A múlt csodafegyvere – az ember vezette torpedó

Az ember által irányítható torpedó eredete egészen az I. világháború előtti időkig nyúlik vissza. E különleges találmányt először az olasz Regia Marina megrendelésére fejlesztették ki, az ötlet helyénvalóságát pedig két olasz békaember, Raffaele Paolucci és Raffaele Rossetti bizonyította. A bátor búvárok akkor még kísérleti stádiumban lévő emberi torpedóikkal – melyeket Mignattának, azaz Piócának neveztek – 1918. november 1-jén Pólába (Isztria), az osztrák–magyar hadikikötőbe manővereztek, ahol tapadóaknákkal elsüllyesztették a Viribus Unitis csatahajót és a Wien teherszállítót. Mivel nem rendelkeztek megfelelő légzőkészülékkel, ezért az akció után a víz fölé kellett emelkedniük. Ezután azonban rövidesen felfedezték és elfogták őket.

Egy ember vezette torpedó rajza

A fejlesztést – az I. világháborús tapasztalatok alapján – 1929-ben vették újra elő. A Siluro a Lenta Corsa (SLC = lassan haladó torpedó) tulajdonképpen egy elektromos meghajtású, tenger alatti müveletekhez kialakított titkos harceszköz volt. Az SLC személyzetét két búvár alkotta, akik lovaglóülésben, egymás mögött helyezkedtek el. A fegyver tökéletesítése Teseo Tesei (1919–1941) nevéhez füződik, aki 1931-től a Livornói Tengerészeti Akadémián, Elios Toschival együtt készítette el a később „Maiale” (Malacka) becenévre keresztelt emberi torpedót. Az 1936-os próbák során e szerkezettel már 2 órát lehetett a víz alatt tartózkodni. A további munkálatok során végül sikerült az elektromos meghajtást tökéletesíteni, valamint használható navigációs müszert készíteni, illetve a megfelelő légzőkészülék és búváröltözék problémáit is megoldani. Az 5,5 m hosszú, 0,5 m átmérőjü torpedó orrába – egy könnyen eltávolítható – kb. 250-300 kg tömegü időzített robbanófejet (tapadóakna) szereltek, amelyet azonban könnyen le lehetett választani. Az SLC-vel maximálisan 30 m mélyre lehetett lemerülni. Ezenkívül 4 km/h sebességgel haladhatott, miközben hatótávolsága 16 km volt. A szerkezeten lévő kiegyenlítőtartályok és a sürített levegő segítségével a békaemberek – szükség esetén – akár azonnali lemerülésre is képesek voltak. A torpedólovasok az Angliában szabadalmaztatott ún. Davies-féle légzőkészülék olasz változatával akár már 6 órát is víz alatt tölthettek. A bevetési területre többnyire közepes tengeralattjárók szállították az SLC-ket, amelyekből egyidejüleg három ilyen eszközt is hordozhattak a zárt hengeres konténereikben. Az egyenként kibocsátott emberi torpedók a cél előtti utolsó szakaszt már önállóan tették meg.

Lélekvesztő...

1938-ban a fegyverként is bevethető eszközöket a Junio Valerio Borghese herceg, fregattkapitány X. MAS – de az álcázás végett a 10. gyorsnaszád elnevezésü – flottillájába vonták össze. A békaembereket szintén titokban képezték ki az SLC-k irányítására. A különleges egység irányítását utóbb Ernesto Forza fregattkapitány vette át. Borghese herceg pedig a Sciré nevü naszád parancsnoka lett, amely 1941 decemberében Alexandria közelébe szállította azt a három emberi torpedót, amelyek csapást mértek a britek közel-keleti flottájára. Mint ismert, a 3 db Maiale legénysége december 18–19-én éjjel sikeresen elsüllyesztette a HMS Valiant és a HMS Queen Elizabeth csatahajókat. A harmadik detonáció a Sagona tanker alatt következett be, amely leszakította a hajó farát a hajócsavarral együtt. Ezen kívül megsérült még a Jarvis nevü romboló is, amely éppen üzemanyagot vételezett, és szerencsétlenségére a közelben tartózkodott. A sekély vízben leült hajókat végül helyreállították, és újból szolgálatba állították, de addig is néhány hónapra kiestek a tengeri küzdelmekből.Az olaszok ezen kívül kifejlesztették még az emberi torpedó egy másik változatát is, a Siluro San Bartolomeot (SSB), azonban ezek már nem kerültek bevetésre. Már az olaszok első támadásai után sikerült az angoloknak a hátrahagyott szerkezetekből zsákmányolniuk. E példányokat aztán hazaszállították, és alaposan áttanulmányozták. Angliában végül lemásolták és elkészítették saját változataikat, amelyeket Chariotnak neveztek el. 1943 elején Palermo, majd 1944-ben La Speiza kikötőjében már ők is eredményesen alkalmazták a torpedóikat. Rajtuk kívül még a németek (Neger, Mohr, Marder, Biber), a japánok (Kaiten) és a szovjetek (Siren) is terveztek hasonló konstrukciókat, napjainkban pedig az USA különleges alakulatai közül a Navy SEAL használja a modern szonár- és GPS-berendezésekkel felszerelt SDV (Swimmer Delivery Vehicle) és STD (Swimmer Transport Device) jármüveket.

Az emberi torpedók több filmben is feltüntek, így például az 1958-as „The Silent Enemy” vagy a Michael Caine főszereplésével bemutatott A sas leszállt (The Eagle Has Landed) címü nagy sikerü produkcióban. A legújabban pedig az Ian Fleming által írt népszerü James Bond filmben (On Her Majesty’s Secret Service) is látható volt egy változata.

Az angol cornwalli Nemzeti Tengerészeti Múzeum nemrégiben jutott hozzá az 1930-as években alkalmazott olasz emberi torpedó replika változatához, amelyet a tenger alatti titkos müveletekre terveztek. E szerkezetet ezután a fő kiállítási részlegben helyezték el, ahol más – az óceánokat meghódító – vízi jármüvek és eszközök is láthatók. Az Under The Sea nevü tárlatot 2008. január 28-án, Falmouthban nyitották meg a nagyközönség számára. Az SLC azért különleges darab, mert Angliában ezen kívül mindössze három eredeti példánya maradt fenn. A North Yorkshire-i Malton közelében lévő Eden Camp Múzeumban egy zsákmányolt olasz Maiale látható, továbbá Portsmouthban egy szépen felújított angol Mark II-es, valamint 1992 óta Milton Keynesben is egy brit Mark I-es található. Ezen kívül még Velencében, a Tengerészettörténeti Múzeumban szintén egy eredeti SLC, illetve az egyesült államokbeli Connecticutban lévő Grotonban, az ottani tengerészeti múzeumban is van egy olasz SSB Maiale kiállítva.