitelezésre volt szükség, ugyanis a hajócsavar a tengeralattjáró legnagyobb zajforrása, márpedig a rakétahordozók számára a legfontosabb a rejtettség és a túlélés. A hajók vertikális irányítását a tornyon elhelyezett nagyméretü mellső mélységi kormánylapátokkal és a hátul lévő, azonos feladatkörü felületekkel közösen végzik. A horizontális irányításért a hátsó függőleges kormánylapok felelnek, ezek egyben stabilizátorok is. A torony a hajótest első harmadában lett elhelyezve, ellentétben például a szovjet Tájfun-osztállyal, ahol a rakétaindító silók mögött, a hajó középvonalától hátrébb került kialakításra.

A hajótestnek – gondosan megtervezett kialakítása révén – nagyon kedvezőek a hidrodinamikai tulajdonságai, ugyanakkor megfelelően védett a külső behatásokkal szemben is. Belső felépítését tekintve négy jól elkülöníthető részre – irányítási és személyzeti részleg, a rakétasilók, reaktorterem, turbinák – osztható. Az orr-részben három szintet alakítottak ki, itt kaptak helyet a vezetési és irányítási központok, a navigációs eszközök és a négy, önvédelmet szolgáló torpedóvető cső. Ebben a szakaszban kerültek kialakításra a legénységi és tiszti körletek, továbbá a hosszú bevetések miatt mindenképpen szükséges és rendkívüli fontossággal bíró kiszolgálólétesítmények, pihenők, szociális és kulturális helyiségek, étkezdék. A ballisztikusrakéta-hordozó tengeralattjárók ugyanis jellemzően több hónapos őrjáratozásokat folytatnak, ezek során az is előfordulhat, hogy egyszer sem bukkannak a felszínre. A felszíni hadihajókkal ellentétben – melyek gyakran vesznek részt külföldi kikötőlátogatásokon – a tengeralattjárók kerülik az érintkezést mindenkivel, hiszen legnagyobb előnyük a rejtettség. Az ellenfelek, de még a szövetségesek sem szerezhetnek tudomást arról, hogy hol és mikor járőröznek ezek az első vonalbeli csapásmérő eszközök. Egy esetleges háborús konfliktus esetén a nukleáris meghajtású ballisztikusrakéta-hordozó tengeralattjárók kiemelt célpontjai lennének az ellenfélnek, megsemmisítésük révén ugyanis hatalmas stratégiai előnyhöz jutna. Ezek az egységek éppen ezért kiemelt védettséget élveznek, továbbá bevetéseiket úgy tervezik meg, hogy minél nehezebben lehessen a nyomukra bukkanni. Ez a rejtőzködőként jellemezhető, hosszú őrjáratozási idővel kombinált módszer azonban igen nagy, főleg mentális terhet ró a személyzetre, testi és szellemi karbantartásukra tehát kiemelt figyelmet kell fordítani. Filmvetítésekkel, közösségi kulturális programok szervezésével, rendszeres testedzésekkel, harci és vészhelyzeti gyakorlatozásokkal lehet elérni azt, hogy a fegyelem és a teljesítőképesség maximális maradjon.

Az Ohio-osztályú tengeralattjárók felépítése

A 24 darab Trident rakéta mindegyike külön indítóberendezéssel rendelkezik. A Tridenteknek alkalmazzák a C-4-es, 7500 km hatótávolságú és a D-5-ös, 12 500 km hatótávolságú változatait is. A ballisztikus rakéták indításához nagyon pontos navigációs adatokra van szükség, ezek előállítását több, párhuzamosan müködő rendszer (Loran-C, Transit, gravimetrikus mérőmüszer) összehangolásával végzik. Ez utóbbi a nehézségi erő változásának mérésével számolja ki a hajó pillanatnyi tartózkodási helyét. A rakétákat 30 méteres mélységből lehet indítani, azonban a silókból nem, csak a parancsnoki teremben elhelyezett vezérlőpultokról. Egyetlen ember nem tudja aktiválni a rendszert, ehhez három, megfelelő jogosultsággal és felhatalmazással rendelkező tiszt szükséges. Az ideális indítási paramétereket számítógépek dolgozzák ki, figyelembe véve a felszíni hullámzási adatokat is.

Felszíni menetben

A meghajtásról egy S8G típusú, nyomottvizes nukleáris reaktor gondoskodik, ez szolgáltatja az energiát a hétágú hajócsavart meghajtó két darab, egyenként 35 000 lóerő teljesítményü redukciós gőzturbina számára. A reaktor fütőelemeit mindössze kilencévente kell cserélni, ez elméleti síkon azt jelenti, hogy a tengeralattjárók képesek lennének ennyi ideig folyamatosan üzemelni. Ez természetesen csak egy elméleti érték, a hajó egyéb rendszereinek karbantartásigénye és a személyzet türőképessége ezt nem teszi lehetővé. Mindenesetre ez költséghatékonyság szempontjából is fontos érték, hiszen a fütőelemcsere drága és időigényes müvelet. Annak ellenére, hogy csak egy hajócsavar hajtja meg, az Ohio-osztály egységei elérhetik a 37 km/h víz alatti sebességet, ami ekkora méretü tengeralattjáróktól viszonylag szép teljesítmény.

Az Ohio-osztály első tagját 1981-ben vette át a haditengerészet, az utolsót pedig 1997-ben. Ez idő alatt összesen 18 egység került a flotta állományába, melyek mindegyike jelenleg is szolgálatban áll. A tengeralattjárók mindegyike egy-egy amerikai államról kapta a nevét. A nagy harcértékü tengeralattjáró-osztály kiépítése elképesztően sok pénzbe került, az Ohiók darabára ugyanis megközelíti az 1,5 milliárd dollárt. Ez olyannyira hatalmas költség, hogy még az amerikaiakat is elgondolkoztatta, így az eredeti tervek szerint folytatódó gyártást a 18. egység elkészülte után leállították.

Az amerikai 55 centes bélyegeken egy Ohio-osztályú tengeralattjáró rajza látható

Érdekesség, hogy mindegyik hajó két, teljesen azonos létszámú és képzettségi szintü személyzettel rendelkezik, így könnyen megoldható a váltás, és fenntartható a folyamatos járőrözés. Az ún. kék és arany elnevezésü személyzetek eleinte 156 főből álltak, napjainkban azonban a ballisztikusrakéta-hordozókon már 173-ra emelkedett ez a szám. A Tomahawk robotrepülőgépek hordozására átalakított négy tengeralattjárón 159 fő teljesít szolgálatot.

A megépült 18 egységből a csendes-óceáni flotta állományába 8 hajó került, ezek a Bangor haditengerészeti bázisról látják el feladataikat, míg az atlanti flotta 10 darab Ohio-osztályú tengeralattjárója a Georgia államban található Kings Bay kikötőből jár bevetésre. A hajók elektronikai rendszereit és a rakétákat folyamatosan fejlesztik, így még hosszú ideig nem kell a leváltásukról gondoskodni. A jelenlegi tervek szerint még több évtizedig ezek a tengeralattjárók alkotják majd az Egyesült Államok tenger alatti csapásmérő öklét.